Az így kikerekedő tablótól nem szabad történetfilozófusi vagy szaktörténészi koherenciát elvárni, de azt sem mondhatjuk, hogy a történelemről így kialakított képzet elemei minden belső összetartozás nélkül valók volnának. A regényből rekonstruálható egy rendkívül csekély történés-sorozat, mintegy a háttérben, néhány szereplővel. Ha az összes szereplőt vesszük, csekély cselekvéseik kiadhatnának egy sűrített jelenetsort (5 jelenet, az öt nagyobb tömbnek megfelelően), és a szereplők közül 4 válik ki.

E négy legfontosabb alak a következő (az egyes tömbök sorrendjében): 1) a polgármester, akinek neve nem derül ki a szövegből; egy „belsőleg művelt filozófus”, ahogyan a 136. oldalon olvasható róla. Hozzá kapcsolódik szeretője, Donna Emilia, „a hisztériás kurtizán” (160. p.) alakja; további leágazások: Klára, a Donna barátnője; Gianni, aki a Donna inasa; Juan Bautista de Leal, a Donna fiatal lovag-szeretője, „selyemfiú”; Marzo, aki Juan Bautista tábornok-nevelőapja. 2) Pius pápa, világi nevén Rico, aki nehezen azonosítható és iktatható be a szokványos történelemismereteinkbe. További leágazások: a szerzetes báty, akihez a pápa két hosszú levelet írt; Tiburzio, a római brigantivezér, akit a pápa halálra ítélt és felakasztatott; Angelina, aki a pápa bátyjának unokahúga, „híres vándorkokott, színésznő”. 3) Angelina a III. Erdő és anekdota című tömb központi alakja; leágazások: Cugnani; Sandro Fermo, akire ráveti magát Flórára, Angelina barátnőjére; Martino Montanero herceg, Angelina „legutolsó szeretője” (286); Gasparro, Martino Montanero öccse, fiatal kretén, akinek Angelina elveszi a szüzességét, miután nem találja otthon a fiú bátyját. 4) A központi figura itt az ifjú Cugnani, Angelina volt szeretője. Majd jön az utolsó, a legrövidebb tömb, a pillanat a tömegmészárlás előtt, melynek a mészárlókon, a zsoldosokon kívül bizonyosan csak Angelina a túlélője. Látható, hogy a legfőbb szereplőkön keresztül az egyes tömbök között kapcsolatok és fonatok vannak, a regény címe ezért használhatja a „fejezet” szót egyes számban. Mindenki más alak inkább csak név, marginálisan tűnik fel a szövegben: így Aragóniai Leone, majd (név nélkül) a benzanói herceg, Enzia, a teherbe esett és megszülő, majd csecsemőgyilkos kurva, Tullio, a polgármester nyakára küldött kém, Giampione, aki vagy bérenc, vagy vallásalapító, Pietro herceg. Fontos, de a regény cselekményének az itáliai reneszánsz idejére rögzítését nem erősíti az utalás II. Frigyesre (179. p.), aki 1208-tól volt Szicília királya, költészettörténeti szempontból ő volt az, aki köré az ún. scuola sicialana odatelepült, jelentős alakja volt a guelf-ghibellin háborúknak, s kereszteshadjáratot vezetett a Szentföldre. Ennyi. E rövid szemlézésbe csak a neveket vettem föl, a „zsoldosok”, a „követek”, stb., mindazok, akiket név nem egyedít, hiányoznak.  És ismétlem: egy rövid kamaradarabhoz elegendő minimális ’cselekmény’ körvonalazódik ugyan, a regény egységét az öt tömb közötti kapcsolatok biztosítják ugyan, de mindezt szinte átláthatatlanul benövi a kommentárok szó-borostyánja („a csupa virág ház, a spórák, plazmák, élő metaforák, ismeretlen vegetációcímerek házára” gondolok). Mindez a csekély történés valamikor a pápaság és császárság hosszú harcának idejére tehető, de nem tudom a szaktörténészek által feltárt egyetlen konkrét történelmi szituációnak megfeleltetni (nincs is rá szükség).

