Ahogy felvillant a piros figyelmeztető lámpa, Malkai felgyorsította lépteit, és a legközelebbi ajtóhoz rohant. A zúgás elhallgatott, a piros fény kialudt. A HÉV nagy rándulással indult el, odakint nekilendült a peron.
Körbenézett. Üres tekintetek meredtek maguk elé, későn hazatérők, munkások, éjjeli baglyok, és egy fickó a sarokban sörös dobozába kapaszkodva. Malkai elnyomott egy ásítást, és táskáját az ölébe véve leült az ablak mellé. Odakint házak, büfék, gyorséttermek kivilágított ablakai és feliratai. Utcai világítás, neon, és autók reflektorai, akár a karácsonyi függősorok. A fickó kezéből kicsúszott a sörösdoboz, és élesen csörömpölve a HÉV padlójára hullott. A fickó nem törődött vele, egy kissé előrébb görnyedt, de ennyi. Talán halott, gondolta Malkai, de nem érdekelte. Felőle lehet akár kétnapos hulla is. Egyedül a kanapéra vágyott, és a tévére. Zuhanyra, vacsorára. Anyja szavai jutottak eszébe, aki most is ott ül a kivilágított konyhában és várja, hogy hazaérjen, aki folyton a nősüléssel zaklatja. Huszonnyolc éves vagy fiam, miért nem szerzel magadnak egy rendes lányt, aki főz rád, hallotta anyját. Ilyenkor mindig azt mondta, persze, csak magában, nem úgy megy az, előbb kéne egy jobb állás. A nőknek olyasvalaki kell, akinek sok pénze van. A sörösdoboz egy mobilja fölé hajoló lány elé gurult. A lány oda sem nézett, úgy rúgta arrébb a dobozt. Malkai kinézett az ablakon. Saját elnyűtt képe nézett vissza rá, nagy, karikás szemek, de legalább a képe megborotválva. Talán nem kéne borotválkoznom, gondolta, az arcom sokkal nyúzottabbnak néz ki tőle. Nem lehet komolyan venni egy ilyen arcot.
Felpattintotta táskáját és kihúzott belőle egy könyvet. Clayton A. Morris: A futurista. Sima puha fedeles könyv. Egy antikvárium előtt találta a háromszázas könyvek között. Valakinek nagyon bejött, mert elég kopott volt a fedele. Akkor miért hagyta ott a járda szélén? A könyv valami csapatról szólt, akik menekülnek egy városban. Ennyi. Utazós regény, nem igazán érdekelte.  Ellapozott a százharmincnegyedik oldalra, aztán a százharmincötödikre. Megnézte a bekezdések hosszúságát. Asszem itt tartottam. Olvasni kezdte:
Nemsokára megtalálták a Marquee klubot. Jake kinézett a sikátorból, át az út túloldalára. A füstszínű téglaház basszus ütemére lüktetett. Egy teremtett lelket sem látott az utcán, csak a nagy foncsorozott vasajtót, fölötte a Marquee pislákoló neonjával. Visszament társaihoz. A maroknyi kompánia szorosan a fal mellett lapult. Mindenki lihegett a kimerültségtől. Ulster testét a falnak támasztották.
Malkai előtt egy kettő harminc körüli zöld óriás jelent meg, először nem tudta miért. Az óriás mosolygott. Aztán visszatértek az ismerős hangok, az ismerős zötyögés. Lehunyta a szemét. Baromi fáradt volt, de folytatta a könyvet. Tehát:
Ulster testét a falnak…
De ki az az Ulster?, kérdezte az embert a létra tetején. Tágas teremben voltak, falai mellett padlótól a plafonig nyúló hatalmas olajfestmények. Az ember egy festékszóróval lefújkálta a képeket. Egy ideig csak a létra recsegése és a festékszóró sziszegése hallatszott. Aztán az ember abbahagyta. Meglóbálta a festékszórót és lenézett. Legnagyobb meglepetésre, egy konszolidált, hivatalnokforma fickó volt. Vastag lencséjű szemüvege óriásira nagyította szemeit. Föleszmélt. Megint elszundított.
