Marguerite Yourcenar példája
E példa egy olyan esetről szól, amikor forrásokra ugyan szükség lehet, de az már a műfaj felől egyáltalán nem magyarázható, hogy miért kell a szerzőnek aprólékosan megnevezni forrásai jellegét, ezek könyvészeti adatait, és lejegyezni, hogy miként használta fel őket. Egy nagyszerű, ma már klasszikusnak számító műről van szó, bár minden ízében „modern” alkotásról, Marguerite Yourcenar egyik könyvéről. Adatai: Hadrianus emlékezései. A „Hadrianus emlékezései”Jegyzőfüzetei és Jegyzete. Regény,ford. Réz Pál, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. Eredetileg 1951-ben jelent meg a Plon kiadónál, de miután a következő kiadásban a két függelékbe kurzívval még betoldásokat is eszközölt, a kiadói copy right első kiadásként az 1958-asra hivatkozik. A szerzői forráshasználat, a megírás története és az előzetes szándékok, valamint az utólagos értékelés tekintetében ebben az esetben igen jól állunk, mert nem csak a műhöz csatolt jegyzetfüzetek (carnets de notes) és a Jegyzet áll rendelkezésünkre, de egy kötetnyi beszélgetés is, amelyet egy televíziós interjú után Matthieu Galey folytatott a szerzővel (Marguerite Yourcenar: Les yeux ouvert. Entretiens avec Matthieu Galey, Le Centurion, Paris, 1980. Az idézőjel nélküli cím a Hadrianus emlékezései legutolsó mondatára utal: „Próbáljunk nyitott szemmel átlépni a halálba…”). Yourcenar értékes anyagot ad nekünk azzal a szokásával, hogy könyvei végén hosszú jegyzetben számol be az írás folyamatáról és a „forrásairól”, mint az Opus Nigrum-ban és az Emléklapok- A világ útvesztője I. végén is tette.
Ami a Hadrianus szövegének műfaját illeti, a cím mémoires-ról beszél, ami egyaránt jelenthet emlékezéseket és emlékiratokat. De a Jegyzetekből tudjuk, hogy itt számolhatunk egy különös megoldással is: ugyanis Hadrianus császár – úgy tűnyik – tényleg megírta emlékiratait (Yourcenar Mémoires –ként emlegeti e művet), csak ezek elvesztek. Ekkor a Hadrianus emlékezései mintegy az elveszett eredeti helyén és helyett jelenik meg. De a teljes szöveg a „Kedves Marcusom!” megszólítással kezdődik, ami a művet a levélgyűjteményhez közelíti, bár később a megszólítás elmarad, de a művön belüli fiktív olvasó továbbra is a fiatal Marcus Aurelius, a későbbi császár. Hogy összetettebb legyen a műfaji kép, tegyük hozzá, hogy a Hadrianus emlékiratai a belső címlap szerint a magyar fordításban Regény, aminek nyoma sincs a franciában. A Jegyzetfüzetek csak „könyv”-ként emlegetik a művet. Viszont a Jegyzet első bekezdése leszögezi, hogy a mű „bizonyos vonatkozásaiban a regénnyel, más vonatkozásokban a költészettel rokon”, majd azt mondja, hogy a szerző a „források” részletes ismertetésében Racine gyakorlatát követi (és nem, mondjuk, Walter Scottét), aki „tragédiáinak előszavában gondosan fölsorolja forrásait.” És a yourcenari hangütés is annyira Racine meghitt tónusa, a bensőséges viszony a tárgy kijelölte forrásokhoz!
