Az esszencializmus korlátozása: a Szentkuthy-példa

Akik a történelem bármiféle esszencializmusát elutasítják, nem feltétlenül történelemellenesek, mert nem magát a történelmet mint olyant utasítják el, csak a mára már ontológiailag megsemmisült, valaha volt jelenek lebegő látszatának, e látszatok sorozatának gondolják a történelmet, mögötte a semmivel (vagy a pusztulással, a halállal). E szerzők többnyire prezentisták, a mindenkori jelen glorifikálói, akik (és álláspontjuk mennyire védhető!) a létezőt, a valóságosat, a fennállót a jelenre korlátozzák, megvonva bármiféle realitást, valóságos létezést a múltaktól és a jövőktől a jelenben. Szentkuthy Miklós Fejezet a szerelemről című, 1934-ben írott és először 1936-ban megjelent könyvéről van szó. A Szentkuthyról szóló hosszabb-rövidebb munkák és a kismonográfiák e regénnyel meglehetősen mostohán bántak, pedig véleményem szerint a Prae-vel nem azonos tájékozódásra mutat.

Előbb nézzük a szorosan vett „anyagot”, vagyis mindazokat a kijelentéseket és szoros szövegkörnyezeteket, amelyekben a „történelem” szó előfordul! Az első utalás a történelem súlytalanságára, mondhatni, lényegtelenségére nézve a prezentizmus nevében hangzik el, vagyis abban a közegben, amely azt mondja, az emberi létezésről, az emberi van-ról kizárólag a jelenben beszélhetünk, mert a múlt (jelenleg) nem áll fenn, és nem is fog már sosem fennállni. Bár Szentkuthynál a történelemnek van ugyan valamiféle lényegisége, vagyis amikor felteszi, hogy a jelen talán magában foglal valami történelemféleséget, ez a történelemféleség mosolyt vagy gúnyt hív elő belőle.

Miközben a történelemfilozófiák számos alapvető kérdése előkerül a regényben, maga a történelemfilozófia kifejezés csak két alkalommal bukkan fel, mind a kétszer gúnyos-ironikus megfogalmazásban. Először a velencei követnek, tehát egy politikusnak, a napi politikai érdekek szolgájának szájából hangzik el e szó, aki – tévesen – azt hiszi magáról, hogy történelemcsináló. Ezt kérdi igen retorikusan a polgármestertől: „Fel tudnád-e áldozni egy történelembölcseleti igazságért (melyről tudjuk mindnyájan, hogy abszolút igazság), fel tudnád-e, fel szabadna-e áldozni egy élni kívánó nép boldogságát, jövőjét?” (208. p.) Itt Szentkuthy a napnál világosabban gúnyolódik, ironizál, mert létezhet-e történelemfilozófiai igazság, ráadásul abszolút történelemfilozófiai igazság? Azért fogalmaz így a követ (túl a rábeszélésen mint célon, túl önnön követi (politikusi) fontosságán, túl a megbízatásán, túl a megbízó Velence pillanatnyi érdekén), mert a nem fontosnak szokás rettenetesen túlméretezett fontosságot, adott esetben történelemfilozófiai fontosságot tulajdonítani. Ráadásul a retorikus kérdés arra szólítja fel a polgármestert, hogy az abszolút igazságot magában foglaló történetbölcseleti megfontolásait határozottan, egyértelműen rendelje alá  a pragmatikus politizálás itt-és-most érdekeinek. E történelembölcseleti megfontolásokkal szemben a követ – ravaszul, sunyin, indokolatlanul – a jelent felruházza a „történelmi” jelzővel, hogy a jelen fontosságát megemelje: „a jelen történelmi pillanatban”, mondja (207. p.)

