Walter Scott példája

 

A történelmi regény ’történelmi hitelességének’ másik alapja – a valószerűség mellett –  a támaszkodás a forrásokra. De mi az a ’történelmi hitelesség’, melynek birtoklását oly igen áhította Scott? Számomra, anyanyelvű irodalmam alapján ez valami olyasmi, mint amit Arany János hosszú időn át érlelt, majd 1860-ban megjelentetett Naiv eposzunk című munkájában fejtett ki. Olyasmi ez, amit Arany a Gyulai Pálnak írott önéletrajzi levelében ’eposzi hitelnek’ nevezett: „/…/ a légből kapott eposzok iránt ellenszenvvel viseltetem, hiányozván azokból az, amit én eposzi hitelnek nevezek” (Arany János Összes Művei, X. köt., Prózai művek 1., szerk. Keresztury Dezső, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962, 609. p.). Aranynál is feltűnik a valószínű és a valós viszonyának kérdése, így:  Történetíróink és krónikásaink esetében, mondja, „Azért, hogy valószínű amit felhasználtak, következik-e, hogy való is egyszersmind?”, és: „/…/ feltéve, hogy a hagyományból is merítettek, csupán a valószínűtlent, de nem egyszersmind a valótlant is, állt módjukban eltávoztatni” (Arany, i.m., 270. és 273. p.). Summa summarum, amikor Walter Scott ilyen mondatkezdetét olvassuk a történelmi múlt megközelítéséről, mint: „Több mint valószínű, hogy /…/” (Scott, i.m., 12. p.) – nem olvashatjuk ártatlanul. Valószínű és valószínűtlen megítélésének nehézségéről Scott például így írt az 584. oldalon a lapalji lábjegyzetben (kiem tőlem – Sz. Cs.): „Egy örökösnő kezét kockára tenni egy csata kimenetelétől függően nem volt olyan valószínű a XV. században, mint akkor, amikor a lovagság törvényeit még általánosan megtartották. De nem valószínűtlen, hogy egy olyan önfejű uralkodónak, mint Károly, az itt feltételezett helyzetben eszébe jut.” Szerintem itt ugyanarról van szó, mint a fantasztikus irodalom esetében. Cseréljük ki a fantasztikus szót a történelmi regény kifejezéssel: „A fantasztikus műfaján belül valószerű, hogy „fantasztikus reakcióknak kell érvényesülniük.” (Tz. Todorov: i.m.,43. p.)

 

De miért olyan életbevágóan fontos a történelmi hitelesség megteremtése a legkülönfélébb eszközökkel? Azért, hogy létrejöhessen és létre is jöjjön egy paktum, egyezség a történelmi regény írója és (a legjobb esetben) kortársi olvasója között. Ez az egyezség az olvasó részéről azt mondja ki, hogy elhiszem neked, történelmi regény írójának, hogy amit elbeszélsz nekem, az megtörtént, és így történt meg. Mert e paktum híján a történelmi regények óhatatlanul beleolvadnának a fikciós regények tengerébe.

 

