Kántor Zsolt összes bejegyzése

Újragondolja

Milyen ijesztő é hideg
A szabadság –

Mégis frenetikus kolosszális grandiózus
És szól Istenhez a gond
Miatta tudom

Ha fölballaghatnék éjjel a hegycsúcsra
A hófödte Hermonra! például
Látnék egy gránátalmafát
Mit érnék el vele

S tébláboló reménységem tárgya
Értetlenül tekintene megtorpant érdeklődésemre[1]

[1] Vagy Isten nem képes értetlenkedni?

 

(Illusztráció: Alberto Pancorbo: The three souls of God)

Távolság: tartás

Amikor a szellem és a hang egymásba bújik. A szív distanciával figyel. A józanság záloga most tűpontos intuíció. Hideg koleszterin, mélabú. Sokcsatornás rezignáció. Villon a totális figyelem, Brueghel csont és hormon. Bosch az ösztönök hercege. Szimbólumok tartják fenn az elveket? Beszívják a színeket magukba a szavak. Gyököt von a világ. Ó, átütő lilák, sok szervetlen adat. S a szó a szájtól elhidegül. Csak szöveg a gondolkodás. Megint csak a látszat repül. Menjünk inkább tovább. Ott íródik szét a beépített hiba.

(Illusztráció: Gemma Capdevila: Light House Island)

Bergson szonáta

A mnemotechnika szárnyaiba ragadt egy bogáncs.
Majd azt mondjuk, hogy múlt. Ami lehullt.
Hiába történt meg, nincs nyoma.
Tényként aposztrofált gondolat.
A képzelet, akár a reggelek.
Az asztalon mákgubó fejek.
Mit kezdjünk hát azzal, amit megbántunk?
Talán az idő is egy könyvborító. Amit kigyártunk.
Visszajár a köldöknézés. Nem a szülei életét akarja élni.
Majd amikor belép a Másik, a sorsát magának kinézi.
A különbözés felöltözi az időt, mint életet.
Mint létet, ami fáj. Hazudhatná azt is, hogy képletes.
Ah! Tradíció-dúsítás. Részben érdekes.
Itt az idejéből kiforgatott tér. Semmivé lett beszéd.
Ígérted? Letagadod. Elég.[1] A lángja tiszta kék.

[1] Kimegy a nagyotmondók mondatainak kemény éle a megmerevedett szóbuckákon. Harde edge. A kizárólagosan szubjektív effektus (aspektus) kiég. Az álom néma marad. Bár durva a felülete a hallgatásnak éjjel, mégis opera-szerű, hosszú dramaturgiája van. A nézés egy tű. (A Te tekinteted valóban lemeztelenít.)

(Illusztráció: Rob Gonsalves: Flower Eclipse)

Desztillált erdő

1.

A szkepszis áttetsző.
Majd kijön a papírhalmaz alól egy fáradt,
szendergő bogár. A mű.

2.

Az alvadó havon szétterül a reggel.
Már az ágynemű szaga is feleselés.
Kifeslik. Új árny-szőttesek növik be a kertet.
Ez a munka ideje? Indigó, inda, hinta:
minden ébenfekete. Az érzékek tintájába belemártott
egy láthatatlan kéz, de rögtön bemerít
a hideg vízbe is.
Narráció helyett itt a reflexió.

3.

A lemeztű megbotlik. A karmester megérinti
a krupié arcát. Teljes sötétség, óriási kristálycsillár
ereszkedik a kulissza ölébe. Csak egy fotó lóg
a díszlet fölött. De a fotó közepében nyílvessző. Az idő.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Book of Books)

Sonnenfinsternis (Napfogyatkozás)

Oly méltányosnak érezte, amit megtett.
Minél igazságosabb volt, annál bűnösebb lett.
Mert a hivalkodást, mint érvet, tolta be az ész.
Új álarcát mutatta az agresszor őszinteség.

Lám, az eufónia egy sodró makáma.
Közben egy másik énné lett, sirályból páva.
Átjárta az extázis, mint léggömböt a szél.
Majd a hang álmodta meg, mint életre kelt regét.

A történelem korszakküszöbre ért.
És megtorpant. Mintha a várakozás volna a tét.
Volt benne szusz. És új lélek-bibék.
Egyetlen szabad vegyérték is találhat tervet.

S a dallamot, mint egy kontextus nélküli verset.
Újraszőtte, mint megálmodott kertet.
A Napból kifolyó ég.

(Illusztráció: Justin Gaffrey)