– Barth és Bultmann vitája –
Karl Barth (1886-1968) svájci és Rudolf Bultmann (1884-1976) német teológus a 20. századi protestáns teológia meghatározó hatású gondolkodói. Együttes bemutatásuk nem csak emiatt kézenfekvő, hanem mert életük során termékeny vitát folytattak egymással. Barth-ot az úgynevezett „dialektikus teológia” megalkotójaként, míg Bultmannt az „egzisztenciális/egzisztencialista teológia” elméletének kidolgozójaként ismerik. Mindkét gondolkodó számára az alapvető kérdést az Írás, vagyis a Biblia helyes értelmezésének módszere jelentette, ezért munkásságukat teológiai hermeneutikának tekinthetjük. Írást magyarázó módszereikben és elveikben azonban számottevő különbségek, lényegesen eltérő súlypontok találhatóak. Míg Bultmann határozottan teret enged a teológia területén a filozófiának – ez esetben Martin Heidegger egzisztencialista filozófiájáról, illetve a történelem Dilthey által kidolgozott fogalmáról van szó –, addig Barth arra figyelmeztet, hogy a filozófiától, vagy más tudományoktól kölcsönzött módszerek, elméletek talajtalanná tehetik a teológiát, vagyis eltérítik saját feladatától.
A két teológus, sokszor éles hangvételű vitáik ellenére is, mindvégig barátságban maradt, tudományos nézeteltéréseik sohasem fajultak személyes ellenségeskedéssé. Mindketten bíztak abban, hogy a másik legjobb tudása és megértése szerint a Biblia és önmagunk jobb megértésén munkálkodik, még ha a Biblia értelmezésével kapcsolatos lényeges alapfogalmakban nem is értettek egyet. Barth úgy találta, hogy Bultmann filozófiai szakszókincse nehézkessé teszi mondanivalójának megértését, továbbá hogy módszere a teológiát a filozófia szolgálójává degradálja. Bultmann pedig úgy vélte, hogy Barth magyarázatai és elmélete túlságosan intuitív, hogy állításait nem támasztja alá kellőképpen érvekkel, ezért ezek tudományos értéke megkérdőjelezhető.
Vitájuk bemutatása előtt azonban érdemes megismerkednünk a két teológus gondolkodási rendszerének alapelemeivel, a kereszténység alapértékeire vonatkozó elképzeléseikkel.
1. Karl Barth teológiai koncepciója
Barth főműve, a Die Kirchliche Dogmatik 1933 és 1967 között tízezer lap összterjedelemben, négy fő részben, 12 kötetben jelent meg. Ebben fejti ki a teológiáról mint tudományról, annak feladatáról, módszereiről vallott elképzeléseit, illetve ebben végzi el a Biblia és a hit számára elfogadható értelmezését.
Barth elképzelése szerint a teológia, vagyis az Istenről való beszéd az egyház funkciója. Az Istenről való beszédnek három formáját különbözteti meg:
1. Első és legtágabb formájában az Istenről való beszéd minden egyes hívő cselekvését jelenti, vagyis azt a módot, ahogyan a hívők a keresztény hit szerinti életet folytatnak. Ebben az értelemben tehát az egyház nem pusztán egy jogi intézményt jelent, hanem a hívők minden életmegnyilvánulásukra kiterjedő életével egyenlő. Tehát a nemcsak az egyháznak mint intézménynek a keretében folytatott életről van szó (pl. a templomba járásról, imádkozásról, stb.), hanem a legszemélyesebbtől a legnyilvánosabb életmegnyilvánulásokig minden életeseményről (pl. szexuális élet, politika).
2. Második és szűkebb értelemben az Istenről való beszéd a konkrét igehirdetést jelenti, tehát a prédikációt, az imádságot, a tanítást, a szegények segítését, a missziós munkát, a közösségi/gyülekezeti életvitelt.
3. Harmadik és legszűkebb értelmében az Istenről való beszéd a teológia tudományát jelenti. A teológia mint tudomány Barth számára az Istenről való beszéd helyreigazítása és kritikája. A teológia mint ilyen helyreigazító és kritikai tevékenység nem az emberi tudás és tudomány biztonságából táplálkozik, hanem Isten kegyelméből. Alapja tehát nem a tudás, mint a többi tudomány esetén, hanem a hit.
