3.

A fönt bemutatott rituális tér- és időhasználat ugyanakkor nemcsak fikcionális akusként értelmezhető, hanem ezen keresztül az effajta tékezelés egzisztenciális jelentőségét is felvillanthatjuk általa. Kiindulhatunk abból, hogy a genealógia kitüntetett szerepét Papp Ágnes Klára a mágikus realista szövegek kronotopikus jellegéből látja értelmezhetőnek. A kronotoposz fogalma alatt itt a bahtyini tér-idő szerves egységét megképző narratív keret értendő, mely egyfajta szerves regénybeli világképet feltételez. Eszerint az idő narrativitása a tér determinizmusából ered, vagyis a  szent tér megszabja a benne való mozgás lehetőségeit és az ott töltött idő minőségét.

Talán nem indokolatlan mindezt összevetni egy a térről szóló filozófiai meditácóval is: „A sajátossága szerint elgondolt tér-nyerés a helyek szabaddá tétele, ahol a lakozó ember sorsa az otthon üdve vagy az üdvöt nélkülöző otthontalanság, vagy akár e kettővel szembeni közömbösség irányába fordulhat. A tér-nyerés a helyek szabaddá tétele, melyekben Isten jelenik meg, helyeké, ahonnan elmenekültek az istenek, helyeké, hol az isteni megjelenés oly sokáig várat magára”[13] Heidegger itt szintén az ember örökös térdeterminálta létéről beszél, kiemelve, hogy a tér-nyerés olyan sajátosan emberi igény, amely lehetővé teszi a terek saját jelenléttel való betöltését, otthonossá tételét, hogy önmaga és Isten lakozását egyszerre és egymás függvényeként megteremtse benne. A térnyerés és az emberi módon való lakozás, ahogy A költőien lakozik az ember[14] című tanulmányában Heidegger kimondja, a költészetben nyilvánul meg. Az Istenről való való beszédben is mindig a tér határozza meg a tekintetünk irányát: vagy az emberi lélek mélységeibe, vagy az egek felfele irányuló fürkészésébe.

Az érdemi lakozás/lét csak így nyerhet végső értelmet Rojtos Gallai és Gilike számára is. Ők ugyanis a művészet révén tanulják meg, mely terekben érdemes keresni a divinációt. Bár nem nevezik néven az istenséget, nem az ábrázolt Isten köti le a figyelmüket, a boldogság, melyet elértek, lényegében mégis egyfajta megszentelődés eredménye. Amíg a szereplők Istent külsőként keresik a kinti és benti térben, a kisváros hétköznapi, poros utcáin, addig a tér nem lesz lakozásra alkalmas. Az egyetemes otthonalapítás gesztusa Eliade szerint is a tér megszentelésének megváltozott rítusa.

Ha rítusként értelmezzük az emlékezés, a virágos katona képénél gyakorolt meditáció, továbbá az elbeszélés aktusát is, megérthetjük, hogy a mágikus realista művek ideje és tere miképpen válik szét a profán dimenziótó és lép át abba a szent szférába, melyben a rítust végző ember azonosulni tud, eggyé tud válni Istennel, a kozmosszal. Papp Ágnes Klára éppen ezzel a tapasztalattal magyarázza a mágikus realista művekben érvényesülő, szerves egység állapotát idéző tér- és időkezelést: „Egy kettősség határozza meg a mágikus realizmus látásmódját. Egyrészt a Bényei által leírt individuális, (ön)reflexív hangot megszólaltató szövegformáló eljárások (…) Másrészt a mágikus realista látásmód magja ez a nem nyelvi jellegű – az Eliade kifejezésével élve »szentként« érzékelt, az egyén világtapasztalásának tengelyében álló – élmény, annak felépítését, tapasztalatát próbálja a mű tér és időképét meghatározó formateremtő elvévé tenni (ezt a kronotoposzt kíséreltük meg a fentiekben meghatározni).”[15]

Láthattuk, hogy a szakrális tér-nyerés igénye érvényesül Rojtos Gallai önmagára találásának központi metaforájában is, a Kálvária-dombi katona képében. A regény kontextuális metaforájává válik ez a kép, s így a regény – bár nem a Bényei-féle „mágikus kauzalitás”, hanem „a mű tér és időképét meghatározó” formateremtő elv miatt – mágikus realista regényként is olvashatóvá válhat. S látható az is, hogy az esetleg prelogikusnak vagy premodernnek ítélt tértulajdonítás, illetve az erre épülő narratíva nem feltétlenül ítélhető a modernitás által meghaladott alakzatnak, hiszen a hagyományosan „realistaként” értelmezett regény újraolvasását és aktualitását éppen a fönt ismertetett kronotoposz fölismerése biztosíthatja.