Részlet a TÖRÖK TÜKÖR c. regényből

(…)

Amína ősei
Anyácskámról, Amínáról soha nem mesélt Szejfi, mikor kisfiú voltam, pedig kérdezgettem eleget. Halíma mesélt róla, a dajkám. Halíma anyám rabnője volt kiskora óta. Egyiptomból származott, és azt beszélték (de Alláh jobban tudja), hogy csak színleg vette fel az iszlámot, valójában azonban az egyiptomi koptok jézusimádó szektájának a tagja volt. Akárhogyan is, ő mesélte el egy este, mikor Juszúf házának tetejéről néztük az anatóliai partok felett kelő holdat, hogy Amína anyácskám is egyiptomi, de ősei között volt egy muszlimmá lett frengi. Ez az ős egy olasz frengi volt, és ha Amína őse, akkor az én ősöm is.
Ez az olasz Palesztinában született, mégpedig abban a régi időben, amikor a megveszekedett keresztény lovagok egész Frengisztánból Jeruzsálembe özönlöttek, hogy raboljanak és a jézusgyalázó kereszténységet erőltessék a népre. Elfoglalták Jeruzsálemet meg még sok várost, és eleinte nagy vérengzést vittek véghez, aztán kereskedni kezdtek, és sokan közülük békében éltek az igazhitűekkel.
– Egy ilyen kereskedővárosban, a tenger partján, a szép Akkóban látta meg a napot ez a te ősöd, kicsikém, Ísza – kántálta mély hangján a dajkám, Halíma –; a szülei gazdag genovai kereskedők voltak. Gyerekkorában a szíriai szolgáktól tanult meg arabul, és ez mentette meg őt, mikor az egyiptomi szultán visszavette Akko várát és fogságba került, mert nem a rabszolgapiacra vitték, hanem an-Nászir szultán választotta ki magának, és mert szőke és fehérbőrű volt, al-Muhadzsernek nevezték, ami annyit tesz: a Messzirőljött. Ni csak, hiszen neked is milyen világos a hajad, kedveském, és a szemed is szürke, mint egy frenginek!
Ettől kezdve Kairóban élt a szultán udvarában al-Muhadzser. Tanulékony volt és jó természetű, és amikor felnőtt, mindig őt hívatták, ha olasz vagy francia követeknek, kereskedőknek kellett tolmácsolni, ezért hamar an-Nászir szultán főembere, sőt barátja lett. Al-Muhadzser megnősült, egy fia és egy lánya született.
Később an-Nászir követségbe küldte őt frengisztánba, és ekkor bejárta Iszpániát, Francsét, Itáliát, átkelt a hegyeken, és elment Alamániába, sőt, még arra a szigetre is, ahol az emberek magasak és otrombák, beszédük pedig olyan, mint a nyúlós csigák mozgása, Angliába.
Azonban irigyei egyre többen lettek, és mikor a jó an-Nászir életének tintája teleírta az idő számára kimért papírosát és a Paradicsomba költözött, fiánál, az új szultánnál, Szaifaddínnál megrágalmazták al-Muhadzsert, hogy titokban keresztény, mert találtak nála egy könyvet, amit Iszpániából hozott, és más vádakat is kieszeltek ellene, amelyekért a szultán lefejeztette őt. Fia elmenekült, ám leánya, Dunjazád ekkor már Szaifaddín szultán felesége volt. Látod, Ísza, kisfiam! Alláh olyan dolgokat képes véghez vinni, amilyeneket ember soha ki nem gondolhat! Alláh a legjobb cselszövő.
Dunjazád fiút szült Szaifaddín szultánnak. Alaeddín lett a neve ennek a fiúnak. Mikor Alaeddín atyjáért eljött az örömök megszakasztója, hű társak szétválasztója, kötések feloldozója, ő követte atyját a trónon, ám uralma nem tartott soká. Egy viharos éjszakán lázadás tört ki Kairóban, Alaeddín ki tudott szökni a városból, Gáza felé menekült a sötétben, ám elvágták az útját üldözői.
Halíma beleivott a fahéjas-barackos serbetjébe, komolykodva összehúzta mandula vágású szemeit, én megigézve hallgattam. A Boszporusz túlpartja fölött olyan volt a hold, mint egy nagy narancs.
