Címke: történelmi regény

Mi a forrás?

A történelmi regényekben. És mire való? Mit bizonyít vagy igazol? Miért van rá szükség? Mi történik a történelem fogalmával, ha az „ábrázolt történelmet” felszabadítjuk a források nyomása alól?

 

„A legnehezebb műfaj”, Móra Ferenc nevezte így egyik levelében, az úgynevezett történelmi regény építményét szerzői oldalról a kettős tudat állapota alapozza meg. Úgy képzelem el, hogy a történelmi regény szerzőjének tudata konfliktusos tudat. Ebben az elvileg egységes tudatban a hasadás leképezi a múlt és a jelen közötti, mindig fennálló hajszálrepedést, törésvonalat, később szakadékot is, azt, ami a két, ontológiailag közvetlenül összevethetetlen minőségű entitást elválasztja egymástól (múltat és jelent összevethetni lehet ugyan, de az ontológiai különneműség miatt, állaguk drasztikus másfélesége miatt csak hosszú kerülőutakon keresztül lehet, például úgy, hogy a történelmi regény – illuzórikus módon – megpróbálja eltörölni a múlt elmúltságát, és a már jelenként rég eltűnt, a jelenként már rég elmúlt „múltat” képzeletbeli jelenvalóként állítja történelmi képzelőerőnk elé: mintha a már rég megtörtént éppen most történne). E kettős tudatban legalább két alapvető beállítódás, tektonikus észjárás van jelen, egyszerre: egy regényírói tudat és egy szaktörténészi tudat. A szaktörténészi tudat persze fölvehet számos egyéb szakirányú gondolkodásmódot, a 19. századi történelmi regényekben a folklór kutatójának, a vallástörténésznek, a földrajztudósnak, a mentalitástörténésznek, stb., stb. tudatát, és igen gyakran fel is veszi.

 

A történelmi regények Dr. Jekyll-je és Mr. Hyde-ja olykor békésen megférnek egymással, olykor kemény harc tör ki közöttük. A regényíró, ha választott tárgya a történelem – ez az annyira meghatározhatatlan és már-már kezelhetetlenné elvont fogalom – kénytelen azzal a kényszerrel szembenézni, hogy a jelen szempontjából egy képzeletbeli kiinduló állapotban még semlegesnek tekintendő múltból, ebből a szintén annyira meghatározhatatlan és kezelhetetlenné elvont fogalomból – történelmet csináljon, történelmet pároljon le, történelmet kerekítsen ki. Számomra a mindenkori jelen egy roppant alaktalan valami, és a jelen lebegő látszatai mindent, de mindent kitöltenek. Ha beállna a jelen akár részleges fennállási hiánya, ettől úgy iszonyodnánk, mint a középkor a vákuumtól: legalább levegő legyen a páros és a páratlan számozású utcai oldalak között, vagy ha kilépünk a térre! Természetesen önmagában a múlt is igen alaktalan: mind a szaktörténésznek, mind a regényírónak a ránk maradt nyomok között szelektálnia kell, de főleg ki kell alakítania egy olyan történetet, amelynek van kezdete, közepe és vége. A megtörtént dolgok nyomai önmagukban, „csak úgy” nem adnak ki kerek történetet, a Történelem in se nem egy egyszerzős dolog, ehhez, a történelemműhöz az utólagosság beavatkozása, Klió kell. A jelen csupa egymásmellettiség, csupa iuxtapositio, csupa alig-tagoltság és csupa hiper-tagoltság, szemben a múltakkal, melyek már egymáshoz mért időbeli különböző távolságaik okán is közepesen tagoltak. Ezekből a múltakból a szaktörténész is, a történelmi regényíró is valamiféle „történelmet” csinál, és a kettejük tevékenységének párhuzamairól sokat tudunk a narratológiának köszönhetően. Pontosabban nem a múltakból csinál történelmet a szaktörténész, hanem mindabból, ami a múltakból ránk maradt: a forrásokból. És forrásokkal dolgozik a történelmi regény írója is. Csakhogy ártatlan forrás nincsen.

 

A múlt kapcsán, már Collingwood óta értjük, aligha beszélhetünk önmagába záródó és diszkretizált állapotban ’egyszerű vagy elemi tényekről’, melyekhez nem társul semmilyen értelmezés, vagy amelyeket megtisztíthatunk az eddig általuk hordozott értelmezésektől. És ez nem csak a tényekre, de a forrásokra is érvényes, szerintem. A múltból történelmet kell kreálni, a szaktörténésznek is, a történelmi regényírónak is, hagyományosan. Mindkét szimbolikus elbeszélő rá van utalva a másikra, nagyjából úgy, ahogyan gyönyörű A homokgödör című költeményében Oscar Pastior megírta. Átírom a magam prózájára: ketten vagyunk egy homokgödör alján: én, és én, az ellenfelem. Nem tudunk kimászni a gödör peremére, de a gödör szűk kettőnknek. Erős vagyok és szívós, én; de örülök annak, hogy én, az ellenfelem, legalább olyan erős és szívós, mint én. Régóta küzdünk egymással, és egyikünk sem fogja feladni soha.

 

Vagyis, ha a regényíró – ahogy közhelyesen mondani szokás – a múlt felé fordul (és nagy kérdés, hogy ezzel sikerül-e elfordulnia a jelentől, vagy éppen az elfordulásával akarja valamilyen alakra hozni az alaktalan jelent, ezzel és így fordulva hozzá), azt látja, amit a szaktörténész is: a formátlanságot, az alaktalanságot, úgynevezett tények és úgynevezett események kaotikus zűrzavarát, kezdet és vég nélküli állandó gomolygást. Miként a szaktörténésznek, úgy neki is el kell kezdenie valahonnan, mert Ádámtól-Évától mégsem lehet nekifogni, és be is kell majd fejeznie valahogyan, mert hiába fut vissza a jelenig, mivel a múlt és a jelen, a történelem és a ma két egymástól teljesen különböző entitás, ezért – sajnos, nem sajnos – semmilyen jelen nem lehet semmilyen befejezése semmilyen múltnak, a nem ismerhető jövő függvényében pedig pláne nem. Csak egy hozzánk időben közelebb álló múlt tetszhet vagy tűnhet számunkra egy hozzánk időben távolabb álló múlt kiteljesítő vagy leromboló – befejezésének, vagy valamilyen befejezés csalóka érzékelésének.

 

Mondhatjuk, hogy a szaktörténész és a regényíró tárgya ugyanaz, a kaotikus múlt, amelybe valami rendet kellene vágni. De miként képzeljük el ezt a „múltat”, ezt a halottat, még egyben, de már kiterítve a boncasztalon. Mielőtt még kezünkbe vesszük a szikét. A történelmi regény írójának szüksége van a múltról ránk maradt feljegyzésekre, a múltban élt emberek neveire, egymás közötti különféle viszonyaik ilyen-olyan ismeretére, szóval a szaktörténészre. Amikor valamely múltból történelmet akar gyúrni, hogy elénk mint imaginárius jelenvalót állíthassa, szüksége van „anyagra”. Ha lemond minden, időben ránk maradt történelmi anyagról, akkor regényírónkat Tolkiennek nevezik, de műve nem történelmi regény lesz. Ám megtévesztő volna azt az anyagot, amelyet a szaktörténész „forrásoknak” hív, nyersanyagoknak nevezni. Szemben a Claude Lévy-Strausstól származó s a nyelvre és a gondolkodásra vonatkoztatott „a Nyers és a Főtt” szembeállítással, azt hiszem, mind a regényírónak, mind a szaktörténésznek már csak „előfőzött” vagy elősütött anyagokkal van dolga. Az írásos „dokumentumok” (ó, be szép ez a mereven hivatalos és hűvös, oly tárgyias megjelölés!) már létrejöttük pillanatában valahonnan beszélnek, valamely élethelyzetből, társadalmi helyzetből, műveltségi összefüggéseken keresztül szólnak hozzánk – egyáltalán nem nyersek.