A történelmi hitelesség (illúziójának) megteremtésére számos eszköz áll a regényíró rendelkezésére a nyelvi archaizálástól kezdve a korabeli öltözködés vagy a szokások leírásán keresztül a „források” feltüntetéséig. Nos, kétségtelenül minden ún. történelmi regénynek vannak a szerző által kitalált alakjai és jelenetei. De ez úgy működik, hogy igen rosszindulatú, ’a születésénél fogva gonosz’ (Boileau-Despréaux szép kifejezése a vaudeville-t kitaláló francia emberre) olvasó kell ahhoz, hogy rendre mérlegelje, ki a kitalált személy, és ki a múltról ránk maradt iratokból azonosítható személy. (Az irodalom történészei a születésüktől fogva gonoszak, mert feltűnően gyakran különítik el egy-egy történelmi regény ’valós’ és ’kitalált alakjait’, olykor pedig haboznak.) Mert a paktumot részben létrehozó olvasó nem vadászik personae fictae-re, képzelt regényfigurákra. Elegendő az is, ha egy vagy két-három szereplő visszautal középiskolai történelemóráinkra. Ha például tudjuk, hogy Oroszlánszívű Richard király csakugyan élt (amihez nem kell tudnunk, hogy a rabságában írott egy-egy költeményével  ő egyben oc nyelvű trubadúr és oil nyelvű trouvere is volt, ráadásul komoly harcokat vívott Bertran de Born nagyúr ellen, stb.), ezt a ’történelmi hitelességet’ az Ivanhoe-ban mi, olvasók, nyugodtan ráírhatjuk a címszereplőre, vagy a yorki Izsákra, ennek lányára, Rebeccára, Front de Boeuf-re és másokra. Egyébként a történelem ilyen-olyan időszeletére vonatkozó (főleg iskolai tanulmányokból eredő) ismeretek olvasói különbözőségére Scott is utalt előszavának zárásában, földrajzi-nemzeti eltérésekre gondolva: „Annyit tehetek még hozzá, hogy QUENTIN DURWARD románca, amely nagyobb népszerűségre tett szert itthon, mint néhány elődje, szokatlan sikert aratott a kontinensen is, ahol a történelmi utalások ismerősebb eszméket ébresztettek.” (Scott, 18. p., kurziválás tőlem) Igen, az egyes nemzeti történelmekről való különböző mértékű ismereteink az olvasásba kétségtelenül belejátszanak: ha a 17. századi Erdélyben játszódó regényt olvasunk, mi, magyar olvasók, több-kevesebb biztonsággal tudjuk, kik ’valóságos’ (vagyis ’történelmi’) szereplők, és kik képzelt, fiktív alakok. Nem így, ha például Sienkiewicz trilógiáját olvasom: Bogdan Hmelnyickijről, és fiáról, Timusról tudom, hogy ’történelmi alakok’, no de Skretuwski kapitány és a kedvese? Ám Boleslaw Prust olvasva, A fáraót, elegendő annyi, hogy Tutanhamon élt, és elegendő feltételezni annyit, hogy valaha volt egy ókori Egyiptom.

 

Nos, Walter Scott számos formai eljárást kidolgozott az ún. történelmi regényre (és hagyjuk a szerzői angol „románc” műfajmegnevezést (néha a romance archaikusan romaunt, de mindig jól elkülönülve a „novel”-től; már csak azért is, mert nem könnyű összevetni a magyar költészettörténet 19. századi „románcaival”!). Egyrészt jelezte a regényíró és a régiségbúvár működésmódjainak általános párhuzamosságát. Amikor történetének általános nyugat-európai hátterét vázolta, így írt: „A XV. században oly különféle viszályok rázták meg egész Európát, hogy majdnem egy disszertáció lett volna szükséges az angol olvasó képzeletét felébreszteni, és elfogadtatni azon különös jelenetek lehetségességét, melyeket látni fog.” (Scott, 16. p.) Scott szerint a ’történelmi hitelesség’ két alapvető eszköze a lapalji szerzői lábjegyzet, és a regényhez csatolt A szerző jegyzetei. A mindkét osztályba tartozó rövidebb-hosszabb szövegek a lehető legszervesebb részei magának a történelmi tárgyú alkotásnak. Ámde tévednénk, ha azt hinnők, a regényíró – miként a szaktörténész is – kizárólag a választott tárgyával vagy időszakával egykorú forrásokat használ fel. Egyáltalán nem: a scotti regényvilágot megépítő technika különös gonddal ügyel arra, hogy a tárgyalt időszak világát, XI. Lajos francia király uralkodásának időszakát („A mi történetünk körülbelül 1468 táján kezdődik /…/”, Scott, 58. p.) egy-egy szereplő egész életét vázolva a fonadékos story lezárulta utáni időbe is elvigye, de számos megjegyzése utal 17-18. századi könyvekre, emberekre, eszmékre, és kortársakra is a 19. század első negyedéből. (Zárójelben egy fontos megjegyzés: Kemény Zsigmond első történelmi regényében, az 1847-ben megjelent Gyulai Pálban (a különböző kiadásokban is fellelhető helyet megadva: V. rész, 6. fejezet) olvasható a következő passzus: „Pierrot, az ámuló művész, látván, hogy hebehurgya bosszújával nem csak meg nem buktatá azt, ki őt a városberekben megszégyenítette, hanem még magát is erős galibába keverte, s egy még ferdébb kiadású ördög Oliviernek üldözésére tette ki, tanácsosnak tartá összevonni vitorláját, s ősz fejét mindinkább láthatatlanná tenni.” /Kemény Zsigmond: Gyulai Pál, szerk., az utószót és a jegyzeteket írta Tóth Gyula, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967, II. köt., 200. p./ E szövegrészhez szerzői lábjegyzet kapcsolódik: „ördög Olivier – így hívták XI. Lajos francia király borbélyát, ki mindenható kegyenc volt”. Nyilvánvaló, hogy ehhez nem Scott forrásainak olvasása útján jutott hozzá Kemény Zsigmond, hanem a Quentin Durward-ot olvasta. Walter Scott történelmi románca Kemény Zsigmond egyik „forrása” volt az erdélyi kegyenc alakjának megformálásakor. Egyébként legelőször mind a Wawerly avagy hatvan évvel ezelőtt, mind a Gyulai Pál ’(avagy kétszáz évvel ezelőtt)’ füzetekben vagy kis, különálló könyvekben jelent meg, az előbbi három, az utóbbi öt kötetben.

