3. Barth és Bultmann vitája

Barth 1952-ben megjelent Ein Versuch, ihm zu Verstehen című írásában részletes elemzés tárgyává teszi Bultmann teológiáját. Abból indul ki, hogy noha Bultman központi kategóriája a megértés (Verstehen), éppen az ő írásai azok, amelyek nagyon nehezen érthetőek.

Elsőként Bultmannak azt a hermeneutikai alapelvét kritizálja, mely szerint a Biblia központi üzenetének megértése egyben önmagunk megértése is kell legyen. Barth szerint a Biblia üzenetének megértése különbözik minden más szöveg megértésétől, mégpedig abban, hogy általa valami addig egyáltalán nem ismertet, radikálisan újat ismerünk meg. Jellemzője továbbá, hogy nem önmagunkról, hanem elsősorban Istenről, Isten cselekedetéről tudunk meg valamit. Bultmann szerint az üzenet megértése egy egzisztenciális aktus (existentieller Akt) révén megy végbe, ebben az aktusban esik egybe az üzenet és önmagunk megértése. Barth elismeri, hogy az üzenet megértése csak akkor garantált, ha az üzenet életének részévé válok, azonban vitatja, hogy ez egyenlő lenne az önmegértéssel. Szerinte ugyanis a Biblia üzenetének megértése során az egyik legfontosabb mozzanat, hogy saját létem viszonylagossá, periférikussá, esendővé, lényegtelenné válik, és így maga Krisztus kerül a megértés (és a lét) centrumába.

Barth kimutatja, hogy az önmegértés fogalmának középpontba állításával Bultmann abba a hibába esik, hogy nem tudja kimutatni az üzenetben rejlő radikális újdonságot, amelynek megértése, befogadása nem az önmegértésen, hanem a kegyelmen alapszik.

Barth felrója Bultmannak, hogy miközben azon fáradozik, hogy a teológia két külön szakágát, vagyis a krisztológiát és az írásmagyarázatot egyesítse, abba a hibába esik, hogy a krisztológiát háttérbe szorítja, jelentéktelenné teszi az írásmagyarázat javára. Barth ezt azért nem helyesli, mert a krisztológia háttérbe szorításával maga Krisztus válik mellékessé ebben az interpretációban, ami azonban elfogadhatatlan, hiszen éppen Krisztus az alapja a keresztény hitről szóló tanításnak. Ehhez hasonlóan válik Barth szerint jelentéktelenné Krisztus megváltásának eseménye az üzenet (kérügma) fogalmának a középpontba állításával.

A mitológiátlanítás Bultmann-féle koncepciója egy újabb pont, ahol Barth kifogásokat emel. Úgy véli, hogy az a módszer, mely a Bibliának a mai világképtől eltérő „antik” világképre utaló szövegrészeit átalakítja, lefordítja a mai világképre, előítéleten alapul. Barth szerint egy szöveg értelmezése során nem dönthetjük el már előre, hogy mi érthető a mai ember számára és mi nem, mivel ezzel megfosztjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy maga a szöveg feltárja magát a maga idegenségében, különösségében, mitologikusságában. Barth felhívja a figyelmet arra, hogy a mítoszra jellemző logika nem pusztán az antik korban volt jellemző, hiszen a mitologikus gondolkodásra még a 20. század európai történetében is találunk példákat. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy mitológiátlanítani kell a Biblia szövegét, hiszen lehetséges, hogy ezáltal valami lényegestől fosztjuk meg a szöveget és önmagunkat.

Egy további kritikus pont Bultmannál, hogy a Heidegger-féle egzisztencializmust, annak nehézkes szókincsével együtt túlnyomó szerephez juttatja a teológiában, s ez  tulajdonképpen indokolatlan. Ennek a következménye az is, mondja Barth, hogy az így fölépített rendszer nehezen érthető, de még ha megtörténik is a megértés, nehéz abban ráismerni az Újszövetség mondanivalójára. Ezzel azt a vádat fogalmazza meg, hogy Bultmann nem a filozófiát használta eszközként a Biblia jobb megértéséhez, hanem a teológiát mutatta úgy be, mint a filozófiai megértés egy példáját.

