Kántor Zsolt összes bejegyzése

Peter Handke 80 báránya; Dolog, álom és szavak; Létezést talál a szó

 

Peter Handke 80 báránya

Évek: pillanatok

Thomas Manntól jött, Cervantes génjei
Éltetik, Tolsztoj inspirálja naponta.
A lelke a pecsét, műgond a gondja.
A nyilvánosságot, mint csomagolást, kibontja.
Analizálni akarja a csillagos eget.
Várni, hogy megjelenik a neki szóló jel.
Megvárni a reggelt a verandán,
Ülni a kősziklán s a lankán.
Ahogy rászáll a margarétára az első méh.
Az est becsukódva zárja magába
Az ént, hogy boldoggá abálja.
Majd a hajnal kinyitja a kaput
Csupa Debussy, Chopin a tranzisztoros rádió.
A szorongás tűnik, és újra apokrif a rezignáció.

 

Dolog, álom és szavak

A jelölő visszahúzódása

Kulcsár- Szabó Zoltánnak

Mintha nem volna anyaga a szónak.
Se a nyelvnek, amiből vétetett.
Gőz és pára minden mondat.
Jelentés nélküli jel. Ékezet.
Csak játszunk a színekkel, illatokkal.
Mintha valamit teremtenénk.
Olyan magabiztos a nem tudás.
Ahogy elképzeli, hogy tartja az ént.
Pedig valami valóságos indult el felém,
És biztos voltam, hogy szeretni akart.
De csak egyre távolodott a part.
Engem meg a felhő magához emelt.
Ihletforrássá változott a hely.
Nem elnyelni, hanem megérteni akart.

 

Létezést talál a szó

Jelölés, kitapintás

Minden szó tartozik valamely dologhoz.
Ha nem dolog volna az, amihez hozzárendelhető,
Akkor gondolat. Vagy épp egy cselekedet lesz az.
Amire utalhat. Jelölés és közvetítés.
Ez a szavak munkavégzése.
Utalni valamire, ami e nélkül
A megjelölés nélkül némaságra
Volna ítélve. A szó mond valamit
A látható, tapintható világról.
Megállapítja, hogy létezést talált.
Talált lenni akarás. Rátapintás a pulzusra.
Az ujjbegy érzékeli, hogy ver a szív.
A szó lefogja ujjaival az adott akkordot
A nyelvnek, mint hangszernek a húrjain.
A gyantával bevont húr a megszólalás pulzusa.
Vérér a hang, ami a szívhez vezeti a lüktetést.
Ezek tehát az ujjbegyeknek kedves helyek.

 

(Illusztráció: Fiona Ross: Ocean-inspired paintings)

Áttetsző és vérbő szubsztancia; Einstein és Pessoa dialóg

 

Áttetsző és vérbő szubsztancia

Értés, érték

Mert mi is, voltaképp az értékes, a szép?
Végrehajtott bekövetkezés.
A partitúra lesz játszadozó zenévé.
Felmérhetetlen kiszámíthatatlanság,
Félkész? Nem! A legérettebb, teljes lét.
Mély és üde – Friss, mint a május.
Oly lágy, áttetsző út, amint átjutsz.
Hiány és teliség egy pályán fut.
A fénysebességnél gyorsabban,
Bármily bonyolult, azonnal átlátjuk.
Az írás. A vers. A költészet.
Az olvasás válik művészetté.
Ahogy a szöveg lélekké és szellemmé.
Amiben vereséget szenved a nemlét.

