Ha nincs, vagy ha nem kell forrás

 

A szaktörténész kötelessége a források vizsgálata. Megvizsgálása annak, hogy mi mire forrás; valamely forrásnak milyen a viszonya más forrásokkal; honnan (esetleg kitől) származik a forrás; a forrás keletkezésében milyen körülmények és érdekek játszottak szerepet; mikor és hol keletkezett; egyszóval el kell végeznie a forráskritikát. A levéltárakban, kézirattárakban, könyv- és filmtárakban stb. feltett kérdés maga már – azzal, hogy megjelöl valamely kutatási területet vagy terepet – magában foglalja a két lehetséges végletet. A kutatónak vagy rengeteg, az életidő korlátozottsága miatt egy ember által át nem tekinthető forrásmennyiséggel kell számolnia (és ekkor valamiként a kutató „szűkít”, terepet, szempontot vagy forrásanyagot), vagy tehetetlenül széttárja a karját: ennek és ennek a kérdésnek a megválaszolásához nem vagy alig áll rendelkezésre forrás (és ekkor közvetett utakat kell keresnie, óhatatlanul ingatag analógiákat vagy óhatatlanul ingatag megfontolásokat, egészen a hipotézisekig). De ismétlem, ha van forrás, akkor mindig fel kell tenni megbízhatóságának a kérdését: ez a gyanakvás a szakmában már-már kötelező.

 

Láttuk, hogy a történelmi regény írói is – hagyományosan – utalnak forrásokra és használnak forrásokat, bár a források megválogatásában szabadságuk (ha akarom: önkényességük) foka jóval nagyobb, mint a szaktörténészeké. A 19. században és a 20. század első felében a történelmi regény írója még szokásszerűen megnevezte forrásait. Például Eötvös József a Magyarország 1514-ben 18. fejezetében így: „Nem írok történetet; azért csak röviden jegyzem fel azokat, miket olvasóim Istvánfiban, Brutusban vagy bárkiben azon komolyabb írók közül, kik e kor emlékeit fenntarták, leghosszabban Taurinus István Stauromachiá-jában alálhatnak.” (Eötvös József: Magyarország 1514-ben, a szerkesztő bizottság tagjai Fenyő István et alii, Magyar Helikon, Budapest, 1972, 437. p.) És valóban, a W. Scottnál már megszokott lapalji jegyzetekben rengeteg forrásidézet és forrásutalás olvasható. Mindez abban a szent meggyőződésben, hogy volt múlt, benne volt történelem, a történelem egyvalamiképpen „folyt”, a történelemből ránk maradt források alapján menete egyértelműen rekonstruálható.

 

Az elmúlt fél évszázadban fölerősödött a gyanakvás, a mély bizalmatlanság a korábbi történelmi bizonyosságokkal szemben.  Amivel nem azt akarom mondani, hogy bedőlnék például ’a posztmodern történelmi regény’ kifejezésnek, én még ilyet nem olvastam, mert úgy gondolom, az elmúlt dolgokról való szájalás (discours) különféle módjainak alapvető problémái és lehetőségi keretei, feltételei ugyanazok ma is, mint száz vagy kétszáz évvel ezelőtt. És ez a bizalmatlanság ugyanaz, mint ami megvolt a történelmi regény kezdeteitől fogva (de sokszor írta Kemény Zsigmond, hogy erről vagy arról nem beszélnek a krónikák!), csak utóbb fölerősödött. Egy példával érzékeltetem, bár egyáltalán nem áll szándékomban áldozatszámlálgatástvégezni. A könnymutatványosok legendája című könyvében, amely egy kronológia feletti vagy kronológián túli történelem képzetét vetíti az olvasó elé (de a pontos időindexek miatt szó sem lehet kaleidoszkopikus történelemszemléletről), a történelem iránti bizalmatlanság arra viszi a szerzőt, hogy azt írja meg, „ahogyan sohasem volt”, „hogy úgy is legyen, ahogyan sohasem volt” (a könyv legelső oldalán olvashatjuk; idézőjel nélkül ez a címe Bokányi Péter kötetének is: ahogyan sohasem volt. A történelmi regény változatai az ezredforduló magyar irodalmában, Savaria University Press, Szombathely, 2007.). De maradjunk Darvasinál: „Azt is ki kell mondani, hogy a história soha nem az, aminek valójában látszik. Ahogy láttatja magát a Nap, a Hold, a Föld és a csillag.” Minden történelemfilozófia tudja, hogy a történelem – bármint konstruáljuk is meg a képzetét vagy a fogalmát – nem rendelkezik olyan állandósággal és lényegiséggel, mint „az örök valóságok”. Másképp fogalmazva, a természeti lét és a történelmi lét kétféle lét, amely nem szuszakolható be egy monista ontológiába: legalább dualista ontológiára van szükség. De ami a létét illeti, lehet, hogy a történelem olyan létező, amely nem létezik, s ezért vajmi nehéz igazat vagy hamisat mondani róla. „Vegyük például annak a névtelen német polgárnak a levelét, aki 1541-ben körmöli papirosra, hogy Nagy Szulejmán Buda bevétele után nyolcvan gazdagon öltözött foglyot földaraboltat, csakhogy a kisfiát elszórakoztassa. Amiként ez az állítás nem igaz, úgy igaz mégis. Így van az ember a históriával is.” Később: „Az a budai polgár, ki papírra veti Nagy Szulejmán 1541-ben elkövetett kegyetlenkedéseit, egyáltalán nem ismeretlen a világ előtt. Nevét pontosan tudhatják azok, akik tudni akarják. Stephan Peer korának ügyes mesterembere, kiváló kelmefestő.” (Darvasi László: A könnymutatványosok legendája, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999, 14. és 18. p.) A jelenet egyébként a történelmi regények történetét belül „előfőzött” jelenet: már Kemény Zsigmond elbeszélte a Zord időben, először külső leírásában és függő beszédben a 2. rész 9. fejezetében, majd a 11. fejezetben a budai bíró idegrohamában („De kétezer szétszaggatott test, kétezer halál szemem előtt!”).

