Kántor Zsolt összes bejegyzése

Szóhoz jut a nyelv; Az örök eredete; Páfrányfenyő

 

Szóhoz jut a nyelv

A megértendő dolog útja

Lám, az önazonosság se mozdulatlan.
Az identitás nem hőkezelt.
Mert az igazi tudás megíratlan.[1]
A zsigerekben van a nyelv.
Bár a kavicsok dobódnak.
Még mindig a törvény a csónak.
Beszivárog a réseken a kegyelem.
A tárgy, a motívum s az élmény.
Mint látványt a szem, hintáztatja
Az esőcsepp a fényt, a pillanatot.
Már nem az apám ó-embere vagyok.
Hanem az új, átírt természet.
Akit épp a gondolat miatt nem ér el
Az enyészet. Mert ott a szellemem.
Ama vér. Ami egy mindenséggel felér.

 

Az örök eredete

Miként lehetséges, hogy ered, ami mindig volt

Érzéki látszás. Átadjuk a szövegnek magunk.
S legyen a papíron print. Ige.
A világok termelője. Rezgés és zúgás.
Reggelbe csomagolt mondatok.
Szó-zsemlemorzsa. Anyag a nyelv.
Élővé tett dikció és fikció. Pocakos manzárd.
Lefogyott szekrények.
Megannyi könyv a befőttek között.
Néhány kép a falakon, Salvador Dali,
Szétfolyó idő. Chagall. Piros-kék kecskék.
Picasso szellemei. Kerubok, szeráfok.
Paul Klee hangyái a varrógépen.
A befejezett mű. Illúzió és harmat.
Ágak. Kéz. Gyanta és méz.
Szőlőszemek a gitárdoboz alján.
S elkiáltja magát a hárfa. Zengj, Isten
Szép álma. A felszínről kitörölte
Az emberiség, de a mélyből újraírják
A spórák az angyalnyelvet.
Jézus bűnösöket legeltet.

 

Páfrányfenyő

Szférák, kaptafa, kalucsni

Pálinkás étcsokoládét ettünk este.
A Kálvin térre emlékeztetett,
Debrecenben, a vilmoskörte íze.
Okos karkötőt kaptál édesanyádtól.
Abban napoztál a Petra
Nevű kősziklán. Bárányok jöttek
A tengerpartra. Ritka látvány. Mondtad.
Édességgel kínáltad a juhokat.
Gyík futott el a szalmakalap alól.
Rímet kerestem és segített a Hold.
Ősi eszközök akadtak a kezembe
A nyaralóház kamrájában. Szamovár. Gereblye.
Kalucsni. A suszter kaptafa.
Egy sperhakni. Álkulcs, ahogy apám mondta.
Mindig vágytam olyan valamire.
Ami kinyit mindent. Megold, helyreállít.
„A szférák fölött hullámzó kompetencia.”
Megkapjuk, amit akartunk, csak másként.

[1] Kovács András Ferenc: Ars memoriae.

 

(Illusztráció: Emily Balivet: Feather Goddess)

A léptek és a lépcső; Esszé és esszencia; Az esztétikum magányossága

 

A léptek és a lépcső

Csinszka látogatása

 Ahogy a tűsarkú cipő a küszöb előtt,
A lépcső emlékezteti a múlt időt.
A járást, az érkezést, az elgondolást.
Ahogy egy hölgy az ajtó előtt megállt.
Pedig az idő nem látnivaló.
Csak körbeveszi a tájat, mint mappa.
Benne virul a kert, közepén a meggyfa.
Bárcsak ráhelyezné a gyümölcsözést is
A menny rejtélyes Atyja!
Ahogy a dallamokat a madaraknak adta.
Úgy adná a bölcsességet az embernek.
Mint védelmi képességet a fegyvernek.
A képmutatás ellen egyetlen érv maradna.
Visszaadná, aki az égboltba szabta.
Lenne újra jelenléte, hangja.

 

Esszé és esszencia

Rugási Gyulának

Egy gondolkodó és emlékezni képes felhő
Ereszkedik alá a lakott világra.
Benne van minden, ami valaha írásként
Megszületett.
S benne él a személy, Aki egyszerre éli,
Írja és ugyanakkor értelmezi is
Az Abszolút Művet.
Tehát ez a tudás nem bővíthető tetszőlegesen.
Csak a szellem által ihletett
Szövegek kerülnek bele.
Benne vagy? Kérded-e?

 

Az esztétikum magányossága

Empátia

Egy rózsaszirom nem képes betakarni
A tengerpartot, a hegyeket, mégis odasimul,
Ha lehull. A nagy erényekhez, eszmékhez
Vonzódik minden. Álmaink anyagából
Vagyunk. A kezdetnél érintett meg Isten.
A virág is abból a földből
Teremtetett, mint Éva és Ádám.
Az éden agyaga minden cserép.
Az anyatej, a mell, a márvány.
Törékeny a lét, a lélek s az ég.
De az égzengés nem érzelgős.
Az erdő hasában vár ránk.
Kimondja, amit akar. Rákiált a szellem,
Légy egyenes jellem! Te képmás!
A költő a semmiben is tért lát.
A szappanbuborék is lelkesíti a szívet.
Thrill. Felvillanyozzák a szemet a színek.
A pegazus voltaképp az erőszakos remény.
Fizikai módosulást okoz a rendkívüli rét.
A szépség bele van gravírozva a sejtekbe.
Persze a gyom: gondoskodás nélkül is bemegy
A kertekbe. Mint a méreg az elvekbe.
Bámulja a rózsaszirmot, ahogy rászáll a méh.
Nincs eredete, ahogy rátör a belefeledkezés.

 

(Illusztráció: Olha Darchuk: Roses and the sea)

Egzakt és diszkrét; Ha befogadja a szót

 

Egzakt és diszkrét

Opus: Mínusz 3 + 1

Kőrakást rejtenek kéreg-zárójelek
És belebotlik a reggel az emberbe.
Ahogy néz rá a nyelv.
Nincs éppen eltelve. Se megemelve.
Eszébe jut a napló. A manzárdba megy.
Áramként fut rajta végig a hideg.
Az asztalon maradt a kockás füzet.
Bárcsak sejtené, ki látta meg?
Ahogy imádkozik, vérezni kezd a seb.
Most nem szolidaritásra, hanem haragra lelt.
Szívében kristályossá lesz a méz.
Épp vinné szervizbe hitét.
Akkor észleli, hogy az öröme klisé.
Lelke, akár levélszemét.
Becsomagolja az ég,
Amit csak sejt, az meg kincsnek tűnik épp.

 

Ha befogadja a szót

Vezeti a nyelv

A Logosz agyagedény. Önálló léttel ruházza fel a füzet. A szövegkörnyezet a lepkebáb lesz. Kikel a levedlett bőrből a történeti tett. Ezékielnél eledelként jelenik meg az Ige, mint ehető könyv. Gránát alakú bibe. Türet. Azután isteni okossággá lesz az est. Először édes a próféták szájában a könyv, majd a gyomrukban kifejti ítélő erejét, keserűvé lesz az ég. Az étel. Mint vérző kérdőjel. Martin Heidegger lép be a kötetbe, a Lét és idő a kertje. (Terhe.) Megint nem mi beszélünk, amikor megszólalunk, ő a mi urunk. Aki Van. Általunk. Az idő, mint nyelv. Így a némaság a legfőbb elv.

 

(Illusztráció: Whooli Chen)

 

 

Kvantumok, gének; Cipzár paradigma

 

Kvantumok, gének

A Szent Lélek ihletése

Akár egy kezdet előtti metszet.
A lét egy könyvbe zárt terv lesz.
Titok, ami a felhők nyelvén beszél.
Írás, amit ujjbegyeivel olvas a szél.

Köröket rajzol a szemérmes fűbe.
Hegyeket mozgat, mustot szűr le.
A tonnányi tudás egyszer csak űr lesz.
Színlelt nemesség? Nem örökkévaló föld.

Sárga és kék elegye: csak alvó zöld.
Ihletet merít a nyelv az inspirált Igéből.
Mint láthatatlan kezek, kinőnek ágak.

Az idő kérge ráfagy a városra és a házra.
S mint szerteágazó, újraszőtt lényeg,
Mintázattá lesznek kvantumok és gének.

 

Cipzár paradigma

A cérnaszál dala

Hamuszín ég-fal. Nevetgélő patak.
Hófedte hegycsúcs: ujjlenyomat. Kipattan, a zongorából a szú
A hólyagos síkok közé rózsaillatú gyurgyalagok szállnak –

Az orosz halkonzervek mellé a spájzba.
S az ivás most experimentális tett.

A frizsider a túlélési készlet
Úgy kívánja az ágyban a folyadékot,
Akárha halként tengődne a Titanic gyomrában.

Álmában a vonaton, kényelmes pizsamában.
Érzékek nélküli most, de fantáziája kék és piros
Nevek jelennek meg előtte, mint hologramok.
Milyen gazdag vagyok! Kiált fel a tükör előtt.

Egy félsziget a délelőtt.
Másik énje. De még nem tudom,
Miként váltom be a szemantikai tőkém
Euróra. Akár az Új Auróra,
Behajózom a szóba.

A szavak fizetőeszközök. A nyelvtannal üzletet kötök.

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Flora and Fawn, 2016)

Idea és tapasztalat; A produkció recepciója; Világkeletkezés-motívumok

 

Idea és tapasztalat

# Jézus és a könyv #

Az érzékelés és a gondolkodás között[1]
Nincs áthatolhatatlan fal.
Szpeuszipposz állítása, mely szerint
A gyönyör akadálya az ész használatának,
Megdőlt. Arisztotelész bizonyította,
Minél nagyobb örömöt élünk át,
Annál inkább jön az inspiráció.
Elmélkedésre sarkall az élvezet.
Nem kell szégyellni a kellemes érzések
Átélését. Fejleszti az empátiát.
És ez thaumaszton, görögül, csodálatos!
Segíti az önmegértést. Munkakedvet ad
Az ideális erő. Istentől jön, nem saját.
A hedonisták jók voltak matematikából.
S maga a tanulás, olvasás: érdek nélküli jászol!
Tetszés, organikus tapasztalat.
A tudásvágy örömöket kutat fel. Jó falat.
Több lélekrészt köt össze a nyelv.
Orgazmust okoz az elmének a beszéd.
Mit kell tenni? Megtudja az én, ha boldog.
Kacagás és szépség lépcsőin jön az okosság.