Barth írása utolsó bekezdéseiben arra utal, hogy a 20. századi teológia kezdeteikor, melynek kifejlésében mindketten tevékenyen részt vállaltak, éppen az volt a legfontosabb fölismerés, hogy addig a Biblia megértésének tudományát mindig egy kívülről jött filozófia jegyében művelték. A cél pedig most éppen az, hogy a teológia megszabaduljon ebből az „egyiptomi fogságból”. Felrója továbbá Bultmannak és követőinek, hogy az általa teremtett módszert az egyedül helyesnek gondolják, másokra is rá akarják erőszakolni és nem hajlandók érdemi vitát folytatni más nézőpontokkal.

Bultmann a fölvetett kérdésekre ugyancsak 1952-ben válaszolt levélben Barth-nak. Válaszában továbbra is kitart a maga egzisztencialista módszere és szóhasználata mellett, továbbra is azt próbálja árnyalni, világosabbá tenni, mint hogyha Barth nem értené, amit mondani akar. Az önmegértés és az üzenet egybeesésének Barth általi megkérdőjelezését azzal próbálja elhárítani, hogy Barth nem helyesen értelmezi az önmegértés fogalmát.

Arra a problémára, miszerint a krisztológia háttérbe szorul az írásmagyarázat javára, Bultmann azt válaszolja, hogy ez nem feltétlenül probléma. Úgy fogalmaz, hogy a kérügma, vagyis a bibliai üzenet alapvetően megszólítás. Ez benne a lényeges. Krisztus a kérügmában, vagyis az üzeneten keresztül, mint abban jelenlévő, szólítja meg a hívőt. Az írásmagyarázat és a krisztológia tehát egyesíthető, ugyanannak a mozzanatnak a két aspektusát képviselik.

A mitológiátlanítás programjának kritikájával szemben Bultmann úgy védekezik, hogy nyilvánvalóvá próbálja tenni: az Újszövetség kora és a mi korunk között nem csak hatalmas időbeli távolság van, hanem alapvetően különböző világképekről, világnézetekről is van szó. Ha nem törekszünk arra, hogy azokat az elemeket, melyek az akkori világképben voltak csak érthetőek, a mi világképünk számára is érthetővé tegyük, azaz lefordítsuk a mi mitológiátlan nyelvünkre, akkor nem fogjuk helyesen érteni a Bibliát, tehát „csak” – rossz értelemben vett – mitológiának fogjuk tartani.

Ugyanehhez kapcsolódik Bultmannak a filozófia túlhangsúlyozásának vádjára adott válasza is. Kifejti, hogy a 18. és 19. századi teológia elhanyagolta a Biblia értelmezésekor figyelembe venni az akkori kortárs világképet, ezért nem sikerült aktuálissá tenni a Biblia üzenetét a maga korában. Így a Biblia a közben megváltozott világkép hatására mitologikus, tulajdonképpen tehát érthetetlen, sőt zavaros beszédnek bizonyult. Ezért a teológia feladata, hogy mindig a saját korának nyelvére lefordítsa, és így aktuálissá, élővé tegye a kérügmát. Bultmann szerint a Heidegger-féle egzisztencializmus tárta fel a legmélyebben a modern ember válságát, és kutatta föl azokat az alapokat, amelyekre a mai ember gondolkodásmódja, életmódja, lelki élete és kultúrája épül. Így ennek ismerete és alkalmazása indokolt akkor, ha a mai ember számára akarjuk a Biblia üzenetét tolmácsolni.

1952. karácsony esti dátumozással Barth válaszlevelet ír, melyben közvetlen és ironikus, ugyanakkor barátságos hangnemben válaszol Bultmannak. Utal azokra a pontokra, amelyekkel továbbra sem ért egyet, illetve azokra is, amelyek érthetőbbé tették az általa fölvetett problémákat. Az egzisztencializmus kötelező érvényű alkalmazását továbbra sem fogadja el, és emlékeztet arra, hogy Kant vagy Hegel filozófiája valamikor ugyanolyan jó eszköznek tűnt, mint a Heideggeré, de utólag kiderült ezekről is, hogy a teológia célját nem feltétlenül viszik előbbre. Sérelmezi, hogy míg ő olvassa Bultmann műveit, Bultmann az övéit nem. De mindezek ellenére meghívja Bázelbe magához, és ironikusan utal arra, hogy akár „heideggerezhetnek” is együtt. Majd ezután karácsonyi jókívánságait fogalmazza meg.