A világegyetem pulzusa

A semmi gallyain

Az ég csarnokai. Határ Győző
Gyémánt és gyanta hegedűi.
Szentkuthy öblös, kankalinos vázái –
Bordó brácsái és kék gordonkái.
Boris Vian csíkos koktélzongorája.
Klimt csúszásgátlós fürdőszoba szőnyegén,
Amin a Csók című mű sugároz erőt.

Picasso szingularitás-amőbája.
Ahol vulkánok, hegyek a vállak,
S a folyók izmos karok.
Épp egy gólemet alkotnak, gyúrnak.
Vigyáznak, hogy ne folyjon a szemekből bánat.
Ragyogó géniuszai a világnak.
Már tevékenyen dolgoznak odaát, várnak.
Mi lesz a sorsa a jelként tisztelt anatómiának?
Egyidejűséget és/vagy párhuzamosságokat szőnek.
A központozás nélküli időknek.
Dióhéjakként úsznak a szókészletek.
Mint felhőkbe csomagolt karénekek.
S lefeslik a piperepolcokról a lépték.
Szublimációjából feltámad a szellemi mélység.
Ha begombolkozik állig az ég.
Lesz-e annyira szerteágazó a fény?
Hogy nyilvánvalóvá lesz az isteni kilét.

Bekötött szemű jog, felhőben

Mérleggel a kezében

Egy hús-rés, ami elnyeli a fényt.
Majd ki is bocsátja. Apokrif szingularitás.
Nemzeti kokárda. Festmény-sziget. Illatos ábra.
A múzeum legjobbja. Vitrinbe zárva.
Gedichte. A vagyonőr kísér a tárló sarkáig.
Közben odaszól neki a nyár.
Vigyázz! Keress munkahelyet.
Mert bezár a gyár.
Valaki a körből kilépett, köszöni szépen.
Feltámadt voltaképp. A génben.
Másfajta nyelv ez. Amit a nonszensz kitalál.
Tanítás. Meg tiltás. Evidencia-út. Spirál.
Élmény, ami egyfajta szabadság.
Nem szorongás. Hideg okosság.
A legbölcsebb tett. Vérontás.
Ebből él a világ, az ország.
A skanzen kapujában a Jog áll.
A bekötött szemű angyal, kezében mérleg.
A galaktikák s gombok Istenének szalutál.

Nem euklideszi kilét

A nyelv elbocsátása[1]

Az ABC beszél, nem a száj.
Nem az intuitív értelem, nem a racionalitás.
Hanem a szemek, A test.
Amit látok, azzal élvezek.
Nem könny, nem az ínycsiklandozó íz
A palackokban, a csokipapír alatt.
Maga a boldogsághormon-magja.
A szublimáció kettéhasad.
S a látványt észlelem, ahogy képződik.
Keletkezik, ömlik egy dadogó porszem.
Ha nélküled, akkor sehogy sem
Történik. Ez nem puszta szó, ami nincs –
A mondat a papírt összegyűri.
Ehető színekkel van érzékeltetve a kínja.
Belegyömöszöli a hangsúlyt a síkba,
Ami egyébként felejthetetlen ráma s keret.
Ha nem tenné semmissé a képzelet,
Amit a valóságból racionálissá tett.
Csipetnyi sóhajt, elgondolást.
Egy másik agyból befolyt tartozás.
Ekként szaporodik a profit oltárán
A tényeknél nehezebb ábránd.

Kiköltözteti a látványt. Inkább egy hárfát hallgat.
A gramofon illatokat pingál a falra.
A hangszóróból kibúvó rezonanciát.
A sarkot, ahol megbújt egy gregorián.
Az ágyat, aminek a fejtámlája fölött a jel.
A vitrinben egy csomag kártya, átgumizva.
Emlékrekonstrukciót lehel.
Egy eltört hegedűvonó. Biciklipumpa. Menóra.
Kiviszi a tűnődő merengést a kitaláción túlra.
Megfogja a kurzorral a dolgokat és áthelyezi a jövőbe.
A lámpa alatt egy ceruza, kettétörve.

