2.

„Ha a »mágikus realizmus« kifejezést halljuk, egzotikus dolgok jutnak eszünkbe: talán tömegesen megjelenő sárga pillangók, talán a síron túlról visszalátogató rokonok vagy más kisebb-nagyobb csodák; talán a Száz év magány.”[6] – fogalmaz a monográfiaíró Bényei Tamás. Tematikáját és motivikáját tekintve ugyanis a mágikus, a természetfeletti és a fantasztikum határán oszcilláló toposzok, ősképek, dimenzióközi jelenségek ragadhatók meg legalapvetőbb műfaji ismérveiként.

Bényei Tamás monográfiájában elsősorban a fantasztikum Todorov által meghatározott kritériumához viszonyítva helyezi el a mágikus realista művek poétikáját, kiemelve, hogy míg a fantasztikumban a természetfölötti ellenkezik a realitással (ezért is válthat ki befogadói kétkedést), addig a mágikus realizmusban belső valószerűséget nyer a fantasztikum és összeolvad a realitással. A mágikus realizmus nem-antinomikus jellegét a narrátor oldaláról is megvizsgálva Bényei úgy találja, hogy az elbeszélő akkor éri el a természetfölötti elfogadtatását az olvasóval, ha hangja „megbűvöl”[7] bennünket, Andersont[8] idézve azt mondja, „nem valóságosként mutatja be a mágiát, hanem a valóságot mutatja be, mintha mágikus lenne.”[9] Hatásának érdekében ezért szövegszinten olyan retorikai elemekkel operál, melyek kikezdik az ellentéteket, nulla tónussal rendelnek egymás mellé különnemű elemeket, hogy a kategóriák egyneműsége hangsúlyossá váljék.

Bényei ugyanakkor úgy véli, a természetfölötti jelenléte szükséges, de még nem elégséges feltétele a művek mágikus realista voltának. Ezt Papp Ágnes Klára tanulmányában[10] szintén így látja, melyben csoda nélküli mágikus realista műveket is elemez.) Bényei továbbá a mágia meghatározásához kötve vezeti le a mágikus realista művek poétikáját: „A »mágia« tehát úgy szerepel, mint az elkerülhetetlenül retorikai szerkezetű létértelmezés és a világról való beszéd retorikai, szemantikai, pragmatikai és ontológiai szempontú »megnevezése«.”[11] Ezért a mágikus realizmus okozatiságát (véletlenszerű események mögött feltételezett összefüggés, rendszerszerűség) a mágikus világ determinizmusához, mágikus (babonás-talizmános) hitéhez köti, míg a szövegeknek a szóbeliség aktusára való rájátszását a mágia kimondási aktusával, a tulajdonképpeni szóbeli teremtéssel (ráolvasással, kuruzslással) hozza összefüggésbe.

A mágikus realizmus egyik fő elemeként így a kauzális gondolkodást jelöli meg, mely az utólagos mitologikus okozatiság magyarázatával mágikus jelentést ad a történteknek. Éppen ezzel teszi realitássá a mágikus tudatot, hitet, hiszen az okozat mindig első, az ok megnevezése utólagos értelmezés által történik meg, melybe sokszor mágikus „érvek” is közrejátszanak. A mágikus realizmus tematikus rétegeként főleg a következőknek szentel figyelmet Bényei: a genealógia, vagyis a kezdet determinatív jellegére rájátszva az elbeszélő igényt érez mágikus keletkezéstörténetek teremtésére; a mágia mint tilalmak és áthágások tere, melyben otthonos a kevertség, excesszus; a szöveg apokrifális jellege, azaz szent szövegeket idéző beszédmódja.

Ha a fenti fantasztikumalapú meghatározásból indulunk ki, egyértelműen látható, hogy jelen van a természetfölötti, imaginárius sík és a reális világ a gioni regényben. Rojtos Gallai ábrándozó világa, a Kopasz Halász megjelenése, folyamatos visszaidézése, a virágos katona átható szimbóluma, illetve a köztes létben élő Gilike misztikus személye mind átmenetet képeznek a két világ közt. Ugyanakkor ez a két sík egymásba is olvad így érzékelhetővé válik a mágikus világfelfogásra jellemző szerves összetartozás, mágikus kauzalitás. Noha a mágikus realizmus mintapéldája, a Száz év magány esetében jóval szervesebb ez a viszony, mely a prelogikus ember gondolkodásmódját eleveníti meg, a főszereplő szólamában kirajzolódó valós-fiktív oppozíció itt is elsimul: Rojtos Gallai olykor már nem tudja, melyik síkban tölti a valós időt, az imaginárius halász vezette álomvilágban, a Kálvárián vagy a Zöld utcai mindennapjaiban.

Gilike figurájának értelmezésekor a bolondfigura szimbolikus aspektuasait hasznosíthatjuk: ő a normális rend megfordítója, akire nem érvényesek a világi szabályrendszerek, ezért lehet boldog. Gyermeteg játékával a gyermekkori ártatlanságot is megeleneveníti, mely legitimizálja őt az értetlen világgal szemben. Számos archaikus néphitben a bolond, lévén szellemktől megszállott, képes betekintést nyerni a másoknak feltárulatlan dimenziókba és médiumként szolgálni. Ő még az „ősegységben” él, melyet nem szabdal fel a káosz és a rend dualitása. Gilike, akár a boldogan korbácsoló virágos katona, ezt a kapu-jellegű átmenetet fejezi ki Gion regényében: küszöb, ugyanakkor zérus pont is, ahonnan minden elindul és ahová vissza is tér. A tuki dombi Kálvária mint centrális helyszín, pontosabban az ott látható virágos katona képe, ugyancsak küszöbként és zérus pontként értelmezhető: ebből indul el Rojtos Gallai István boldogságkeresése, és oda is tér vissza, miután megtapasztalta a háború zsarnokságát.

