Az itt olvasható gondolatmenet csak apró, de szerintem fontos része egy átfogó könyvnek a történelmi regények lehetőségi feltételeiről, a beszédmód(ok) adta szabadságokról és ezek korlátairól. A munkacím egyelőre: Tört regények, és a legfontosabb részek (megfontolások) közreadásával az a célom, hogy idővel visszajelzéseket kapjak, mert ugyan „menet közben tanulunk meg járni”, de nem mindegy, hogy merrefelé megyünk.

Amikor a még nem definiált „történelmi regény” jelenségegyütteshez közeledünk, nem kerülhetjük el a viszony kérdését e regények és a legkülönfélébb történelemfilozófiák között. Miközben kétségtelen, hogy a történelmi regények túlnyomó többségének igen kevés közvetlen köze van bármiféle filozófiához, s amikor némi fonál vezet valamely történelmi regényből történelemfilozófiai meggondolások felé, nem (vagy ritkán) lehet szó „megregényesített történelemfilozófiáról” (bár több példa mellett egy számomra kedves Queneau-példáról a későbbiekben szó lesz). A leggyakrabban a szerző számára elegendő a nemzeti látószög, beéri azzal, hogy feltételezi a saját és közös (az olvasóban is meglévő) nemzettörténeti tudat meglétét, nem egyetlen és kizárólagos nemzettudatét, hanem ennek igen általános kereteinek a meglétét. E keretek közé építhető be mindaz, amit a szerző a saját kortársi jelenének el kíván mondani, közvetlenül a történeti tárgyáról, közvetetten az olvasókkal – elvileg – közös jelenről. Ám vannak szerzők, akiket nem pusztán múltbeli események, rég elhalt személyek stb. érdekelnek, hanem a történelem minéműsége, maga a történelem (ezért sokan gyakran nem gondolják kizárólagosnak és egyedül lehetségesnek a nemzeti látószöget, pontosabban e látószög számukra indifferens). Ők feltételezik, hogy az emberek és az események mögött a maga mozgásában ott rejlik a Történelem valaminő esszenciája, lényegisége.

Úgy látom, ezen a szinten éles határt von a hit a történelem lényegiségében, illetve a nem hit a történelem esszencializmusában. A nem hit abban, hogy a születésünk előtt is történő és a halálunk után is történendő történelem ily módon „túlcsap rajtunk”. A nem hit abban, hogy az idő, és ezen belül a múlt a történelem befoglalója, életidőnk pedig a múlásával és a jelenünkkel az időhöz, sorsunk és cselekvéseink, vagyis élettörténetünk révén pedig az időbe befoglalt történelemhez vagyunk láncolva, s ezért számunkra a „történelem” a legfontosabb, vagy legalábbis valami nagyon fontos. A nem hit abban, hogy az emberiségtörténetnek lenne valamilyen mozgásiránya, lenne valamilyen célja, haladna valami felé, ami eddigi alakulástörténetéből kiolvasható (Hegel egyik kedvelt hasonlatával élve a rügy már tartalmazza a később kifejlő gyümölcsöt). A nem hit abban, hogy a történelem „ítélőszék” volna; a nem hit abban, hogy ami ma (a mindenkori jelenben) zűrzavarosnak, kaotikusnak látszik, ésszerűtlennek, azt a történelem „logikája” uralja, tartozzon e logika bár Istenhez, a Gondviseléshez, az abszolút Szellemhez vagy az elvont „ember” elvont antropológiájához, az emberlény kozmikus küldetéséhez.