Gyerekkoromban egy nagy, sárga házban éltünk, kint az erdőszélen. Testvéreimmel közös szobánk volt, ezért sokszor jártam el otthonról, ha egyedül akartam lenni. Sétáim legtöbbször az erdőbe vezettek. Szerettem susogó fáit, rejtett kis ösvényeit, melyekről azt képzeltem, csak én ismerem őket.
Barátaim nem nagyon voltak akkoriban. Akiknek mégis hagytam, hogy mellém szegődjenek, egytől-egyig fiatalabbak voltak. Csak őket tűrtem meg magam mellett, a kicsiket, akik még nem tudták azt, amit én – koromból adódóan – már megtanultam. Szerettem velük beszélgetni ezekről a titkos dolgokról, látni ahogy örülnek, mert végre beavatottakká válnak kigúnyoltak helyett. Velük örültem én is, hisz köztük végre sikerem volt.
Egy idő elteltével azonban nem nagyon törődtem velük, mikor már minden tudásom átadtam. Ekkor már az új ismeretek felkutatása foglalkoztatott. Elvesztették varázsukat, s én is unalmassá váltam. Ilyenkor újak jöttek, akiknek átkarolhattam a vállát, és sugdolózva járkáltunk a folyosón, s a felnőttek hazugságairól beszéltünk. Ezért haragudtak a legtöbben: az életre keltett, s azután hirtelen elpusztított tündérek és manók, a gyermeki csodavilág miatt.
Volt azonban egy kislány, akivel barátságunk szokatlanul hosszú ideig tartott. Csak egy utcával lakott arrébb, mint mi, mégis évekbe telt, mire rátaláltam.
Meleg, de szeles tavaszvégi nap volt. Hazafelé ballagtam az iskolából. A lány a járdaszegélyen állt, szemben a zebrával, s kétségbeesve nézte az elsuhanó autókat. Igazi babaarcú kislány volt, fehér bőrű, kék szemű, lenszőke hajú. Segélykérően nézett felém.
– Át akarok menni! – mondta riadtan.
– Várjuk meg, míg elmennek.
– Nem, soha nem fognak elmenni. Nagyon régóta állok itt. És éhes vagyok…
– Hidd el, nemsokára elfogynak. Akkor átmegyünk.
– Remélem… – felelte , s látszott rajta, hogy megnyugodott egy kicsit.
Miután átkísértem az úton, kérdeztem, merre megy tovább. Meglepődtem, mikor azt válaszolta, hogy itt lakik, a következő utca legtetején.
– Ahol a szobrász műterme van?
– Igen, abban a házban.
– De az egy műterem, nem?
– Nem csak az… – felelte szemlesütve. – Van benne egy szoba is, meg konyha, fürdő, minden.
– Ezek szerint Bencédi bácsi az apukád?
– Dehogy. A nagybátyám. Hányadikos vagy?
– Hatodikos.
– Én még csak negyedikes…
Megérkeztünk a műteremhez, s elbúcsúztunk egymástól.
– Néha átjöhetnél játszani – mondta.
– Jönni fogok.
Így ismertem meg Dettit.
Még azon a héten meglátogattam. Érdekelt a tündérjelenség mögött megbúvó félős kislány, és érdekelt nagybátyja műhelye is, melyet kívülről már sokszor szemügyre vettem.
Bencédi bácsi kedvesen fogadott, kérésemre körbevezetett a műtermében. Belülről még izgalmasabbnak tűntek a dolgok, mint odakintről, lábujjhegyen leskelődve. Megmutatta a köveket, melyekből szobrait faragja, a gumisablont, amibe a gipszeket önti, s adott egy nagy darab agyagot, amiből Dettivel egész délután különféle állatokat formáztunk.
Élveztem a vele töltött időt. Hamar megnyílt előttem. Nem volt olyan félénk, mint amilyennek kinézett, ráadásul kitűnő humorérzékkel rendelkezett. Nagybátyját mesterien tudta utánozni, s mikor az öreg nem nézett oda, magára vette tipikus arckifejezéseit, parodizálta mozdulatait, s eközben szeme sarkából leste reakciómat. Sokszor nem mertem nevetni, nehogy Bencédi bácsi megtudja, mi folyik a háta mögött. Nem mintha Detti ne szerette volna az öreget, látszott rajtuk, hogy jó barátságban vannak, de a nagybácsi gyermeki szemmel valóban mókásnak tűnt. Vékony, nyúlánk ember volt, nagy lapátkezekkel. Izomzatán csöppet sem látszott, hogy nap mint nap több kilós szerszámokkal dolgozik és súlyos köveket mozgat. Szemeit sokdioptriás szemüveg torzította óriásira, s ha zavarban volt, bal szeme tikkelt. Pedig általában már attól zavarba jött ha valaki hozzászólt. De tehetségét se kérdőjelezte meg soha senki. Dettivel is remekül bánt, a maga kedves, szórakozott módján.
Múltak a napok, teltek a hónapok, s Dettivel kitartón átjárogattunk egymáshoz, reggelente együtt mentünk az iskolába, hazafelé is sokszor bevártunk egymást. Az egyedüllétről s imádott erdőmről egyre inkább megfeledkeztem. Egészen addig a napig, mikor leesett az első hó.
Fölmásztam a padlásra, hogy lehozzam a szánkót. Ugyanis eszembe jutott, hogy bent, az erdő közepén van egy csapás, ahol a villanyvezetékek miatt kiirtották az erdőt, s az oszlopok mentén a dombon, több havi munkát beleölve remek kis szánkópályát alakítottak ki a gyerekek.
Áthúztam a szánkót Dettihez, hogy őt is magammal vigyem az erdőbe, meg akartam mutatni neki a pályát. Szívesen velem jött, de alig csúsztunk kettőt-hármat, haza akart menni.