– Nem volt menekvés másfelé, mint a sivatagba, Alláh kemencéjébe, ahol a szomjúság megöli a lovat, a hőség leteríti a vándort, a nap elszárítja a karokat, a homok eltemeti a testet. Alaeddín megmenekült a kardoktól, de a menekülés éjszakája után a halál nappala virradt rá a pusztaságban. Amíg volt lova, lovagolt, mikor lova elhullott, gyalogolt, mikor ereje elhagyta, összeesett és pusztuláshoz közel, félájultan feküdt a napon, amikor a durva szemcséjű homokban valami a kezébe akadt.
– Mi volt az, mi volt az? – vágtam közbe, mert nagyon izgultam Alaeddínért, hiszen nem halhatott meg!
– Jaj, mi volt, mi volt? Hát egy gyűrű!
– Egy gyűrű?
– Egy gyűrű. Nézte a gyűrűt Alaeddín, hát az aranyában valami régi írás volt, a foglalatában pedig egy fekete obszidiánkő, amibe holdkaréjt illesztettek ametisztből és öt kis csillagot gyémántokból. Alaeddín keserű könnyeket sírt, amiért úgy kell elpusztulnia, hogy víz és élet helyett hiábavaló kincsre és halálra talált, felhúzta a gyűrűt, és hozzálátott, hogy utoljára fohászkodjon Istenhez. De ima előtt mosdani kell, és mivel víz nem volt, nekilátott, hogy homokkal végezze el a tisztálkodást, hiszen a Korán 5. szúrája 6. verse ezt mondja:

Vizet, ha nem találtok, hát vehettek tiszta homokot, és dörzsöljétek meg vele a kezetek és arcotok! Mert első elemed a föld. És az utolsó. Alláh engedékeny és megbocsátó.

Ám amikor Alaeddín a kezét dörzsölgette, a gyűrű valahogy elfordult az ujján. Ekkor hangot hallott:
– Szolgálatodra, ó uram! Parancsolj, és én teljesítem!
– Ó, Istenem teremtménye, ki vagy te? – kérdezte Alaeddín halálra váltan.
– A gyűrű szolgája vagyok, és annak engedelmeskedem, aki a gyűrű birtokosa. Nincs mentségem az alól, amit parancsol, mert varázslattal kötött engem a gyűrűhöz a belevésett szent nevek ereje által Ád régi királya, mielőtt Alláh elpusztította őt Húd próféta kigúnyolásáért.
– Alláhé minden hatalom! Mi a neved, ó hatalmas szellem?
– Nevem Abú sz-Szádát, és a dzsinnek szultánja vagyok. Akarod-e, hogy kiszáríttassak egy tengert, virágzó várost építtessek, vagy folyómedret ásassak itt? Vagy akarsz-e megöletni egy hatalmas királyt, hegyeket átvitetni egyik országból a másikba? Akarsz-e egy hadsereget most azonnal koromfekete lovakon, aranyos vértekben? Meglesz azonnal, a nappal és éjjel alkotójának engedelmével. Ha valamit kívánsz, el kell fordítanod a gyűrűt, de jól vigyázz, hogy csak egyet fordíts, mert különben a Nevek elégetnek engem is, téged is.
– Vizet hozz! Várj! egy sátrat is, és valami ennivalót!
Egy szemhunyásnyi idő múlva porcelán korsóban hűs forrásvíz állt Alaeddín előtt, aztán díszes sátor tűnt elő benne szőnyegekkel, alacsony asztallal, rajta százféle fogás illatozott a növények magvaiból, gyökereiből és leveleiből főzve, a hegyek és mezők állatainak húsából sütve és gazdagon fűszerezve, a tenger halaiból és a levegő madaraiból; mindenféle szárított gyümölcsökkel és más mézzel készült édességekkel. Alaeddín evett, ivott, aztán ismét elfordította ujján a gyűrűt, és Abú sz-Szádát a szolgálatára állt.
– Azt parancsolom, hogy építs nekem palotát Bászra városában, és vigyél oda.
A szellem a föld felé intett, mire az meghasadt, és egy csapat dzsinn termett előttük. Abú sz-Szádát jelt adott nekik, azok eltűntek, ő maga pedig Alaeddínt Bászrába repítette, de nem tudta olyan gyorsan odavinni, hogy addigra a palota ne állt volna készen minden berendezésével, kertjeivel, szökőkútjaival, szolgálóival. Akkor Alaeddín beköltözött, és gond nélkül élte napjait.
