– Elegem van már ebből a nagyvárosból! – ordította az ellenségem bátyja egyik péntek délután.

– Menjünk el valamerre, messzire és forgassunk dokumentumfilmet, ahhoz úgysem kell különösebb tehetség! – vigyorgott rám, veszem-e a lapot.

   Én pedig nem voltam soha semmi jónak elrontója, főleg ha az ő kalandozásairól volt szó, részese akartam lenni. Feltankoltam hát huszonöt literes, huszonöt éves Wartburgomat és másnap reggel kilencre odapöfékeltem lakásukhoz. Vittem egy régi Sony VHS, 501E kézi kamerát és tízezer forintot, biztos, ami biztos, hátha elkél majd egy kevésbé sikerült jelenethez.

   Két karton sör kísért minket utunkon, amíg Hort nevű kis falucskába nem érkeztünk. Az ellenségem bátyja már oda úton alapozott (ezzel megalapozva az én hangulatomat is): köpdösött kifelé a kocsiból és volt, hogy az oldalsó, hátsó üvegen landolt kesernyés nyálcsomója. Háromszor meg kellett állnunk az amúgy sem hosszú úton, ’rövid vécére’, ahogy ő szokta mondani. Mondhatom, remekül éreztem magam.

   Másfél órányi zötykölődés után megérkeztünk: ellenőriztem kis kézi kamerámat, hogy benne van-e a kazetta és egyáltalán működik-e, majd – miután megbizonyosodtam állapota felől – beléptünk az első utunkba kerülő kocsmába. Azt mondta az ellenségem bátyja, hogy ma már nem szokás házakba csöngetve, idős néniket kérdezgetve nyelvjárást, vagy más szokást gyűjteni; inkább irány egy népesebb kocsma, ott aztán van minden, ami kultúra. A tapasztalat beszélt belőle, bíztam benne és követtem.

   Majdnem mindegyik asztalnál ültek; leginkább nagy hasú, mamuszos, ápolatlan férfiak, akik nyilvánvalóan a közelből szokhattak ide. Mindegyikük arca puffadt volt, vöröses és egy kicsit jobban megereszkedett rajtuk a bőr. Helyet foglaltunk egy nagyobbacska asztal szélénél, ahol még volt hely. Négy fajta bora volt a vendéglősnek, mind a négyből kikértünk egy-egy pohárral, száraztól az édesebb felé haladva, ahogy illik.

   Óvatosan letettem kamerámat az asztalra, a helyiekkel szemben, benyomva a ’REC’ gombot. Kezdődhet a műsor!

– Jó ez a hely!  – kezdte az ellenségem bátyja a közvetítést – Kedves emberekkel mindig szívesen iszogatok néhány órácskát – szeme sarkából rám kacsintott, mit szólok az elmés szövegéhez.

Kicsit provokatív az indítás, de annál hatásosabb; az asztalnál ülők rögtön bekapták a horgot.

– Jó napot, fiúk! – köszöntött egy öregebb, őszes hajú, bütykös ujjú – Gál Péter, nyugdíjas, vasutas.

– Üdvözlet! – felelt az ellenségem bátyja – Takács Zoltán, ő pedig itt Feltizi András. Ünnepeltek tán valamit?

– Bizony ám! Annak ott ma van a neve napja, aztán nézd, hogy kiszúrtak vele! – az öregnek jó kedve volt, fél életét odaadta volna, hogy meghallgassuk, és egy jóízűt nevessünk vele. – Ott, az az olaszosan kreol úriember, pont veled szemben, Sanyinak hívják, látod, a bal szeme helyén csinos kis üvegszemmel, régi történet. Szóval elment az orvoshoz ma reggel, mert múlt héten árpát talált a jobb szeme sarkában, így hát gondolt egyet, kiveteti, még mielőtt a felesége is meglátná (bár alig néznek ők már egymásra). A műtét sikerült, nem vó’t baj, csak annyi, hogy az orvos lekötötte egyetlen maradék világát néki és asz’ondta: Hagyja, nem kell a hálapénz, csak menjen amerre lát! De hogy? – vágta rá Sanyikánk!

   Irtózatos nevetésben tört ki az ellenségem bátyja, bár egy kis fáziskéséssel. Csapdosta az asztalt, gyorsan hatott az első pohár. Annyi alkohol volt már benne, amúgy sem kellett sok neki hogy jól érezze magát.

   Én is megmosolyogtam a történetet és hozzá is fűztem valamit, csak hogy ne maradjak szégyenben:

– Na, itt tart a magyar orvostudomány!

– Ja! – válaszolt harsányan Gál Péter, nyugalmazott vasutas – Gondolhatjátok, hogy jött haza! Várt fél órát, letépte a kötést és lesz, ami lesz, kinyitotta. Úgy néz ki megmaradt az egyetlened, hiszen hazataláltál Sanyikám, nem-e?

– Hö… – kapcsolódott be Sanyi is a beszélgetésbe. – Minden jöttmentnek fecsegsz itt össze-vissza? Néha tapaszt húzhatnál a szádra, te…!

