– vallomás –

Mit jelent figyelni a másikra? Mit jelent – és egyáltalán lehetséges-e – ismerni a Mást? Helyes-e „a Másikról” beszélni, tehát kitüntetett értelemben, vagy ennek nincsen pszichológiai alapja? Úgy vélem, az a névelő és a nagy kezdőbetű, amely a másikat kitüntetett létezővé szeretné emelni a szememben, elfedi azt, hogy a másik bizonyos értelemben fénylő éjszaka, vagyis a másik egy ponton számomra a semmi. Erről szeretnék beszélni. Vagyis arról, hogy mi a jelentősége számomra egy másiknak.

Ha egy másikkal beszélgetek – és ez a másik lehet olyan, akivel először találkozom, vagy olyan, akivel már régóta ismerjük egymást –, van egy pont, amikor félresiklik a figyelmem arról, amit közölni akar velem. Nem fordulok el tőle, hanem váratlanul néma maszkként mutatkozik meg az arca. Ez a másik ekkor nem nyelvként van – tehát nem is akként, amit mond, vagy ahogyan beszél, vagy abban, hogy egyáltalán beszél, hiszen mindez közömbössé válik – hanem – ilyenkor – puszta báb, maszk, bábarc.

A másik ilyenkor mégsem válik tárggyá – vélhetően mert Arca van –, hanem egyfajta kísérteties szorongást kelt bennem, melynek tartalma: én is puszta maszk vagyok számára? Két maszk beszélget némán? Szubjektivitásom, szándékaim, őszinteségem csak maszk? A „báb-” vagy „maszkeszerűség” a másik semmisségét mutatja. Az arc semmissége az arcon: ez válik kísértetiessé, ez kelt váratlan szorongást. Ilyenkor ha a másik nem veszi figyelmetlenségnek a félresiklást a beszélgetés tárgyától, ha belegyezik abba, hogy most máshonnan nézem, és most már ő is máshonnan fordul felém, tovább lehet menni a másik megismerésében.

(A másik tényleges megismerése itt nem a másik szavain keresztül történik, a beszéd az arc maszkká válásakor összezavarodik. Itt fordul a beszéd, a mondanivaló, a mondás minden pátosza és komolysága iróniába és önmaga paródiájába.)

Ezen a ponton tehát a másik semmi is, puszta arcjáték. Lehetne ő, vagy valaki más, mindenesetre csak puszta arcszerűsége számít. Itt már világos, hogy minden arc: maszk. De a másik arcszerűsége az arctalanság tükrében válik jelentőssé: az Arc mintegy bele tartja magát az arctalanul tovasikló időbe, mint mikor az arcomat ráhelyezem a víztükörre, annyira, hogy épp ellepje arcomat és a köveket szemlélem a folyó medre alján.

A saját arc puszta maszkszerűsége okozta űrön, a tudat, a benső hiányán, a semmivé levésen a másik Arcával szemben ébredő erotikus vágy lendít túl. A vágy a másik és a saját semmisségével, valójában „a Semmivel” szemben érzett iszonyból születik. A semmi „helyén”, a két Arc között – és rajtuk – aura keletkezik.

(A szeretet, a másik arcában való megmerítkezés talán az iszony és a vágy furcsa keveréke, az e kettő összjátékából keletkező aura.)

A vágy „melléktermékeként” ugyanakkor felébred az őszinteség, az őszinte kitárulkozás, a lemeztelenedés késztetése. De saját maszkszerűségem már megszüntette egy ilyen lemeztelenedés lehetőségét. Az őszinteség képtelenségnek és lehetetlennek tűnik, mivel saját ún. szubjektivitásom radikálisan felfüggesztődik. Csak maszk vagyok. Ezen a ponton minden, ami történik habkönnyű játék és életveszélyes játszma egyszerre. Vehetem úgy – felelőtlenül –, hogy a maszk csak egy álarc. Vagy együttérzéssel: a maszk az Ő Arca.

Ami az őszinteségre és lemeztelenedésre való késztetésből létrejön – mert ezek végül is csak Istennel szemben, vagy benne, a végtelenségben, minden arc és maszk megszűnésében valósulhatnak meg –, azt egyszerűen csak így nevezném: viszony. A viszony a két arc közötti aurában bekövetkező aktusban jön létre. Az aktus valamiféle odaadás a másikért és a másikban. Ezzel együtt megbocsájtás is. Az aktus nem pusztán nyelvi, nem is csak testi esemény, de mindkettő jelen lehet benne. Inkább kinetikus és pneumatikus jellegű rituális aktusról van szó.

A viszony megőrzését és újrateremtődését a következő – egyébként művileg szétválasztott, valójában egymásba átjátszó – szinteken tudom elképzelni.

Az aktus megőrzése történhet nyelvi szinten, ha létrejön egy közös nyelv vagy szókincs. A közös szavak a másiknak tett esküt, az ígéretet, a vallomást helyettesítik. De azt hiszem, ez a legfelszínesebb kapocs: a közös szavak pusztán felidézik a viszonyt, de nem teremtik egyszersmind újjá. Így könnyen gépiessé, megszokássá, rutinná válhat.

Rögzítődhet a viszony a másik testképének megőrzésében. A test vízjelszerű emlékképe ez, vagy pontosabban a test vízjelének megőrzése, amelyhez érzelmek kötődnek: biztonságérzet, fokozottabb figyelem, izgatottság, oldottság, vágy a másikkal való találkozásra, a közös térben mozgásra, a közös játékra/játszmákra, az aura újrateremtésére. Társulhatnak a testképhez negatív érzelmek, például veszélyeztetettség, feszültség, tartózkodás a szembe nézéstől. A testkép-megőrzés kaphat szerelmi/erotikus árnyalatot, de le is egyszerűsödhet puszta erotikus vággyá, vagy hétköznapi együttlétté „intézményesedhet”.

A viszony megőrzése végül történhet képileg. Nem a fikcionáló képzelet „munkája” ez, hanem a meglátás és a meglátottság bélyege. A saját és ezzel együtt a másik Arca így lesz meglátott-idegen. Ez a meglátás a puszta figuráció felől nézve vak. A „meg-” igekötő az aktus megtörténését hangsúlyozza, nem a figurális kivetülést. A másik Arca rávésődik az arcomra és viszont, az enyém az övére, amikor meglátjuk egymást, de ez az aktus figurálisan érzékelhetetlen marad.

Meglátjuk egymást. Csak Ő látja, csak Én látom. A többiekkel szemben ez az egymásra vetített két arc, az aura végül börtön is lehet, szorongás a közös magányban. A magány nem társtalanság, hanem együttlét saját magunkkal egy másikban. Egyfajta vallási bizonyosság.