Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám.

Ha ennek a szónak értelme megkopott is (áttetszővé vált?), s talán csak akkor derül ki pontosan, hogy mit jelent, ha már nem létezik, ma még van, megtartja még a nyelv, a történelem (ha számos elemében vitatott is), a kultúra (ma vagy csak művészetet értenek alatta, vagy pusztán hagyományt, de semmiképpen nem az ember mai, mindennapi meghatározó viszonyát az élettel, s minden élővel vagy emberfelettivel), ez a haza még van, lázas és hidegrázós egyszerre, kicsit védtelen, törődött, és közben elég ingerlékeny is, mint minden beteg. De sem a hazát, sem a világot, sem a kultúrát nem fogja megmenteni vagy „rendbe tenni”, jobbá (értsd: élhetőbbé) tenni semmilyen őrsereg, demokratikus vagy központilag vezérelt intézmény, ősiség, felzárkózás, de még a pozsonyi csatában hősi halált halt Árpád bátorsága sem.

A szellem szabadsága nekünk már megadatott, de a szabadság szellemiségéről még mindig (vagy már megint) nincsenek kialakult gondolataink. Épp most került megint elém egy 1924-es újság híroldala, melyben a József Attila elleni, istenkáromlás miatt folytatott bírósági ügyről tudósítanak. Szerencsére ma már nem történhet ilyen. (Nem? Sehol? Semmikor? Soha?) De szerencsétlenségünkre nem valami bölcs, belátó Isten rendezte így, még csak nem is a műveltség elterjedése, kiterjedése hozta el a látszólagos béke korát.

Az elmúlt hosszú évek alatt vajon annyival „okosabbak”, olvasottabbak, kiműveltebbek, tehát lehetőségeinket jobban, bölcsebben megvalósító emberek lettünk-e, mint amennyi „szabadságot” adtak nekünk? S ha képzettek vagyunk is valamelyest, valamely területen, ez a „tudás” kellő biztonságérzetet is ad a megnövekedett, interkulturálissá táguló térben? S vannak-e még valódi kapaszkodók a sorsban, vagy csak úszunk bójáról bójára?

A korábban egy egész (kulturális) közösségre nehezedő s rajta elterülő felelősség (és az együtt megválaszolandó kérdések tömkelege: emberség, féltés, hazaszeretet, morál a kultúrában „feloldott” s így közérthető és elfogadott alapvetései) most egyénenként mindenkire teljes súlyával szakad.

Mindenki cselekedni is akar. Hosszú évek csendes meditációjából kitörve mindenkit elönt megint a tettvágy.

S gyakran, ahogy az lenni szokott ilyen végletes helyzetekben, nem egy probléma megoldásáért, hanem egymás ellen vetélkednek a cselekvő kedvek és indulatok. És, hát na… Épp úgy individuum az is – s individualistaként is –, aki az individualizmus ellenségének mondja magát. S vegytiszta „magyari” virtussal köpködi vissza a multikulturalizmust védő az azt támadót.

Én pedig nem hiszem, hogy ne lehetne egyidejűleg humanistának lenni és megtenni mindent, hogy ne váljunk áldozatokká, ha egyáltalán.

Végtelenül félrevezető a migrációban megjelenő problémára (veszélyre?) figyelmeztető mondatokat általánosan demokráciaellenesnek és embertelennek tartani, ahogy rettentő veszélyes a humánus, segítőszándékú megnyilvánulásokat felelőtlenségnek, hovatovább hazaárulásnak minősíteni. A leegyszerűsített világképek ugyanis minden látszólagos különbségük ellenére is több dologban hasonlítanak, abban mindenképpen, hogy mindenen (összefüggéseken, erkölcsi alapvetéseken, gyakran magán a kultúrán is) kívül helyezik magukat, s kizárólagos verdikteket hirdetnek mindenkinek.

S ha ezen túl indokaikat, jelszavaikat, ideológiájukat és egész tevékenységüket kizárólag a napi politika működésének paradigmája alá vonják, nemcsak egyoldalúak, haszontalanok, a megoldások tekintetében hiábavalók, de saját céljaik tekintetében hazugok is.

Pontosan olyan ostobaság, mint azt mondani, hogy Magyarország jobban teljesít.

Nem tudom megállni, hogy ne említsem, a matematikában is csak bizonyos szabályok között, bizonyos mértékig lehet egyszerűsíteni egy egyenletet, utána, sajnos muszáj megoldani.

Vagy nem. De az más számtanfüzetre tartozik.

Éppen ezért én nem a tolerancia végtelen egyszerűségében hiszek. (Ami nem azt jelenti, hogy az ember ne lehetne toleráns.) Ha a tolerancia mindenkire nézve „kötelező”, az a circulus vitiosus állapota. De hiszek a tiszteletben, nem a tekintélyelvűségben, hanem mindenkinek kijáró emberi „eljárásban”, fogadtatásban, köszöntésben, viselkedésben.

Persze, ez mindenkor mindenképpen naivitásnak tűnhet, s a nemzethalált vagy Európa végét sejtők, és az elesettségtől, üldöztetéstől elriadók most egyszerre mondhatják, hogy demagóg, vagy jobb esetben hülye vagyok. Akkor is úgy gondolom, hogy legitim és illegitim, toleráns és tolerancia ellenes, hazaáruló és nemzetvédő mind véges inerciák. Jobbára csak egymáshoz viszonyítva mérhetők. (Uram bocsá’, még a hazaszeretet sem evidens kifejezés; Széchenyi, Kossuth vagy Görgey szerette-e jobban a hont? Nehezen eldönthető.) Meglátni, hogy mit kíván humanizmus, mit a nemzet érdeke, mit diktál erkölcs és mit a morál, hogy mit követelnek több ezer éves alapértékeink s mit az ezekből felépülő – remélhetőleg helyes – érdekeink rendszere: ez maga a gondolkodás. A gondolkodás munkáját pedig el kell végezni. Addig, amíg a tisztelet sokkal kiterjedtebb jelentésű és értelmű fogalma még értelmezhető marad, mert tudom, van az a határ, amin túl az is eliminál. Mert vannak az emberek (lelkek, egyének) és vannak az általuk létrehozott és megélt folyamatok. De amíg embernek lehet maradni nem szabad semmilyen elemi folyamat sodródó részecskéiként létezni.

Jó volna tudnom, hogy Magyarországot félteni nem kínos magyarkodás, de magyarnak lenni nem azt jelenti: gyűlölni, félni bárki mást.

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám. Ha úgy alakulna meg kéne védenem a szeretteimet. Ha elbuknék, menekülnöm volna muszáj.

De jó volna tudnom, hogy ha eljön az ideje, ebben a földben nyugszom majd, és ha lehet, „jó lelkiismerettel” minden értelemben, ahogy, bízom benne, mindannyian.

És lesz, aki még el tudja olvasni majd mai mondatainkat, s ha megértő mosollyal is, de azért gondol néha ránk.