Magányos cédrus

A pasztellszínek íze és hangja

A patikus géniusza
A kontaminációk koordinátái között
Volt kénytelen kibomlani.
Mint egy hókristály-orchidea.
Gordonka és hárfa. Lángra lobbant este.
A szimultaneitás vezette.
München és az energia.
A tekintély és a tartózkodás a szesztől.
Mosztar és Taormina vöröse
A legszebb piros, ami valaha lángolt
A hidak alatt folydogáló tükör felszínén.
Akár a szublimált gondolkodás.
A sárgába megágyazott bordó sűrű vére.
Elnyelt minden melankóliát és rezignációt –
Hogy az ég kékje voltaképpen a folyók énje?
Mint a felhők közé emelkedő tények.
A szárny nélküli szaxofon dala,
Reneszánsz ének.
Élteti a néző szépség-igénye.
Mint behajtott könyvlapok: a teljes élet.
A tenger fölé kiterjesztett erény, ítélet.
Hideg, de üde morál. Angyali kagylók s lények.
A táj, mint összeszőtt fények.
Lila bogár. Gránit impresszionizmus.
Zöld kerub, lombkorona-lélek.
S mire a Nap-út közelebb érne,
Tél lesz.
S végül ecsettel rajzolt gregoriánt
A Vezúv őzikéje.

(Illusztráció: Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus)

Apokrif kocka

Az ihlet forrása

Most elkerülik a tudatalatti könyvtárt az álmok,
Csak akarat van és radikális eklektika,
Nincs idő, csak ásító porszemek.
Könnycseppkő-barlang, derűs elfojtások.
A betolakodó alkony. Igét hirdet.
Nem úgy adja a békét, ahogy a világ adja.
Nincs messze egyikünktől sem.
Az élet vizének tiszta folyója.
Felemelkedik belőle a trón. Limerick.
Filadelfia. A kisebbség.
Nem a nép szavazza meg. Az időtlen dönti el.
A fenyítés fénye. Érces, nyers akcentus.
Egy nyitott ajtót mutat meg a lombok között.
A béketűrésre intő beszédet. Oszloppá teszi.
A szívbe írt csíra. # + @ = &

A fény, a hang és az ujjak

Mintha a Dunába ömlene

Az égből a kéklő eső.
Mintha szégyent hozna ránk,
Ami nem vagyunk.
A szorongás rettenetes mélysége.
A hallgatás, a tudat-utak sztrádái
Összefutnak egyetlen csillagképben
A málnahabbal leöntött felhők fölött.
És nézed a hídról, miként hetvenkedik
A lassúság és a bölcsesség a víz tükrén.
Mintha anyánk testéből bújnánk éppen ki.
Egy vadonatúj prioritás szólít meg.
A Szentlélek tájai. Víz alatti klarinét.
Tűnődő csilingelés. Megérint
Egy figyelmen kívül hagyott szöveg.
Megjelenik az ágyában, mint intés.
S akkor keze ügyébe akad a sötétség,
Mint megnyílt kagyló. Hal alakú gyanta.
Marokerősítő gumikarika.

Elrejtett világegyetem

Meta-filológia

Álmában felkeltek a kötetek
A könyvespolcokról ugrottak bele a medencébe.
Az emlékekkel teli, tavaszi mezőn.
A Borges-könyvtest a vázában álló
Rózsaszirmokból harapott ki egy darabot
Hogy lepréselje az örökkévalóság
Történetét. Erudíciót csiszolt
Gesamtkunstwerk – mondta a Füst Milán-korpusz
Érezni akarta Jeruzsálem atmoszféráját
Az asztalon heverő tangóharmonika
És a hegedű regiszterein s húrjain keresztül
A Biblia lelke bement az ágyban fekvő
Tulajdonosba és megváltoztatta a gondolkodás-
Módját. Mire felkelt és kiment kávét inni,
Már tudta, hogy akinek van, annak adatik
És átvitt egy adag töltött káposztát
A szomszéd bácsinak, aki egyedül élt
Majd visszarepültek a művek a fészkükbe
És mintha semmi nem történt volna
Az ablakpárkányon megjelent
Egy könnyes szemű postagalamb (jaj!)
A szubsztancia megszülte az esszenciát
Az égből lefolyt jövő egy kicsi cseppje
Talán a boldogság vagy épp a horror
A tulajdonos odaült a számítógépéhez
És leírta: ma megnyílt számomra
Egy elrejtett világegyetem
Abban a percben berepült az ablakon
A leleményesség és ítélőképesség kék darazsa
Hizlalt lándzsa –

(Hirtelen csíkos templomformát véve föl.)