 

Ráadásul: az előszó elmondja, hogy a – természetesen – skót Quentin Durward kitalált alak. „Nagy könnyebbséget jelentett a szerzőnek eme figyelemre méltó személyt (t.i. XI. Lajost – Sz. Cs.) a románc főszereplőjéül választani – mert könnyű átlátni, hogy Quentin kis szerelmi meséje csak eszköz a történet bemutatására.” (Scott, 16. p.) Egyébként ’történelmi alak’ és ’fiktív személy’ megkülönböztetését gyakran maga Scott megteszi, olvasói felvilágosítására. Így például az 588. oldal lapalji jegyzetében: „Talán fölösleges is hozzátenni, hogy Guillaume de la Marche házassága Hameline grófnővel olyan kitalált, mint a hölgy maga. Az Ardennes-i Vadkan igazi asszonya Jeanne D’Arschel, Scoonhoven bárónője volt.” A pozitív nemzetkarakterológiai jegyekkel talán túlzott bőséggel is ellátott Quentin Durward is persona ficta, rendben van. Hanem azért egy történelmi (tárgyú) regényben mindent adatolni illik, még a fiktívet is, logikusan fiktív forrásokkal, hiszen fiktív alaknak fiktív forrás dukál. Ráadásul, mivel a story vagy fabula Burgundiában játszódik, a korabeli Franciaország és Flandria kettős szorításában, némi magyarázatot kíván az, hogy hogyan kerül a skót csizma az asztalra? A Quentin Durward egy előszóval kezdődik, Előszó a Quentin Durward-hoz, benne valóságos források említésével. Goethe, Byron, Milton és Burns emlegetése csak arra szolgál, hogy az európai modern irodalomban a Gonoszt, a Gonosz Szellemet, a Sátánt ők miként ábrázolták, és Scott művében miként jelenik meg XI. Lajos, aki „különösen alkalmas a szívtelen és gúnyos sátán szerepére”. Ugyanennek a szerepnek a politikai elutasítása az előszóban Scott antimachiavelliánus megjegyzése (Scott, 8. p.) Később ugyanitt hivatkozik alapvető forrására (mindig kell egy-két alapvető forrás, minden más kútfőből csak kiegészítések veendők), Philippe de Commynes-re (Mémoires de Philippe de Commynes), a 15. század végének történetírójára. Pillanatra felbukkan I. Ferenc neve, de annál meglepőbb, hogy Scott hosszan idézi franciául Fénélon jellemzését XI. Lajosról (Scott, 14-17. p.) Mindehhez később számos 17-18. századi és 19. század eleji forrás kapcsolódik, mintegy szellemi-szemléletiés időbeli hidat verve az 1400-as évek második fele és a 19. század első harmada között. So far, so good. De váratlanul ezt az előszót követi egy másik: Előszó az első kiadáshoz. Rögtön e fejezetcímhez szerzői jegyzet csatlakozik: „Talán fölösleges is mondani, hogy minden, ami itt következik, a képzelet szüleménye.” A képzelet szüleménye kifejezés csak az előszóra vonatkozik persze. Mi hát a képzelet szüleménye? Itt a regényíró szólal meg, aki elmeséli, hogy – mint manapság a németek Spanyolhonba – ő, Walter Scott is a Midi-re utazott, le, délre. A gazdasági és pénzügyi válság és az elhibázott brit anti-orthodox vagy heterodoxális monetáris politika következtében megindult a polgárságban az elszegényedés takargatásának versenye. „Eme nemes versenyszellem jegyében folyamodtam nemrég az átmeneti pénzhiánynak általános gyógyszeréhez: rövid tartózkodáshoz a délszaki éghajlaton, amivel nemcsak sok szekérnyi szenet  takarítottam meg, de az az öröm is ért, hogy megromlott viszonyaim általános együttérzést keltettek azokban, akiket, ha bevételemet továbbra is köztük költöm el, az se érdekel, ha felkötnek.” (Scott, 21. p.) A regényíró itt ismerkedik meg egy bizonyos Hautlieu márkival, az ancien régime élő maradványával, aki az álnéven bemutatkozó skót írónak elmondja, hogy olvasott ám ő egy bizonyos le Chevalier Scottot (igen, a Sir Walter!), hál’ Istennek a Lammermoori gyászt (!). A márkiról kiderül, hogy ősei között skótok is vannak, Scottról kiderül, hogy vélhetőleg képzeletbeli nagynénje, egy bizonyos Dorothy feleségül ment egy francia lovaskapitányhoz… s ezek egyszerre hivatottak magyarázni a skót szerző kontinentális tárgyválasztását, valamint egyszerre hivatottak az ősi skót nemzeti (nemzetségi?) látószög megőrzésére. Végül a regényíró bejut a félig romos és teljesen kifosztott francia kastély tornyába, ahová a széthordott könyveket visszagyűjtő plébános visszahordatta a maradékokat. Ezek „/…/ ritka és gazdagon festett misekönyvek, 1380-ból, 1320-ból vagy még régebbről származó kéziratok, és gót betűvel nyomtatott könyvek a XV. és a XVI. századból.” (Scott, 46. p.) Egyébként való igaz, hogy nagyjából 1530-ig a francia nyelvű nyomtatványokat gót betűkkel nyomtatták, kaland például Pierre Fabri retorikáját fakszimilében így olvasni. Természetesen a romos kastély toronyszobájában lelt könyvekről és iratokról semmi közelebbit nem tudunk meg, mi, olvasók, de ismétlem, fiktív személyeknek fiktív forrásanyag dukál.