Szóval Ulster teste… – Jake, tudod egyáltalán mit csinálsz? – zihálta Raw a térdére támaszkodva. Szíve ki akart ugrani a bordái közül. Amfetaminnal kevert túlélési ösztön. Látszott, hogy szétbassza a feszültség, hogy legszívesebben berúgna a létező legjobb faja vörösborral, és leszólítana egy húszdolláros prostit.
Malkai a szemét dörzsölte. De mi van Ulsterrel? Visszaolvasta azt a részt.
Zihálta… Ulster… Támaszkodva… Támasz…
Mit szól ehhez az ember a létra tetején? Most a nagy zöld óriás nézett rá a létra tetejéről, aki kettő harminc magas. Azt mondja a nagy zöld óriás: Malkai Endre, A futuristát olvasod, és mindjárt elalszol.
Sötét volt, amikor fölébredt. A sötét egészen maga alá gyűrte. Első gondolatát, hogy hol van hamar megválaszolta. A HÉV-en vagyok. A másodikra, hogy miért áll a HÉV és miért van sötét, nem tudott válaszolni. Lába elzsibbadt. Maga mellé helyezte táskáját, ami mindvégig az ölében volt, és kinyújtózott. Ez így nem természetes. Mobiljának kijelzője felvillant a sötétben. A HÉV-en vagyok, és egy darab utas nincs itt. Ennyit aludtam? Picsába! Kinézett az ablakon. Nem volt egy nagy kilátás. Közvetlenül az ablak mellett fal húzódott, szerszámfélék lapultak a fal mellett. Elaludtam, és a vonatot szép csöndben kivonták a kocsiszínbe, most itt dekkolunk. A HÉV-en ragadtam, és senki sem vett észre. Nem látták, hogy itt vagyok. Eltette a telefont a táskába, és bizonytalanul a közlekedő folyosóra lépett. Most mitévő legyek, morfondírozott, haza kell jutnom. Tompa zajt hallott maga előtt, és látta, hogy a kocsi túlsó végében egy kékes fénysugár szökik be az utastérbe. Aztán furcsa hangot hallott. Olyasféle volt, mintha lánc csörrenne. Megnyugodott. Valaki a közlekedésiektől. Átnézi a kocsit. De hogy szólítsam meg? A fénysugár nyugodtan haladt a sorok között, majd a kocsi közepénél megtorpant. Morgás hallatszott. Egy kutya! Malkai ereiben megfagyott a vér. A kutya ugatni kezdett. Lánccsörgés.
– Nyugi, nyugi – nyugtatta egy mély férfihang. – Mit érzel? – A férfi előrevilágított, egyenesen Malkai szemébe. – Hát maga mi a faszt keres itt?! – a mély hang most fenyegető dörrenésre váltott. – Itt nem lehet, ember! Mi a faszt keres itt, mit?!
Malkai csak dünnyögött. Remegett az ajka. Mire megtalálta a hangját, a férfi és a kutya már sarokba szorította.
– Én csak… én…
A férfi lassan közeledett:
– Nem érted? Húzzál innen! Ne akard, hogy a kutyát rád eresszem – megcsörgette a láncot, és megmarkolta Malkait. Az ajtó felé lökte.
Ezzel képtelenség tárgyalni. Esélyem sem volt, dühöngött magában, miközben a HÉV  mellett kigyalogolt a hangárból. Odakint megigazgatta a ruháját. Tompa fények. Jó, hogy nem tépte szét a kabátomat. Az ilyen nem ért a szép szóból. Mit gondolt, hogy valami tolvaj vagyok? Odakint körülnézett. Félig kivilágított és sötét hangárok. Időnként felsikoltott egy körfűrész, vagy egy csiszoló, vagy fúró, vagy a jó ég tudja mi. Lába alatt sínpárok kígyóztak a sötétbe. Világos, gondolta, ez a kocsiszín. Ekkor bevillant neki: A francba, a táskámat fent hagytam! Elindult vissza egyenesen a hangár belseje felé. A közelben fény derengett. Két munkásforma alak jelent meg  lámpával.
– Elnézést uraim – kezdte bizonytalanul. – A táskámat fennhagytam… Felmehetek. Nem zavarnék…
Hireteln befejezte, mert a két fickó barátságtalanul ránézett, aztán egymásra, majd vissza rá. A gyér fényben is ki lehetett olvasni: nem díjazták az ötletet. Elindultak felé, mozgásuk lassú, fenyegető volt, mint annak a másiknak, a kutyával.