 

Láttuk már, és látni fogjuk, hogy a történelemről örökölt toposzaink, közhelyeink kivétel nélkül a képes beszéd tartományából valók, legfőbb eszközük a megszemélyesítés. Mintha a Történelem nem is valami, hanem valaki lenne. Például: a történelem az élet tanítónője (vagy tanárnője). De ez rémes, szabad tanítónőválasztás híján. Hányszor olvashatjuk, hogy a história ezt meg azt mondja nekünk, vagy éppen nem mondja. Meg állandóan, mániákusan tanít. És ezek a personificatiók világosan rámutatnak arra, hogy amennyiben a történelemről kialakult képzeteink vannak, ezek mögött zömmel források, dokumentumok állnak, a történelemmé főzött múlt előfőzött iratai. Ezek miatt nincs a történelemmé tett múltnak közvetlen elérhetősége a számunkra: mert a tárgy már eleve reflexív tárgy. Ugyanazt a „tárgyat” vagy inkább tárgyegyüttest kezeli a szaktörténész is, a történelmi regényíró is. Ám míg a szaktörténész a történelmet meghagyja múltnak, a regényíró valami mágikusat tesz vele: részben megvonja a történelemtől az elmúltságot, felruházva a jelenvaló lét jegyeivel. Mindketten, ahogy közhelyesen mondani szoktuk, ’életre keltik a (halott, döglött, hulla) múltat’, csak a regényíró az elmúltat furcsa ’mintha-jelenként’, vagy ’mintha éppen most történik’-ként és radikálisabban „állítja elénk”, mint a szaktörténész.

 

Persze igazságtalan lennék, ha kizárólag szembeállítanám egymással a két tudatot és a két gyakorlatot, a szaktörténészét és a regényíróét. Gondoljunk arra, hogy miként működtette olvasott forrásai nyomán Móricz Zsigmond a történelmi képzelőerőt az Erdély-trilógiában. És ez a mű bizony ösztönözte a szakkutatókat is. Amikor Nagy László a három boszorkányper három nőalakját bemutatja, számára a „mérce” az, amiként a regényíró Imreffi Jánosné Iffju Katát, Dengeleghy Mihályné Török Katát és Jósika Zsigmondné Báthory Annát megformálta. Például: Annának „A Jósika Zsigmonddal kötött házasságának körülményeit ugyanis olyan sűrű homály fedi, aminek láttán méltán jöhetett zavarba a kor dokumentumait oly szorgosan kutató Móricz Zsigmond is. /…/ A regényíró nem sejtette, hogy /…/ (Nagy László: „Sok dolgot próbála Bethlen Gábor…”. Erdélyi boszorkányperek, Magvető Kiadó, Budapest, 1981, 95. p.). „Csupán azt konstatálhatjuk, hogy /Móricz – Sz. Cs./ a három nő elleni perek esetében zseniálisan ráérzett a történeti valóságra. Az egykorú források újabb elemzése és kritikai összevetése ugyanis több dologban a regényírót támasztja alá a történeti munkák megállapításaival szemben.” (Nagy László: i.m.,20-21. p.) Vagyis a külön regényírói és a külön szaktörténészi tudat beszélgethet egymással, még ha osztoznak is abban a (hamis) előfeltevésben, hogy a megtörtént dolgok csak egyféleképpen történhettek meg, vagyis még ha mindketten osztják is a történelem monizmusát és esszencializmusát. Hát még ha nem osztoznak benne!

 

Amit a továbbiakban vizsgálni szeretnék, az e kettős tudat két felének beszélgetése egymással. Másképp fogalmazva, megpróbálom leírni a történelmi regény íróinak szabadságát, mozgási terét a szaktörténészekkel szemben, akiknél feltételezem a szakmai-erkölcsi követelmények minimumának meglétét (nem a gyakorlatból indulok ki természetesen), és a törekvésüket valamilyen elérhetetlen objektivitásra, amely törekvés szintén egy antik toposz, a sine ira et studio, a ’harag és részrehajlás nélkül’  jegyében fogant.

 

Ami az előfőzött anyagot illeti, teljesen mindegy, hogy ezt a nem nyers matériát minek nevezzük: nyomoknak, nyomjelzéseknek, dokumentumoknak, iratoknak, maradványoknak, okleveleknek, krónikáknak stb. Mind a regényíró, mind a szakkutató dolgozik ezekkel is, figyelembe veszi ezeket. Vajon miért teszi a regényíró (hogy a szaktörténész miért, az nyilvánvalónak tűnik: ez az ő (értelmezésére váró, nem nyers) anyaga)? Első példám a regényíró múltmegmutató szabadságára egy szándékosan klasszikus mű, a regényírói pályán már európai sikert elért Walter Scott regénye, a Quentin Durward (könyvészeti adatai:  Ford. Katona Ágnes, Máthé Elek, Szávai Nándor, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982), amelynek előszava 1831 decemberéből való ugyan, de első kiadása 1823 júniusában jelent meg, és 1831-ben a szerző joggal írhatta le, hogy e műve már „szokatlan sikert aratott a kontinensen is”. Scott az előszóban egyfelől hangsúlyozta a ’történelmi hitelesség’ szükségességét, másfelől viszont kiemelte ’a történelmi tényektől való eltávolodás lehetőségét’ a regényíró számára. Ami az előbbit, a történelmi hitelességet illeti, ez nála két (meglehetősen ingatag) pilléren nyugszik.  A hitelesség egyik próbaköve, hogy az olvasó számára az olvasottak valószínűek vagy valószerűek-e. Nos, ezzel a kizárólag az eikosz-ra (az általánosan vagy mindenki által elfogadott kijelentésekre) épült gondolkodásból elvont arisztotelészi kategóriával csak annyi a probléma, hogy a közgondolkodásban – ha van egyáltalán ilyen – meglévő ’valószerű’ vagy ’valószerűtlen’ igen nehezen helyezhető el a potencialitás vagy a lehetségesség fogalma mentén, ráadásul épp a történelem az, amely rendre olyan ’valóságokat’ produkál, amelyek teljesen irreálisak. Igen, elismerem, a jelen valósága olykor képes az irrealitásra (2012. febr. 4., szombat). Érezte ezt Walter Scott is. Előszavában így írt: „A történet magvát mindenki, aki ismeri a feudális rendszert, könnyen megérti, bár a tények teljesen valótlanok.” (Scott, 17. p., az eredetiben: /…/ though the facts are absolutely fictitious.”) Itt a valótlanok nem azt jelenti, hogy e (történelmi) tények vagy események nem igazak, hanem azt, hogy képzeletbeliek, ami pedig azt jelenti, hogy nehezen képzelhetők el valóban megtörtént tényeknek. Így a szerző kénytelen volt a fiktív elem lehetségessége, valószínűsége mellett érvelni: „Ezért nem teljesen valószínűtlen, hogy /…/” (Scott, 17. p.), „sőt még az is valószínűnek látszik, ha /…/ azt állítjuk, hogy /…/” (Scott, 18. p.). Valószerű és valószerűtlenség tartományai, a közöttük húzódó határvonal kérdése nehéz kérdés. Mondhatnánk, hogy a történelmi tárgyú regény a valószerű modalitását működteti. Amikor Tzvetan Todorov a fantasztikus irodalom megközelítésének módszertanába vezetett be minket, tárgya miatt gyakran kellett számolnia az arisztotelészi eredetű valószerű/valószerűtlen (valószínű/valószínűtlen) fogalompárossal, és az ehhez közel álló lehetséges/lehetetlen párossal. Mígnem ez utóbbit egy helyütt egyértelműen historizálja, vagyis relativizálja: „/…/ ami a 18. században lehetséges, nem feltétlenül az a 19.-ben /…/” (Tzvetan Todorov: Bevezetés a fantasztikus irodalomba, ford. Gelléri Gábor, Napvilág Kiadó, Budapest, 2002, 138. p.). Azt hiszem, ez kötelező a valószerű/valószerűtlen viszonylatában is, és e hiszemben nem állok egyedül. Kemény Zsigmond irodalmi életművét tárgyalva Szegedy-Maszák Mihály föltette a kérdést: „Mikor valószerű a történetmondás?” A valószerűség érzékét vagy fogalmát (sensusát és conceptusát) ő is relativizálja, amikor így válaszol: „Arisztotelész hagyománya szerint akkor, ha nem véletlenszerűség, de okság érvényesül benne, s ez is éppúgy áll történet/-/, mint regényírók vállalkozásaira. Az okságot természetesen történetileg változó, egy-egy közösségben, társadalomban, kultúrában elfogadott mércével mérik, következésképpen egyazon epikus alkotásnak nem ugyanolyan valószerűséget tulajdoníthatnak különböző korokban s égtájakon. Ezért tartom esendőnek, ha Kemény regényeinek értelmezője arra hivatkozik, mit érez „valószerűtlennek”, azaz nem „igaznak és hitelesnek” e művekben.” (Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989, 57-58. p.)

