Ma már mindenki érzi a bajt, a veszélyt. Még a tudatlan, ám elfogadható „jólétben” élők is tapasztalják – ha konkrét információk nincsenek is a környezet, a társadalom, a „nyugat” világában lezajló valódi és valóban nagy változásokról –, a mindenkit megérintő bizonytalanságot. Ugyanakkor az elfogadható jólét felmentést ad ezen megérzések elemzése, a megismerés szüksége alól, a bizonytalanság pedig kézenfekvő megoldást akar. Bármi áron.
Félünk a „demokrácia” végétől. Félünk a népességfogyástól. Félünk nemzeti identitásunk erodálódásától. Félünk, hogy megerősödnek a kormányzásban a diktatórikus vonások, hogy visszatér az önkényuralom. Félünk a gazdaság összeomlásától. Félünk a gondolkodóktól, mert meglátásaikkal mindent új megvilágításba helyeznek. Félünk a bizonytalanságtól. Rettegünk attól az állapottól, amelyben vagyunk, ami már most meghatározza minden pillanatunk.
S az energia, ami ebből a bizonytalanságból kinyerhető elég jelentős ahhoz, hogy megérje minden eszközzel fenntartani.
De nem minden az, aminek látszik. Azon a napon, amikor a CEU bejelentette távozását, megjelent az egyik közösségi oldalon egy bejegyzés, ’A liberálisok a CEU-t siratták, a nemzeti érzelműek Erdélyt” felirattal. Ez pontosan ábrázolja, amit mondani akarok. Két bizonytalan(nak tekintett) érték elsőre adekvát összehasonlításosával akar bizonyosat állítani. De melyik mérhető pontosan? Heisenberg szerint, jócskán leegyszerűsítve és talán erőszakoltan, afféle metaforaként alkalmazva tételét, az egyik érték mindenképpen pontatlan lesz.
Az mindenképpen kiderül, hogy tulajdonképpen a „bizonytalanságok” háborúja zajlik.
Szerencsére lebeszéltem magam róla, de majdnem hozzászóltam, miszerint én mindkettőt siratom. Nem kommentáltam a képet, hiszen egyik esetében sem siratni kell, hanem cselekedni (kellett volna) és kell ma is, hogy hasonló esetek ne történhessenek meg. S lévén a két „téma” vagy „ügy” nem összeillő, talán csak annyiban, hogy előbbi a jelenleg tapasztalható folyamatok kellős közepén nevezhető egyfajta „előjelnek”, míg utóbbinak is voltak előjelei. (Sokan fel is ismerték az erdélyi értelmiség tagjai közül, de Magyarországon is akadtak jó páran, köztük Ady, aki megjósolta Erdély elvesztését. Hozzáteszem, vele kapcsolatban is vannak, akik finoman szólva bizonytalanok… Az ő hangjukra senki nem figyelt – talán egyébként éppen a sokat gyalázott Tisza sejthette a háború ilyetén kimenetelét, éppen ezért volt, bármilyen meglepő, de háborúellenes –, ahogy ma sem hallgat senki a figyelmeztető hangokra.)
Már az összevetés is gyarló bizonytalanságunkból fakad. Meglehetősen önkényesen írom, amit gondolok. Bár ma, a jobboldali szavazók szerint Magyarországnak nemzeti kormánya van, tehát joggal bízhatna abban, hogy nemzeti érzelmeit és a nemzet érdekeit nem fenyegeti veszély, mégis állandó viszonyítgatásban él, s hol – lekicsinylően – a „liberálisokhoz” (kik ők? homogén faj? nem tudni, mire gondolhatunk) méri magát, hol – felmagasztosulva – valami dicső gondolathoz, melynek legjobb kifejeződése Erdély – szokott lenni.