– Mi a faszt keres itt? – mondta az egyikük. – Ide tilos bejönni! Húzzon innen. – Malkai észrevette, hogy a másik vascsövet szorongat. Sarkon fordult és elfutott a kijárat felé.
Legalább háromszor összerezzent a távoli kutyaugatásoktól, mire megtalálta a kaput. A kaput tárva-nyitva találta, őr nem állt mellett. A portás fülkéjét is megtalálta: ablaka beverve. A fülkében csak néhány újságpapír volt, meg üvegtörmelékek. Fölötte szöveg: KUTYÁVAL ŐRZÖTT TREÜLET! BELÉPNI TILOS!
Majd holnap reggel, határozta el magát, visszajövök a táskáért. Biztos van talált tárgyak osztálya vagy mi. Egyúttal panaszt is teszek a melósokra. Milyen bánásmód ez?
Az utcán volt, de nem tudta merre. Kéne találni egy buszmegállót. Valami éjszakai járatot, ami hazavisz. Úgy okoskodott, hogy a külvárosban lehet, a rendező pályaudvaron. Elindult a betonkerítés mellett.
Nem sokkal a telephely után talált egy buszmegállót. Pénztárcája a zsebében volt. Legalább ez megvan. A telefont úgyis baszhatja. Én hülye, miért tettem a táskába, korholta magát, ha most nálam lenne, legalább egy taxit  hívhatnék. De legalább pénzem van. Ez is több mint a semmi. Megszámolt a pénzt. Egy buszútra még elég lesz. A táblához lépett, menetrendjét leszakították. Talán valaki tud segíteni. Körbenézett, de egy teremtett lelket sem talált. Az utca kihalt volt. Vagyis: Mégis volt ott valaki. Egy háromszintes ház árnyékában lapul a fal mellett. Most előlépett az árnyékból, és felnézett az egyik földszinti ablakra. Megszólítsam, morfondírozott Malkai, látszólag nagyon elvan, meg, ki tudja milyen ez is. Úgy döntött, inkább behúzódik a buszmegállóba és megvárja mi történik. Addig itt vár, amíg nem jön a busz. Kb. tíz perc. Az a fura alak még mindig az ablak alatt állt, és fölfelé nézett. Várt. Volt valami a kezében. Egy cső. Talán egy vascső, vagy pajszer. Az ember hátrahajtott fejjel meghúzott egy üveget, és az ablaknak hajította. Éles csörömpölés. Malkai összerezzent. Behunyta a szemét, mintha attól jobb lenne, de a kíváncsisága erősebb volt. A fickó már az ablakban lógott. Lábai jó darabig a levegőben tapostak, de végül sikerült beküzdenie magát. Fojtott csörömpölés, ahogy földet ért a törött üvegszilánkokon. El kell tűnnöm innen, pattant fel Malkai, itt nem biztonságos.
Céltalanul rótta az utcákat, valami támpontot keresve. Házak, házak mindenütt. Itt néhány panel, arrébb kertes házak. Néhány üres, gazos telek. Kutyaugatás. Autók zaja valahonnan, sötét mellékutcák mélyéről. Ahogy így csendben sétálgatott, és hallgatta belső kétségei visszhangját, egy éjjel-nappali üzletet talált. Világított az ablaka, emberi jelenlét fényét öntve az utcára. Elindult a bejárat felé, ami előtt egy ütött-kopott tragacs állt. Egy özönvíz előtti félig roncs matuzsálem. Közelebb lépett. A matuzsálem oldala mindenféle színes festékkel és feliratokkal telefirkálva.  Malkai az ajtóhoz lépett. Félig benyomta, amikor egy kéz megállította. Egy lány lép elé a sötétből. Fényes bőrcsizma, miniszoknya, és bunda felső. Arcán erős smink. Barna hajába néhány szőkített tincs is vegyült. Álmatag tekintet.
– Én a helyedben most nem mennék be – figyelmeztette Malkait, aki elengedte az ajtót.
Mit akarsz, pénzt?
A lány elengedte a kezét.
– Segíteni akarok.
– Honnan veszed, hogy segítségre szorulok? – kérdezte Malkai, és közben arra gondolt, hogy végül is a lány is segíthet neki.