 

Mágikus térhasználat Gion Nándor Virágos katona című regényében

A Gion Nándor-i újszerű elbeszélésmód realizmust mesével, fantasztikumot naturalista elemekkel ötvöző poétikája a kortárs magyar mágikus realizmus irányzatának egyik lehetséges írói habitusaként is vizsgálható. Csodás elemekben gazdag történelmi regényeit egyre több vonatkozásban a nehezen definiálható mágikus realizmus felől értelmezi a hagyomány. Dolgozatomban ebből a nézőpontból elemzem a regény sajátos térhasználatát.

A történelmi kontextusra hajazó, családregénynek (is) minősíthető regény kezdeti recenzálói a lokális történelem feltárásának nagyszerűségét dicsérték a műben. Mivel  Szenttamás, a bácskai kis falu az újvidéki író gyermekkorának színtere, illetve szereplőinek némelyikében magának a szerzőnek a felmenőit ismerhetjük fel[1], hiteles historikus vonzataiért méltatták az alkotást: „Nincs még egy mű, amely teljesebben mutatta volna be a századfordulótól a második világháborúig terjedő időszakát a Bácskának. Nem forrásmunkák alapján, nem társadalmi távlatból, hanem testközelből. És semmiféle nyelven nem írtak itt elfogulatlanabbul természetesebb tárgyilagossággal németekről, szerbekről, magyarokról, a legkényesebb úgynevezett »nemzetiségi kérdés« változatait is oly magától értetődő természetességgel érintve, s olyan egyszerű és közvetlen kezelésben, amihez ez a szó: tapintat, egyenesen pretenciózus lenne. És anélkül, hogy elhallgatna, majd megszépítene ezekben az ellentétekben valamit!”[2]

A fenti idézetben ugyanakkor kódolva olvashatjuk a történelmi hitelesség erénye mellett a Gion-kanonizációban érvényesülő továbblépést is, amely már nem történelmi objektivitást, hanem testközeli, mikrotörténelmi vonatkozásait hangsúlyozza a gioni regénypoétikának. Ezáltal Gion regényének fikcionalitása kaphat nagyobb súlyt, továbbá a nagy bácskai világháborús narratívák helyett Rojtos Gallai István személyes viszonyulásai helyezhetők a figyelem előterébe. Recepcióesztétikai szempontból a történeti olvasás során nem is az úgynevezett objektív történelemszemlélet vihet előbbre a mindenkori megismerésben, hanem a jelenbeli és a múltbeli elvárási horizontok ütköztetése és az ezek keresztmetszetében szemlélt/megismert múltbeli perspektíva feltárása[3].A kortárs dialogikus irodalomkoncepcióhozhűen[4] maga Gion is így vall erről a narrátori beállítódásról: „Hirtelen fordulattal eltávolodtam az egész realizmustól, másfajta irányzatokat tanulmányoztam. Sőt, műveltem is egy kicsit, hogy aztán újabb hirtelen fordulattal visszatérjek egy másfajta realizmushoz, amely keménységével és színeivel, sokszor erős színeivel perspektivikusnak látszott – ma is annak látszik – néha már nem is egészen realizmus…”[5]

A recepció Gion prózapoétikáját éppen fentiekben említett „partikuláris történelmi realizmusa” mentén hajlamos mágikus realistának minősíteni. Hiszen a szerző zárt provinciális közösségbe helyezi szereplőit, akik egy-egy apró életmódváltásból tudják meg csupán, hogy miként módosult az olvasó számára már rögzített történelem. A fogalommal való címkézésből a regény realizmusa önkéntelenül adott, hiszen a világháború kiváltotta társadalmi-gazdasági változások a molnár család életén is, a kisváros életén is megmutatkoznak (pl. megváltozott templombajárási szokások), továbbá a kisebbségi lét és nyelvi kevertség közép-bácskai századfordulós aspektusai is markánsan megmutatkoznak a regény nyelvezetén is. Ám az átható mesés metaforikus-mágikus motívumrendszer szimbolikus jelentéseket is társítani enged a meglévő realizmushoz, a meglévő történelmi háttérhez. A regény „mágikussága” így az utóbbi sajátosságok mentén történő értelmezésből születhet meg.     

 

A történelem esszencializmusáról regényekben

Az itt olvasható gondolatmenet csak apró, de szerintem fontos része egy átfogó könyvnek a történelmi regények lehetőségi feltételeiről, a beszédmód(ok) adta szabadságokról és ezek korlátairól. A munkacím egyelőre: Tört regények, és a legfontosabb részek (megfontolások) közreadásával az a célom, hogy idővel visszajelzéseket kapjak, mert ugyan „menet közben tanulunk meg járni”, de nem mindegy, hogy merrefelé megyünk.