A világ köldökét szimbolizáló axis mundi Gion Nándor szenttamási mikrokozmoszában éppen ez a domb, a kápolna és a sokak számára jelentéktelen kép. A káosz és újjászületés szentségének térábrázolása érvényesül ezen a referenciaként szolgáló dombon, melynek közelében biztonságban érezheti magát az oda menekülő főhős. Mintha a Mircea Eliade-féle „szent térben” mozogna, itt érzi otthonlevésének szuperlatívuszát. Erről a helyről szemlélve alkot ítéletet a rohanó emberek felszínes életéről, mintegy a szakralitás igazságában részesülve. Imaginatív világában a virágos katona menti meg őt – saját meglátása szerint – a „vakond életű hétköznapoktól”. A kápolna előtti kép tere szakralitásával a rend, a kiegyensúlyozottság, az otthon jelképes terévé válik, míg a kisvárosi világ profán terével a káosz jelenségeit hordozza magán: rablások, háború, idegenkedés, utcai verekedések láthatók benne, melyeket István nézőként él végig. Ő a centrum segítségével mindig kívül marad a káoszon, ő mindent láthat, de őt nem láthatja senki, rá sosem érvényesek a viszályok, míg a katona lábánál ülhet. Rojtos Gallai István válaszott tere a nyugalom, a fennköltésg, a megbékélés felső perspektívájának magaslati helye. Ezért is lehet közelebb Istenhez.

A művészi alkotás gesztusának megjelenése az elbeszélő oldalán, azaz Rojtos Gallai citerázása, szintén a művészet transzformatív, átmeneti aspektusát hangsúlyozza, hiszen a regény folyamán többször is azzal szembesülünk, a zenélő főhős mindent átalakító citerázása már-már mítoszivá magasodó képesség. Akárcsak Gilike művészi történetmesélése, bábozása saját ujjaival, a citerázás is a kívülállás boldogsága, melyben a két szereplő „elmenekül onnan, ahol ronda dolgot történnek”. Éppen ez lehet az imaginatív megelevenítés lényege: a művész el tud menekülni a szürke vakondemberek életéből egy centrális, mások számára érzékelhetetlen, így számukra nem is létező helyre.

A bácskai világtengelyt jelképező kimagasló Kálvária-domb az istenség archaikus lakhelye, mint ahogy a templom előképe is a szakrális hegyorom. Ezért lehet Rojtos Gallai számára egyaránt áldozóhely, minden révedés rituális színtere. A szellemi, isteni szférához közeli szakrális térben végrehajtott önismereti gyakorlatban a térnek fontos szerepe van: csak ott tud megelevenedni a divináció. Az ok, amiért a Kálvária lenne a köldökszerű középpont, az önismerethez szükséges egzisztenciális igénnyel illusztrálható: „A Virágos Katona arcát kezdtem tanulmányozni, és megpróbáltam az övéhez igazítani az arcomat. Hoztam otthonról egy tükröt, figyeltem a Virágos Katonát, és figyeltem magamat, erőlködtem, hogy hasonlítsak rá, de így se jutottam semmire, nem tudtam olyan arcot vágni, mint a Virágos Katona.”[12] Csak a képet nézve, és csak az adott térben sikerülhet az önmegismerés, a titok feltárásának lehetősége. De úgy tűnik, a rítus időhöz is, a gyermekkor idejéhez kötött: ahogy a háború folyamán sem tudja többé megjeleníteni a főhős maga előtt az imaginárius halász képét, hisz az csak a Kálvárián hívható elő, úgy a háború után sem lesz már képes az imaginárius utazásra Kopasz Halásszal.A Kálvárián töltött idő ekképpen válik szent idővé, hiszen szent ott maga a tér és az ott végzett mágikus rítus egyaránt. Ugyanakkor a Rézitől kapott képeslapon szintén szenttamási házsort lát a főhős, a templomok tornyát, tehát a kép révén történő eligazodás és a szakrális középpont igénye még a háborúba is elkíséri Gallait.

Bár nem minden kérdést hat át a mágikus kauzalitás ebben a szenttamási miliőben, mégis a Virágos katona központi motívuma, Rojtos Gallai, illetve Gilike valós-fiktív határokat elsimító világképe ennek a miliőnek mitikus kontextust kölcsönöz. A mágikus realista hatás megteremtéséhez járul hozzá a történetmondás metafikcionális tematizálása is, mégpedig a szóval való teremtés-varázslás „gilikés” dimenzióközi gesztusa révén, illetve Gilike és az elbeszélő alakjának – például Török Ádám által – többször is jelzett párhuzama révén. A családtörténetek elbeszélésére, megképzésére épülő narrátori szólam, illetve a többnyire énelbeszélőjű narrativitás szóbeliséget invokáló hatása is a mágikus realizmus felé tartó átmenet regényeként teszik értelmezhetővé a művet.