Mellékesen jegyzem meg, hogy mi anyaországiak ebben a „felmagasztosulásban” és ezzel a gőggel tudjuk mindig akarva-akaratlanul megalázni mindazt, amit Erdély képvisel, az erélyieket, voltaképp saját múltunkat is. Erdély ugyanis nem puszta szimbólum, nem bokréta, nem játékszer, és nem „miénk”, hanem az erdélyieké. Hogy összetartozunk, az talán nem kérdés, ha sokak szerint, elég gyalázatosan, a közös EU-s tagsággal „el is van intézve” a komplett Trianon-ügy. (Hozzátenném, ha kilépnénk az Európai Unióból, még az a kevés előny, eredmény is semmivé lenne, amit az elmúlt években sikerült elérni. Visszakerülhetnénk akár egy háborús logikába is, bár Isten adja, hogy idáig ne jusson el kis hazánk.)
Alapvető (kellene, hogy legyen), hogy a morális ember szereti a hazáját, már csak azért – ha másért nem –, mert ott nyugszanak az ősei. De mi bizonyítja ezt? Különösen ebben a dialektikus logikájú, és két részre szakadt valóságban? Kellenek a hangos, és egyre hangosabb megszólalások, szimbólumok, tettek, hogy a (nemzeti érzelmű ember is) elhiggye magáról, hogy jó hazafi, azaz az alapvetőnél is mélyebben „átérzettebben” nemzeti.
Alapvető (kellene, hogy legyen), hogy az ember szolidáris a társaival. Megbocsátó, empatikus és elfogadó. De mi bizonyítja, ebben a felfordult, önző, kapzsi világban, hogy mi valóban jó emberek vagyunk? Nem írom végig, de szerintem senki előtt nem ismeretlen a folyamat, melynek során szinte függővé válunk saját jóságunktól, mely függőség lázában szinte mindenkin, hajléktalanon, idős emberen, kutyán és éhezőn segítenénk. Az empátia-dependes előbb mindenkit megért, elfogad, aztán egyre érzékenyebben, egyre dühödtebben támadja azokat, s azok egyre szélesülő körét, akik szerinte nem fordulnak az elesettek, a kisebbségek, a rászorulók felé, azok felé, akik nem elég empatikusak.
Az, hogy alapvetően mind szabadok akarunk lenni, függetlenül attól, hogy valaki a politikai liberalizmusról hogyan vélekedik, talán nem kérdés.
A kérdés – naiv kérdés, tudom –,  hogy mért nem támogatja az empatikus, szabadságpárti ember, a vele egy hazában elő, nemzetben gondolkodó és szabadságpárti embert, és utóbbi miért nem segíti előbbi csoportba tartozó honfitársait.
Jónak és jó hazafinak szeretnénk látni magunk, de ezen a ponton valahogy mindig összekülönbözünk. Mintha a két érték nem lenne összeegyeztethető. Vagy legalábbis nem tudná az egyik, hogy a másikkal meddig mehet el? (Mintha az erős nemzetállamok víziója nem lehetne együttműködő egy valós szövetségi rendszeren belül.) Kérdés az is, hogy „jó”, elfogadó, nyitott (s fontos erkölcsi dilemmaként, a jogsértő magatartással szemben elítélő, azaz becsületes) legyen-e az ember, vagy akár mindezek rovására is lehet csupán jó „hazafi”?
Én azt mondom azért nem értjük másikat, mert nem vagyunk elég jók (megbocsátók és elfogadók) és nem vagyunk nemhogy jó, de még csak nem is elég hazafiak (meglévő értékeinket, történelmünket, kultúránkat elég jól ismerők és megbecsülők).

Amikor jó pár éve a Nemzeti Színházban koccintottak a Román Követség dolgozói „Nagyrománia” megalapításának napján, s ezzel a példátlan esettel joggal felháborították a jóérzésű embereket, megint a bizonytalanság tört elő. Félelem az erősödő nemzeti oldaltól, s bizonyítási vágy, hogy már eléggé „európaiak„ vagyunk, érettek a „megbocsátáshoz” – legalábbis Alföldi Róbert efféleképpen nyilatkozott. Akárhogy is, ez érvnek elég kevés, s „történelmi felnőttségünket” sem bizonyítja, épp ellenkezőleg.