– Mert úgy tűnsz, mint aki segítségre szorul.
A lány ujját végighúzta Malkai arcán, mire az ellökte magától.
– Csak az időmet vesztegeted.
A lány megragadta és magához ölelve elrántotta a bolt mellé, a sötétbe.
– Hagyjál! – kiabálta Malkai, de a lány apró kezét a férfi ajkára tapasztotta.
– Ssss, inkább bújj hozzám – suttogta a férfinak, és halkan felkacagott. Jó móka, mi, gondolta Malkai, és maga sem tudta miért ökölbe szorított kezét ütésre emelte.
Ekkor megcsörrent a bolt ajtaja. Malkai megállította a kezét. A boltból egy fehér inget és piros nadrágtartót viselő alak ugrott a járdára. Nadrágján megcsörrentek a láncok, lábán méretes katonai bakancs. Baseball-ütő a kezében. Nyomában három társa lövellt ki a boltból. Az utolsó kezében ezüst fényű pisztoly csillant. Malkai a lányra nézett, aki behunyt szemmel ült mellette, és a vállát simogatta. Segített nekem, ismerte be magának Malkai. A punkok egyenként beugrottak a rozoga matuzsálembe, és elhajtottak. Benzinszagot és kényelmetlen csend maradt utánuk.
– Most már mehetsz – mondta a lány színtelen hangon, azzal felegyenesedett, és elindult az utcán lefelé. Malkai a fejét forgatta. Vajon kövessem?… Vagy menjek be a boltba. Őrült egy nőszemély, de segített nekem. A boltot viszont most rabolták ki, nem hiszem, hogy érdekelné a nyavajám. A lányt figyelte, aki egy utcai lámpa fénykörébe érve megállt és visszanézett.
– Na mi lesz? Akkor jössz vagy sem?
A lány után sietett.
– Szóval bajban vagy, Andy – állapította meg a lány. A férfiba karolt, szorosan hozzásimult, akár egy macska. Malkai már várta, mikor kezd el dorombolni. Furcsa, egyszer a végletekig kedves, másszor, úgy beszél, és bánik velem, akár a tulajdonával. A filmekben van ilyen, gondolta. A lány nagy kerek szemekkel, túlontúl ártatlannak tűnő szemekkel nézett rá. Ne hagyd magad megtéveszteni, intette magát, de tudta, nem tehet mást. Nem rázhatja le, haza akart jutni és ebben jelen pillanatban csak ő segíthetett.
–Csak azt szeretném, hogy segíts – mondta a lánynak, miközben azon volt, hogy elhúzódjon előle. – Ha nem akarsz segíteni, már itt sem vagyok.
A lány csak mosolygott.
– Rendben, de nem lesz egyszerű. Van feleséged?
Kitépte a kezét a lány karjából.
– Franc essen beléd. Fáradt vagyok. Csak mutasd meg nekem, hol van a közelben buszmegálló, és ennyi, elköszönünk egymástól.
A lány megsimogatta a vállát.
– Jól van édes, csak érdeklődtem. Nem beszélgethetünk, ha már egyszer összehozott minket a sors?
– Franc beléd, nincs feleségem!
A lány elégedetten mosolygott. Elérte a célját. Hozzádörgölőzött a férfihoz és egy park felé irányította.
– Hová viszel?
– Itt levágjuk.
– Csak vigyél egy buszmegállóhoz.
– Innen nem jár busz oda, ahova szeretnél menni. És ha már olyan pancser voltál, hogy a telefonodat is elhagytad, legalább kedves lehetnél. Lássuk be: patthelyzetben vagy. De bízd rám magam.
Belátta, hogy a lánynak igaza van. Tényleg a kezében volt. Rá kellett bíznia magát.
– Hívhatnál nekem egy taxit – próbálkozott.
– Bízz bennem – súgta a fülébe a lány. – Jobb öltetem van.
Nem ezt a választ várta.
– Tudod, csak látnám már azt az ötletet! Pénzt akarsz? Van pénzem. Csak légy szíves ne játssz velem. Fáradt vagyok.
A lány megállította, és mélyen a szemébe nézett.
– Mit gondolsz, mi, hogy kurva vagyok? Hogy szívességből ne segítenék a barátaimnak?