 

Nézzük a nem fiktív forrásokat, és előbb a lapalji szerzői jegyzetekben! Az első szerzői lapalji jegyzet a francia és az angol kert különbözőségéről említ meg egy mikroanekdotát egy bizonyos Price nevű szerzőtől, a „Tanulmány a festőiről” című értekezéséből. (Scott, 28. p.). A következő jegyzet a Les Cent Nouvelles Nouvelles editio princepsére, az alapkiadására utal, amely gyűjteménybe számos, XI. Lajosról szóló, „vidám és sikamlós történet” belekerült (Scott, 54. p.), hála a 15. század derekán és második felében élt névtelen burgundiai szerzőknek. A 70. oldalon olvashatjuk jegyzetben Szent Hubert igen tömör szentéletrajzát. Más jegyzetek szokásokra vonatkoznak, vagy tárgyi illetve szómagyarázatok, esetleg egy pillanatra fölmerülő történeti névhez fűzött életrajzi kommentárok, olykor időben meglehetősen távoli „történelmi párhuzamok”. A 133. oldalon olvasható jegyzet egy másik forrásra hivatkozik, Jean de Troyes krónikájára. E szöveget XI. Lajos krónikájának nevezték, vagy La Chronique scandaleuse-nek, a botrányos krónikának, s jelenlegi ismereteink szerint szerzője nem Jean de Troyes volt. Ugyanennek a krónikának egyik részletére utal a 147. oldal jegyzete, a skót gárda és a közönséges hadtestek közötti vitára 1474-ben. Scott útmutatása szerint egyébként a krónika szövege kéziratos formában állt rendelkezésére a fentebb említett hautlieu-i könyvtárban: „Szerencsére az hautlieu-i könyvtárban megtalálható Jean de Troyes Chronique Scandaleuse-ének egy kéziratos példánya, amely sokkal teljesebb, mint a nyomtatásban megjelent szöveg” (Scott, 227. p.). Olvashatunk bírósági anekdotát a whistjáték és az elmebaj viszonyáról, és ennek történelmi eredetéről (Scott, 172. p.).