– Ők jó emberek! Zoli és Bandi, ismerkedjetek meg.

   Egy gyors kézfogás Sanyival. Azt hiszem, részemről az utolsó, mert valami nyúlós volt a kezén, erre érzékeny vagyok.

– Képzeld Sanyi, mi történt velem! A vasútnál meglátogattam az egyik haveromat, Bélust, tudod, akinek az a tanító lánya van, aki tetszett neked. Elvoltunk, kérdezgettem mi most a helyzet itt, erre odajön hozzánk valami ügynök.

– Biztos porszívóügynök! – vetette közbe Sanyi.

– Nem ez a fickó kis kézi varrógépeket árult, de hogy mé’ engem talál meg…? Azt mondta, ezzel csipkézni is lehet, és hogy a feleségem biztosan örülni fog neki. Erre kérdeztem, mennyi, azt mondja négyezer forint, de ezért kettőt kapok, egyiket ingyé’. Erre én: – Akkor az ingyenest elvinném! Nem értette, egyre csak azt hajtogatta, négyezer forint, én meg, hogy a másikat kérem, amit ajándékba ad, asszondja, nem, azt úgy nem lehet…

– Feleséged hogy van?

   Kis szünet. A váratlan kérdésre jóval halkabb felelet jött:

– Köszöni, megvan, nem túl jól, sajnos. Kedden megyünk kés alá. Majd meglátjuk…

– …Immár negyven éve mellettem van Ica, és még tudok nevetni! Ez a művészet, gyerekek! De emlékeztek a Kéri Marira – füleltünk át az öreggel és Sanyival az asztalunknál ülő másik három férfi beszédébe – Itt lakott két éve, a mi utcánkban. – Egy pityókás, vörös orrú, vörös fejű ember mesélt; láthatóan nem zavarta, hogy mi is bekapcsolódtunk, sőt… – Na, most, ez egy éve történt. Azt kell tudni Mariról, hogy folyton kéreget, beszédes neve van, mi? Minden nap végigjárta azt az utcát és kéregetett, pedig volt hol laknia, volt mit ennie.

– Akkor mért koldult? – érdeklődött az ellenségem bátyja.

– Mer hibbant vó’t, na, harmincöt évesen kiszállt az ész belőle! Tehát, először cigit kért, ha nem adtál neki, akkor piát, ha azod sem vó’t, jött a mentőkérés, amit nem tagadhattál meg, hogy mennyi az idő. És válaszoltunk neki, mert nem akartuk megbántani, legalább legyen már valami sikerélménye, ha nem kap semmit senkitől. Szóval, Sanyival jól megtréfáltuk ez egyszer. Jött Kéri Mari, mi meg előkészítettünk fain kis puskaporos cigarettát és egy flakonba italokat öntöttünk össze, hashajtóval okosítva. Készségesen teljesítettük mindhárom kérését. Vó’t most neki cigije, piája és egy kis ideje, hogy mindezt megeméssze. Szegényt három napig nem láttuk, futott egyenest anyjáho’. Aztán az anyja a lyánynak, a Beus. Múltkor a szomszéd öregasszonnyal jöttek a boltból, nem túl feszes tempóban. Tudjátok! Két lépés, fél óra fecsegés, és így. Éppen kaszáltam, amikor megláttam őket. Beus fél méterrel előrébb volt, én meg erre: – Mi van lyányok? Versenyeztek?

   Az asztalnál mindenki megmosolyogta a vörös fejű vicceit, egyedül az ellenségem bátyja volt komorabb a kelleténél. Ajjaj. Éreztem, hogy itt valami nincs rendben, nem lesz jó vége ennek, ha maradunk. Gyorsan elköszöntem, az ő nevében is, kifizettem az utolsó poharat, amit nem ittunk meg és eloldalogtunk a kijárat felé. – Na húzás a faszomba! – hallatszott néhány kósza, rekedtes búcsúszó. Mi mégsem arra tartottunk.

   Visszaúton folyton csak azt hajtogatta az ellenségem bátyja, hogy elege van, elege van… A lényeget persze elharapta, hogy miből van elege. Aztán hála égnek, húsz perc múlva elszenderedett. Úgy horkolt, alkohol fújtatott ki belőle.

   Kiszálláskor fel kellett ébresztenem, ennek nem örült. Rámtámadt, aztán meg barátian paskolgatta a fejem. És újra rákezdte, de már artikuláltabban: elege van belőlem, a mai napból, várandós feleségéből, kicsinyes öccséből.

– Mégis mi a bajod? A jó dolgodból van eleged talán?

– Örülök, hogy láttál! – válaszolta sértődötten és csöngetett a kapun. Tovább nem kísérhettem, az ellenségem miatt (abban az időben ideiglenesen náluk lakott).

   Hazafelé jutott eszembe a kamera. Francba! Ott hagytuk a kocsma asztalán. Végig a helyieket vehette, amíg a film kitartott. Ebből lesz aztán igazi dokumentumfilm, ha valamelyikük előhívatja.