Barth szerint a teológia mint tudomány nem olyan speciális terület, amelynek tárgyához más tudományágak nem férhetnek hozzá. Mivel az isteni kinyilatkoztatás az emberi élet minden területét érinti, elvileg lehetséges lenne, hogy a filozófia, a pszichológia, a szociológia, a pedagógia, a történettudomány, vagy mindezek összesen helyettesítsék a teológia kritikai/helyreigazító tevékenységét. Ez úgy történne, hogy az emberi megnyilvánulásokat, amelyek tehát az egyházhoz tartoznak mint sajátos értelemben vett „beszédek Istenről”, az egyház alapvető lényege, vagyis Krisztus felől vennék kritika alá. Ha ez megtörténne, akkor ezeket a tudományokat „philosophia christiana”-nak, „keresztény filozófiának”, vagy „keresztény tudományoknak” nevezhetnénk. De mivelhogy a tudományok általában kívülről, vagyis nem az egyház magja, Jézus Krisztus felől kritizálják az egyházat, ezért szükség van a teológiára, amely elvégzi ezt a belső, önvizsgálatra hasonlító feladatot.
Mivel tehát az európai tudományok nem vállalták el azt a feladatot, hogy a fenti értelemben vett keresztény tudományokká váljanak, Barth hangsúlyozottan elutasítja azt a lehetőséget, hogy a teológia más tudományoktól az élet értelmére, az ember feladatára, a világban elfoglalt helyére vonatkozóan tapasztalatokat vagy véleményeket elfogadjon. A teológiának éppen az a feladata, hogy ezekre a kérdésekre speciálisan a hit központi eseménye, vagyis Jézus Krisztus figyelembevételével válaszoljon. Két példát említhetünk arra vonatkozóan, hogy hogyan ad Barth sajátosan teológiai választ olyan kérdésekre, amelyek a filozófiát, illetve más tudományokat is érdekelnek:
1. Arra a régi filozófiai kérdésre, hogy mi az Igazság, Barth Szent Pál Rómaiakhoz írt leveléről írt kommentárjában válaszol. Elutasítja azt az elképzelést, mely szerint az Igazságot objektíven meg lehet ismerni, de azt a relativista elképzelést is, hogy az Igazság szubjektíven válik megismerhetővé. Barth szerint az Igazság olyasmi, ami megelőzi és túlhaladja az embert, ezért nem lehet sem tisztán objektívnak, sem tisztán szubjektívnak tekinteni. Úgy fogalmaz, hogy mielőtt az ember azt kérdezné, hogy „mi az igazság”, már az Igazság kérdezte az embert, hogy „ki vagy te”. És az Igazság önmagában válasz is erre a kérdésre: „Te vagy az ember, itt ebben a világban, és te Istené vagy, aki téged teremtett.”
2. A másik példa, amit egy tágabban filozófiai, vagy inkább antropológiai kérdésre adott speciálisan teológiai válaszként értelmezhetünk, az ember lényegére vonatkozik, azaz arra a kérdésre, hogy „kicsoda az ember?” és „mi a humanizmus lényege?”. A választ erre a kérdésre Barth a Mensch und Mitmensch című művében adja meg. Ebben a művében Barth többek között Nietzsche elképzelését kritizálja, aki szerint az ember lényege saját szubjektivitásában, vagyis egoisztikus akaratának, életerejének és hatalomvágyának érvényesítésében rejlik. Ezzel az egoisztikus elképzeléssel szemben Barth Krisztus példáját állítja szembe, aki az ember lényegének a megtestesítője. Krisztusnak mint embernek pedig a legfontosabb tulajdonsága, hogy értünk, vagyis a másik emberért van, a másik emberért áldozta föl magát. Az igazi emberségnek (humanitásnak) erről kell példát vennie, és be kell látnia, hogy az ember lényege nem önmagában van, hanem életének társas/közösségi jellegében, és abban, hogy minden esetben, még magányában is, rászorul a másik emberre.