[1] Mintamondatok Kulcsár Szabó Ernő Esterházy könyvéhez

(Illusztráció: Amanda Horvath: Summer Dreams, 2022)

A rakodópart alsó kövén

Petar Matović etűd 

Prozopopeia

Mennyi minden nincs
Kész. Uram, Isten,
Hol a pihenő a válságok között?
Megnyugtatja a kanapé bársonya
Egyetlen pillanatra, ahogy fekszik
Az ember. Milyen rég nem aludta ki
Magát a világ.
Bár nem kívánom a halált,
Jó volna elhagyni ezt a dimenziót.
Igaza van Petar Matovićnak.
A kandallóban bükkfa hasad ketté,
Akár az idő, a kontinens is.
Persze, a patinás szorongás szépnek tűnik,
A melankólia divatjából kilépünk rögtön,
Csak belekóstolunk a búfelejtő hurrikánba.
Ami a bikavér ízét illeti.
A metamorfózisok keresztezik egymást.
Kilökődik a vérbe egy kis boldogság-
Hormon az érzések agoráján.
A haszon, mint istenség,
Álmában fagylalt lesz.
Meggy és szőlő.
Kit érdekel a kánon, meg az utókor?
Kontextus és fenomén.[1]
A megfontoltság rítusai.[2]
Könyvek tematizálják a sorstalanságot?[3]
És minden csak mostanra igaz, holnapra
Aligha.
Brávó! A vers legalább megvan.

Vérnarancs és tölgymoha

Teremtés-pillanat

Kiömlik a fázós anyag.
Összehúzzák magukat az ánizsmenták.
A gyöngyvirágok mosolya a jácintokat birizgálja.
A frézia a fantáziát ébreszti.
A kankalinnak az árvácska bólintása jut.
Akármilyen gond aggaszt,
Megvigasztal a hajnali kert.
Elér Isten szava.
Az illatokban verssorok cikáznak.
Élek többé nem én.[4]
Aki utánam jött, előttem lett.[5]
Az Ige magjából bújt ki a lét-csíra.
Isten szájából származik az ég.
A felhő, a rét. Az ima.
S a szavakban ugrál a fény.
Atomok, gének, sejtek.
Íme, az ideális fenomén.

Álompohár

Égből kipottyant én

Soha nem szokott hiányozni
Aki vagyok
Most mégis úgy éreztem
Kicsit távolabb áll
Egy kellemes valaki
Égből kipottyant individuum
Vagy magból kikelt lelet
Valami ilyesmit ízlelek
Ha váratlanul álomba zuhan az egóm
Mintha ő volna a tesóm
Elmozdulás történik
Ugyanaz a festmény
Arc
De más a keret

[1] Marosán Bence Péter kötetének címe.
[2] Hévízi Ottó.
[3] Kertész Imrére utal.
[4] Galata 2. 20.
[5] Keresztelő János mondja Krisztusról. János ev. 1. 30.

(Illusztráció: AGASTACHE rugosa Purple Giant Hyssop (Korean mint))

A halhatatlan ijedtsége, reggel

Írói ösztön

A rét most távozik
A lakásból, álmos kontinuum.
S az erdő belép a kontextusba.
S ráömlik a zivatar.
A cseppenként felitatott emlékezet
Helyén a messze gyűrűző gyönyör.
Amikor minden porcikánk megtapasztalja,
Hogy a megértés megérthetetlen.
Mert a tökéletlentől indul el
Az optimális felé, és kisiklik.
Megláttatik a szépség
Gyógyíthatatlan poklossága.
S az egykedvűséget a múzsák kertjébe
Ültette a szabad akarat angyala.
Bár ott az érzékelés szabadsága,
A tehermentesség, a kötetlenség,
A tudás, hogy számon tartanak,
De ne tartsanak fogva!
A szálak és a nevek szövevényéből
Kiröppen a kombinációk lepkéje.

Önmagát színre vivő anyagiság

(Moha és szövet)

Mielőtt behatol egy tűvel az időbe.
Elmerül a hallgatás szövetébe.
Utat épít, rendszert ültet a várakozásba.
A hit hallásából lép át a verbális világba –
A betelt vágy ajtaján menekül a hála?

Az ész lábjegyzeteit agyagba vájja.
Ráfolyik az ujjakra az esztétika máza.
Kristályokká változik az ámbra.
Amikor a szépség az émelyt bevárja.
Úgy véli, ihletettsége abszolútum, isteni.
Nem hallgatja el, fennen hirdeti –
Figyelemcélpont.
Észleljük a lehetőségek hitét.
S mások elől visszavonult Igét.
Bekapcsolná a lélekbe az ész.
De nem kompatibilis a klisé.