Másodjára egy szürreálisan valódi, mert túlvilági dialógusban kerül elő a történelembölcselet. A könyvben igen csekély, már-már jelentéktelen a szerepe a párbeszédeknek, mert még a párbeszédekről is többnyire belső beszédből értesülünk. De van egy párbeszéd a II. nagy egység vagy tömb (A pápa) 5. cikkelyében, melynek címe a Tartalommutatóban: „a pápa és a felakasztott briganti képzelt beszélgetése”. Ez ugyan képzelt (fiktív) beszélgetés, de az egész említett cikkely, elejétől a végéig, dialógus, mégpedig egy, a műfaj története során minduntalan viharokat kavaró fajtából: a túlvilági beszélgetés antik eredetű, Erasmusnál és másoknál minduntalan felbukkanó műfaji soráról van szó, amelynek talán legemlékezetesebb darabja A három imposztor címet viseli (a világtörténelem három legnagyobb csalójának, Mózesnek, Krisztusnak és Allahnak a fiktív beszélgetéseit tartalmazza). Nos, Szentkuthynál egy, „a pápa” által felakasztatott római „brigantivezér”, bizonyos Tiburzio és az immár szintén halott pápa beszélgetnek egymással, immáron a túlvilágon. A dialógusban az emberi élettel kapcsolatos alapfogalmak kerülnek sorban elő: biologikum, lélegzetvétel, morál, hit, történelem, ítélkezés, meghalás.

Egyik viszontválaszában a pápa így fogalmaz: „Republikánusnak? Rabló voltodat akarod evvel a számomra váratlan szóval előkelősíteni, vagy pedig a halál történetfilozófussá tett, és valami váratlan összefüggést láttatott meg veled szabad rablás és republikanizmus között? Nem tudom, hogy történetfilozófia-e, vagy parasztokoskodás, ha azt mondom: két ellenfél van csak a világon, az Isten és az anarchista. Az Istent hívják ezerféleképpen: szentségnek, objektivitásnak, királynak, tízparancsolatnak, csalhatatlan pápának – az anarchistát hasonlóképpen hívják ezerféleképpen: szabad rablónak, tudósnak, egyfoma jogúnak, kereskedelemnek, művészetnek. /…/ Mi ketten, a történelem két típusa lévén (te az akasztófán és én Péter szent katedráján), két alapvető nosztalgiát képviselünk – te az élet tökéletes értelmetlensége, én az élet tökéletes értelmessége felé.” (234. p.) És valóban, a történelem értelmessége vagy értelmetlensége mellett is, amennyiben a történelem az emberi életek része, márpedig része, állást kell foglalni. Itt az a fontos, hogy a történelem az egyes emberi életeknek nem befoglalója, nem uralója, nem irányítója Szentkuthy szerint, hanem csak a befoglalt, de nem uralt, nem irányított része.

Visszatérve a velencei követre, pontosabban a mértéktévesztésére a történelem fontosságát illetően, még pontosabban a mérték helyes beállítására, van erre egy másik példa is. Amikor két nő, a Donna, ez a hisztérikus és hazudozásra hajlamos kurva (hazudozásait menti a foglalkozása, bár férfiak és nem kifejezetten prostituált nők is bőségesen, a kegyetlenség okozta örömmel hazudhatnak, sőt a hazudozás állandósulhat és életformává is válhat) intrikálni kezd a regényben Klárával, idősödő barátnőjével (pitiáner összeesküvésről van szó, miközben Klára átveri, keresztülhazudja a Donnát is), a lenéző mosoly és a gúny nyilvánvaló lesz az állítólagos „történelmi horizont” megjelenésekor. „/…/ s a történelem, a politika (ezeknél a szavaknál mosolyodott el igazán az egyik nő). (184. p.) „Nehéz lesz a történelmet, ahogy előbb gúnyosan mondta, ezen szerény csücskénél fogva ebbe az intrikába belecibálni.” (185. p.) És ha sikerül az intrika, a polgármester hazug átverése, ennek következményeképp majd „A katonák felgyújtják a házat, service d’histoire” – mondja tervezgetve az egyszerre többfelé intrikáló Klára, e morzsalékos francia kifejezéssel: ’történelmi bánásmód’.  „Nekem is van »csapatom« – mais… pas assez du genre »histoire«, vous savez…” (de… nem éppen a „történelmi” fajtából, tudja…), mondja Klára a beszélgetés befejezéseként, és fontos, hogy a „történelem” szó itt is idézőjelben áll: az idézőjel az állítólagos, az úgynevezett történelmet jelenti, azt, amit e szón érteni szokás.