 

Einstein és Pessoa dialóg

ABC

A növényi lét a fény, az eső
És az optimális hő kontextusában
Mint emberi bőrben a szemérem
Mindenben áthatolhatatlan szégyen
Elrejtett spórolás és elidegenedés
Az eggyé válásban esztétikum és szétesés
A fénysebességnél sebesebben
Nem észlelhető információ.
Istennek semmi nem lehetetlen.
Ő a megértés Ő a csók
Maga a figyelem is észlelésbe metsz.
Minden ajak és orr egy kereszt

Hacsak épp nem figyelünk oda.
Akkor a pillanat a képletből kilóg.
Mint az észrevétlenül leadott kilók.
A semmiből születik meg a csinosság.
Nem vesszük észre és adódik egy mennyország.
Mint jelek és érzések otthona.
Mint hárfa, oboa és lézerorgona.
Déja vu! Részecskévé omlik össze a szoba.
Például a vírusokkal teli, tavalyi év.
Ami hullámként ötvözve kétségbeesett kilét.
Lebomlik a szépség, mint sziromként
Felfeslő, bíbor bibék.
Ezt álmodja elmémet működtetve az éj.
Az ősi szorongás egy óda (#)
A relativitás vizébe sózva
Isten a hit hálójával partra vonja
A lét lassú, bombasztikus és lomha

 

(Illusztráció: Ashley Moffatt)

Kimaradás TD-vel; Apokrif kulcs; Hanggúla

 

Kimaradás TD-vel

Eltávozásra megy az én

Az érkezési oldalon: unikális Indulás.
Önmagunk számára, az identitás
Mind-mind kimondja most magát,
Több alkat egyesül, mint mellény,
Bebújtatott nyakkendő, ing, tavaszi kabát.
Gombok, a csikófejű cipőhúzó, zsebben a Solenard
Pipadohány. Szűz szomorúfűz illatú zsák.
Mind előjön, mint kő, mint házak, mint fények,
Mint ágak! Van arisztokratikus alázat.
Azután a test, a korpusz, az arc, az emlék.
Csipetnyi bánat.
A Szpéró-lepkék. Zsebtükör. Hónalj-stift.
A mítosz persze korlátokat állít az idillnek.
S a pökhendi utókor, a túlélők rendre mellélőnek.
Csak a tomus marad. Az áll meg, ami meg van írva.
A fürdőkád szélén tartott, citromsárga szappantartót
Gondoltam a kiállítás első, élő tárgyává emelni.
Amiben az én-mintás mackó nyaklánca pihent olykor.
Mondta a kurátor, a jól értesült Magritte.
Egy krupié. S az álom egy hajón folytatódott.
Majd a lóversenypálya, Hamletre fogad, nagy tételben,
A Joe Lopicollo nevű nyomozó.
Berendezkedett a könyvkuckóban. (Maradj halott!)
Ebből ne engedj! Chiazmus, deixis. Testvérünk voltál és apánkká lettél.
(Petőfi) A klasszikus retorika egyszerre és transzmutációs
(Felcserélő) felfröccsenő mondatalakzat.
Majd jön a rámutatás terminusa. Szép, míves, irodalmi kaptafa.
Hardvererotika. Bocs, retorika, két fülbevalóval
Egy rózsaszínű, pici borítékban. Két piciny csiga, medúza vagy bodobács?
Föld, erdő, Isten. Szabó Lőrinc morzéja.
Majd Szép Ernő jázminja. Ottlik-bridzs Proust álmában.
Majd a becsomagolt vízpart.
Így élt TD. Így halt.

 

Apokrif kulcs

Megesett velük

Aki szeretetben marad, Istenben marad.
Mondta a javítások tamburmajorja. TD.
A díva és a koncertmester a büfé kocsiban
Pezsgőztek. A szerző kabátjába voltak
Belevarrva a meta-poétikus citátumok,
Hallani lehetett, hogy fickándoznak egy táskában,
S ahogy zúgnak a metonímiák. A zeugmák.
Oszcilláltak és felfénylettek. A szóközökből
Áradtak a fahéj-, és bodza illatok.
A szeretet kiűzi a félelmet. Minden általa lett.
A pillangó-mintás atlétatrikó meg egyenesen
Patinásnak tűnt. Ódon gránátalma-parfüm
Delejezte. A nagylábujja kinézett a zokni ablakán.
Na és? Megírja majd az És?
Nem találtak se tiltott gondolatokat,
Se rejtett mannát. Köszönés nélkül váltak
Köddé a drón-fejű harcsák. A kalauztáskáról
Lelógott egy szőke hajszál. Amikor a vonatfülkében
Az olvasók szemében kitágultak a pupillák,
Egy selymes, lágy paradigma ereszkedett
A lelkekre. Trillák. Az éden víziója Az élőbeszédet
Szinte teljesen elnyelte a hóhullás.
Haydn zenéje hallatszott. Erre ébredt a bőröndön
Elaludt korrektor. Eszter. Ölbe tett kezekkel tüsszentett.
Majd Mallarmét fogyasztott Rilkével és Baudelaire-rel.
A vonat megállt. Az idő leszállt. A pillanat ünnep lett.

