Kierkegaard – grádicsok

  

Itt van újra a lét, a reggel és a lélek.

Indul a nap, bár kicsit vontatott.

Ma is kijön ebből valami részlet.

Nem virtuális, nyomtatott.

 

A festékpatronban por formátumban cserélnek

eszmét a lehetséges mondatok.

Lehengerlik, elsimítják valahogy a fények.

Vagy ölükbe veszik angyalok.

 

Mert nyüzsög egy egész tenyészet.

Olajfák, őzek, tó, oltár, levél-nesz.

Szinte minden megvan. Az ész szelektál legott.

 

Mintha tojáshéjakon aludna. Unja a fészket.

Majd háborogva behajtja a mű-egészet.

Mint egy könyvet, elnyeli a polc.

 

 

 

A tó és a varrás

 

Amikor belegázolt a Genezáreti tóba,

otthon,  a falujában, éppen imádkoztak érte,

az égen felszakadt egy régebbi varrat. Kifordult egy felhő

a sarkon és dudált. A toronyban eldőlt egy létra.

A pulpitusra ráereszkedett egy pók.

A csigák összebújtak a füvek között, a templomkertben.

A lelkészek közül az egyik böjtöt kezdett érte.

S abban a minutumban, amikor megmártózott

a távoli ország legtisztább vizében, kinyílt egy ajtó,

s a feltorlódott pillanatok gyorsan kiszabadultak

a lefagyott időből. S elkezdett épülni egy város

a bordái alatt. Valaki hívta mobilon.

Hogy közölje vele, marad.