Amikor a még nem definiált „történelmi regény” jelenségegyütteshez közeledünk, nem kerülhetjük el a viszony kérdését e regények és a legkülönfélébb történelemfilozófiák között. Miközben kétségtelen, hogy a történelmi regények túlnyomó többségének igen kevés közvetlen köze van bármiféle filozófiához, s amikor némi fonál vezet valamely történelmi regényből történelemfilozófiai meggondolások felé, nem (vagy ritkán) lehet szó „megregényesített történelemfilozófiáról” (bár több példa mellett egy számomra kedves Queneau-példáról a későbbiekben szó lesz). A leggyakrabban a szerző számára elegendő a nemzeti látószög, beéri azzal, hogy feltételezi a saját és közös (az olvasóban is meglévő) nemzettörténeti tudat meglétét, nem egyetlen és kizárólagos nemzettudatét, hanem ennek igen általános kereteinek a meglétét. E keretek közé építhető be mindaz, amit a szerző a saját kortársi jelenének el kíván mondani, közvetlenül a történeti tárgyáról, közvetetten az olvasókkal – elvileg – közös jelenről. Ám vannak szerzők, akiket nem pusztán múltbeli események, rég elhalt személyek stb. érdekelnek, hanem a történelem minéműsége, maga a történelem (ezért sokan gyakran nem gondolják kizárólagosnak és egyedül lehetségesnek a nemzeti látószöget, pontosabban e látószög számukra indifferens). Ők feltételezik, hogy az emberek és az események mögött a maga mozgásában ott rejlik a Történelem valaminő esszenciája, lényegisége.

Úgy látom, ezen a szinten éles határt von a hit a történelem lényegiségében, illetve a nem hit a történelem esszencializmusában. A nem hit abban, hogy a születésünk előtt is történő és a halálunk után is történendő történelem ily módon „túlcsap rajtunk”. A nem hit abban, hogy az idő, és ezen belül a múlt a történelem befoglalója, életidőnk pedig a múlásával és a jelenünkkel az időhöz, sorsunk és cselekvéseink, vagyis élettörténetünk révén pedig az időbe befoglalt történelemhez vagyunk láncolva, s ezért számunkra a „történelem” a legfontosabb, vagy legalábbis valami nagyon fontos. A nem hit abban, hogy az emberiségtörténetnek lenne valamilyen mozgásiránya, lenne valamilyen célja, haladna valami felé, ami eddigi alakulástörténetéből kiolvasható (Hegel egyik kedvelt hasonlatával élve a rügy már tartalmazza a később kifejlő gyümölcsöt). A nem hit abban, hogy a történelem „ítélőszék” volna; a nem hit abban, hogy ami ma (a mindenkori jelenben) zűrzavarosnak, kaotikusnak látszik, ésszerűtlennek, azt a történelem „logikája” uralja, tartozzon e logika bár Istenhez, a Gondviseléshez, az abszolút Szellemhez vagy az elvont „ember” elvont antropológiájához, az emberlény kozmikus küldetéséhez.

 

Részlet a TÖRÖK TÜKÖR c. regényből

(…)

Amína ősei
Anyácskámról, Amínáról soha nem mesélt Szejfi, mikor kisfiú voltam, pedig kérdezgettem eleget. Halíma mesélt róla, a dajkám. Halíma anyám rabnője volt kiskora óta. Egyiptomból származott, és azt beszélték (de Alláh jobban tudja), hogy csak színleg vette fel az iszlámot, valójában azonban az egyiptomi koptok jézusimádó szektájának a tagja volt. Akárhogyan is, ő mesélte el egy este, mikor Juszúf házának tetejéről néztük az anatóliai partok felett kelő holdat, hogy Amína anyácskám is egyiptomi, de ősei között volt egy muszlimmá lett frengi. Ez az ős egy olasz frengi volt, és ha Amína őse, akkor az én ősöm is.
Ez az olasz Palesztinában született, mégpedig abban a régi időben, amikor a megveszekedett keresztény lovagok egész Frengisztánból Jeruzsálembe özönlöttek, hogy raboljanak és a jézusgyalázó kereszténységet erőltessék a népre. Elfoglalták Jeruzsálemet meg még sok várost, és eleinte nagy vérengzést vittek véghez, aztán kereskedni kezdtek, és sokan közülük békében éltek az igazhitűekkel.
– Egy ilyen kereskedővárosban, a tenger partján, a szép Akkóban látta meg a napot ez a te ősöd, kicsikém, Ísza – kántálta mély hangján a dajkám, Halíma –; a szülei gazdag genovai kereskedők voltak. Gyerekkorában a szíriai szolgáktól tanult meg arabul, és ez mentette meg őt, mikor az egyiptomi szultán visszavette Akko várát és fogságba került, mert nem a rabszolgapiacra vitték, hanem an-Nászir szultán választotta ki magának, és mert szőke és fehérbőrű volt, al-Muhadzsernek nevezték, ami annyit tesz: a Messzirőljött. Ni csak, hiszen neked is milyen világos a hajad, kedveském, és a szemed is szürke, mint egy frenginek!
Ettől kezdve Kairóban élt a szultán udvarában al-Muhadzser. Tanulékony volt és jó természetű, és amikor felnőtt, mindig őt hívatták, ha olasz vagy francia követeknek, kereskedőknek kellett tolmácsolni, ezért hamar an-Nászir szultán főembere, sőt barátja lett. Al-Muhadzser megnősült, egy fia és egy lánya született.
Később an-Nászir követségbe küldte őt frengisztánba, és ekkor bejárta Iszpániát, Francsét, Itáliát, átkelt a hegyeken, és elment Alamániába, sőt, még arra a szigetre is, ahol az emberek magasak és otrombák, beszédük pedig olyan, mint a nyúlós csigák mozgása, Angliába.
Azonban irigyei egyre többen lettek, és mikor a jó an-Nászir életének tintája teleírta az idő számára kimért papírosát és a Paradicsomba költözött, fiánál, az új szultánnál, Szaifaddínnál megrágalmazták al-Muhadzsert, hogy titokban keresztény, mert találtak nála egy könyvet, amit Iszpániából hozott, és más vádakat is kieszeltek ellene, amelyekért a szultán lefejeztette őt. Fia elmenekült, ám leánya, Dunjazád ekkor már Szaifaddín szultán felesége volt. Látod, Ísza, kisfiam! Alláh olyan dolgokat képes véghez vinni, amilyeneket ember soha ki nem gondolhat! Alláh a legjobb cselszövő.
Dunjazád fiút szült Szaifaddín szultánnak. Alaeddín lett a neve ennek a fiúnak. Mikor Alaeddín atyjáért eljött az örömök megszakasztója, hű társak szétválasztója, kötések feloldozója, ő követte atyját a trónon, ám uralma nem tartott soká. Egy viharos éjszakán lázadás tört ki Kairóban, Alaeddín ki tudott szökni a városból, Gáza felé menekült a sötétben, ám elvágták az útját üldözői.
Halíma beleivott a fahéjas-barackos serbetjébe, komolykodva összehúzta mandula vágású szemeit, én megigézve hallgattam. A Boszporusz túlpartja fölött olyan volt a hold, mint egy nagy narancs.
– Nem volt menekvés másfelé, mint a sivatagba, Alláh kemencéjébe, ahol a szomjúság megöli a lovat, a hőség leteríti a vándort, a nap elszárítja a karokat, a homok eltemeti a testet. Alaeddín megmenekült a kardoktól, de a menekülés éjszakája után a halál nappala virradt rá a pusztaságban. Amíg volt lova, lovagolt, mikor lova elhullott, gyalogolt, mikor ereje elhagyta, összeesett és pusztuláshoz közel, félájultan feküdt a napon, amikor a durva szemcséjű homokban valami a kezébe akadt.
– Mi volt az, mi volt az? – vágtam közbe, mert nagyon izgultam Alaeddínért, hiszen nem halhatott meg!
– Jaj, mi volt, mi volt? Hát egy gyűrű!
– Egy gyűrű?
– Egy gyűrű. Nézte a gyűrűt Alaeddín, hát az aranyában valami régi írás volt, a foglalatában pedig egy fekete obszidiánkő, amibe holdkaréjt illesztettek ametisztből és öt kis csillagot gyémántokból. Alaeddín keserű könnyeket sírt, amiért úgy kell elpusztulnia, hogy víz és élet helyett hiábavaló kincsre és halálra talált, felhúzta a gyűrűt, és hozzálátott, hogy utoljára fohászkodjon Istenhez. De ima előtt mosdani kell, és mivel víz nem volt, nekilátott, hogy homokkal végezze el a tisztálkodást, hiszen a Korán 5. szúrája 6. verse ezt mondja:

