Nyolc óra is elmúlt már. Bekapcsolta a tévét. Valami kórházsorozatot vetítettek. „Jó lesz ez…” – gondolta. A konyhába ment, elővett egy zacskó kukoricát, hogy kipattogtassa. Míg várt a mikró előtt, azon tűnődött, vajon hol veszett el a férfi. Hiszen csak a szerkesztőségbe ment, azt mondta, semmiség az ügy, utána felugrik. Ez már három és fél órája volt. Ha eddig nem jött, talán már nem is fog. Végül is nem baj, ha csak az ünnep után tudja odaadni neki az ajándékát…
Leült az ágyra, ölébe vette a kukoricát, s majszolni kezdte. Egyik sorozat, másik sorozat. Rossz kedve volt.
Tíz óra felé járhatott, mikor végül megszólalt a csengő.
Előkereste kulcsait, s kiment, hogy kaput nyisson.
– Szevasz! – köszönt a férfi, és átölelte. – Nem zavarlak?
– Nem, csak tévét nézek, de úgyis unom.
– Jól van akkor – hangzott a válasz, s a férfi fölrobogott a lépcsőn, bezúdult a lakásba, megállíthatatlanul, mint az árvíz, amely nekifeszül az ablakoknak, súlyával betöri őket, s hirtelen tele lesz vele a szoba. A könyvespolchoz ment, mustrálni kezdte.
– Ezek jók – mondta. – Mindet olvastad?
– A legtöbbjét, igen.

– Helyes, helyes. – Körbenézett a szobában. Valahogy így képzelte a lány lakását. Tiszta és rendes, tele rejtett kis kincsekkel. Pont olyan, mint ő maga.
Magához húzta és megsimogatta a fejét. A lány nem tolta el magától, hagyta, hadd szorongassa. Felnézett rá, s elmosolyodott.
– Mi van? – kérdezte a férfi.
– Semmi.
Nem erőltette a bővebb választ. Sejtette, hogy mi van, csak a biztonság kedvéért hallani szerette volna a lány szájából is. Meg a hiúsága is szerette volna hallani…
A lány hirtelen elengedte.
– Az ajándékod. Megkeresem.
A fiókos szekrényhez szaladt, és kutatni kezdett benne. A férfi csak nézte. Ahogy a válla fölött átdobja fényes, barna haját, majd leguggol, s elővillan a dereka. Leült az ágyra és várt. Kezei még dermedtek voltak a kinti hidegtől, melengetni kezdte őket. Megcsillant a karikagyűrűje, nem törődött vele.
A lány végre megtalálta, amit keresett. Egy kis dobozt, piros márványpapírba csomagolva. Leült a férfi mellé. Az megköszönte az ajándékot, s hanyattdőlt az ágyon.
– Fáradt vagyok – mondta. – Azt hittem, lerendezem a szerkesztőséget se perc alatt, de amint látod, elhúzódott az ügy. Rendesen elfárasztottak. Aludni akarok! Énekelsz nekem egy altatót?
– Dehogy is, szörnyű hangom van – nevetett a lány.
– Nem hiszem el.
– Akkor ne hidd, de borzalmas hangom van.
– Bizonyítsd be! – kérte a férfi, de a lány a fejét rázta. – Na jó – mondta végül. – Elleszek én altatódal nélkül is. – Maga mellé rántotta a lányt. Pár percig szótlanul feküdtek, békésen egymás mellett. – Basszus. Mit keresek én itt? Te tudod, mit keresek én itt?
– Ezt neked kéne tudnod.
Közelebb húzódott a lányhoz, s fölé hajolt. Az megrettent, s hirtelen fölült az ágyon. Fejük kis híján összekoccant. A lány mesélni kezdett.
– Múlt héten kialudt a lámpa. Olyan magasan van, hogy még a bátyám se tudta kicserélni. Végül egy évfolyamtársamat hívtam át, langaléta gyerek, ő elérte. Három napig sötét volt…
– Mért nem hívtál fel?
– Látod, ez eszembe se jutott…
A férfi ismét magához húzta. – Rosszat csinálunk? – kérdezte.
– Nem tudom…
– Nehéz így, hogy fogalmam sincs, mit gondolsz meg érzel. Próbállak kizökkenteni a passzivitásból, de hát nem lehet… Nem akarsz engem?
– Uram-atyám, dehogy nem akarlak…
– Ezt azért jó hallani. Hm. Bizony. Érzem benned a vágyat. De vékony a derekad! Össze tudnálak törni. Úgy összetörnélek. Először a lábszáradat. A combcsontodat. A medencéd. Nem, a medencéd meghagynám… Basszus. Miket gondolhatsz most rólam?
– Nem gondolok semmit.
Elengedte a lányt. – Dehogyisnem. Mit csinál itt ez az ember? Most a feleségével kéne lennie, mégis más nő ágyában fetreng. Közben meg mikről ír az embereknek. Istenről… Na de hallod, veled se lehet ám könnyű. Hogy tudják így a férfiak, hogy mi játszódik le benned? Boszorkány vagy, tudod? – Fölkelt, s megigazgatta az ágytakarót. – Nincs egy cigid?
– De, a konyhában.
Kimentek, leültek egymással szemben. A lány a hamutálat bámulta, a férfi meg őt.
– Most hazamegyek.
– Jól van.
– Nem marasztalsz.
– Nem marasztalhatlak.
– Tudom. Akkor két ünnep között találkozunk. Hétfőn. Kész vagy a cikkel?
– Addigra megleszek.
– Helyes. Megyek – mondta a férfi, s megnézte mobilján az időt. – Későre jár.
– Későre.
– Majd alszom a volánnál… – Fölállt, zsebében megcsörgette kulcsait.
– Bírd ki hazáig.
– Jól van. Jó éjszakát.
– Neked is.
Becsukta a férfi mögött az ajtót. Az ár, mely hatalmas robajjal ömlött be a lakásba, most  kihömpölygött onnan. A lány visszament a szobába. Az ágy szélére roskadt, s tenyerébe fektette arcát. „Gyáva vagyok.” – gondolta. Majd ezt: „Bátor vagyok.” – De végül csak erre gondolt: „Megmenekültem.”