 

A bizalmatlanság a történelemkonstrukciókkal szemben, ahogy látom, a valószerűség vagy valószínűség fogalmának összezavarodásával és használhatóságának ellehetetlenülésével vette kezdetét, majd átterjedt a forrásokra is. Ha a ’történelmi igazság’ kifejezést leoperáljuk a történelem ítélőszéke toposzáról (melyet nehezen azonosíthatni a mindenkori győztesek vigyorával, vagy akár Vérité, akár Justice kisasszonyok piruló mosolygásával), vagyis ha a ’történelmi igazságtétel’ újabb sérelmeket szülő khimérájától elfordulunk, és leszűkítjük azt a forrás valaha volt referenciális igazságára, még ez az igazság is mélységesen viszonylagossá vált, miután a forrás referencialitása (utalása valamilyen valaha volt valóságra) elhomályosult és elbizonytalanodott, a történelmi regényekben mindez elhomályosította és elbizonytalanította a történelemszerkesztményeket is. Hérodotosz óta a történelemről szóló beszéd és írás topikus rácsához tartozott az, amit a 17. század derekán gróf Listius László így fogalmazott meg, előírásként, parancsként: „A historicusnak igaz kell írnia”, és erre a követelményre még Eötvös József is nagy súlyt helyezett 1514 Magyarországáról szóló regényének előszavában. És még naívan feltételezte, hogy vannak források, amelyek nem hazudnak, vagyis amelyek vonatkozása egy valaha volt valóságra pontos, helyes vonatkozás. A Baudolino című regényben a történelemelbeszélő Baudolino notórius hazudozó. És több más mellett előkerül, hogy ő írta (no jó, hamisította) János pap, alias Johannes presbyter levelét, amely két évszázadra megalapozta János pap országának létezését, valóságát. Ma már tudjuk, hogy ez a nevezetes levél hamisítvány, aktuálpolitikai célzattal készült szemenszedett hazugság. De ami történetileg fontos: két évszázadon keresztül egész Európa igaznak hitte, Kodolányi János Julianus barátja és dokonkosrendi társai hiszik és keresik János pap országát. Most mondjam azt Goethének,  Arany Jánosnak és Petőfi Sándornak, hogy az Ossian James Macpherson alkotása, „egy régi skót-gael kézirat fordítása” (translation) 1760-ból? Egy jól megalkotott hazugságnak éppúgy lehetnek „történelmi” implikációi és következményei, mint egy gyöngén kimódolt igazságnak.

 

A történetfilozófiák és a professzionális régiségbúvárlat 18. századi kezdetei óta hosszú utat jártak be, függetlenül attól, hogy e kezdeteket a leibnizi Theodiceához kötjük-e (Odo Marquard tippje), a 18. század közepéhez, vagy éppen Kant és Herder vitájához (Kelemen János tippje). Nem tudom megmondani, hogy mi a történelem, azt sem, hogy hogyan állítjuk elő nap mint nap, még azt sem, hogy mire való, sem a káráról, sem a hasznáról nem tudok. Úgy érzem, vélem és sejtem, hogy van. Bár a mindenkori jelenben a történelem mint olyan érzékelhetetlen (egyáltalán: közvetlenül a történelem sohasem hozzáférhető), emlékszem szinte teljesen történelemhiányos esztendőkre. Ilyen évek folytak le és el a múlt század hetvenes éveinek derekán és második felében, amikor még a naptár is leállt, mert mindig örökhétfő volt. Ezt az érzületet annak idején többen megfogalmazták az irodalomban. Pontosabban: vannak lényegtelen idők, mozdulatlanok, és ha vannak, akkor a „történelem” (bármiként szerkesszük is meg) valami mozgás, valami változás.