Vizet, ha nem találtok, hát vehettek tiszta homokot, és dörzsöljétek meg vele a kezetek és arcotok! Mert első elemed a föld. És az utolsó. Alláh engedékeny és megbocsátó.

Ám amikor Alaeddín a kezét dörzsölgette, a gyűrű valahogy elfordult az ujján. Ekkor hangot hallott:
– Szolgálatodra, ó uram! Parancsolj, és én teljesítem!
– Ó, Istenem teremtménye, ki vagy te? – kérdezte Alaeddín halálra váltan.
– A gyűrű szolgája vagyok, és annak engedelmeskedem, aki a gyűrű birtokosa. Nincs mentségem az alól, amit parancsol, mert varázslattal kötött engem a gyűrűhöz a belevésett szent nevek ereje által Ád régi királya, mielőtt Alláh elpusztította őt Húd próféta kigúnyolásáért.
– Alláhé minden hatalom! Mi a neved, ó hatalmas szellem?
– Nevem Abú sz-Szádát, és a dzsinnek szultánja vagyok. Akarod-e, hogy kiszáríttassak egy tengert, virágzó várost építtessek, vagy folyómedret ásassak itt? Vagy akarsz-e megöletni egy hatalmas királyt, hegyeket átvitetni egyik országból a másikba? Akarsz-e egy hadsereget most azonnal koromfekete lovakon, aranyos vértekben? Meglesz azonnal, a nappal és éjjel alkotójának engedelmével. Ha valamit kívánsz, el kell fordítanod a gyűrűt, de jól vigyázz, hogy csak egyet fordíts, mert különben a Nevek elégetnek engem is, téged is.
– Vizet hozz! Várj! egy sátrat is, és valami ennivalót!
Egy szemhunyásnyi idő múlva porcelán korsóban hűs forrásvíz állt Alaeddín előtt, aztán díszes sátor tűnt elő benne szőnyegekkel, alacsony asztallal, rajta százféle fogás illatozott a növények magvaiból, gyökereiből és leveleiből főzve, a hegyek és mezők állatainak húsából sütve és gazdagon fűszerezve, a tenger halaiból és a levegő madaraiból; mindenféle szárított gyümölcsökkel és más mézzel készült édességekkel. Alaeddín evett, ivott, aztán ismét elfordította ujján a gyűrűt, és Abú sz-Szádát a szolgálatára állt.
– Azt parancsolom, hogy építs nekem palotát Bászra városában, és vigyél oda.
A szellem a föld felé intett, mire az meghasadt, és egy csapat dzsinn termett előttük. Abú sz-Szádát jelt adott nekik, azok eltűntek, ő maga pedig Alaeddínt Bászrába repítette, de nem tudta olyan gyorsan odavinni, hogy addigra a palota ne állt volna készen minden berendezésével, kertjeivel, szökőkútjaival, szolgálóival. Akkor Alaeddín beköltözött, és gond nélkül élte napjait.
A város kormányzója hamarosan hírül vette, hogy előkelő idegen költözött Bászrába, és Alaeddínért küldött, mert szerette volna megismerni. Ő elment a kormányzóhoz, illendően köszöntötte, beszélgetésbe elegyedtek, másnap ismét meghívta magához a váli, és a következő napon is, mígnem mulatótársává fogadta. Vígságban és jólétben töltötte napjait Alaeddín, a gyűrűt pedig csak rejtve forgatta el az ujján, ha valamire szüksége volt, nehogy titka kitudódjon.
Hanem egy idő után a kormányzónak szemet szúrt, hogy milyen nagy jólétben él, pedig nem kereskedik, pénzváltással sem foglalkozik, és más jövedelmező ipart sem kezd Bászrában. Elhatározta, hogy mindenképpen a végére jár a talánynak, ezért magához hívatta vezírjét, hogy tanácskozzon vele.
– Te vezír! Lehet-e Alaeddínt látni a kikötőben, mikor hajó érkezik? Vagy a karavánszerájban és a bazárban, ahol a kereskedők és pénzváltók találkoznak? Hallott-e róla valaki, hogy valaha is karavánja érkezett Bászrába, vagy kötött-e valakivel üzletet?
– Valóban nem lehet ilyesmiről tudni, bölcs váli – felelt a vezír a kormányzónak –, de talán atyjától hagyott öröksége oly hatalmas, hogy nincs is szüksége ilyesmire.
– Nem tetszik ez nekem. Hanem valahogy be kell látnunk a titok fátyla mögé.
– Ajándékozz néki szép rableányokat, és majd általuk megtudunk mindent.
A válinak tetszett a tanács, hát másnap reggel két legszebb rableányát küldte ajándékba Alaeddín házához. Csodák csodája, nemsokára negyven teve állt a kormányzó háza előtt, vagyont érő köntösökbe öltözött mamlúkok vezették őket, mindegyik tevén a holddal vetekedő szépségű rableány ült, a nyergekről lógó zsákokban pedig kétszer negyvenezer arany viszontajándék és hatalmas drágakövek voltak, gyémánt, rubint, kárneol, onix, amihez foghatót ember még nem látott.
Erre a váli felfogadott egy öregasszonyt, aki hennát árult, és minden péntek délben Alaeddín házához küldte, mikor az imádkozni ment a mecsetbe, hogy kérdezze ki a két rableányt, de azok nem tudtak semmit. Ekkor mást gondolt a ravasz kormányzó.
Egyik este ismét együtt töltötte az időt mulatótársaival, köztük volt Alaeddín is. Mikor az asztalt behozták, egy eddig nem látott lány jött be, akinek gazella lépte magához béklyózta Alaeddín tekintetét. Mikor a lány eléje hajolt, hogy italt töltsön neki, véletlenül félrecsúszott arca elől az izár, és közelről kapcsolódott egybe tekintetük. Alaeddín perzselő tüzet érzett a szívében, és eszét vette a szerelem.
– Ki volt ez lány, dicső váli, aki a paradicsomi húrikat megszégyeníti termetével és arca szépségével?
– Az egyetlen leányom, Sahrazád.
– Homlokán a hajnali égbolt, szemében csillagos éjszaka! Uram, leányod elvette az eszemet. Kérlek téged, szabj bármilyen feltételt, adj bármilyen parancsot, kívánj akármi szolgálatot érte, és ha méltónak találsz, add hozzám feleségül!
– Barátom, hiszen annyi mindent köszönhetek neked. Hogyan is kérnék bármit, mikor számomra lenne a legnagyobb öröm ez a házasság – felelte a kormányzó.
Másnap hívatta kádit, megkötötték a szerződést, a házasságot kihirdették a városban, és Alaeddín egy teljes hónapra megvendégelte a népet, a nászmenetkor marékkal szórta az aranypénzt és a drágakövet az utcán, felesége minden rabnőjének vagyont érő ékszereket adott és arannyal szőtt milhafákat öltözékül. És mikor az éjszaka szultánja fekete lepleibe vont minden embert, megoldotta hitvese övét, sóvárogva szívták egymás illatát, ajkuk találkozott, Sahrazád mindkét combjával körülfonta, és így kiáltott:
– Ó betörések atyja, ki a kapukat berontod, a falakat szétnyitod!
És megtörtént, amiről kíváncsiskodni nem illik, kiszakadt a sóhaj, amit elfojtani nem lehet.
– Micsoda? Mi történt, Halíma? – kérdezetem bele gyanakodva. – Baj lett? Ki sóhajtott? És miről nem lehet kíváncsiskodni?
– Miről, miről? Mindenről lehet, de ezt így kell mesélni, te gyerek! Azt kell ilyenkor mondani a mesében, hogy nem illik.
– Mit nem illik? És milyen mese? Alaeddín az én ősöm. Mi történt?
– Semmi, csak amikor az emberek szorosan összetapadnak, az ágyékuk egyesül, és olyankor sóhajtoznak és nyögnek.
– Tudom. Mint a kutyák, a macskák, és mint amikor Amína nincs itthon, és atyám magához rendel téged este. És a herélt pónim és Szejfi nem csinálják, mert nincs nekik kedvük.
– Nemcsak kedvük nincs, te, hanem szerszámuk sincs.
– Mi történt aztán?
– Aztán boldogan éltek, Sahrazád fiút szült, akit Szindbádnak neveztek. Ám a váli időről időre faggatta a leányát, és addig faggatta, mígnem szegény Sahrazád kitudta férje titkát, és elárulta atyjának. Úgy égette a vágy ettől kezdve a kormányzó szívét a gyűrű után, ahogy a számum emészti el az oázis kertjeit. Megparancsolta leányának, hogy vegye magához, és adja át neki a kincset, de Sahrazád nem engedelmeskedett, mert lelke egybeforrt férje lelkével. Azonban engedelmeskedett az egyik rableány, akit a váli küldött Alaeddín házába. Tudta ez a lány, hogy mikor a szerelmesek egyesülnek, Alaeddín mindig leveszi a gyűrűt a beleírt szent nevek iránti tiszteletből, egy párnára rakja, és ha egymástól eltelve és kimerülten elalszanak, néha csak reggel veszi ismét fel. Megvesztegette a kapuőrző eunuchokat, és egy ilyen éjszakán belopózott a hálóterembe, ellopta a gyűrűt, kinyittatta a kaput, és mert nem tudta, mi van a birtokában, az őrrel elküldte a válihoz. A váli felkiáltott örömében, ujjára húzta és megforgatta a gyűrűt, erre megjelent Abú- sz-Szádát.
– Parancsolj, uram, és teljesítem! Százezer dzsinn ura vagyok, minden dzsinn alatt százezer hatalmas márid szolgál, és minden márid alatt százezer rettenetes ifrit.
– Azonnal vidd Alaeddínt a legtávolabbi sivatag közepébe!
Alaeddín arra ébredt, hogy süvítő szélben repül a felhők felett a szellemmel.
– Miért teszed ezt velem, ó, Abú sz-Szádát?
– Mert ostoba voltál, és hagytad, hogy ellopják tőled a gyűrűt – felelte az, és letette a pusztaságba.
Soha többé, senki nem hallott Alaeddín felől, és nem is látta senki. Maga is azt gondolta, hogy talán csak haldoklásában álmodott mindent, amióta Kairóból menekülve a sivatagba került.
Sahrazád észrevette, hogy ura eltűnt mellőle, lámpást hozatott, és látta, hogy a gyűrű sincs a párnán. Borzasztó gyanú szorította a szívét, azonnal atyjához kísértette magát, és eléborulva kérte, hogy adja vissza férjét. A váli olyan volt, mint aki bortól részegül meg. Abú sz-Szádátot akarta hívni, és azt sem tudta, hogy előbb kincsekkel és arannyal töltsön meg mindent, vagy megölesse a kalifát, és maga üljön a helyére Bagdad városában. Éppen akkor forgatta meg a gyűrűt, mikor Sahrazád a kezébe kapaszkodott, a gyűrűn megcsúsztak a váli ujjai, aztán dühösen és erősen ragadta meg, és a gyűrű kétszer fordult át.
Ekkor vakító fény tört elő az obszidiánkőből, az ametiszt holdból és a gyémánt csillagokból, elszabadult démonseregek száguldoztak a szobában, és kacagtak a ház körül, aztán ahogy a füst eloszlott, csak a gyűrű feküdt a kőpadlón, mert a válit és Sahrazádot elemésztette a nevek tüze Abú sz-Szádáttal együtt.
A gyermek Szindbád árván maradt. Nőtt, növögetett a bászrai palotában a szolgák és rabnők között, és szép ifjúvá serdült. Vígan élt, mert a ház tele volt kincsekkel. Mulatozással, hajókázással teltek napjai, léha társakkal szerencsejátékot játszott, mígnem egy reggel arra kelt fel, hogy nem maradt semmije, csak a háza és néhány szolga. Megfordította az emlékül maradt feketeköves gyűrűt, de semmi nem történt.
Ekkor eladta a házat és minden vagyonát, a pénzen árukat vett, és más kereskedőkkel együtt hajóra szállt, hogy távoli földeket lásson, adjon, vegyen. Ahol kikötöttek, a kereskedők nyomban odasereglettek és megvásárolták áruit, a pénzen ő új árukat vásárolt, aztán továbbutazott, és ezt addig művelte, amíg nagy vagyont szerzett, és így tért vissza Bászrába. Visszavásárolta atyja palotáját, és élte tovább ugyanazt az életet, mint régen. Rabnőitől sok gyermeke született, akikkel nem törődött, bort ivott, kockajátékot játszott, és nem gondolt a holnappal. Mikor vagyona ismét elfogyott, megint hajóra szállt, és csak Alláh tudja, hogy merre járt, milyen távoli tengereken hajózott és milyen partokon kötött ki, hányszor menekült meg hajótörésből, mi minden esett meg vele, de ismét gazdagon tért haza. Ám az így szerzett vagyonok mind hamarabb olvadtak el a mind vadabb dorbézolásokban, és ilyenkor már nemcsak szolgálóit, de gyermekeit is eladta Szindbád, kit a bőrcserzőknek, kit az ötvösöknek, kit a kerítőknek, és amikor évek múlva hazatért, volt, akit visszavásárolt. Közben gyermekei nőttek, növekedtek, szemük kinyílt. Mikor egyik lánya, Mardzsána, aki szép volt, mint Sába királynője és okos, mint Judit, látta, hogy apja megint mélyre süllyedt a züllés mocsarába, magához vette a holdas gyűrűt, kiszökött az utcára, futott a kikötőbe, és az első gazdagon öltözött kereskedőifjú előtt megállt, megérintette, aztán megcsókolta és a homlokához emelte saját két ujját, majd így beszélt:
– Ó efendi, kezedben van az életem, kezemben van az életed! – és felfedte arcát.