 

Hanggúla

Kortyolás, pohár és ujjak

A vonó hegyével játszik
S a gyantaporfelhők hurrikánját
A szellem géniusza lélegzi ki.
Kiszabadítja magát, még reggel,
A konfigurációk végtelenéből.
A napsütés egy tökéletes szonett.
Kompendium, mondja a papagáj.
Az íróasztalon a bárány és a zsiráf
Bámulják a többi nippet.
A kanapé redői kibeszélik
Az ellenállhatatlan vágyat.
Inspiráció. Lánykori nevén: ihlet.
A szeretetben nincsen félelem.
Belépni a versbe. Nincs test.
Aranyló cérnán lóg a kilincsen
Egy elkékült tejfog.
Az ügyeletes angyal végre elfog.

 

(Illusztráció: Bric-a-Brac. 250 Large piece jigsaw by House of Puzzles)

A Dunszt szép erudíciója; Delikát aritmetika; Textúra arckrém

 

A Dunszt szép erudíciója

KULTMAG

Metafilológia

Vannak exkluzív helyek diszkurzív terek
ez nem új keletű kísérlet, hogy legtöményebb
élményként hasson ránk Az üres tér
kristálytiszta élet # ámen. nyers és egyszerre szent
akcentus. parabolák és paradigmák világa
kulturalizáció. forma azaz érzéklet
nélküliként jön. hogy ne a nyelvi jellegre
helyeződjön a hangsúly # krisztusi vér
elfordulni egy kicsit az irodalom
belpolitikájától és hagyni. állni
ritkán reflektált raphszodosz
a szöveg csak köztes termék
a megértés létrejöttének, genealógiájának
egy pici szakasza
az alfabetikus önazonosság megrendül
lemond a végérvényesség deklarálásáról
a mondotton keresztül feltárja a ki nem mondottat
ez se sok. önmagát törlő fikció
a cipőfűző és az öngyújtó
a súlyzóval feltört zöld dió
miként múlik, ami megmarad
a fájdalom a szépségideál tojássárgájaként
aláfolyik mint privát
mert megérteni csak azt lehet
amiben van saját –
mert legmélyebben és legérvényesebben
az ember élménye az idő és a nyelv
az élet és a világ
bár nincs bennük rögtön
a múlt az előtörténet se a hagyomány
ez az olvasmánnyal szembeni magány
vannak távollétek, amelyek épp
hiányukon keresztül állnak szilárdan

 