 

Walter Scott már-már kötelező kellékévé vagy eszközévé tette a „jegyzetek” beépítését, kétféle formában is: lábjegyzet formájában és a regény végéhez csatolt A szerző jegyzetei formájában. Milyen forrásokra utal a szöveg maga, és milyenekre a jegyzetek? Az 1823-ban megjelent műhöz utólag, 1831 decemberében illesztett Előszó a Quentin Durward-hoz szabályos történelmi portré vagy arckép XI. Lajos királyról. Benne kortárs szaktörténészi munkák ugyanúgy forrásoknak minősülnek, mint az egykorú vagy közel egykorú, 15-16. századi emlékiratok. Az előbbire jó példa Scott kortársának, Edmund Burke-nek az említése, az Anglia története (Scott, 11. p.), az utóbbira Philippe des Communes emlékiratai, Scott két legfontosabb forrásának egyike. És itt meg kell állnunk egy pillanatra! Philippe de Commynes nem fiktív szereplő, valóban XI. Lajos kortársa volt, és egyszerre forrása és szereplője a Quentin Durward-nak. A kettős tudat később is gyakran él azzal az eszközzel, hogy a tárgyalt időszak valamely – valóságos vagy fiktív – történészét szerepelteti regényében: így jelenik meg Bocatius János Bethlen Gábor mellett Móricz Zsigmondnál, Brutus János történetíró Gyulai Pál tépelődéseiben Kemény Zsigmondnál, Umberto Eco Baudolinójában a címszereplő egy bizánci császári történetírónak, bizonyos Nikétasznak beszéli el élete eseményeit. A Quentin Durward-ban szerepel ugyan egy másik történetíró is, Galeotto Marzio (a csatolt jegyzetek között Galeotti a II. sz. jegyzetet kapja, amely tudja róla, hogy „Korvin Mátyás magyar király titkára, és fiának, Korvin Jánosnak nevelője volt. Az ő udvarában írta De iocose dictis et factis Regis Matthiae Corvini  (Korvin Mátyás víg mondásai és tetti) című munkáját. /Scott, 621. p./) – de itt a királyi csillagjós szerepében, és nem historikusként találkozunk vele.

 

Ha szigorúan a történelmi hitelességet igazolni hivatott jegyzetekre szorítkozunk, de még azokat is mellőzzük, amelyik egy-egy mellékszereplő későbbi, a történet által befogott időszakon túli életeseményeire és halálára vonatkoznak, a 133. oldalon olvasható szerzői lábjegyzet jelzi Scott másik legfontosabb forrását, Jean de Troyes krónikáját. Ne feledjük, a regény cselekménye „körülbelül 1468 táján kezdődik” (Scott, 58. p.), és Liege ostromára, vagyis a regény cselekményének záró eseményére 1468. október 30.-án került sor, vagyis a story november elején lezárul a címszereplő és a flamand grófnő házasságával, vagyis a gazdagon burjánzó story alig fél esztendő alatt játszódott le. Scottnak az események megértetése miatt az időben megelőző, de a cselekmény értelmezése szempontjából kihagyhatatlan, és az időben rákövetkező, de a cselekmény megértetése szempontjából szintén kihagyhatatlan történéseket gazdagon kell a főszövegbe, s még inkább a kétféle jegyzetapparátusba beszorítania. És ezekben a jegyzetekben Scott mindazt rögzíti, amit a forrásai adta tényeken és eseményeken változtatott. Van, amikor a jegyzet csak a pontosítást szolgálja, és utólagosan került beillesztésre.  Ilyen például egy bizonyos Petit-André nevű hóhér esete. Scott meghagyja a nevet és a jellemzést, bár lapalji jegyzetben – forrásra hivatkozva – hozzáfűzi: „Egyiküket, tudtam meg Jean de Troyes krónikájából, de már későn ahhoz, hogy felhasználhassam az értesülést, pontosabb lett volna Petit-Jeannak, mint Petit-Andrénak nevezni. Így hívták Henri de Cousinnak, a legfelsőbb bíróság hóhérának fiát. Saint-Pol connétable-t olyan ügyesen végezte ki, hogy levágott feje egyszerre ért földet a testével. Ez 1475-ben történt.” (Scott, 133. p.) Ne feledjük, a Quentin Durward fabulája vagy meséje 1468 derekán játszódik! Ugyanerre a krónikára hivatkozva, hasonló pontosítás olvasható a 147. oldalon is, Jean de Troyes krónikájának 1474-es részére utalva. Másutt Scott a második kiadás előnyeit használta fel az önkorrekcióra. A 187. oldal alján olvasható jegyzetben együtt van a regényírói személyesség, a korabeli vélekedések megosztottsága, Scott forrástisztelete. „Egy barátságos, bár ismeretlen levélíró rámutatott, hogy tévesen állítottam rossz lovasnak a bíborost. Ha így történt, elnézést kérek az emlékétől; mert kevesen vannak, akik nálam jobban szerették ezt a testgyakorlást, legalábbis előrehaladottabb koromig. De lehetséges, hogy a bíboros rossz lovas volt, bár szerette volna, ha úgy tartják, megállja helyét a vadászat veszélyei között is. Öntelt és kötekedő ember volt, ezt bizonyította Párizs 1465-ös ostrománál is, mikor a háború szokásával ellentétben éjjel harsona- és trombitaszóra ment őrségbe. Mikor a bíborosnak szerény lovastudományt tulajdonítottam, párizsi kalandja járt az eszemben, midőn orgyilkosok támadták meg, és öszvére, megijedve a tömegtől, elragadta lovasát, és útját egy monostor felé véve, melynek a bíboros apátja volt hajdan, megmentette gazdája életét. – Lásd Jean de Troyes krónikáját.” A 423. oldalon olvasható lapalji jegyzet 1477-ről ad felvilágosítást, a 422. oldalon olvasható egyenesen 1815-ről, Wellington katonai sikeréről. De hagyjuk a csekély jelentőségű szerzői önkorrekciókat!