A város kormányzója hamarosan hírül vette, hogy előkelő idegen költözött Bászrába, és Alaeddínért küldött, mert szerette volna megismerni. Ő elment a kormányzóhoz, illendően köszöntötte, beszélgetésbe elegyedtek, másnap ismét meghívta magához a váli, és a következő napon is, mígnem mulatótársává fogadta. Vígságban és jólétben töltötte napjait Alaeddín, a gyűrűt pedig csak rejtve forgatta el az ujján, ha valamire szüksége volt, nehogy titka kitudódjon.
Hanem egy idő után a kormányzónak szemet szúrt, hogy milyen nagy jólétben él, pedig nem kereskedik, pénzváltással sem foglalkozik, és más jövedelmező ipart sem kezd Bászrában. Elhatározta, hogy mindenképpen a végére jár a talánynak, ezért magához hívatta vezírjét, hogy tanácskozzon vele.
– Te vezír! Lehet-e Alaeddínt látni a kikötőben, mikor hajó érkezik? Vagy a karavánszerájban és a bazárban, ahol a kereskedők és pénzváltók találkoznak? Hallott-e róla valaki, hogy valaha is karavánja érkezett Bászrába, vagy kötött-e valakivel üzletet?
– Valóban nem lehet ilyesmiről tudni, bölcs váli – felelt a vezír a kormányzónak –, de talán atyjától hagyott öröksége oly hatalmas, hogy nincs is szüksége ilyesmire.
– Nem tetszik ez nekem. Hanem valahogy be kell látnunk a titok fátyla mögé.
– Ajándékozz néki szép rableányokat, és majd általuk megtudunk mindent.
A válinak tetszett a tanács, hát másnap reggel két legszebb rableányát küldte ajándékba Alaeddín házához. Csodák csodája, nemsokára negyven teve állt a kormányzó háza előtt, vagyont érő köntösökbe öltözött mamlúkok vezették őket, mindegyik tevén a holddal vetekedő szépségű rableány ült, a nyergekről lógó zsákokban pedig kétszer negyvenezer arany viszontajándék és hatalmas drágakövek voltak, gyémánt, rubint, kárneol, onix, amihez foghatót ember még nem látott.
Erre a váli felfogadott egy öregasszonyt, aki hennát árult, és minden péntek délben Alaeddín házához küldte, mikor az imádkozni ment a mecsetbe, hogy kérdezze ki a két rableányt, de azok nem tudtak semmit. Ekkor mást gondolt a ravasz kormányzó.
Egyik este ismét együtt töltötte az időt mulatótársaival, köztük volt Alaeddín is. Mikor az asztalt behozták, egy eddig nem látott lány jött be, akinek gazella lépte magához béklyózta Alaeddín tekintetét. Mikor a lány eléje hajolt, hogy italt töltsön neki, véletlenül félrecsúszott arca elől az izár, és közelről kapcsolódott egybe tekintetük. Alaeddín perzselő tüzet érzett a szívében, és eszét vette a szerelem.
– Ki volt ez lány, dicső váli, aki a paradicsomi húrikat megszégyeníti termetével és arca szépségével?
– Az egyetlen leányom, Sahrazád.
– Homlokán a hajnali égbolt, szemében csillagos éjszaka! Uram, leányod elvette az eszemet. Kérlek téged, szabj bármilyen feltételt, adj bármilyen parancsot, kívánj akármi szolgálatot érte, és ha méltónak találsz, add hozzám feleségül!
– Barátom, hiszen annyi mindent köszönhetek neked. Hogyan is kérnék bármit, mikor számomra lenne a legnagyobb öröm ez a házasság – felelte a kormányzó.
Másnap hívatta kádit, megkötötték a szerződést, a házasságot kihirdették a városban, és Alaeddín egy teljes hónapra megvendégelte a népet, a nászmenetkor marékkal szórta az aranypénzt és a drágakövet az utcán, felesége minden rabnőjének vagyont érő ékszereket adott és arannyal szőtt milhafákat öltözékül. És mikor az éjszaka szultánja fekete lepleibe vont minden embert, megoldotta hitvese övét, sóvárogva szívták egymás illatát, ajkuk találkozott, Sahrazád mindkét combjával körülfonta, és így kiáltott:
– Ó betörések atyja, ki a kapukat berontod, a falakat szétnyitod!
És megtörtént, amiről kíváncsiskodni nem illik, kiszakadt a sóhaj, amit elfojtani nem lehet.
– Micsoda? Mi történt, Halíma? – kérdezetem bele gyanakodva. – Baj lett? Ki sóhajtott? És miről nem lehet kíváncsiskodni?
– Miről, miről? Mindenről lehet, de ezt így kell mesélni, te gyerek! Azt kell ilyenkor mondani a mesében, hogy nem illik.
– Mit nem illik? És milyen mese? Alaeddín az én ősöm. Mi történt?
– Semmi, csak amikor az emberek szorosan összetapadnak, az ágyékuk egyesül, és olyankor sóhajtoznak és nyögnek.
– Tudom. Mint a kutyák, a macskák, és mint amikor Amína nincs itthon, és atyám magához rendel téged este. És a herélt pónim és Szejfi nem csinálják, mert nincs nekik kedvük.
– Nemcsak kedvük nincs, te, hanem szerszámuk sincs.
– Mi történt aztán?
– Aztán boldogan éltek, Sahrazád fiút szült, akit Szindbádnak neveztek. Ám a váli időről időre faggatta a leányát, és addig faggatta, mígnem szegény Sahrazád kitudta férje titkát, és elárulta atyjának. Úgy égette a vágy ettől kezdve a kormányzó szívét a gyűrű után, ahogy a számum emészti el az oázis kertjeit. Megparancsolta leányának, hogy vegye magához, és adja át neki a kincset, de Sahrazád nem engedelmeskedett, mert lelke egybeforrt férje lelkével. Azonban engedelmeskedett az egyik rableány, akit a váli küldött Alaeddín házába. Tudta ez a lány, hogy mikor a szerelmesek egyesülnek, Alaeddín mindig leveszi a gyűrűt a beleírt szent nevek iránti tiszteletből, egy párnára rakja, és ha egymástól eltelve és kimerülten elalszanak, néha csak reggel veszi ismét fel. Megvesztegette a kapuőrző eunuchokat, és egy ilyen éjszakán belopózott a hálóterembe, ellopta a gyűrűt, kinyittatta a kaput, és mert nem tudta, mi van a birtokában, az őrrel elküldte a válihoz. A váli felkiáltott örömében, ujjára húzta és megforgatta a gyűrűt, erre megjelent Abú- sz-Szádát.
– Parancsolj, uram, és teljesítem! Százezer dzsinn ura vagyok, minden dzsinn alatt százezer hatalmas márid szolgál, és minden márid alatt százezer rettenetes ifrit.
– Azonnal vidd Alaeddínt a legtávolabbi sivatag közepébe!
Alaeddín arra ébredt, hogy süvítő szélben repül a felhők felett a szellemmel.
– Miért teszed ezt velem, ó, Abú sz-Szádát?
– Mert ostoba voltál, és hagytad, hogy ellopják tőled a gyűrűt – felelte az, és letette a pusztaságba.
Soha többé, senki nem hallott Alaeddín felől, és nem is látta senki. Maga is azt gondolta, hogy talán csak haldoklásában álmodott mindent, amióta Kairóból menekülve a sivatagba került.
Sahrazád észrevette, hogy ura eltűnt mellőle, lámpást hozatott, és látta, hogy a gyűrű sincs a párnán. Borzasztó gyanú szorította a szívét, azonnal atyjához kísértette magát, és eléborulva kérte, hogy adja vissza férjét. A váli olyan volt, mint aki bortól részegül meg. Abú sz-Szádátot akarta hívni, és azt sem tudta, hogy előbb kincsekkel és arannyal töltsön meg mindent, vagy megölesse a kalifát, és maga üljön a helyére Bagdad városában. Éppen akkor forgatta meg a gyűrűt, mikor Sahrazád a kezébe kapaszkodott, a gyűrűn megcsúsztak a váli ujjai, aztán dühösen és erősen ragadta meg, és a gyűrű kétszer fordult át.
Ekkor vakító fény tört elő az obszidiánkőből, az ametiszt holdból és a gyémánt csillagokból, elszabadult démonseregek száguldoztak a szobában, és kacagtak a ház körül, aztán ahogy a füst eloszlott, csak a gyűrű feküdt a kőpadlón, mert a válit és Sahrazádot elemésztette a nevek tüze Abú sz-Szádáttal együtt.
A gyermek Szindbád árván maradt. Nőtt, növögetett a bászrai palotában a szolgák és rabnők között, és szép ifjúvá serdült. Vígan élt, mert a ház tele volt kincsekkel. Mulatozással, hajókázással teltek napjai, léha társakkal szerencsejátékot játszott, mígnem egy reggel arra kelt fel, hogy nem maradt semmije, csak a háza és néhány szolga. Megfordította az emlékül maradt feketeköves gyűrűt, de semmi nem történt.
Ekkor eladta a házat és minden vagyonát, a pénzen árukat vett, és más kereskedőkkel együtt hajóra szállt, hogy távoli földeket lásson, adjon, vegyen. Ahol kikötöttek, a kereskedők nyomban odasereglettek és megvásárolták áruit, a pénzen ő új árukat vásárolt, aztán továbbutazott, és ezt addig művelte, amíg nagy vagyont szerzett, és így tért vissza Bászrába. Visszavásárolta atyja palotáját, és élte tovább ugyanazt az életet, mint régen. Rabnőitől sok gyermeke született, akikkel nem törődött, bort ivott, kockajátékot játszott, és nem gondolt a holnappal. Mikor vagyona ismét elfogyott, megint hajóra szállt, és csak Alláh tudja, hogy merre járt, milyen távoli tengereken hajózott és milyen partokon kötött ki, hányszor menekült meg hajótörésből, mi minden esett meg vele, de ismét gazdagon tért haza. Ám az így szerzett vagyonok mind hamarabb olvadtak el a mind vadabb dorbézolásokban, és ilyenkor már nemcsak szolgálóit, de gyermekeit is eladta Szindbád, kit a bőrcserzőknek, kit az ötvösöknek, kit a kerítőknek, és amikor évek múlva hazatért, volt, akit visszavásárolt. Közben gyermekei nőttek, növekedtek, szemük kinyílt. Mikor egyik lánya, Mardzsána, aki szép volt, mint Sába királynője és okos, mint Judit, látta, hogy apja megint mélyre süllyedt a züllés mocsarába, magához vette a holdas gyűrűt, kiszökött az utcára, futott a kikötőbe, és az első gazdagon öltözött kereskedőifjú előtt megállt, megérintette, aztán megcsókolta és a homlokához emelte saját két ujját, majd így beszélt:
– Ó efendi, kezedben van az életem, kezemben van az életed! – és felfedte arcát.
Az ifjú szívét úgy járta át Mardzsána tekintetének édes mérge, mintha bendzset ivott volna. Éppen aznap indult egy hajó Hindusztán felé, amit Indiának is neveznek, az ifjú berakatta áruit, a kapitánynak kifizette a díjat, kibontották a vitorlákat, és elhajóztak Indiába.
Azon az éjszakán Timur Lenk serege ütött rajta Bászrán. Betörték a kapukat, sötét hordák lepték el az utcát, lovak és lovasok vadállati tekintete között nem volt különbség. Senki nem menekülhetett, a lándzsák éhesen faltak a testekbe, és a kardpengék úgy jártak az emberek húsában, mint ezüstös pikkelyű halak a napsütötte kerti medence vízében. Nyilak süvítettek, és a lángok táncoltak.
– Mi lett Szindbáddal? – kérdeztem bele.
– Nem tudom – mondta Halíma – nem tudhatok mindent. Látod, a férfiak úgy tűnnek el, hogy nem tudjuk, mi van velük. Szerintem meghalt.
– Halíma! Amint megszeretem valamelyik ősömet, az máris meghal!
– Egy hőst elég egy pillanatig szeretni, kisfiam. Isten nem a mi óránkkal mér.
– Mi az, hogy hőst? én őst mondtam. Azt hittem, igazat mondasz és nem mesét.
– Ó, a hős és az ős ugyanaz! De figyelj, mondom tovább. Szindbád leánya, Mardzsána élt, és boldog volt Delhi városában. Fiúgyermeket fogant, a fekete gyűrűt néha megforgatta, aztán mikor látta, hogy ártalmatlan, férjének ajándékozta, hogy fiuk, a kis Omár majd tőle örökölje.
Omár nőtt, növekedett, Mardzsána mindent elmesélt neki a család történetéről, ahogy azt egy öreg rabnőtől hallotta, akit még Alaeddín dzsinnje hozott Bászrába. Omár pedig, ahogy ifjúvá serdült, azt kívánta, hogy bárcsak láthatná Bászrát, Kairót, végig akart menni ősei nyomán egészen az itáliai Genováig, ahonnan al-Muhadzser frengi ősei jöttek, és még tovább, még tovább, a messzi nyugat homályba vesző útjain. Ezért atyja elé állt, és kérlelte, hogy adjon neki pénzt árukra, mert saját üzletet szeretne nyitni. Atyja szomorú volt, hogy el kell válniuk, de végül elvitte a bazárba, megismertette kereskedőtársaival, kitanította, mi mennyit ér, mit hogyan kell intézni, melyik pénzt milyen arányban váltják; aztán neki adta a gyűrűt, és sírva búcsút vettek egymástól.