Ugyanez az elmosódottság, ugyanez a homály vagy szürkület jellemző a helyszínekre is: alig lokalizálhatók. A helyszínek neveit előfordulásaik csökkenő gyakoriságában adom, az egyes előfordulások számát zárójelben jelzem: Velence (20), Róma (16), Tivoli park (16), a Vatikán (9), Európa (7), Monte Solario (4), Angyalvár (a Vatikán), Bázel, Fiore, Szicília (3), Egyiptom, Földközi-tenger, Itália, Nílus, Palermo, Tiberis (2), Afrika, Ancona, Arbento, Bizánc, Capri, Caretto, Ferrara, Firenze, Folegno, Fönícia,  Frascati (a régi Tusculum romjaival), Gangesz, Girgenti (Agrimentum, szicíliai tartományi központ), Guiccino, Kréta szigete, Lisszabon, Lunago, Mediolanum (Milánó), a Méditerranée, Milánó, Montebarro, Nápoly, Moretta, Passa-fervata, Pisa, Portugália, Ravenna, Sagonto (1). Melyik város polgármestere az első nagyobb szövegegység alakja? Ferrara? Firenze? Milánó? Valami miatt itt nem lényeges.

A regény öt tömbjének tehát négy domináns figurája van, a polgármester, a pápa, Angelina és az ifjú Cugnani. Az ő gondolataik jelennek meg, az ő érzékeléseik és érzéseik, de mindezek egy különös beszélő kommentárjában vagy értelmezői beszédjén belül. A regény egésze átmenet a belső és a „külső”, a „függő” és a független beszéd között: bárkiről és bármiről van szó, végül egyetlen tudat beszédét olvassuk. És ez a tudat rengeteg történelmi-kulturális idő tudója. Hogy a múlt században működik, azt jelzi, hogy utal az „egzisztenciálbölcselet”-re (101. p.), ismeri a (pszicho)”analízist” (104. p.) és a nihilizmust (157. p.). Az egzisztenciálbölcselet még egyszer előkerül, szellemi zsákutcaként bukkan fel a pápa I. nagy levelében: „Minden ontológiába és egzisztencializmusba menekülés a kétely egy álarcos formája: a víz szörnyű víz-ens-, erdőnek erdő-ens-, halálnak halál-ens-ként való istenítése (ez az ontológia következménye) csak „jobb híján” történik, nem megoldás”, olvasható a 274. oldalon. De figyeljünk stílustörténeti jelzésekre is: tajtékbarokk, polgári szalon (21. p.), barokk festők (218. p.), félkubizmus (23. p.), „póza szecessziósabb volt a német parasztok fafeszületeinél” (51. p.), „az ügyetlenségnek ez az akaratlan, tehetetlen expresszionizmusa” (51. p.), „ősi impresszionizmusom” (65. p.), „renaissance pökhendiség” (93. p.) romantika (183. p.), biedermeier stílus (218. p.), „a kétségbeesés spontán klasszicizmusa”. (254. p.) Aki kezdettől a regény befejezéséig minimálisan elbeszél és maximálisan kommentál, az egy korszakokat halmozó, össze nem tartozó dolgokat egyesítő tudat. Emlékezete és emlékezésmódja olyasfajta, mint Baudelaire-nél a co-mémoire a Mesterséges mennyországok-ban, együtt- és egyszerre-emlékezés.

A tudat és a kommentár eme legfőbb jellemzőjét nagyon jól mutatják a kulturális utalások a neveken keresztül (most nem adok meg oldalszámot, mert feleslegesnek érzem; a görög neveknél Szentkuthy névalakjait használom): Aesculap, Aischylos, Alkibiades, Andersen (a meseíró), Aquinói Szent Tamás, Aristophanes, Aristoteles (a Metafizikával és Az Állatok Részeivel), Szent Ágoston, (eddig mindezt egy reneszánsz tudat elvileg tartalmazhatja, de) a filozófus Berkeley, a festő Brueghel, Caesar, Cicero, Cleopatra, Colonna, Cranach, Descartes, Empedokles („a Girgenti költő”), Euklides, Euripides, a zeneszerző Frescobaldi, Genethlios, a festő Giotto, a költő Gongora, Szent Gonzagai Alajos, a festő Greco a 17. századból (alias Domenikosz Theotokopülosz), a szintén festő Greuze a 18. századból, Herakleitos, Horatius, Iolé (némaszerep Sophoklesnél), Kolumbus, a természettudós Linné, a zsoldosvezér Malatesta, a görög vígjátékíró Menander, Menelaos (Homérosz-utalás), a komponista Monteverdi és Palestrina, a 16. századi polihisztor Paracelsus, Petrarca, Petrus, a legelső pápa, a szobrász Pheidias, az ódakölő Pindaros, Platon, a római vígjátékíró Plautus, Potemkin vagy Patyomkin herceg, orosz hadvezér (róla híresült el a Potemkin-falvak szófordulat), a festő Poussin, a természettudós Schwandtnerburgel, Shakespeare, Socrates, Sophokles, Toscanus (a De Morte Universali című könyvével), Villon (a Ballade des Pendules-lel, vagyis Az akasztottak balladájá-val) és James Whistler, 19. század végi angol festő, erős impresszionista irányultsággal.