 

Ami a történelmi regényíró szabadságát illeti forrásaival szemben, ezt jól példázza egy Philippe de Commyne-ről, az emlékiratíróról szóló anekdotához illesztett jegyzet befejezése: „Megpróbáltam úgy alakítani a történetet, hogy összeegyeztethető legyen a nagy szerző eszével és megfontoltságával.” (Scott, 515. p.) A regény vége felé a történeti és a fiktív elemek szerzői szétválasztása mind gyakrabban esik meg, mint a scotti történész kontrollja a scotti regényíró felett. „Már utaltunk e kegyetlen báró bűneinek anakronizmusára; aligha szükséges megismételni, hogy ha valóban meggyilkolta a liege-i püspököt 1482-ben, De La Marche nem eshetett el Liege védelmében négy évvel korábban. Valójában az Ardennes-i Vadkan, ahogy általában nevezték, előkelő születésű volt, harmadik fia I. Jánosnak, la Marche és Aremberg hercegének, tőle származnak Lumain bárói. Nem kerülte el kegyetlensége méltó büntetését, bár nem akkor érte utol és nem oly módon, ahogy itt előadtuk. Miksa osztrák császár fogatta el Utrechtben, ahol 1485-ben, három évvel a liege-i püspök halála után lefejték.” – olvashatjuk a vrai vérité-t, az igazi igazságot a jegyzetben a 611. oldalon. Ám szempontunkból – a regényíró miként és mekkora önkénnyel alakítja át a maga számára az egykorú és közel egykorú forrásokból ránk maradt adatokat és eseményeket – a legértékesebbek A szerző jegyzetei a kötet végén. Ezek hosszabb, kifejtő jegyzetek. A IV. jegyzet címe A liege-i püspök meggyilkolása, amely ezzel az erős mondattal kezdődik: „A liege-i püspök, Bourbon Lajos meggyilkolását erre az időpontra (1468 őszére – Sz. Cs.) tenni történelemhamisítás volt.” (Scott, 623. p.) És a jegyzet befejezése: „A püspök meggyilkolását a történetben tizenöt évvel korábbra tettem olyan indokokból, melyeket a románcok olvasói gyorsan megérthetnek.” (Scott,624. p.)

 

Mondjuk ki, a Quentin Durward szerkezete ágas-bogas, olykor nehezen követhető, ariosto-i értelemben romanzo-szerű, némiképp kusza. De hogy az ariostói szerkesztésmód milyen léneges, mutatja a teljes regény legutolsó kulturális-irodalmi utalása. Scott az Utóhangban épp csak bejelenti a két fiktív szereplő, Quentin Durward és Isabelle de Croy mennyegzőjét, majd az olvasóval cinkosan összekacsontva ’megszökik’ az esketésről és a lakodalomról. „Erről többet nem is szólok, és úgy szököm el titkon a menyegzőről, mint Ariosto Angelicáéról, s rábízom mindenkire, hogy fantáziája szerint képzelje el mindazt, ami történt.” (Q. D., 615. p.)