Erre nem tudott mit mondani. Tényleg kurvának nézte.
– De egy vacsorára meghívhatnál – kacsintott a lány, ahogy kiléptek a parkból az út túloldalára mutatott. Egy kínai étterem csalogató fényeire.

Miközben a lány jóízűen evett, Malkai a terem másik végébe nézett, ahol egy nagydarab  dagadék (jó hogy nem folyt szét a hája) nyers békát tömött a szájába. A béka olyannyira nyers volt, hogy még élt, amikor a pacák elkezdte rágni. A béka csontjai halkan sercegtek. A szertartásos zabálás végeztével a dagadék lenyúlt egy újabb példányért hájas kezét mélyen belefúrva az előtte felpúpozott nyálkás mocorgásba. Malkai még sosem látott ilyet, hányingere támadt. A lány a szezámmagos csirkét rágcsálva kuncogni kezdett.
– Én inkább kint megvárlak – mondta Malkai. – Nem bírom ezt.
– Ne legyél gyerek. Ha nem bírod, ne nézz oda.
– Könnyű neked. Te háttal ülsz.
Undorította a hely: két skatulyából húzott kínai leste a békát zabáló Jabba-hasonmást. Idegesítette a lány is. Úgy volt vele, hogy már eleget játszadoztak.
– Eleget játszottunk, végre mondd el, hogy juthatok haza. Vagy most azonnal elmegyek.
– Itt maradsz, oké? Különben nem segítek.
– Eddig se sokat segítettél. Oké, a boltnál fejbe is durranthattak volna, azt köszönöm. De azóta csak a mellébeszélés megy, meg a hájas buzi a békáival.
– Nem mész sehová – ismételte a lány. – Nincs más választásod. Ha elmész, sosem jutsz haza.
– Csak látnám azt a segítséget. Még annyit sem árultál el, hogy hol az ördögben vagyunk.
– Ó, te szegény, menten megsajnállak.
– Na jó, viszlát – mondta Malkai, és lendületes léptekkel megindult az ajtó felé. A lány hangja azonban megállította.
– Ne menj ki – habozás. – Kérlek maradj.
Visszafordult.
– Miért is?
– Mert itt találkozom valakivel. Egy barátommal.
– Akinek ingyen teszel szívességet?
– Aki nekünk tesz szívességet… Ingyen.
– Nekünk?
A lány lenyelt egy falatot.
– Van kocsija, hazavisz téged.
Bazd meg, kezdhetted volna ezzel is, mondta magában. Most tűnt fel neki, hogy az egész kajálda őt bámulja. Még a hájas is abbahagyta a rágást. Méretes békaláb lógott a szájából. A láb rándult egyet. Malkai gyomra hasonlóképpen.
– Oké – mondta a lánynak. – Kint megvárlak.
A lány közömbösen intett neki.
Kinyílt az ajtó:
– Hol vagy, Andy? Hazamentél, édes?
– Még nem – lépett elő a sötétből.
– Szarul nézel ki. Hánytál?
Inkább nem válaszolt. Leült a járdaszegélyre. A lány letelepedett mellé és rágyújtott. Most nagyon szexi volt, ahogy hátrahajtott fejjel kifújta a füstöt. A füst felkígyózott a sötétségbe, és eloszlott az éjszakában. Nem látszott csillag, mintha egy hatalmas sötét kupola zárná el a valódi éjszakát. Legszívesebben ő is rágyújtott volna, pedig életében nem dohányzott. Taszította az érzés, de nem tudta miért.
– Dolgozol valamit? – kérdezte a lány.
– Igen.
– Mit?
Nem egyből válaszolt: – Teremőr vagyok… Köhm. Egy galériában.
– Na, ne mondd – kuncogott a lány.
– De!
– Komolyan? Én valami dílernek néztelek. És stukkered is van?
– Nem vagyonőr, teremőr, az más.
– Hm. Az unalmas lehet. Mármint, én halálra unnám magam.
– Nem mindig az.
– Lehet. Nem járok gallériába.
Mielőtt Malkai válaszolhatott volna, felberrent egy motor a közelben. Egy pár reflektor kúszott a járda mellé, és a hozzá tartozó ütött-kopott kasztni. A lány felpattant és tapsolni kezdett.
– Á, a barátom, Greco!
– Kicsoda?
– Be ne vedd, semmi köze a spanyolokhoz. Ez amolyan becenév. Majd én beszélek, oké?
Greco áthajolt az ülésen, és megnézte magának Malkait. Éles tekintete volt, olyan, ami már fegyvernek számít.
– Pattanjatok be – dörmögte. A lány magánkívül volt a gyönyörűségtől.
– Hát nem aranyos!
Az autó márkáját nem lehetett volna megmondani. Átalakított jószág sokféle autóból összetákolva. Ahhoz hasonló, amit korábban a bolt előtt látott, csak graffitik nélkül. A hátsó ülésen ült a lánnyal, mert az anyósülés Greco kardjának volt fenntartva. Micsoda lökött környék, gondolta egykedvűen.
– Szóval ő az új áldozat? – Greco a kérdést a lánynak címezte, de közben Malkait figyelte a tükörben. – És neve is van?
– Malkai Andy – hajolt előre a lány.
– Endre – helyesbített Malkai. – Malkai Endre.
– És miben utazik, Mr. Endre?
Megint a lány válaszolt: – Teremőrködik egy galeriben.
A tekintet egy árnyalatnyit enyhült.
– Valóban? Kapásból dílernek néztem. Ez a lökött tyúk csak olyanokat csíp fel.
– Jaj, Greco, az úr bajban van, segítenünk kell neki.
– Mi baja? A zsaruk üldözik?
Miért hiszi mindenki, hogy bűnöző vagyok, gondolta Malkai.
– Szóval hazaviszed? – kérdezte a lány.
– És mit kapok cserébe?
Malkai elővette a tárcáját, de a lány megállította. Olyan mozdulat volt ez, amiben benne van az is, hogy ő majd lerendezi a tagot. Greco ezt nem láthatta. A lány hangja mézes-mázas lett:
– Légysziiii… Grecooo?
Malkai látta, hogy morzsolni kezdi Greco fülcimpáját, aztán a szájába veszi.
– Na, jó! –mondta a sofőr. – Csak mondjátok a címet.
– Hurrá! – huppant vissza a lány nagyokat tapsikolva, Malkai pedig magában hálálkodott egy sort. Először érzett megkönnyebbülést. Végre társakra lelt. Elmondta a címet. Egy ideig csendben mentek. Az autó halkan és simán vette a kanyarokat. Malkai érezte, hogy a tagjai elnehezülnek. Ásított. Ahogy az utcákat figyelte ismerős érzés szállta meg. Így kezdődött az egész.
– Min gondolkozik? – kérdezte Greco a visszapillantóból.
– Semmin, köszönöm, hogy hazafuvaroz.
A lány vette át a szót.
– Greco a legjobb. Őt nem bánthatja senki. Most már biztonságban vagy.
– Hogyhogy nem bánthatja senki? – kérdezte Malkai a visszapillantótól.
– Csinálok ezt-azt. A rendőrség nem bánt, és a helyi bandák se. Én érinthetetlen vagyok. Olyan, mint azok Indiában, a kasztrendszer alján. Csakhogy én nem legalul állok. Én nem állok sehol. Tudja, kívülálló vagyok.
Nem hitte, hogy különösebben érti a dolgot, de nem is akarta megérteni. Örült, hogy végre vége a bolyongásnak, hogy egy happy endes sztori marad belőle, semmi több. Fejét az üvegnek támasztotta. Érezte, hogy a szemhéja elnehezül, hogy minden pillanattal közelebb kerül egy álomhoz. Utolsó emléke az volt, hogy a Marquee Klubról beszélnek. Honnan tudnak ezek a Marquee Klubról?
– Jársz még oda? – kérdezte Greco a lánytól.

Megálltak. Vége az álomnak. Emberek beszélgettek a közelben, a könyv lecsúszott az öléből. Lassan kinyitotta a szemét, és felszisszent…
A HÉV helyett egy kocsiban ült. Egy lány ült mellette, aki lassan, gyengéden simogatta a kézfejét.
Hirtelen beugrott minden. Az egész. Ahogy a lánnyal találkozott, ahogy Grecoval találkozott, a kocsikázás az éjszakában. Most is a férfi autójában ülnek, megálltak valahol.