Az ifjú szívét úgy járta át Mardzsána tekintetének édes mérge, mintha bendzset ivott volna. Éppen aznap indult egy hajó Hindusztán felé, amit Indiának is neveznek, az ifjú berakatta áruit, a kapitánynak kifizette a díjat, kibontották a vitorlákat, és elhajóztak Indiába.
Azon az éjszakán Timur Lenk serege ütött rajta Bászrán. Betörték a kapukat, sötét hordák lepték el az utcát, lovak és lovasok vadállati tekintete között nem volt különbség. Senki nem menekülhetett, a lándzsák éhesen faltak a testekbe, és a kardpengék úgy jártak az emberek húsában, mint ezüstös pikkelyű halak a napsütötte kerti medence vízében. Nyilak süvítettek, és a lángok táncoltak.
– Mi lett Szindbáddal? – kérdeztem bele.
– Nem tudom – mondta Halíma – nem tudhatok mindent. Látod, a férfiak úgy tűnnek el, hogy nem tudjuk, mi van velük. Szerintem meghalt.
– Halíma! Amint megszeretem valamelyik ősömet, az máris meghal!
– Egy hőst elég egy pillanatig szeretni, kisfiam. Isten nem a mi óránkkal mér.
– Mi az, hogy hőst? én őst mondtam. Azt hittem, igazat mondasz és nem mesét.
– Ó, a hős és az ős ugyanaz! De figyelj, mondom tovább. Szindbád leánya, Mardzsána élt, és boldog volt Delhi városában. Fiúgyermeket fogant, a fekete gyűrűt néha megforgatta, aztán mikor látta, hogy ártalmatlan, férjének ajándékozta, hogy fiuk, a kis Omár majd tőle örökölje.
Omár nőtt, növekedett, Mardzsána mindent elmesélt neki a család történetéről, ahogy azt egy öreg rabnőtől hallotta, akit még Alaeddín dzsinnje hozott Bászrába. Omár pedig, ahogy ifjúvá serdült, azt kívánta, hogy bárcsak láthatná Bászrát, Kairót, végig akart menni ősei nyomán egészen az itáliai Genováig, ahonnan al-Muhadzser frengi ősei jöttek, és még tovább, még tovább, a messzi nyugat homályba vesző útjain. Ezért atyja elé állt, és kérlelte, hogy adjon neki pénzt árukra, mert saját üzletet szeretne nyitni. Atyja szomorú volt, hogy el kell válniuk, de végül elvitte a bazárba, megismertette kereskedőtársaival, kitanította, mi mennyit ér, mit hogyan kell intézni, melyik pénzt milyen arányban váltják; aztán neki adta a gyűrűt, és sírva búcsút vettek egymástól.
Omár sok szantálfát és borsot vásárolt, hajóra szállt, és elindult nyugat felé. Először Bászrába ment, ott nagy haszonnal adta el a szantált, a hegyekből származó nyersdrágaköveket és a messzi északról hozott prémeket vett, azt Dzsiddában tömjénre cserélte, fegyvereseket fogadott, és csatlakozott egy Kairóba tartó karavánhoz. Baj nélkül megérkezett, a tömjént egy velencei kereskedőnél értékesítette. Mikor elbúcsúzott ettől a kereszténytől, és már majdnem továbbsietett, hogy a derekát húzó aranyat letétbe helyezze a jegyzőnél, hirtelen mégis visszafordult. Megkérdezte a velenceit, mikor indul haza, és az azt válaszolta, hogy másnap indul Alexandriába, ahol a kikötőben várja a saját hajója. Erre Omár nem tétovázott tovább, hanem elhatározta, hogy azonnal a gyaurok országába utazik. Nagy felárral tüstént visszavásárolta a tömjént a velenceitől, összes megmaradt pénzén elefántcsontot vett a bazárban, berakatta az Indiából hozott borssal együtt, és másnap bárkara szállt a velenceivel.
Szerencsésen megérkezett Velencébe, ahol a házak közötti vízen járnak a csónakok, és a palotákban emberekről és prófétákról festett képeket imádnak a gyaurok. Omár mindent eladott, és ekkor vagyona már akkora volt, hogy nem hordhatta magánál, ezért elment egy zsidó kereskedőtársaság megbízottjához, és majd minden aranyát rábízta. A zsidó írást adott, amivel a világ bármelyik városában pénzt vagy árut vehet fel annyiért, amit az áru vagy a pénz abban a városban ér. Így hát Omár szabadon mozoghatott, rablóktól sem kellett tartania, és bármelyik városba ment, vagyona gondoskodott róla anélkül, hogy foglalkoznia kellett volna vele, mert a zsidók kamatot fizettek neki.
Elindult, Genovába is elment, de nem akadt ősei nyomára, élt sok nagy és fényes városban, látott sok mecsetet, ahol aranytól roskadozó bálványok előtt térdepeltek a frengik, közben egyre adott, vett, egyre gazdagabb lett, nagyhatalmú bégekkel és királyokkal találkozott, híres tudósokkal és művészekkel tanácskozott, és gyorsan megtanulta az olasz és a latin nyelvet.
Még Rúm főmollájának, a pápának is kölcsönzött pénzt titokban, amit az nem adott meg határidőre, de Omár erre nem is számított, elég volt neki, hogy a főmolla házában és templomaiban bálványokat nézegethet, és ördögien ügyes bálványkészítőkkel beszélgethet, akiknek művészete oly tökéletes volt, hogy a szobrok és festmények élőnek látszottak, a mögéjük pingált mezők, hegyek és erdők tájain pedig eltévedt a tekintet.
Így élt sok évig, míg egyszer sírva fakadt, mert eszébe jutott, hogy szülei már biztosan nem élnek, és ő nem temette el őket, és eszébe jutott a napfény és a meleg, eszébe jutott egész hazája. Velencében hajóra rakatta legbecsesebb kincseit, a gondosan gyűjtött könyveket, eközben csiszolt tükröket, ékszereket, hosszú tőröket és rengeteg szép mívű puskát vásárolt, hajóra szállt ismét, és Kairóba utazott. A fegyvereket a szultánnak kínálta fel eladásra, és a szultán örömmel kapott a dolgon. Vendégül látta Omárt a palotájában, a vendégség átnyúlt a következő napba és a következőbe, mígnem Omár feleségül vette a szultán egyik lányát, házat vásárolt, egyik év követte a másikat, és a Nílus partján érte el őt Isten üzenete.
Élete utolsó évében a szultánleány fiút fogant tőle, de a gyermek már csak halála után született meg, ezért nem adhatta tovább neki a család történetét.
– Akkor te honnét tudod? – kérdezetem erőtlenül, de a választ már nem hallottam, mert elaludtam, Halíma a karjában vitt le a tetőről.