Eltűnődhetünk, hogy vajon mik azok az erkölcsi értékek, alapvetések, amiben mind sziklaszilárdan hiszünk, biztosak vagyunk, úgy értem, valamennyien.
A toleranciába belefér-e mondjuk Erdély autonómiája? És a hazafiság érzését erősíti-e egy világhírű egyetem? Nem kudarc-e, hogy az Alaptörvény (kutatás és oktatás szabadsága) sérült és sérül folyamatosan? Veszteség-e bárkinek is egyik vagy másik, vagy mindkettő hiánya?
Fukuyama szerint az identitáspolitika határozza meg a nyugati gondolkodást. A baloldal – feladva hagyományait – egyre kisebb és egyre több, marginalizálódott csoport érdekeire figyel, s a jobboldal, némi késéssel ugyanezt a gondolkodást működteti a nemzeti identitás megerősítése és kihasználása terén.
Houellebecq a vallástalanságot és a demográfiai mutatókat, s annak okait jelöli meg a Nyugat és Európa széthullásának vektoraiként. Ha értem, sőt, el is fogadom ezt, ki kell egészítenem a tudatlanság fogalmával – a tudatlan és műveletlen tömegek ipari méretű kitermelésével –, mely tudatlanság egyébként a hitetlenségnek éppúgy oka, mint a babonás, bigottságnak, s mely utóbbiról aligha állítjuk, hogy hasznos vagy pozitív. Ebben a tekintetben érthetőbb, hogy miért „divat” ma a Felvilágosodást hibáztatni egy sor olyan esemény, történés és gondolat miatt, melyről a Felvilágosodás nem tehet, s amiről az enciklopédisták álmodni se tudtak volna. A nyugati világ válsága ellenben sokkal inkább magyarázható azzal, hogy Európát ugyanaz a babonás, bigott butaság tartja fogságban, mint a középkorban, csak már a hit nélkül, szabadjára engedve az oktalan és felületes technicizmust, szcientifizmust – mely folyamatról egyébként Hamvas írt igen érzékletesen, még az ötvenes évek derekán.
A híreket, de még a tényeket is mindenki maga fűzi fel a saját nyakláncára. És egy olcsó utánzat is lehet tetszetős.
Marxista felfogással nézve, s ne becsüljük alá Marxot, csak mert a Kommunista kiáltványhoz adta a nevét, ismét eljövend a klasszok háborúja, melyben – ismét erőszakosan felhasználva a fizikai példázatot –  a Heisenberg tétel szerint nem mérhető egyszerre ugyanolyan pontossággal a vizsgált „fizikaii mennyiségek” impulzusa és helye.
Azaz a bizonytalanság maradni fog.
S hogy a jövőtől való rettegésen, a bizonytalanság elviselhetetlen érzésén kívül mi köze van mindennek a CEU-hoz vagy éppen Erdélyhez?
Az égvilágon semmi.
Leszámítva persze azt, hogy kívánatos volna, hogy Miniszterelnökünk ne dolgozzon tovább azon, hogy hazája, hazánk borotvaélen táncoló – szövetségesi rendszerén belül inkább megbízhatatlan – és bizonytalan kül- és belpolitikájának köszönhetőn ellehetetlenüljön, s feltételezett – jelenleg leginkább az EU-s tagságunk miatt meglévő – pozícióinkat azon nagyreményű víziói megvalósítására használja fel, mely tervek ellentmondanak a történelmi tapasztalatoknak, saját, sokszor és a mai napig hangoztatott hitvallásának, az együttélés, a Kárpát-Medence-i sorsvállalás valahány példázatának, az együttélés szabályainak, a diplomácia ügyes-bajos elvárásainak, nemzetünk legendás szabadságvágyának, az ember-ember közti udvariasság és jómodor nem csupán főúri kegyként gyakorolt elvárásainak, a törvényeknek, a jognak, a hitnek, a becsületnek.