Delikát aritmetika

Sok, de számba vehető megoldás

Erő kell ahhoz is, hogy viseljük a magányt.
Valami jó könyv. Bizalom a megértés iránt.
Hogy képesek leszünk mindvégig
Ébren tartani néhány rokonszenves axiómát.
Sőt, újraírni az eddigi princípiumokat.
Persze a végeredmény mindig ugyanaz.
Levendula, muskátli és moha illat.
A férfiaknak kötelező ilyen erdei atmoszférát
Árasztani, jobb szeretem a bodzát, a liliomot.
Az akácot vagy a fréziát.
Az illúzió szót töröljük a szótárból.
Két prímszám összege valóban páros lehet csak?
A Goldbach sejtés feldobja a napunkat.
Együtt bogarásszuk a négy színsejtést.
Majd te, mint esztéta, kimondod az ágyban,
Hogy ez a grammatika textuális síkja.
Szerintem meg sikamlós terep.
S a női táska titka, én vegyem ki onnan
A legfinomabb textúrájú hajpakolást.
Aposztrofálod is: regenerálja az alvás által
Szétbomlott frizurát.
Hajrá! Mindent az ágyban csinálsz.
Még a répát és a zöldséget is behozod
Egy porcelán tálban, a két párna között ülsz
És úgy hámozod a dolgokat.
A héjak, Istenem, a krumpli, meg a zeller,
A narancs meg a gránátalma. Kupleráj
Lesz a hálószoba. Profán oltár.
Szagok harca, illatok diadala.
Ennek a szombatnak van szellemisége.

 

Textúra arckrém

Estére feszes, ciklámen szirom

Jézus szívverése

Elillant ízű számat ujjbegyeddel nézed.
Emléke olvasásban másolódik.
Implicit klisé, empíria szól itt
Egy megtapasztalt nyelvhús, extrém idea.

Szubjektumként felfogott, szép lassulás.
Amiben élet-halál harc az írás.
Ez a saját élet elmélyítése:alkotódás
Gesztusértékű és mégsem megbecsült.

Telt keblű, öreg hordó a benső.
Nemcsak lélek, annál sokkal több: szellem.
Aranyló, puha mappa.

Jellem. Biográfia, életforma és íráspraxis
Álló pillanat és szösz-sötét.
Szirmok, bibék között: féltett ubiktivitás.[1]

 

[1] Mindenütt-ség. (Növényzet)

(Illusztráció: Jukka Bjorn: Dew on Moss)

Baudelaire Aphrodité kertjében; Voltaire és Kierkegaard; Jézus és Nietzsche beszélget

 

Baudelaire Aphrodité kertjében

A habokban megbotló szél

A hallgatás szövete és a beszéd fonala.
Mondja a mámor krupiéja a dramaturgnak.
A tárgy a regény, ahogy szigetté teszi a nincs.
A történet, amely magába szívja a nyelvet.
Szinte egyetlen könyvoldalon belül
Egymásba szeretnek világok és tettek.
A katonaiskolában születik egy mítosz.
Mintha a civil világkép lenne az optimális.
A hangnem, a formák, a műfajok.
A messzeség fátylát a reggel rántja le.
Az akusztika nyers akcentussal árnyalja
A melankólia zenei alapszínét
Ami a szükségszerűség és az esetlegesség elegye.
Baudelaire keze megnyugszik Aphrodité ölében.

 

Voltaire és Kierkegaard

Slobodan Tišma emlékkönyvébe

K-Európa. Tükörszerűség, ahogy élnek.
Megint más, ahogy látnak.
A pillangónak nyelve van, pantomim-klaviatúrát épít.
S a lepke Voltaire szobrának az orrára száll.
Suttog a gyík, most illatok akkordjait ontja.
Édes nedve van az orchidea évgyűrűinek.
S vannak összement kavicsok, lila kősziklák
A felhőkbe csomagolt korongvatták. Lélek-meder,
Apró öltések, hímzés az emlékezeten.
Amit előszörre mond, azt is inkább emlékezi.
Időgyapjúba szőtt, testetlen fonal.
A szó, egy metszet. Taktilis üveglap
A benső virágos mezején. S a fény, az éj
Egybeforr a lét vizén. Kierkegaard mondja,
Vagy-vagy. Nincs harmadik út.
Szorongás vagy ismétlés?
Helyben járás vagy átjáró.
Jézus, Mallarmé. Baudelaire. Tisma.

 

Jézus és Nietzsche beszélget

Werkfilm

Nem lett volna ésszerűbb az Antikrisztust
Finomítani, árnyalni?
Egyes részek elismerőleg beszélnek Rólad.
Az egész nem ellened, hanem Érted született.
Az úgynevezett egyház farsangi jelmezt csinált
Az Ige legnemesebb szövetéből.
A szadduceusok még a feltámadásban sem hittek.
Latrok barlangjává tették a házat,
Ahonnan felszállt az ihlet.
Képtelenek a papok szellemben és igazságban imádni
A Mennyei Atyát, inkább a relikviákat és ereklyéket
Csókolgatják. Bálványimádók lettek a cinikusok.
A szarkofág nem váltja meg őket, se a templom.
Egyfajta fa- és rézistent kreáltak a szellem helyett.
Irigyek és lusták a presbiterek.
Még nem támasztottak fel sok halottat.
Mintha nem tudnák, milyen hatalommal bírnak
A Te Neved miatt. Miért tűröd?
Az egyház az én menyasszonyom. Még tökéletlen,
De várnom kell. A Szent Lélek, a Szellem
Végzi bennük a munkát.
Bárcsak adtál volna nekem is a Szellemből!
Egy várost legalább. Vagy egyetlen utcát.
Te választottad az okoskodást. A publicitást.
S a betű és a gnózis lett önkéntes börtönöd.
Bárcsak vissza lehetne forgatni az idő kerekét.
Nekem semmi nem lehetetlen.
Kelj fel, az óra csörög.

 

(Illusztráció: Paul Bond: Morpho)

A memória visszavarrja a nappalt; Összeszőtt ég; Kőris, akantusz, kankalin

 

A memória visszavarrja a nappalt

(Beoltja a géneket a mondatba)

A szellem visszavarrja a reggelre a lelket.
Inspirált ásó ültet időtlen kertet.
S felocsúdik az örvendező döbbenet.
S az álmában talált óra egy táskában ketyeg.

Most alszom vagy fölkelek?
Még fél lábon áll a helyzet.
Bebocsátásra várnak új ötletek.
Egy lágy hangfoszlányt az ész elvet.

Keserédes a mosakodás.
Az intuitív dömping megáll.
A huzat egy muslicát a szappantartóba zár.
A lélek az időre sugarat bocsát.

Van értelme élni? Van világ.
Ne menj túl messze, ösztön! A jelszó hibás.
Jó íz a nyelvemen. Nugát.
Felejtés! Nagy neked ez a kabát.

 

Összeszőtt ég

Prizma

A patentek engedik el a csillagkupolát.
Megbomlik az összeszőtt ég.
Szertefoszlik az élvezet, marad a szeretet,
Mint érték.
Mintha a halogatást gondolkodásnak neveznék.
A túl-aggódás az alvást kockákra bontja.
Lenyelünk álmunkban egy lepkét.
Egy fürge lábjegyzet elsül közben.
A reflektálás tört csend.
Mire beérik az ötlet, éjjel lesz a könyvben.
Olyan a textus, mint egy kert. A levegő kint, a föld benn.
Ronggyá szaggatva tarka uszálya.

 

Kőris, akantusz, kankalin

Szegedy-Maszák Mihály emlékére

Aki világot alkot, az talál nyelvet.
Tekintetek által érintkeznek lelkek.
Ha születik még nyelv, az delikát legyen!
Cseng-bong benne majd a műgond. A rend.

Magának bárki teremthet kánont.
S egy maradandó apróság mindent átfon.
Mert ugyanaz a gondolkodásmód kínálja fel,
amivel az én  a szituációkra lel.

A nyelv a nyelvét megleli. Magát a dolgot lehelet övezi.
Legfeljebb kézzel-lábbal érteti meg magát.
Pantomim lesz a blues. Nem kabát.

A nyelv fogak között él, a száj világában.
Ahol nincs aggodalom. Hol a gyógyító szabály van.
A nagy gondolat kap formát az izzasztó szobában.

Az elmélkedés nem kímél. Utat tör a világban.
S a Logosz a szív asztalán egy laptop.
Manna. Vers. Mindent átfog.

 

(Illusztráció: Carol Stender: Summer Poppies)