– Ne csináld… – mondtam. – Én még maradnék. Meguntad?
– Dehogy.
– Akkor meg?
– Sötétedik. Te nem félsz?
– Nem félek. Mitől kéne félnem? Amúgy is: világít a hó. Nem lesz nagyon sötét…
– De ilyenkor jönnek elő… Ha sötétedni kezd.
Összeráncolt homlokkal néztem a földet, és ingattam a fejem. Nem értettem, miről beszél. Magyarázni kezdett.
– Hát nem tudod? Ez az erdő tele van rontókkal! Előbújnak a sötétből, s akire rátalálnak, azt elrontják. Bele lehet halni…
– A rontók… – ismételtem utána meglepetten.
– Hosszú szőrük van, és feketék…
– Jól van. Menjünk haza.
Nem bírtam hallgatni tovább, amit hadovál. Milyen mesékben hisz ez a lány? Miféle felnőtt az, aki ilyenekkel riogat egy gyereket? Bencédi bácsi jutott az eszembe, bár róla nem tudtam elképzelni. Detti dedós – csak ez járt a fejemben. Ő is csak egy a sok közül. Még hogy elrontanak. Az ront el, aki ilyeneket próbál a fejedbe tömni…
Ettől a naptól kezdve egyre kevesebbet találkoztunk. Rendre leráztam valamivel, ha telefonált. Sokára, de végül feladta próbálkozásait, s mikor a szép, sárga házat magunk mögött hagytuk, teljesen eltűnt az életemből.
Egyszer találkoztunk csak azóta, a parkban ült és idegesen dohányzott. Tizenhat éves volt ekkor. Gondoltam, ha már véletlen összeakadtunk, leülök mellé beszélgetni. Folyt belőle a panasz.
– A nagybátyám egyre többet iszik. Ebbe öli mindenét. A megrendelői elpártoltak tőle. Már semmit nem ér, hogy tehetséges, folyton csúszik a határidőkkel, és indokolatlanul feljebb viszi az árait. Otthagytam a sulit. E miatt is, meg már nagyon untam. Most munkát keresek.
– Legalább van valakid, aki segít? – kérdeztem.
– Úgy érted, pasi?
– Valahogy úgy.
– Dehogy! Most jó ideig nem fogom engedni, hogy férfi hozzám nyúljon. Elegem lett belőlük. Vettem ezt a gyűrűt, a fehér köveset, ha közelednek, meglobogtatom. „Hahó, foglalt vagyok, s nem is akárhogyan!”
A babaarcú kislány helyett egy hosszú műkörmű, vastagon rúzsozott, kihívón öltözködő lány ült mellettem, a vidám parodista gyermek helyett egy kiábrándult nagykamasz.
Ezután nem láttam többé. Ám a faluban néha felütötte fejét egy-egy pletyka, hogy külföldre ment, s egy bárban szolgál fel, meztelenül, vagy egyéb kétes hírű nőszemély lett belőle. Sosem derült ki, mi az igaz ebből és mi nem.
Bencédi bácsi, az öreg múlt év októberében eltávozott közülünk. Agyvérzést kapott, nem lehetett rajta segíteni. Bár Dettivel együtt ő is kiszakadt az életemből, sokak kíséretében én is végigjártam vele utolsó útját a temető sárguló bokrai közt. Sok mindenért vagyok hálás neki. Ő vezetett el a művészethez, ő mutatta meg, hogy kell porból és vízből embert alkotni, s a halott kőből elevent.
– A legszebb szobrát, amit a húgáról készített, a helytörténeti múzeumnak ajándékozta a végrendeletében – mesélte egy asszony, mikor a tömeg már hazafelé tartott a temetőből.
– Mindig mondtam én, hogy áldott lélek – szólt közbe egy másik. – Nagyon szerette azt a lányt. Nem csoda, hogy belebetegedett a halálába.
– Ezért szerette az italt annyira.
– Ezért. Világ katasztrófája, ami vele történt. Ott maradt kettesben azzal a szegény kislánnyal…
Figyelni kezdtem. Azt tudtam, hogy Detti apja eltűnt, mielőtt lánya megszületett volna, de hogy édesanyjával mi történt, sose került szóba. Én sem beszélek szívesen a fájó dolgokról, így másoktól sem várom el, hogy beszámoljanak róla.
– Mari néni tudja, mi történt vele? – kérdezte egy korombeli fiú. – Tudja, Detti osztálytársam volt a gimnáziumban. Sosem mertük kérdezni az anyja felől, egyszer valahogy mégis szóba került. Az erdőről motyogott valamit, azután felállt, és kiment a teremből.
– Abban az évben kiskatonák állomásoztak lenn a tisztáson. Az asszony tobozt gyűjtött a fenyvesnél, hogy befűtsön a kazánba, s legyen melegvíz az esti fürdetéshez. Rásötétedett. A katonák táborából megszökött egy csapat, rátaláltak a magányos asszonyra, megcsúfították, aztán félve attól, hogy kiderül, kik voltak a tettesek, agyonverték.
Megtorpantam. A rontók. Akik előbújnak az erdő sötét zugaiból, s elrontják, aki arra jár. Egy eltorzult világról szült gyerekmese, ami azért született meg, hogy egy alig három éves kislánynak magyarázatot adjon, miért nem lehet vele többet az édesanyja.
A rontók. Detti nem volt naiv. Csak hitt abban, ami számára bizonyítottan létezett, ami szétzúzta gyermekkorát, még oktalanabbul, mint ahogy darabokra tépte a barátságunkat.

2009. 02.06-12.
Budakeszi és Kassa