Konvertált rózsa

Liliom

Belülről látom és hallom magam a »másik«
Emocionális szemével és a
»Másik« emocionális hangján: hallom magam
A »másikban«[1]

A lehetséges kórus.
A beszélő és a megszólított között
Ott a szöveg, benne élnek, mozognak.
Általuk ihletődik maga a nyelv.
Az egyik megszólal, hát igen!
Tanú és szövetséges.
A hallgató helye mással be nem tölthető.
S az élmény megénekli önmagát.
A szó az életben és a költészetben.
Intonáció és intenció.
Ház és hangnem. Andante –
Szavakba öntött természet.
Átszüremlik a retorikai ózon.
Behatol a konvertált szintaxis húsába.
Ami rögzíthetetlen határterületként
Foszlik szerte a szöveguniverzum emlékezetében.

[1] Kulcsár-Szabó Zoltán: Bahtyin és a költészet.

(Illusztráció: Stephanie Cook: Still Life with Pottery)

Jézus és Jean-Luc Nancy citátumokkal

1

Az elsődleges kérdés nem is az, hogy mi az, ami adott,
Hanem hogy hogyan – miként és milyen módon – lehetséges
Mindez, ami történik körülöttünk? A gondolkodás teljesítménye?
Vagy a téveszmék egyetemes érvényesítése? Nekem, mint elmélkedőnek,
Hozzáférhetővé válnak, és hiába kerülném őket. Kinőnek, teremtődnek.
Az életem, a világképem, az erudícióm s az oeuvre, amiben énem megjelenik,
Egész lényem a nekem nem tetsző ellen ágál. Mégis fennáll.
Az ellenpólus. Bár olykor megerősíti meggyőződésem,
Hogy Isten gondolatából lettem, egy káprázatos, szerteágazó
Elképzelés szüleményeként, mint műalkotás élem összetéveszthetetlen
Sorsom. Az isteni gondolkodás ereje tett anyaggá, szövetté és leheletté.
Hogy én is elgondolhassam, ami belőlem van. Fennállásom szükségszerűsége
Megszüntethetetlen. Még jó. Elgondolásaim forrása az örökkévalóság.
A dicsőséget alkotómnak továbbítom. Teremtőmnek címezve, küldöm fel
Az időtlen lakhely-mindenség Abszolútum-arborétumába, ahol van
A Van, Akinek egy növényekkel telt, jó illat-rengeteg fénnyel telt szobája.
S ennek nincs különösebb szabálya. A kegyelem, mint ölelő pára
Az időtlen textúrából kivájja. S újabb gondolatként megjelenik a hála.

2

A hitnek egyfajta kibeszélését
Tiltja a dolog, amiben nincs nyelv.
Amitől a pillanat mozdulatlan,
Hirtelen, ahogy eltűnik, ami elpattant.
A burába szorult méh üveghez koccan.
Őriz egy nyelvet a hallgatag remény.
Ahogy a dolgok mélyéből szól az Ég.
A vércseppből lesz párával elegy buborék.
És benne a szó, aminek szíve van.
S abban a ház, az otthon, a gang.
A dolgok lényegéből elgondolt nyelv
Némasága, miként a jelentést visszazárja.
Akinek van, annak adatik még bővebben
Az elgondolás, mint kijárat.

(Illusztráció: Mark Granlund: Sun on Lake)

A bőr alatt halovány árnyék

A rakodópart alsó köve[1]

A tradíció nemcsak raktár –
Lélegzet, mimika és szcenika –
Nem pusztán írás, hanem ujjak és ajkak.
Hárfa, oboa és akcentus, magzat és törölt hiba.

A bensőnkben van egy hologram-keret.
Hozzá egy szék, meg ajzószerek.
A kibetűzés szépségének része,
Megannyi érzelem, jel. Hangyányi létek.

Ha már túl leszel a szövegen, mint eseményen,
S másképp emlékezz rá, mint jómagam.
Ne zavarjon, ami nem érte el

Hogy egy elvarratlan szálba harapott a hang.
A mű egy másik jelenben találja önmagát,
A kulisszák mögé vonul az egykori hatás.