(Illusztráció: Laura Iverson: Rain at Dusk and Rushing River)

A Mémrá tanítása

Az írás emberi alakja

A Tóra elkötelezett hívei elképzelhetetlennek tartották,
Hogy Istent emberhez hasonlítsa bárki
Sőt, az Örökkévaló bármilyen hasonlítgatása
Eleve halálos bűnként jött számításba, mert a hasonlat, mint eszköz,
Kvázi egyenlővé tenni valamit egy másik entitással.
Közös nevező alá hozni a szubsztanciát az esetlegessel?
Már azt engedte volna sejtetni, hogy a klasszifikálás egyfajta uralom-vétel,
Fölülkerekedés jele. Természetesen a Mindenható fölött nem uralkodhat senki,
Még egy metafora vagy egy elképzelés erejéig sem. Mégis, a Biblia írja,
Hogy az Úr, Jah/Adonáj a saját képére és hasonlatosságára teremtett minket,
Tehát a tiltás erre nézve, látszólag, ellentmond a kinyilatkoztatásnak.
Isten megszülte a Messiást, kimondta, szavával hozta be a létezésbe.
A Vele egylényegű Fiút. Jézust. És testté lett Igeként szólt –
Aki végül az Újszövetségben megjelent testben és vérével váltott meg.
Az Isten képét, ikonját, az embert.
Végül azt a parancsot kapjuk, hogy legyünk szentek, mint Isten.
Tehát kezdjünk el hasonlítani Rá.
Az ellentmondás feloldása egyértelműen a Mémrá.
Az írásnak a bensőnkbe kell kerülnie, hogy természetünkké váljon.
S ez az örökkévaló Szellem által lehetséges.[1]

Szó nélküli alap

Inspiráció folyója

Megint a szubsztancia csinál kiutat. S a szellem meg lapozgatja az átírt forgatókönyvet. Átfogó, tendenciák: a helyreállítás és az elpilledés. Mintha szférák szállítanák az értékeszményt. Plasztikus bölcselet. Hemzsegnek benne a kurzív karakterek. És szerkeszti az életművét a lelet. Talált tárgy. Az alkotó fantázia az Úr lelkében nyugszik. Mintha egy szilárd jellem lakna a bekötött papírtömegben. A könyv szeme éjjel is nyitva van. Álomi szerviz, ami a meghalást tartóztatja fel. Íme: látomás és hatás. Mindig ki van téve az újraértelmezésnek. Az üzenet, ami a műben hozzáférhető. A remény széttrancsírozott, de összerakható teste. az a szerencse, hogy ki vagyok választva. Ámen a hegyen lakik. A létezésen kívülről érkezik a megoldó képlet-élőlény. S az égből remek gondolatok hullnak. Egy összefüggés áll össze: pillanat. Mint aki mészárszékre vitetik, hallgat.

[1] Ruff Tibor, teológus ragyogó könyve alapján, Az Újszövetség és a Tóra. Jószöveg Műhely,  Budapest, 2009.

(Illusztráció: Marcus Sherman: Sententia)

Föl-földobott kő

Mint egy gondolat-független aura-
Felhő. Megapixel –
Törvény és katarzis szekvenciái
Oktávok (este volt)
Keletkezés bezárás elválás összeérés
Konstans evidenciák
Még felkelés után is tart
Molekuláira bontja a nappal a bort
A fényt a nyelv
Prizma a poharat
Méhecskére borítva az asztalon
Csomolungma
Taktilis metafora
Formát idéző kéz hajnali akkordja
A medúza-alakú zongorán
A szabadság enyhe mámora
Violinkulcs a csipkeverőnő kontyában a csat
Spektroszkóp (Egy angyal sztetoszkópja: # és #.
Az én belemenekül egy szótárba
Olyan a széken a feleség merész harisnyája,
Mint egy megkívánás
A katica letojja az impresszumot
Mimózának érzi önnön nimbuszát
Majd kesztyűben emeli fel az ivóedényt
A legszebb pillanat, amikor lehajol meztelenül
A legalsó zoknis fiókhoz # és #,
Kizár –

(Illusztráció: Carlos Dugos: Morning Wine, 2009)

Peter Handke 80 báránya

Évek: pillanatok

Thomas Manntól jött, Cervantes génjei
Éltetik, Tolsztoj inspirálja naponta.
A lelke a pecsét, műgond a gondja.
A nyilvánosságot, mint csomagolást, kibontja.
Analizálni akarja a csillagos eget.
Várni, hogy megjelenik a neki szóló jel.
Megvárni a reggelt a verandán,
Ülni a kősziklán s a lankán.
Ahogy rászáll a margarétára az első méh.
Az est becsukódva zárja magába
Az ént, hogy boldoggá abálja.
Majd a hajnal kinyitja a kaput
Csupa Debussy, Chopin a tranzisztoros rádió.
A szorongás tűnik, és újra apokrif a rezignáció.

Dolog, álom és szavak

A jelölő visszahúzódása

Kulcsár- Szabó Zoltánnak

Mintha nem volna anyaga a szónak.
Se a nyelvnek, amiből vétetett.
Gőz és pára minden mondat.
Jelentés nélküli jel. Ékezet.
Csak játszunk a színekkel, illatokkal.
Mintha valamit teremtenénk.
Olyan magabiztos a nem tudás.
Ahogy elképzeli, hogy tartja az ént.
Pedig valami valóságos indult el felém,
És biztos voltam, hogy szeretni akart.
De csak egyre távolodott a part.
Engem meg a felhő magához emelt.
Ihletforrássá változott a hely.
Nem elnyelni, hanem megérteni akart.

Létezést talál a szó

Jelölés, kitapintás

Minden szó tartozik valamely dologhoz.
Ha nem dolog volna az, amihez hozzárendelhető,
Akkor gondolat. Vagy épp egy cselekedet lesz az.
Amire utalhat. Jelölés és közvetítés.
Ez a szavak munkavégzése.
Utalni valamire, ami e nélkül
A megjelölés nélkül némaságra
Volna ítélve. A szó mond valamit
A látható, tapintható világról.
Megállapítja, hogy létezést talált.
Talált lenni akarás. Rátapintás a pulzusra.
Az ujjbegy érzékeli, hogy ver a szív.
A szó lefogja ujjaival az adott akkordot
A nyelvnek, mint hangszernek a húrjain.
A gyantával bevont húr a megszólalás pulzusa.
Vérér a hang, ami a szívhez vezeti a lüktetést.
Ezek tehát az ujjbegyeknek kedves helyek.

(Illusztráció: Fiona Ross: Ocean-inspired paintings)

Áttetsző és vérbő szubsztancia

Értés, érték

Mert mi is, voltaképp az értékes, a szép?
Végrehajtott bekövetkezés.
A partitúra lesz játszadozó zenévé.
Felmérhetetlen kiszámíthatatlanság,
Félkész? Nem! A legérettebb, teljes lét.
Mély és üde – Friss, mint a május.
Oly lágy, áttetsző út, amint átjutsz.
Hiány és teliség egy pályán fut.
A fénysebességnél gyorsabban,
Bármily bonyolult, azonnal átlátjuk.
Az írás. A vers. A költészet.
Az olvasás válik művészetté.
Ahogy a szöveg lélekké és szellemmé.
Amiben vereséget szenved a nemlét.

Einstein és Pessoa dialóg

ABC

A növényi lét a fény, az eső
És az optimális hő kontextusában
Mint emberi bőrben a szemérem
Mindenben áthatolhatatlan szégyen
Elrejtett spórolás és elidegenedés
Az eggyé válásban esztétikum és szétesés
A fénysebességnél sebesebben
Nem észlelhető információ.
Istennek semmi nem lehetetlen.
Ő a megértés Ő a csók
Maga a figyelem is észlelésbe metsz.
Minden ajak és orr egy kereszt

Hacsak épp nem figyelünk oda.
Akkor a pillanat a képletből kilóg.
Mint az észrevétlenül leadott kilók.
A semmiből születik meg a csinosság.
Nem vesszük észre és adódik egy mennyország.
Mint jelek és érzések otthona.
Mint hárfa, oboa és lézerorgona.
Déja vu! Részecskévé omlik össze a szoba.
Például a vírusokkal teli, tavalyi év.
Ami hullámként ötvözve kétségbeesett kilét.
Lebomlik a szépség, mint sziromként
Felfeslő, bíbor bibék.
Ezt álmodja elmémet működtetve az éj.
Az ősi szorongás egy óda (#)
A relativitás vizébe sózva
Isten a hit hálójával partra vonja
A lét lassú, bombasztikus és lomha

(Illusztráció: Ashley Moffatt)