 

Az elmúlt két évszázadban a történelem fokozatosan, de kivehetően egyre jobban leértékelődött. Amikor még a topon volt, Hegel öntudatosan mondhatta azt a csacsiságot, hogy ’a történelem minden’. Ezt a fiatal Karl Marx A német ideológia egyik nevezetes lábjegyzetében (és e kijelentés máig népszerű ifjú vagy középkorú szaktörténészek körében) sikeresen fejlesztette ökörséggé, mondván: „Csak egyetlen tudomány létezik, a történelem tudománya.” Extra historiam non est vita? A történelmen kívül nincs élet? Nem tudom, mindenesetre emberek és nemzedékek egyre nagyobb tömege azt mutatja, hogy történelmi reflexió nélkül, köszönik szépen, nagyon jól elvannak. Ha múltba mintegy beleszerkesztjük vagy beleberheljük a történelmeket (és ez történelemhiányos jelenekben bőségesen megtehető: az álló jelenben a múltba visszavetített történelem gőzerővel változik, szobrok dőlnek és emelkednek, a könyvtárosok selejteznek, az emberek felejtenek, vagy visszaemlékeznek arra, ami sohasem volt. Már sok ideje annak, amit szívesen nevezek így: a múlt megszabadítása a történelemtől, a múlt felszabadítása (libération) a történelem alól. Amire gondolok, az éppen az ellentéte Croce aranyköpésének, aki szerint „a történetírás megszabadít minket a múlttól”. E tekintetben, a felszabadítás tekintetében tisztelettel kell adóznunk a magyar irodalom eddigi legnagyobb szófosójának, Jókai Mórnak, aki a történelemről szóló (irodalmi) beszédet többnyire a bölcsődal és az esti mese szintjére vitte fel. És egyre több követője akadt. Nemrégiben nagy tisztelettel adóztam Szentkuthy Miklós Fejezet a szerelemről című könyvének (1936), amelyben rendkívül erőteljes a „történelem” hatályának visszaszorítása, a fogalommal történő visszaélések kritikája és a múlt történelmietlenítése. E törekvés csúcsteljesítménye az elmúlt két évtizedben számomra Háy János könyve, a Dzsigerdilen. A szív gyönyörűsége (Regény) /Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1966/. Hát ez remek. Derültem azon a kedves és izzadtságos igyekezettel, amellyel Háy könyvét a biztos értékítéletű szerző, Bokányi Péter megpróbálja bepréselni „a metafikciós történelmi regény” dobozába. Rövid, értékes elemzésében az irodalomtörténész – a másodlagos irodalom jól megválogatott bibliográfiájának birtokában – megpróbál valamit összetákolni a regény történelmi hátteréről, ami a tízdekás parizernél is kevesebb. Kitér a Háy-szöveg és mesélési mód rokonságára is Jókayval. De abban egyszerűen igaza van, hogy a Dzsigerdilen boldogságkereséses történet.  És valahogy ez az ácsingózás a boldogság után tényleg történelmen kívüli dolog (a szenvedés története és alapvető keresztény mintája, a szenvedéstörténet belül van). Olvasom: „Hegel természetesen nem érthetett egyet Herderrel abban, hogy a boldogság cél vagy mérce lehet (a történelemben – Sz. Cs.), hiszen a boldogság – mint a magánélet kategóriája – tökéletesen irreleváns a világtörténet nagy összefüggései szempontjából.” (Kelemen János: Az ész képe és tette. A történeti megismerés idealista elméletei, Atlantisz, Budapest, 2000, 140-041 p.) Az Egy mintatörténelem című írását 1942-ben Raymond Queneau ezzel a kijelentéssel indította. „A történetírás az emberi szerencsétlenségek tudománya.” (Raymond Queneau: Une histoire modele, Gallimard, Paris, 1966, 9. p.) Valamint azzal a megállapítással, hogy a boldog népeknek nincsen történelmük.

 

És jól van ez így. Háy János mondta: „Engem történetesen maga a történelem nem érdekel. /…/ Nincs történelmünk, csak történetünk, még ha bizonyos távolságból összemosódnak is a szereplők, s a történelem arctalan tömegét alkotják.” Mégis meglehet, hogy a történelem olyan létező, amely nem létezik. Forrásai pedig a semmi érdektelen forrásai. És lehet, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha mindenestül leszámolunk a történelemmel.