A nem művészi, nem artificiális, tehát nem mesterkélt és nem mesterséges, hanem a természeti és természetes nőszépség kapcsán írja Szentkuthy: „A szép mindig most van, a szépség a jelentől, a leghicebben hictől és legnuncabban nunctól elválaszthatatlan dolog, az mindig a pillanat sötét függönyének belsejére hímződik tobzódó praesensvirágzataival, praesensárnyaival, most-most-most-parfümjeinek időbe tovább nem vezethető gazdagságával: a nő és minden szépség mindig egy-egy meglévő állapot még meglévőbbé válása, a mostnak túl mosttá feslése, érése – sohasem valami következő, sohasem ami lesz. A „jövő”, a „holnap” a „tessék talán fél óra múlva jönni”: lehetnek akták, manőverek, itt-ott valami történelem vagy dráma, de sohasem szépség, nő, gyönyörűség.” (13-14. p.) A kötet címe: Fejezet a szerelemről, fejezet valami nagyobból, valami többől, valamiből, ami több fejezetből áll, s ez a regény csak e fejezetek egyike. A szerelem jelenidejűsége persze közhely: a szerelmi itt és most-ot már a trubadúrok felfedezték. A vágynak most kell illő szavakat találnia vagy most kell a vágyhoz illő szavakat találni, fellelni (trobaire), a most jelenlévő vágyat most kell a canso-nak, a szerelmi éneknek megrögzítenie és fölerősítenie. Mert mit ér ma a vágyakozásom 1976-ból, 1993-ból és 1994-ből, esetleg 2015-ből? Mit érnek ma a régi csókok, ölelések, suttogások és szeretkezések? Azért érnek valamit: az édeskés nosztalgia tárgyai lehetnek az emlékezet számára. De amikor a szépség és a vágy jelen van, akkor csak ezek vannak jelen, minden más ehhez képest: akták, manőverek, itt-ott valami történelem, mondja szerzőnk. Furcsa, frivol, enyhén perverz a szerelmi vágy „első nagy órájában /…/ történelmi könyveket lapozgatni” (328. p.), mintegy a szerelem jelenében így győzni le a történelemkönyvekbe mint sírboltba bezárult történelmi múltat (vagy tudatosítani a szerelmi vágy későbbi és óhatatlan elmúlását).

Ugyanaz a lényegtelenség vagy súlytalanság, ami a múltat és a történelmet illeti a szerelem pillanatában, érvényes előre vetített jövőkre, jövőidejű vágyainkra is. A megszokott szentkuthys Tartalommutatóban – mely önálló műalkotás a regény végén, mint korábban a Prae, később a Szent Orpheus breviáriuma köteteinek esetében is (nem véletlen, hogy évtizedekkel ezelőtt az Atelier folyóirat önálló alkotásként közölhette a Prae tartalommutatóját) – az idézett hely összefoglalója: „a szépség mindig most van, sohasem a jövőben”. Később egyébként, amikor a polgármester éppen most szerelmes lányának érzelmi világáról van szó,  még egyértelműbb lesz, hogy a szerelem, minden szerelem mintegy kiesik a történelemből, nem akar történelmi alakzatot felvenni (miközben történelemellenességében lázasan keresi a szerelmi történet, a love story valamely alakzatát, hogy a formátlan vágy következményei valamilyen alakra, formára, mederre leljenek, de ha mederre leltek, akkor idővel már felmerül a szerelem történethiánya (a szerelmi sztori hiányára gondolok, vagyis a kapcsolat „unalmassá válására”, amitől oly sok felkészületlen lélek retteg)). Az apa „Hányszor nézte végig /lánya/ randevúit: nem pletyka- és kémkedő-ösztönből, nem szenilis erotikából, hanem hogy lássa ezt az elemi történelemellenességet, történelemnélküliséget, mely egy csókban, egy kontyba akadó virágban, egy, az öleléstől földre guruló férfikalapban megnyilatkozik.” (122. p.)

A következő előfordulásban – itt most a történelem szót követem – szavunk idézőjelben áll, mint igen sok más esetben is. Az elmosódott időben és a meghatározatlan itáliai helyen játszódó „cselekmény” (az idézőjelet itt az indokolja, hogy Szentkuthynál mindig épp csak alig-cselekményről lehet beszélni) lándzsás csapat kísér egy Giampione nevű megbilincselt férfit, aki vagy az urbinói herceg bérence, vagy idealista vallási forradalmár volt, esetleg anarchista, esetleg eretnek. „Ez is „történelem” – gondolta magában a menyasszonya felé kutyagoló fiatalember –, és nem tudom, melyik áll szívemhez, egyéniségemhez közelebb: a diplomácia vagy a forradalom, a jog etikettje vagy a szenvedés alaktalan kiáltása?” (42. p.) Nem könnyen értelmezhető hely, az idézőjel miatt. A legegyszerűbb összekapcsolni a megelőző idézettel: Ez is csak történelem. De elképzelhető a következő: ez is – idő múltával – majd annak része lesz, amit közkeletű szóval „történelemnek” nevezünk. A történelem valami olyasmi, ami nem foglal be magába, nem ural a múlt – jelen – jövő hármasságán keresztül minden emberit, nem, ellenkezőleg: apró része az emberi életnek, az emberi élet dologi és érzelmi dimenzióinak egyike csupán. „Mit akar az asszony? /…/ mit akar az asszony „tenni”, mit akar prókat és kontrákat, mit akar pénzt és erkölcsöt, ruhát, lírát, férjet, halált, történelmet – mért akarja ezt?” (127-127. p.)

De ez nem kizárólag holmi asszonyi elgondolás. A mellérendelés egyszerű: amikor a polgármester egy virágokkal és katonákkal teli erdőben elmélkedik, egyetlen és egységes ontológiában gondolkodik, nem külön egy emberi ontológiában és külön egy másik, egy természeti ontológiában (a természet szó itt nem az emberi természetre utal, hanem mindannak ontológiájára, ami nem emberi): „/…/ a virágok tovább illatoznak gúnyos-melankolikus rejtélyességükben, a bamba katonák tovább élesítik a kardjukat lebujokban, várakban és templomokban. – Miért? Ha a virágok pártjára áll a történelemmel szemben – első pillanatban érzelgős vénkisasszonynak érezte magát, másodikban meg rá kellett jönnie, hogy katonák és virág, történelem és vegetáció egy dolog –, romantikus korlátoltság volna a kettőt külön látni.” (130. p.) Szentkuthy Miklós ontológiája monista, egyelvű ontológia, és nem dualista, nem kettős. Szépnek találom az egységesítő egymás mellé állítást: „virágsors” – „történelemsors” – „szerelemsors”. Előfordul, hogy egy sokatmondó tagadó felsorolás élén áll a „történelem” szó. Pius pápa meghalt, s bátyja számára „Itt nem volt történelem, sorstragédia, emberi szenvedély, Isten akarata, vagy más efféle ünnepélyes, esztétikai és tudós dolgok, csak butaság, felmérhetetlen butaság.” (224. p.)

Amikor a fiatal szereplő a bordélyházba megy, a szemérem emberi jelentőségéről elmélkedik, arról, hogy „/…/ egy csomó meg egy dolog „nem szabad.” Talán örökké kérdezhetjük, hogy miért nem szabad: etikából nem, biológiából nem, irracionalitásból nem, vagy üzletből nem – ki tudná azt ma már eldönteni, hogy a szemérem világtörténelmi karrierje elején (kiem. tőlem – Sz. Cs.) a természet, a pénz vagy egy önkényes isten állnak-e? /…/ Milyen meddő itt minden „kritika” (történelmi adottságokkal szemben mindig meddő) /…/”, olvasható a 94. oldalon. Világos, hogy Szentkuthy a szemérmet és a szemérmességet afféle történelmi adottságnak gondolta, ami ily módon lényegtelen és efemer, világtörténelmi szemszögből is; ezzel szemben a nyers szexualitás történelmen kívüli, valami nem efemer, valami nem lényegtelen. Az egy dolog, amit nem szabad, az önkielégítés. A gyerekkori önkielégítő örömszerzésen keresztül a szerző szokatlanul homályos, szinte követhetetlen gondolatmenete szerelem és hazugság viszonyának taglalásánál köt ki.