Visszatérve a Hadrianus emlékezéseihez, a hosszú Jegyzet szakszerűen az olvasó elé tárja a felhasznált forrásokat, a forráshasználat módját, sőt egy „bibliographie raisonnée”-ként működik: rendkívül határozottan minősíti, értékeli a Hadrianusra vonatkozó másodlagos irodalom számára fontos szövegeit. Pontosan úgy jár el a szerzőnő, ahogyan – láttuk – a történelmi regények írói szoktak eljárni. De hogy miért teszi és mit vagy kit követ ebben az eljárásban, az már különös: „Az olvasó a továbbiakban azoknak a legfontosabb szövegeknek jegyzékét találja, amelyekre támaszkodva ezt a könyvet írtuk. Egy irodalmi művet ilyképpen aládúcolva egyébként Racine gyakorlatát követjük, aki tragédiáinak előszavában gondosan fölsorolja forrásait” (Hadrianus…, 417. p.) Yourcenar megrögzött esszencialista volt: hitt abban, hogy igeis létezett és létezik valami olyasmi, amit közkeletű szóval „történelem”-nek nevezünk (holott egy jelölő szó meglétéből miért következne jelöltjének léte a középkori nominalista megfontolásokon túl?), ráadásul a történelem ’menete’ vagy ’folyása’ (de sok a metafora!) csak egyféleképpen történhetett és történt is. Yourcenar első szempontja annak előtárása, hogy hol és mit tett hozzá (a ajouté) „a történelemhez”, és hol módosított (a modifié) rajta, bár óvatosan. Majd jön egy katalógus arról, hogy ki „történeti személy”, vagy „valóságos személy”, a „valóságos alak”, és ki „a képzelet szüleménye” (ez utóbbiak persze szintén nem a semmiből és semmiként lépnek elő, hanem másokról ránk maradt információkból összegyurmázott figurák; és előfordul, hogy a II. századból maradt iratokban csak X.Y. neve maradt fönn, s a név-csontvázra került rá a hús). Irodalmi szöveg kapcsán én nem „valóságos” és „fiktív” – vagy „képzeletbeli” – személyekről, hanem a forrásokból adatolható és a forrásokból nem adatolható személyekről beszélnénk. De látnunk kell, hogy ez ugyanaz a megkülönböztetés és ugyanaz a minősítő játék, amelyet a történelmi regények kritikusai oly gyakran játszanak. A találomra most kiválasztott példám Kemény Zsigmond Zord idő című „történeti regényére” vonatkozik: „Első helyen említjük, hogy a mű főszereplői (Komjáti, Barnabás, Dora, a Deák testvérek) költött vagy homályos történelmi utalásokból életre keltett figurák” (Kemény Zsigmond: Zord idő, Szépirodalmi Könyvkiadó,Budapest, 1968, Utószó, 487. p.). Majd az egyes események megtörténtségéről vagy meg nem történtségéről kapunk felvilágosításokat Yourcenartól, a „bizonyostól” a „nem egyértelműen bizonyoson és a „kikövetkeztetetten” át a „képzeletbeli eseményekig”. Itt vagyunk most is a történelmi valóság és valószerűség problémájánál. És olykor, mert nem úgy van ám, hogy a szaktörténészek tudják, a regényírónőnek – lehetőség szerint érvek kidolgozásával – sokszor kellett választania a történészek feltevései közül (ami a múltról való különféle irodalmi beszédfajtákban valószerű vagy lehetséges, az a szaktörténészeknél a hipotetikus). Majd következik a Hadrianusra vonatkozó egykorú vagy közel egykorú források ismertetése, és azoknak a szövegnek a listája, amelyek autentikus vagy vitatott hitelességű Hadrianus-szövegek. És ezt követi a Hadrianusra és életidejére vonatkozó, ránk maradt adatokat kiaknázó másodlagos (numizmatikai, építészettörténeti, hadtörténeti, ikonográfiai, stb.) szakirodalom felsorolása.
Mi végre mindez? Mit tesz hozzá mindez egy irodalmi mű érvényességéhez? A Jegyzet a „rekonstrukció” szóval kezdődik (az eredetiben és a magyar fordításban is); mert mondottam, hogy Yourcenar a legcsekélyebb kétely nélkül hisz a történelem vagy a történelmi igazság létezettségében, s ahhoz, hogy ez a (rég a múltba hanyatlott) történelem és történelmi igazság az olvasói intellektusban jelenvalóvá tehető a jeleneket pusztító idő által megrostált, majd szétszórt forgácsok, törmelékek, zúzalékok alapján, rekonstruálni kell. Megint bejön a „kettős tudat” problémája, csak a regényíróban vagy mellette itt nem a szaktörténész jelenik meg, hanem az archeológus, aki ugyebár régész is lehet. A „Hadrianus emlékezései” jegyzőfüzeteiben olvasom a 390. oldalon: „Belülről rekonstruálni azt, amit a XIX. századi régészek kívülről rekonstruáltak.”
Amikor a mára már történelemmé vált történelem még jelen volt, amikor a jelenvaló világ lebegő látszatait még néztük, szagoltuk, hallottuk, tapintottuk és ízlelgettük egykor, akkor ez a valaha volt jelen még nem volt, mert nem lehetett „történelem”. Ma, amikor a körülöttem lévő és „világnak” elkeresztelt miafenét nézem, szagolom, hallgatom, érintem meg és nyelem le, akkor itt még semmi sem „történelem”, legfeljebb potenciálisan vagy lehetséges módon az, mert azzá válhat. A történelmi regény írója és a Hadrianus leveleit vagy emlékiratait megíró Yourcenar bűvész, illuzionista, profi szemfényvesztő: a rekonstrukció révén (amihez „források” kellenek) úgy beszél a II. századról, mintha egyes számú első személyben e századból beszélne hozzánk (persze pallérozott XX. századi francia nyelven, hogy értse is a mai jámbor). Ami persze veszélyes is, mert azt is sugallja, hogy a történelemnek lenne valami antropológiai állandója: akkor is nyüszítettek az öregedéstől, megfeszültek a kéjben, összeszarták magukat az agóniában az emberek, mintha igaz lenne, hogy „Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett”. Ebben azért van egy kis téboly.
A források a bűvészmutatvány kellékei, cilinder, kártya, kesztyű és pálca.