Badacsony hegyén, közvetlenül a szőlők fölött keskeny, köves út kanyarog. Egy karnyújtásnyira csak a Zabó villa, ahol 1956. október 22-én Nagy Imre szüretelt. Ezen az úton indult haza huszonharmadikán. Ezen az úton kell felkaptatni a kicsiny házhoz, ahol lakunk. Mindig néptelen, csak egy nadrág hever a forró kövön. Barna, ódivatú, konfekció. (Lehet, hogy Nagy Imre pantallója talán?) Minden nap pár méterrel arrébb találkozom vele. Napról napra megy egy kicsit, szembetűnő, hogy igyekszik valahová. Elgondolkodtató… Tűnődve, nézelődve megyeget. Rácsodálkozik a fonyódi hegyekre… Messzire látni innen.
Lent a tó. A tavak nem hordanak nadrágot és nem mennek, maradnak, vannak. A vízen csak mi megyünk valahová.
Mondjuk, ott az a vízibusz. A fedélzeten tömött csoportokban emberek állnak. Egy meg egy tán búsul, elviszi őket a hajó, mások boldogok, őket épp meghozza ide. Nézik a partot. A parton vonat siet. Nyolc kupéval zakatol Tihany felé. Az ablakából emberek csodálják a hullámzó vizet, a vízen a ringatózó hajót. Egy meg egy a révhez siet, átérni Szántódra még este előtt. Mások az Apátságba készülnek ájtatosan. Álmok terepasztala. Ez elrobog, új érkezik hamarosan, postavonat, pestről hozza a város aszfaltszagát. Aprócska makett figurák. A bazaltos útról alig tűnnek nagyobbnak, mint az a szöcske, ami a nadrágon az imént megtelepedett. S idefent a házak, pincék, kúriák nem tűnnek nagyobbnak közelről, mint odalentről. Belesimulnak a valódi nagyság képeibe. A hegy meredélye alatt vezet ez a fényesre kopott kövekkel kirakott út az erdő felé. A nadrág tehát az erdőből érkezett… Talán csak gazdája útját folytatja tovább. Kié lehetett? S miért vette le? Ha levette, meztelenül ment tovább? Ám ha senkié sem, akkor a nadrág tulajdonképpen a maga jószántából ballag a város felé? Ha így van, kicsoda lehet voltaképp? Turista, szőlőből hazaigyekvő paraszt? Mikor indulhatott? Húsz, harminc éve, pár napja csak? Szabása egyszerű sorsról árulkodik. Hajtókája nincs, térde kinyúlt, ülepe kifényesedett. Titokzatos. Keményen dolgozhatott, amióta csak sorsa kiszabatott. Vajon megvan-e még pár holdas szőlőbirtoka? Asszonya él-e még? Talán csak egy szoknya, könnyű, karton, akkor is szereti. Hozzá bandukol? Hírt visz a termés felől? Halad lefelé, lassan, igyekvőn, hosszú még az út a partig. Minden nap megtesz egy métert a hegyen. Nem kapkod, nem türelmetlenkedik. Helybéli, ismeri a táj minden rejtett zugát. Tudja, hogy minden megvárja, míg odaér. Szétcsapja szárait a kövön, figyel, kivár. Megvárja, amíg mellette elhaladok. Mogorva kicsit. Pofátlan módon keresztben hever. Nem tart tőlem, de nem tudja, milyen szándékkal jövök. Nézi a hajókat, a vonatot, ahogy tovarohan, mint valami elhadart fohász. Nem törődik az emberekkel. Rám sem kíváncsi. Feltételezhetően nem érti csodálkozásomat. Mi ez, gondolja. Hová mehet? Mi dolga lehet, amit egy pantalló ne tudna megoldani? Aztán a tárgyak különös megfontoltságával, de eltökélten halad tovább valami felé…
Elnézem a Zabó villát, melynek teraszán Nagy Imre fotózkodott annak idején. Ezen az úton vitte a konvoj a főút felé… Mennyi nadrág indult akkor neki, valami csodás, hősies nekibuzdulással… Elmentek, kimentek a divatból, vándorolnak valahol.
Úton vagyunk.
A házakat lebontják, az utakat benövi a gyom, a nadrágok is hazaérnek… Hová tartunk? Eljutunk-e oda? Nem marad más, csak elhagyott tárgyaink, s az utakon vándorló, nadrágzsebpiszoknyi, elmondhatatlan titok, hogy szakadatlanul mennünk kell valahová…