Török tükör – részlet

(…)
Ám mi történt? Francse szultánja az ostoba és felfuvalkodott Francsiszkó volt, más néven Ferenc. Ezt a Francseországot Franciaországnak nevezik a magyarok. Nos, ez a Ferenc is vágyakozott a koronára, hát így okoskodott: „háborút indítok Lajos ellen, hogy a koronát megkaparintsam”. Csakhogy Lajos és a német Ferdinánd egy karavánnal utaztak. Ráadásul volt Ferdinándnak egy édes testvére, a Karló, más néven Károly, Iszpánia szultánja. Ez a Károly, aki szintén a hitetlenség bűzös mocsarában cuppogott, igen nagy hatalmú szultán volt, és amikor meghallotta, hogy Ferenc rátámadt Ferdinándra, igen megharagudott. Mert a Ferdinánd a testvére volt. Nyomban háborúba szállt, és hátbatámadta Ferenc király szultánt, a francia dögöt.
Ferenc így már kétfelé viselt hadat. Egyszerre hadakozott Ferdinánddal és Lajossal, akiket ő maga támadott meg, és Károllyal, aki a Ferdinánd segítségére jött, hiszen az testvéröccse volt neki. Hamar kiderült, hogy Ferenc király nem bír Lajos, Ferdinánd és a spanyol Károly erejével.
Mikor ezek hárman több várat és a hozzájuk tartozó falvakat is elfoglaltak már a Ferenctől, és mikor Ferenc király látta, hogy mindüket le nem győzheti, igen megijedt. Azon kezdett gondolkodni, hogy az elbizakodottság mételyétől megfertőzött agyában fogant tervének szekerét miként kormányozhatná a megvalósulás palotájának udvarába, és így töprengve hirtelen a világosság apró lángja gyúlt ki háborodott eszében. Papírost, pennát és tintát rendelt, leült, és levelet kezdett írni a Padisáhhoz (legyen boldog Alláh fényében!), a Nagy Szulejmánhoz, mert ő volt akkoriban a hitet védelmező kalifa, Mohamed Próféta (áldás reá és családjára!) hős utóda. A levél pontosan így szólt:
                 A disznó Ferenc Király levele
Nagy Szulejmán, aki a disznóhúsevő és maguk is disznó keresztények ellenében az igaz hit védelmezője vagy! Én, az alávaló és gonosz természetű Francsiszkó, ostoba elmémben a meggondolatlanság trágyadombján fogant tervem szerint rátámadtam Lausra, Alamánia és Üngürúsz mocskos és erkölcstelen szultánjára és Ferendusra, hogy tőlük a hívságok haszontalan és semmit érő koronáját megkaparintsam. Ám a Ferendusnak az édes testvére, a becstelen és égetni való Karló Király szultán, aki Iszpánia ország szultánja, szintúgy háborúba szállott ellenem, és most hárman kétfelől dúlják utálatos országomat, melyre rátekinteni is borzalom. Együtt pusztítják és dúlják Francse országot, a bálványimádásnak ezt az igen mély pöcegödrét, melynek minden megátalkodott lakója a legalsó pokol tüzén fog égni halála után. Velem együtt.
Világos elméjű, hatalmas Padisáhom! Én, Francsiszkó, hason csúszva, méltatlan pofámat zsámolyod lábához dörgölve könyörgöm, hogy leckéztesd meg az elbizakodottság borától megrészegült jézushívő német és magyar kutyákat keleten, és akkor az én alávaló hadseregem már le tudja győzni a gonosz Karló Királyt nyugaton. Ha nagy bajomban segítesz rajtam, legboldogabb leszek legutolsó rájáid között, és életem végéig szolgállak tégedet, és még azután is, mert összes szörnyeteg természetű gyaur leszármazottaim és elvetemült utódaim mind hódolni fognak neked egészen az idők végezetéig. Továbbá lehozom neked a Napot és a Holdat.
És az angyali természetű Padisáh megkönyörült.
Így kezdődött.
————————
              Pókos
A defter másolásának vége felé elgondolkodtam a magyar szavakon. Volt, amelyik falu nevében ráismertem valami magyar dologra. A Bükkösd faluban ott volt a bükk, aztán volt Meszes, Szőlős, Bidös, Udvar, Varjas, Kökin és Hagymás falu is, és volt sok, amit ember-szentről neveztek el, és sok nem jelentett semmit, csak azt a falut. Annyi falu volt, és olyan hasonlóak voltak a neveik, hogy nem hittem el, hogy azt mind külön észben lehet tartani. Gondoltam, ha kihagynék a listáról egy falut, akkor a magyarok talán el se mennének oda adóztatni, én pedig magyar ruhába öltöztetett akindzsikkel szépen megjelennék helyettük, mikor az oszmán megbízott már végzett, és beszedném a dézsmát meg a cenzust meg a rovásadót Ferdinánd király és Gregoriáncz Pál püspök nevében. Izgatottan fölugrottam, járkáltam, és apróra végiggondoltam mindent: hogyan bérelem fel a zsoldos lovasokat, és így tovább. Nem. Nem lehetett megcsinálni. Legalább húsz akindzsi kellene, és annak egy óra alatt híre menne Pécsen. Amúgy a szigetiek pedig észrevennék, hogy a defter hibádzik.
Hanem, mi lenne, ha egy-két faluval többet írnék be, mint amennyi van?! Hűha, akkor senki nem mondhatná, hogy el akarom csalni az adót. Olyan hasonlóak ezek a magyar szavak, hogy biztos, még maguk a frengik sem igazodnak el közöttük, főleg, amikor azt sem lehet tudni, hogy hol a határ a birodalmak között. És még az is lehet, hogy valóra válik, és tényleg lesz ott egy olyan nevű falu, mint ahogy az Ezeregyéjszakában Ma’Rúf foltozóvarga gazdag kereskedőnek adta ki magát egy idegen városban, és ettől végül tényleg gazdag kereskedő lett, sőt, feleségül vette a szultán lányát, és végül szultán is lett. Építsd magasra a kapudat, előbb-utóbb teve is kerül a házhoz! Kicsi erszény sok pénzt nem keres! Majd addig keresgélnek a magyar tiszttartók, addig emlegetik a falumat a rájáknak, amíg a végén valahogy igazából meglesz az a falu. Alláh is a szabadjára engedett igével teremtett!
Nagyon izgatott lettem. Ugrált a szemem a papíron, olvasgattam a falvakat, és minél tovább olvastam őket, annál jobban összekeveredtek a neveikben kattogó dallamok, billenve forduló szótagok, sisteregve csúszó hangok. Alláhra, micsoda nyelv ez! Próbálgattam a képzeletbeli falvakat: Lágygöröskő. Sóskavár. Csigabéla. Nem, a Csigabélát biztosan egyből észrevennék. Korog. Dögöd. Tököd. Dzsalul. Ez sem jó így, esetleg Gyalul. Baszod. Kurafattya. Pöcse. Az ilyesmi nem jó, rájönnek könnyedén.
Kétnapi tétovázás és mérlegelés után úgy döntöttem, hogy Pókos lesz az én magyar falumnak a neve. Rákos már úgyis van a Mecsekben, akkor miért ne lehetne Pókos is? Csakhogy tudtam, hogy Gergely deák mindent leellenőriz. Mit tegyek, hogy ne vegye észre Pókost, mikor leadom neki a kész deftermásolatot? Gergely nem bolond, tudja, hogy nincs ilyen falu a szandzsákban. Egyelőre.