 

A produkció recepciója

Nem kap választ, de intéződik a dolog

A szemiotika és a meta modern.
A kvantummechanika és az antropocén kor.
Minden tiszteletem az elméletgyártóknak.
De Isten mindent felülmúl.
Jézus maga az életre kelt textus.
Meg kell érteni: szívvel.
Az élő irodalmiság, a nyelviség
A vérében van.
A nyelv nem könyvként lapozható,
Idegszálakból szőtt emlékezet.
Inkább fantázia és vér.
Hajak, cérnák, nedvek és dopamin?
Nem. Mondás. Beszélgetés és parfüm.
Rúzs. Szempilla-fésülgetés.
Redőzet és finom szőrzet.
A Csomolungma és Gigliola Cinquetti hangja.
A reggel áhítata és az ősz melankóliája.
A két érzés egybehorgolt mintázata.

 

Világkeletkezés-motívumok

Kivezetés. Jézus # Spiritusz

Rajtunk túl is van egy szakadt,
Elkóborolt temporalitás.
A kutyám.
Át kellene hidalni a külsőt és a belsőt
Mondja a mama és feltör egy tojást.
Így 3 perc alatt megsüti a galaktikát
Az időnek szaga van, hőmérséklete,
Színe, fonákja. Mégsem felfogható
A láthatatlansága. Mintázata, pórusai
Álmaink birodalma.
Bennünk van, legbelül. Mindenütt.
A megtapasztalás: a befogadás záróakkordja.
A megértés billentyűzet. # Dó-mi-szó.
In toto: kimetszi a tegnapot az idő húsából.
Majd egy processzor hasába ülteti bele.
Cipő, kulcs, ing alatt felejtett pizsama.
Minden utazik.

 

[1] Simon Attila: A csodálkozás és a csodálatos (Az arisztotelészi Poétika thaumaszton-fogalmának antropológiai vonatkozásai) Ez a szöveg ihlette versem fundamentumát.

 

(Illusztráció: Miranda Woollett: Green Celebration)

Istentangó; „Inspiráció generátor”; Textus kápolna, op.2

 

Istentangó

Krasznahorkai Lászlónak

A pille halála a hullámok ölén.
Újra hernyó lesz belőle. Árnyék.
Kankalin és kikerics illata övezi.
Jáspis és zafír.
Fölötte az ég merő metafora.
Archetípusok kavalkádja.
A szárnyak közötti párbeszédek
Mint egymásba forrt ajkak
Pehely-felhők. S pontosabban
Ez a szituáció egy szöveg.
Ölelkezés, szappanhabos csók.
A nappal szálai barack-rostok.
A víz tükrén áttetsző szótövek bimbózása.
Atommá porlasztott jellem
A kifehérített éjszaka szövetein.
Pille, egy csepp medúza karmaiban.
Jahve kezében a vérrel telt üveggolyó.
Jézus pisztolyt fog a varázslóra.

 

„Inspiráció generátor”

Tasnádi József képeihez

A relativitás a jégpáncél,
Ami alatt a tó vize az abszolútum közege.
A relativitás zár el minket az abszolútumtól?
Az abszolútum harangokkal van tele.
A víz alatti csengettyűk üveghangon sírnak.
A kontingencia (esetlegesség) a köd.
S benne a világ(kép).
Elszigetelt zsenialitás, géniusz-laboratórium.
Lám-lám. A jó dolgoknak mindig van csomagolása.
A lakott tér mindig zeneileg észlelhető
S ezek a rezgések a disszonanciák orgazmusai.
Az én egy harangláb. Isten mozgatja.
Először kiveszi a személytelenség óceánjából.
Majd beleteszi egy versbe.
Az én elmenekül a szövegből s beülteti magát egy kertbe.
Kontextussá oldódik, ugyanakkor nyelv lesz.

 

Textus kápolna, op.2

Temporális mentorálás

Szervetlen egybehangzás.
Több szálra bomlik a disszonancia.
A váratlanság más szövegekhez képest
Működik. Mint az ököruszály leves.
Sztrapacska. Pasta pronto.
Egy tányér, krémes, frankfurti leves.
Vagy egy selymes krumplifőzelék.
Sok babérlevéllel. Olyan sokkal,
Hogy már felsértik a nyelved.
Galvanizált génjeink fürödnek
A csészéből egy ezüstkanálra folyt időben.
Itt az irodalmi tudatalkotás opciója.
Kikutatni, fellelni, miként van ott az én?
Hogyan került bele a nyelvbe?
Voltaképp nem is a világban találjuk meg.
Hanem a versben.
A szó is visszaköltözik a nyelvbe.
Miután a lét legdrágább gyöngyeit elcsente.
Rajta van az arcán a lelke.

 

(Illusztráció: Ježeva kućica)