Omár sok szantálfát és borsot vásárolt, hajóra szállt, és elindult nyugat felé. Először Bászrába ment, ott nagy haszonnal adta el a szantált, a hegyekből származó nyersdrágaköveket és a messzi északról hozott prémeket vett, azt Dzsiddában tömjénre cserélte, fegyvereseket fogadott, és csatlakozott egy Kairóba tartó karavánhoz. Baj nélkül megérkezett, a tömjént egy velencei kereskedőnél értékesítette. Mikor elbúcsúzott ettől a kereszténytől, és már majdnem továbbsietett, hogy a derekát húzó aranyat letétbe helyezze a jegyzőnél, hirtelen mégis visszafordult. Megkérdezte a velenceit, mikor indul haza, és az azt válaszolta, hogy másnap indul Alexandriába, ahol a kikötőben várja a saját hajója. Erre Omár nem tétovázott tovább, hanem elhatározta, hogy azonnal a gyaurok országába utazik. Nagy felárral tüstént visszavásárolta a tömjént a velenceitől, összes megmaradt pénzén elefántcsontot vett a bazárban, berakatta az Indiából hozott borssal együtt, és másnap bárkara szállt a velenceivel.
Szerencsésen megérkezett Velencébe, ahol a házak közötti vízen járnak a csónakok, és a palotákban emberekről és prófétákról festett képeket imádnak a gyaurok. Omár mindent eladott, és ekkor vagyona már akkora volt, hogy nem hordhatta magánál, ezért elment egy zsidó kereskedőtársaság megbízottjához, és majd minden aranyát rábízta. A zsidó írást adott, amivel a világ bármelyik városában pénzt vagy árut vehet fel annyiért, amit az áru vagy a pénz abban a városban ér. Így hát Omár szabadon mozoghatott, rablóktól sem kellett tartania, és bármelyik városba ment, vagyona gondoskodott róla anélkül, hogy foglalkoznia kellett volna vele, mert a zsidók kamatot fizettek neki.
Elindult, Genovába is elment, de nem akadt ősei nyomára, élt sok nagy és fényes városban, látott sok mecsetet, ahol aranytól roskadozó bálványok előtt térdepeltek a frengik, közben egyre adott, vett, egyre gazdagabb lett, nagyhatalmú bégekkel és királyokkal találkozott, híres tudósokkal és művészekkel tanácskozott, és gyorsan megtanulta az olasz és a latin nyelvet.
Még Rúm főmollájának, a pápának is kölcsönzött pénzt titokban, amit az nem adott meg határidőre, de Omár erre nem is számított, elég volt neki, hogy a főmolla házában és templomaiban bálványokat nézegethet, és ördögien ügyes bálványkészítőkkel beszélgethet, akiknek művészete oly tökéletes volt, hogy a szobrok és festmények élőnek látszottak, a mögéjük pingált mezők, hegyek és erdők tájain pedig eltévedt a tekintet.
Így élt sok évig, míg egyszer sírva fakadt, mert eszébe jutott, hogy szülei már biztosan nem élnek, és ő nem temette el őket, és eszébe jutott a napfény és a meleg, eszébe jutott egész hazája. Velencében hajóra rakatta legbecsesebb kincseit, a gondosan gyűjtött könyveket, eközben csiszolt tükröket, ékszereket, hosszú tőröket és rengeteg szép mívű puskát vásárolt, hajóra szállt ismét, és Kairóba utazott. A fegyvereket a szultánnak kínálta fel eladásra, és a szultán örömmel kapott a dolgon. Vendégül látta Omárt a palotájában, a vendégség átnyúlt a következő napba és a következőbe, mígnem Omár feleségül vette a szultán egyik lányát, házat vásárolt, egyik év követte a másikat, és a Nílus partján érte el őt Isten üzenete.
Élete utolsó évében a szultánleány fiút fogant tőle, de a gyermek már csak halála után született meg, ezért nem adhatta tovább neki a család történetét.
– Akkor te honnét tudod? – kérdezetem erőtlenül, de a választ már nem hallottam, mert elaludtam, Halíma a karjában vitt le a tetőről.

Vélemény, hozzászólás?