Amióta elmentél, nem voltam szerelmes. Pedig próbáltam, igazán. De hiába, senkibe nem tudok beleszeretni. Egyesek azt mondják, ez jó. Legalább nem sérülök. Szerintem átok. Méghozzá a súlyosabbak közül.

Amikor elmentél, egy ideig vártalak. Azt mondtad, visszajössz. De nem jöttél. Ennek tíz éve már. Azt mondtad, áthajózol a tengeren. Elmész Indiába, Malajziába, Indonéziába, majd meglátogatod a pápua törzseket, és visszatérsz Budapestre. Tudtam, hogy ez sokáig fog tartani, mégis úgy gondoltam, kivárom, megéri. Tudom, sose kérted, hogy várjak rád, de hát szerelmes voltam.

Három évig vártam, de belefáradtam. Így elengedtelek.

Azt se tudom, élsz-e még. Azóta nem hívtál és nem kaptam tőled levelet. Tudom jól, hogy nagyon tudsz hallgatni. De tíz év még tőled is túlzás lenne. Ennyire makacs vagy? Vagy gonosz? Vagy egyszerűen csak elfelejtettél? Nem is értem. Ígérted, hogy írsz majd. Sok mindent megígértél.

A harmadik év végére már utáltam magam, hogy még mindig utánad sóhajtozom. Utáltam, hogy néha meglátok valakit az utcán, és azt hiszem, te vagy. Aztán látom, hogy mégsem. Utáltam, hogy néha az emberek között megcsap egy illat, ami a tiédre emlékeztet, forgatom a fejem, és sehol se vagy. Utáltam, hogy néha éjszaka úgy hallom, fordul a kulcs a zárban. Dobogó szívvel ugrok ki az ágyból, de csak a szomszéd jött haza. Egy idő után téged is utáltalak, amiért csalódást okozol.

Elkezdtem jobban odafigyelni a körülöttem lévő férfiakra. Szeretek új embereket megismerni, bár egy idő után fáraszt, ha túl sok az ismerős. Túl sok ember várja el, hogy törődjek vele. De ismerkedtem, becsülettel. Nem volt könnyű dolgom. Válogatós lettem miattad. Miért kellett nekünk annyira jóban lennünk? Miért kellett olyan fiatalon találkoznom veled? Miért kellett ekkora hatást gyakorolnod rám? Használtál volna ki, csaltál volna meg, törtél volna össze. Utálhattál is volna, vagy csak egyszerűen nem kellett volna törődnöd velem. De te nem, te jó voltál, sokszínű, kedves, eszméletlenül humoros. Vittél ide-oda, jókat ettünk és jókat beszélgettünk. Gyönyörű estéink voltak, és még szebb reggeleink. Mindig tiszta voltál és illatos. Hát baszd meg, amiért ilyen tökéletes voltál.

Próbáltam nem hozzád mérni a férfiakat. Ez volt a legnehezebb. Az egyikkel nem lehetett beszélgetni. A másik nem értette a humort. A harmadik végtelenül ostoba volt. A negyedik meg rögtön ledugta a nyelvét a torkomon, a hideg is kirázott tőle.

Klubokba jártam, koncertekre, szakkörökre. Kocsmákba, berúgni, hátha részegen tökéletesebbnek látom a férfiakat. Persze ez sem működött. Haza akartak cipelni, megdugni, elfelejteni. Azt azért meg mégsem hagyom, hogy idegen férfiak lihegjenek a nyakamba. Nem is értem ezt.

Egyszer mégis azt mondtam, egye fene. Adok egy esélyt ennek is, hátha történik valami. Működésbe lép a biológia. Beindulnak a hormonok. Az elején, bevallom, izgató volt meztelenre vetkőzni egy alig ismert, gyönyörű férfi előtt. Aztán egyik pillanatról a másikra elszállt belőlem a vágy. Nem lehetett folytatni. Persze, kiakadt és faképnél hagyott. Én pedig visszamenőlegesen is irtózni kezdtem ettől az egész jelenettől. Szóval, nem mozdult meg bennem semmi. Bár nem is hittem, hogy fog.

Elhatároztam, hogy nem érdekel, ha nem tudok senkibe beleszeretni, akkor is járni fogok már valakivel. Fiatal vagyok, egészséges, más dolgom sincsen, mint hogy hagyom magam meghódítani. Így randevúzni kezdtem olyan férfiakkal, akik miatt nem szorult össze a gyomrom, ha megláttam őket, nem gyorsult fel a szívverésem, ha meghallottam a hangjukat, de alapjában véve szimpatikusak voltak. Két-három hónapig tartottak ezek az óvatos románcok. Általában a férfiak hagytak el engem. Néha, ha láttam rajtuk, hogy szerelmesek, én hagytam el őket. Nem akartam játszani az érzelmeikkel.

Most már több, mint egy éve vagyok egyedül. Több, mint egy éve nem szeretkeztem. A barátaim közül sokan aggódnak értem, hogy frigid vagyok, vagy leszbikus, csak nem merem magamnak bevallani. Pedig, ha valaki tudja, hogy egyik sem igaz, az pont mi vagyunk. Mindegy. A múltkor mégis, hogy bizonyítsam álláspontomat, leginkább önmagamnak, megcsókoltam egy lányt. Szép volt, magas, vékony, macskaszemű. De tudod, nem éreztem a különbséget, ugyanúgy nem éreztem semmit, mintha egy idegen férfit csókoltam volna meg, akit nem szeretek. Csak amikor kinyitottam a szememet, még meg is lepődtem, hogy mi a faszt csinálok én most tulajdonképpen.

Voltam külföldön is. Az olaszoknál, görögöknél, spanyoloknál, ahol szépek és barnák a férfiak, és lángol a tekintetük. Gondoltam, az ő szenvedélyük majd engem is megbabonáz. De csak fárasztottak. Rámenősek voltak, túl érzékenyek, féltékenykedők. Nem tudtam velük mit kezdeni.

Van egy visszatérő álmom. A lakásodban vagyunk, csomagolsz. Észreveszem a sarokban azt a kis ékszeres dobozt, amit olyan nagy gonddal pakoltál be a kézipoggyászodba az indulásod előtti estén. Emlékszem, szép darab volt, korall, kagyló és onix berakással a fedelén. Kérdeztem, mi van benne, de úgy tettél, mint aki meg se hallotta, hogy mondtam valamit. Álmomban mindig meg akarom nézni, mi van benne, de rám szólsz, hogy ne nyissam ki. A szoba másik végéből bámulom a dobozt, nem bírom levenni róla a szemem. Vonz, oda akarok menni, fel akarom nyitni. Úgy érezem, ha úgy marad, lezárva, nem lehetek boldog sohasem.

Ma már tudom, mi volt abban a dobozban.

Egyelőre tízezer példányban nyomtattam ki ezt a levelet. Venni fogok tízezer palackot is. Az elsőt a Dunába dobom. Holnap indulok, elutazom olyan messzire, amennyire csak a pénzem engedi. Amennyi folyót vagy tengert érek, mindbe dobok egy-egy üzenetet. Talán egyszer elér majd hozzád. Iszonyúan fontos lenne.

Kérlek szépen, ha nem is jössz vissza, ha nem is látlak soha többet, legalább azt a kis dobozt postázd el nekem. A címem ugyanaz. Nem lehetsz ennyire önző, hogy magaddal viszed, és örökre megtartod a szerelmemet.