Kérlelhetetlenül és reménytelenül hullott a hó a hegyek között, mintha el is akarná temetni az erdő szélén álló apró házakat. Mindent belepett a hideg, fájdalmas fehérség. Mintha az ég szégyellte volna a falut.

Szégyelli talán, mondta Csőkös Csaba, a kisvasút kazánházának fűtője hazafelé a ropogós fagyban. Nem is mondta, gondolta csak. Nem érzett fájdalmat, de beszélni már nem tudott. Hát csak gondolkodott. Szégyelli, olyan szegény…

Este még kiment a vonathoz, ami nem járt már egy éve. A síneket meghagyták ugyan, de a mozdonyt csak akkor fűtötték fel, ha turistacsoport érkezett. Ritkán vetődött erre idegen. Csőkös Csabát különös vonzalom fűzte ehhez az öreg masinához. Ugyan csak a vasút melléképületének kazánjában dolgozott, mégis mindig úgy képzelte, hogy a mozdony bendőjében rakja a tüzet. Lapátolja a szenet, aztán kiereszti a gőzt, a szomszéd faluig elhallatszik a vonatfütty, s már indul is, lassan, komótosan pöfékelve a fenyők között… A vezetőfülkét bearanyozza a lángolás, meleg is van a tűztől, jól esik a menetszél még késő ősszel is. Csak nézte a tüzet a kazánházban mindig, és így álmodozott. Ma már az a kazánház se üzemel. Nincs vonat, nincs masiniszta, bezárt a resti is meg a fölötte lévő panzió. Csőkös Csabának már semmi dolga nincs ahelyt, mégis mindig visszajár. Megáll a vonatfordító előtt, és gondolkodik. Azon az estén is elmélkedni ment oda, kigondolni valami jót. Ami megfordítja legalább az ő sorsát, meg az asszonyét, aki rendes is, jó lelkű és dolgos, de a semmiből ő se tud így élni tovább. Ahogy ott állt a hóesésben, hátát a mozdony vasának döntve, mintha el akarná tolni azt a tonnányi kivégzett vasat, eszébe is jutott valami jó. Hogy nem jutott eszébe előbb? Hiszen itt a megoldás karnyújtásnyira. A melléképület, a kazán és a resti mögött volt a gáztározó, ami ellátta a falut. Még a szocializmus alatt építették, amikor az elvtársak vadászni jártak ide, azóta működik, havonta feltöltik rendszeresen. Csupán egy kis gázt kéne leszívnia, annyit éppen, hogy észre ne vegyék, s akkor legalább a kosztpénz kikerekedik. Csak a szerszámokért ment haza, s már fordult is vissza, a gyerekeknek se adott csókot a homlokukra, amit pedig sosem mulasztott el lefekvés előtt. Azt mondta, havat kell a szállodánál lapátolnia… Az asszony úgyse tudja, hogy a szálloda télen zárva van, mert ebben a hóban az se jön fel a hegyekbe, akinek dolga volna itt. A műszerekhez meg a lefejtéshez értett, segített többször is gázosoknak. Nyugodtan, hozzáértően látott neki. Az arcán megelégedett mosoly játszott, olyan furcsa, vidám derengés, mint az első tavaszi napsütés. Tudta, hogy jó lesz ez így, eszébe sem jutott, hogy lopni bűn. Az asszony jutott eszébe, meg a gyerekei, meg, hogy jóra fordulnak lassan a dolgai majd. A vonat is elindul talán, ha itt a tavasz, ha megjönnek a városiak, és lesz megint pénz a szénre elég. Talán a resti és a panzió is kinyit, s lesz munkája megint. Befűt, s majd azt képzeli újra, hogy a vonat kazánjánál áll, a lángok perzselve nyaldossák az öreg vas hasát, pirosas sárga fénnyel töltik meg a fülkét, a lelkét s talán az egész világot is. Úgy ropognak odabent a széndarabok, hogy szinte hallja most is, érzi a forróságot az arcán, vakítanak a lángok, s a nyomásmérőn látja, hogy mindjárt indulhatnak a fák között a kilátó felé. Mondja is Csőkös Csaba, hogy indulás, hallja a füttyöt is, de éles, hideg hang az, furcsállja is, hogy nem olyan, amilyet a vonatnál megszokott. Aztán csak egy dörrenést hall, a lángok az arcába csapnak, végignyargalnak a karjain. Túlfűtöttem a mozdonyt, gondolja magában, és véres ujjaival megtépázott arcába kap. Már a nyomait is elfedte a hó, mire magához tér a tározó mellett. A falu messze, nem hallhatták a robbanást, vagy ha hallották is, hát nem nagyon törődtek vele. Egyedül van. Fekszik a betonon. Nézi a lángokat. Lassan felfogja, mi történhetett. Fájdalmat nem érez. Kitapogatja arcán a sebeket, füle csonkját, szája tépett széleit. Nem érti, miért nem fáj egy kicsit se neki. Nézi vért. Nézi a nyomokat. Nem tudja, mit rontott el, de tudja, hogy vétkezett. Mentőt se hív, csak ül magában, miután feltápászkodott valahogyan, hátát a kőnek veti, mintha attól félne, rászakad. A szemében valami hatalmas bánat gomolyog, valami hideg és fagyos rettenet, ami ellep mindent, minden szépet, ami volt, mint odakinn házakat a hó.

Mindjárt otthon vagyok, gondolta, mert beszélni nem tudott, ahogy a ház felé vonszolta magát. Mindjárt otthon… Úgy feküdt le, véresen. Bebújt a paplan alá, mintha el akarna tűnni, belesüppedni a halálba végleg; a nem létbe temetkezve tudta elviselni csak ezt a kínt. A lelke sajgott, ahogy még alvó asszonyára nézett utoljára, mielőtt elájult a dunyha alatt.

Úgy szégyellte magát, ahogy az Ég azt a kis eldugott, eltemetett falut.