– Itt vagyunk – Greco szeme a visszapillantóban, halványkék füstcsík terjengett körülötte. – Háromezer lesz.
– E-egy pillanat – Malkai előkotorta a tárcáját, és ügyetlen mozdulattal kihúzott egy pár ezrest. Greco  hátrafordult. Cigi és ráncos félmosoly.
– Csak vicceltem haver. Majd a csajjal lerendezem. Az adósom, te meg az övé. Neki tartozol, oké?
Greco kirakta őket, és elhajtott. A lány belé karolt. Már nem érdekelte. Kezdte megszokni.
– Vigyázz vele – figyelmeztette a lány. – Grecóval. Előadja a nagy kemény orgazdát, de közben a zsaruknak dolgozik. Ezért nem bántja senki. Légy vele óvatos.
Hál’ istennek, nem látom többet, tette hozzá magában.
– Gyere menjünk – rázta meg finoman a lány. – Látni akarom, hogy élsz.
Ahogy elindultak a ház felé, megállította a lányt.
– Ez nem az én házam. Rossz címre hozott.
Ez nem az ő háza. Széles, földszintes épületet látott leredőnyözött ablakokkal. Sehol a kivilágított konyhaablak, ami mögött az anyja épp halálra aggódja magát.
– Ez nem az a cím. Rossz, címre hozott – A lány felé fordult. Megragadta a vállát és rázni kezdte. – Ez volt a terv? Mi? Hogy elcsaljatok ide? Válaszolj, így van, igaz?
Rémült, remegő szempár. A rémület őszinte volt, a szempár is. A lány totál beijedt.
– Nem dehogy, nem – megölelte. – Nem, nem, Greco jó helyre hozott. Ő megbízható. Nézd meg a kulcsoddal. Nézd meg, hogy jó-e.
Nem bízott benne, valami mégis azt súgta, hogy meg kell néznie. Nem kevés rossz érzéssel, beillesztette a kulcsát a zárba. Elfordította. A zár kattant egyet. A kapu kinyílt. Ez hogy lehet? Kinyílt. Engedett. A saját kulcsa, és egy idegen zár. Belépett a kapun. A bejárati ajtó is egyből engedett. Nem a saját lakása, mégis sikerült bejutnia, és ami a legfurcsább… úgy érezte, mintha már járt volna itt. Otthonos volt, pedig a tárgyak nem az ő ízlését tükrözik. Minimalista módon berendezett konyha. Elegáns fekete és fehér színek. Ez neki luxus. Benyitott egy tágas szobába. Talán ez a nappali. A villanykapcsolót nem találta. Feltűnt neki, hogy nincsenek ablakok. Ahogy a kapcsolót kereste, a lány jelent meg az ajtóban.
– Váo! Micsoda kéglid van! Ilyen jól keresel a teremőrködéssel? – Malkai elengedte a füle mellett. – Mit keresel?
– A villanykapcsolót – morogta.
A lány valamit kiszúrt magának, átvágott a szobán.
– Nem is tudtam, hogy ilyen kamerás vagy – mondta, egy állványhoz lépve. Lenyúlt valamiért a sötétbe. Amikor fölegyenesedett Malkai látta, hogy egy hatalmas lila műfaszt szorongat a kezében.
– Neked ilyen cuccaid vannak? – vigyorgott a lány diadalmasan. – Nem is tudtam.
– Őszintén? Én se.
– Lebuktál. Nem teremőr vagy te, hanem pornós – kacsintott a lány. Malkai otthagyta a szobában. Bezárkózott a fürdőszobába, nekidőlt az ajtónak. A francba, mi történt velem? Miért épp a fürdőszobába jöttem, tudva, hogy ide akartam jönni? De rögtön meg is tudta válaszolni. Mert már jártál itt, mert itt laksz. Mert a kulcsaid nyitják az ajtókat. A felismerés rémülettel töltötte el. A mosdóhoz lépett. Megmosta a kezét, és vizet locsolt az arcára. Önkéntelenül megérintette az arcát, amikor a mosdó feletti tükörbe nézett. Szája kerekre nyílt, de a hang a torkában fagyott. A tükörben nem a saját arcát látta.

Illusztráció:

Kiss Ákos Zoltán: 7. dimenzió