2
A mindenkori potenciál visszavár.
Oda a reflektáló kívülmaradás álmának.
A történetbe való belépés jobb zárlat.
Ha hozzám érsz, ne tégy erőtlenné!
Hogy félelem nélkül záródjon ki a nemlét.

A nyelvem sötétben foszforeszkáló bíbor,
S az ízlelőbimbók, mint ezer harang.

Lamellák

Együtt időző korszakok

A szél ujjai a billentyűk felett

Van, aki egyszerre írja és éli
És értelmezi az egymásra következést.
Milyen az, amikor az időtlennel átellenben
Ott álldogál a múlt és a kétkedés?
S a filológia rápillant. Csodálkozik a rost.
Az ízlés szövődménye. Minden piros.
S elgondol egy új mintázatot.
Egy Henry James és Alekszandr Nyikolájevics Szkrjabin
Ihletett narancssárga-kék billentyűzet –
A lézerezett és elektromágneses ég.
S mellé még ott a noktürn melankóliája, varrótűje.
Alul a földnyelv bozótos boglya-fűje.
Mohás kéreg, élénkzöld fűcsomó,
Egy szál szilvakék szirom, sárgarigó.
Mintha az örökké levés, a MINDENKORI VAN.
Recepcióprófécia volna.
Az elfeledettség reflektálatlan volta.
Ó, mennyire mélyen van a géniusz gyökere!
Ami keletkezteti a szövetet,
S milyen jó, hogy a mű egyáltalán hozzáférhető.
Rátalál a képzelőerő.
Mintha megcsókolná a part a szomjas tengert.
Csak egy picit keveredik a nyál és a méz.
A két száj, melyekből két pólus származtatható.
S az, hogy őszinte, már eredetiséget jelent.[2]

Procedúra

Az eljárás esztétikuma

Agamben és a diszpozitívum

A világban benne lét
Felfeslik, mint a napszítta női váll.
Lehull a kéreg, új hámszövet születik.
Életveszélyes lehet a napozás.
Önmagának oka a helyreállítás.
Az idea voltaképp geometria.
Szubsztancia és morál.
Egy Cromwell által elhagyott kanál.
Amiben színültig telik a balzsamolaj.
Az időtlen mibenlét, a történelem.
A szubjektivitás, ami személytelen.
Rítus, vasfegyelemben penge, hang.
Csillagkép, apparátus, olvadó fajansz.
A szavak és a dolgok. Nüánsznyi mozzanatok.
Hajszálselyem-irónia. Vízfelszínre nőtt habok.
A háztartás. Aki enni akar, az vásárol.
Majd a nyersanyag aprítása, őrlése jön.
Hozzá majonéz, piros arany.
A só alap. Fenomén és játszi öröm.
Végül a textus a fedő alól kijön.

[1] Reflektálás Kulcsár Szabó Ernő: Mi az, hogy műalkotás? című tanulmányára. Irodalomtörténet, 2022. 2. És József Attila emlékére.

[2] Wittgenstein.

(Illusztráció: Ernst Haeckel: Mosses, Muscinae (Art Forms in Nature, 1899))

Magányos cédrus

A pasztellszínek íze és hangja

A patikus géniusza
A kontaminációk koordinátái között
Volt kénytelen kibomlani.
Mint egy hókristály-orchidea.
Gordonka és hárfa. Lángra lobbant este.
A szimultaneitás vezette.
München és az energia.
A tekintély és a tartózkodás a szesztől.
Mosztar és Taormina vöröse
A legszebb piros, ami valaha lángolt
A hidak alatt folydogáló tükör felszínén.
Akár a szublimált gondolkodás.
A sárgába megágyazott bordó sűrű vére.
Elnyelt minden melankóliát és rezignációt –
Hogy az ég kékje voltaképpen a folyók énje?
Mint a felhők közé emelkedő tények.
A szárny nélküli szaxofon dala,
Reneszánsz ének.
Élteti a néző szépség-igénye.
Mint behajtott könyvlapok: a teljes élet.
A tenger fölé kiterjesztett erény, ítélet.
Hideg, de üde morál. Angyali kagylók s lények.
A táj, mint összeszőtt fények.
Lila bogár. Gránit impresszionizmus.
Zöld kerub, lombkorona-lélek.
S mire a Nap-út közelebb érne,
Tél lesz.
S végül ecsettel rajzolt gregoriánt
A Vezúv őzikéje.

(Illusztráció: Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus)