– Édesem. Sajnálom, hogy egy balek vagy. Otthagyhattad volna nekem a Kölyköt, hisz úgy is csak nyűg neked, látom, és ezt tudtad már akkor is.

– Persze. Pont neked. Soha nem hagytam volna ott neked. Akkor inkább ez. Inkább ez az élet, távol mindenkitől, mint a tudat, hogy egy szélhámosra hagytam egy ártatlan gyereket…

– Ha rajtam múlik, meg sem született volna. Én megmentettelek volna ettől. Fontosabb voltál nekem, mint ez a kis fattyú.

– Hogy mentsd a bőrödet. Ha ő nem születik meg, talán sosem derül ki a titkod…

– Ugyan. Egy gyerek nekem is púp a hátamra. Egy asszony, aki csak alkalmilag kellett, mégis rajtam ragadt, ugyanúgy. Meg akartam szabadulni mind a kettőtől. De hát, túl erős asszony volt a te anyád… Ellenállt a próbálkozásomnak.

– Miről beszélsz?

– Emlékszel arra, amikor rosszul lett, úgy a harmadik hónapban? Napokig nyomta az ágyat… Aztán a szövődmények… Sosem gondolkodtál el ezen?

Hallottam, ahogy a vér a fejembe áramlik, az indulat feszíteni kezdte a halántékomat. Ütni akartam, ütni, ráborítani az asztalt, hozzávágni a székeket, ütni, ütni, amíg még van benne lélegzet. A dühtől szinte már nem is láttam, úgy indultam meg felé, köztünk volt az asztal, csípőm a falapnak vágódott, megbicsaklottam, egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat, az asztal szélébe kapaszkodtam, olyan erővel, hogy belefájdultak az ujjaim. Megtántorodott, szemében kihunyt a láng, tekintete kimerevedett, a konyhapultnak esett, és a földre zuhant. A csempére lassan szivárogni kezdett borszínű vére. Lüktető fejemben még mindig hallottam a lövés visszhangját.

Az ajtón egyenruhás férfiak léptek be, valamit magyaráztak a rádiójukba egy körözött személyről, egyikük hozzám is odajött, de nem fogtam fel, mit beszél, nem tudtam levenni a szemem a földön fekvő alakról. Csak mikor a Kölyök a zaj hallatára berohant a kertből, két kézzel a derekamba csimpaszkodott, és fejét az oldalamnak nyomta, akkor tértem vissza a jelenbe.

– Ki ez a bácsi a földön? Miért vérzik?

– Valami betörő. Bejött, míg az ebédet főztem – hazudtam.

– És mi törtét vele? Kik ezek az emberek?

– Lelőtték, mert gonosz ember volt.

– Meghalt?

– Azt hiszem, igen.

– Mért kiabáltál?

– Azt akartam, hogy menjen el.

– És azért lőtték le, mert nem ment?

– Azért.

Eltakartam a szemeit. Nem akartam, hogy így kelljen látnia az apját.

– Asszonyom. Be tud velünk jönni a rendőrszobára? Beszélni szeretnénk önnel – hallottam a kérdést a hátam mögül.

– Persze, egy pillanat – feleltem, csak úgy hátravetve, nem tudtam, kihez beszéljek.

Megsimogattam a Kölyök fejét. – Gábris, légy szíves, megtennéd, hogy átmész a szomszédba? Nem leszek el sokáig, ígérem. A rendőr bácsik itt most rendet raknak, de nem hiszem, hogy tudnának közben rád vigyázni.

– Megyek – mondta csöndesen. Nem volt kétségem afelől, hogy ezúttal szót fogad. 

Néztem a halottat a földön, most láttam csak, milyen beesett az arca, milyen karikák mélyednek a szeme alatt. Öregnek tűnt, végtelenül öregnek. Pedig tíz éve még gyönyörű férfi volt. Tíz éve. Azóta haragudtam az összes gyönyörű férfira. És akkor, mint éles szálka, hasított agyamba a tudat, amit azóta sem sikerült kimozdítanom onnan: valaha egy gyilkost szerettem.