Látható, hogy e tudat, ez a co-mémoire korokon át mindenütt „ott van”, vagy – ami ugyanaz – egyetlen ideális, nem rögzíthető időpillanatba sűrít mindent: mint egy kulturális Arthur Gordon Pym. Vagy ahogyan a pápa fejtegeti a túlvilági beszélgetésben: minden pillanat magában foglalja az összes elmúltat, minden elmúltat. Azt a Platóntól Kierkegaardig követhető időfilozófiai elgondolást, amely szerint a múlt és az elmúlt itt van a jelenben, a tökéletes jelenidő, a pillanat és az örök idő egybevág, a múltakat és a megsemmisülteket (a holtakat) a jelen pillanat abszorbeálja, a pápa így fejtegeti a túlvilági párbeszédben: „Egyszerűen érzem, hogy minden jelenség mindig jelenvaló ebben a világban, a halottak élve maradnak, a kivágott erdők tovább lombosodnak, a tegnapok ma is vannak, az anakronizmusok tele vannak izzó aktualitással, az elhagyott szeretők örök ágyasok, mindig minden itt van és most van. Ezt nem olyan elegánsan értem, mint a „pszichológusok” és természettudósok, hogy lelkemben olyformán van benn a tegnap, hogy a mát módosította, alakította, abba felszívódott, tudatosan és tudattalanul egyaránt; hogy a mai történelmi helyzetben „lappangva” jelen van az egész európai múlt, hogy a rózsa szirmaiban benne van a bimbó millió morfológiai emléke: nem ilyen finoman, nem ilyen „igazán” értem. Sokkal babonásabban, durvábban, valóságosabban értem: Te, Tiburzio, jelen vagy élve, legalábbis élve is, halottan is, a halott Tiburzio és az élő Tiburzio megismerhetik egymást, ha akarják,elvégre ez csakis tőlük kettejüktől függ.” (231. p.)

Ha jól értem, ez a gondolat azzal is jár, hogy (a történelmi regényekben) anakronizmus nincsen, mert maga az anakronizmus lehetetlen. Amikor a fülszöveg azzal kezdődik, hogy „A Fejezet a szerelemről történelmi környezetben játszódik ugyan, egy olasz városban és az olasz hegyek között, a korai reneszánsz éveiben, de nem histórikus”, akkor ez Szentkuthy időszemlélete alapján azzal jár, hogy Linné, Poussin, a kubizmus, a szecesszió, stb. említései nem anakronizmusok. Az anakronizmus vagy időtévesztés nem feltétlenül kapcsolódik össze irracionalista látásmóddal: a párizsi központú A Lehetséges Irodalom Műhelye (OuLiPo, Ouvroirs de Littérature Potentielle) néhány évtizeddel ezelőtt kidolgozta a plagiat par l’anticipation, az időben megelőző plágium fogalmát, és heurisztikus értelmezési elvként használta. Megfordította a kulturális időben vagy a kultúra történetében az ’előfutár’ és az ’örökös’ között létrehozott, e kettő között megszerkesztett időbeli viszonyt. Röviden: lehetséges úgy szemlélni, hogy Hiernymus Bosch festményei plagizálták a Maldoror énekeit Lautréamont-tól.

Ezért rendelhet fogalmakat és fogalmi hatályokat egymás mellé e monista és mindent együvé és együtt gondoló tudat; ezért fokozza le a történelem fontosságát, súlyát, egészen addig, hogy felteszi: a történelem fikció. S bár nem fosztja meg lényegiségétől a történelmet, csak annyit mond, hogy e lényegiség lényegtelen.