Kántor Zsolt összes bejegyzése

Nyelvek ostora elől rejtve; Lepaktálni az angyalokkal?; A fénysebesség álma

 

Nyelvek ostora elől rejtve[1]

A bűnös elme árnyékában a tiszta ész

Isten látja, amit gondolsz.
Veronika kendőjét leoldanád.
Kibontanád vörös haját.
Ajkaira illesztenéd a szád.
Becsukod a szemed.
Nincs tovább!
Van, amit nem lehet.
De mintha megtörténne a képzelet.
Maga a művelet. Befékez az eszed.
Várja majd, hogy kitakard, levedd.
S több ilyen csomag van, lepel alatt.
Halott terv, tiltott akarat.
Azután találsz másik izgalmat.
Vágyat. Elérhető tartalmat.
S illúziónak tűnik majd a megvalósítás.
Más ajkakon talál megnyugvást a szád.
Milyen más, amit gondoltál és tettél.
Az emlék emléke lett testté.

[1] Jób 5. 21.

 

Lepaktálni az angyalokkal?[2]

Morál és mátrix

A történet széttörik.
Remélni, eltűnik a bensőnkből
Az Isten formájú hiány. Vagy betölti Ő?
Karfiol alakú talány.
Megunhatatlan a hátralévő idő.
Nehogy elmulasszuk a pillanatot,
Amikor kihajt a rügy, a héjak közül.
Az édesvízi hold. A távoli világok
Összeszövője, összeollózója.
Az áldott.
Szakadások által komponál.
Ő, Aki perceket ültet be.
Hogy megjelenjen az új spóra,
Ami nem a mi teljesítményünk immár,
Hanem megengedés, menóra.
Beleszőve a szóba.
Minden annyira fénnyel teli,
Hogy nincs is szükség beszédre.[3]

[2] Anne Sexton címe, Fenyvesi Orsolya fordítása, 1749.
[3] Thomas Stangl: A 105-ös szoba halottai, Benkő Gitta fordítása, Alföld.

 

A fénysebesség álma

Amit a nyelv gondolni tud, az a beszéd

Fény kezdettől fogva van.
A dolgok előtt lett.
Az angyalok a tábortűznél
Istennel időztek.
Miért ülünk itt a sötétben?
Hiszen Nálam van, lefagyasztva
A világosság.
Miért ne adnám nektek?
Emberek, tenger, ország.
S a kerubok behozták
De olyan gyorsan történt minden.
Hogy nem vették észre: nincs csend.
Az apró, töredék zajokkal
Bejött a néma aggodalom: sok hal.
Nem lett igazzá, hogy a sötétség meghalt.
S ami rejtve működött korábban, most baj.
Isten kifürkészhetetlen, de megtart.
Lehet háború, járvány.
Szívünkben él a mennyei látvány.
Értünk jön. Akik várják.
Leszünk spirálból örökkévaló iránnyá.

 

(Illusztráció: Kim Boden: Through the fish school)

Rezignált hangszerek; Abszurd, szenzibilis; Forró esőcsepp, gén nélküli ecset

 

Rezignált hangszerek

Textúra

Egyszerre keletkező és pusztuló
Állomány? Inkább tartomány.
A nyelvnek felelgetek, amikor épp ébredezek.
Nincsenek felrakva az esztétikai ékszerek.
Még csak a pillanat van, egy történet végigreped.
Mint jég, ami olvadozni kezd.
S a lé, a felszín kristálytiszta lesz.
Addig még szemet csukhat, akit a fény ijeszt.
Mindvégig hit, a teljesítmény felett.
A felszín nem a nyelv, csak a közlés fecseg.
Van, amikor aljasság a sírás, hiszti a keserv.
Nyelv és tapasztalat ölre megy.
A beszélő teljesség az időből kimetsz.
Minden sejtben húr és hang rezeg.
Szaxofon és csembaló az emberi test

 

Abszurd, szenzibilis

Természet közeliség

Szerettem volna megtudni,
De egy élet is kevés hozzá,
Hogy miként válok énem alteregójává.
Saját megértésem foglyává,
Egy személlyé, aki olvassa önnön művét,
Szerettem volna felfogni a pillanatot, az átjárót,
Amikor megszületik ujjaim között a vers.
Agyi lebenyeim, sejtjeim és memóriám,
Emlékek, sejtelmek és képzelgések
Csészelevelei közül kipattan egy sor(s
Igen, egy zárójellel kezdődik a fogantatás.
Az ötlet, a motívum, a gondolatsor, a nyelv,
A keletkezés, a létrejöttből kibúvó, kihívó, kirívó
Piciny sarjadás, felsértés, felfeslés.
Ahogy összeforr jel és beszéd,
S a belső ágakból a kéz egy virágzó gallyat letép.
Kint megfordul a tartalom, a forma, az ész,
A norma, a tapasztalás, a hit, a tudás,
A múlt, a hagyomány egymásba forrnak.
És nem veszed észre, hogyan telt, itt a holnap.

 

Forró esőcsepp, gén nélküli ecset

Vető Orsolya Lia képeihez

Kertben hasalás, fűszálak bámulása.
Hangyák követése a kertbe.
Hullámok tektonikája egy üvegmedencében.
Átölel a talált manöken.
Mindig is a tempera-kastély része lehetett.
A rezignált hegedűhang vattacukor szerű folt.
Korall. Színátmenetes identitás.
Kézjegy, szignó és tücsök alakú ikonok.
Aposztrofálhatatlan, frissen facsart mintázat
A pohárba folyt, nettó időm.
Kis rostokat érez a nyelv.
A beszéd tulipánbimbói.
Az egysejtű hártya-palackok is játékba hozhatók
Nézés által. A szem egy kút, barlangba visz. Felfelé!
A felhők hasába. Majd a földbe.
Itatóspapír a befogadás. Tengerpart,
Szívja magába az életkedvet.
Majd ontja. Spriccelnek a kövek.
Épp attól boldog, hogy fókuszpont nélkül
Képzeli el a teret.
A mozdulat, a sötétben testté lesz.
Világgá kiáltja az álmosságot.

 

(Illusztráció: Svetlana Smirnova: View from the Depth)

Hangoltság: derű és románc; Csillámló zümmögés; Az elválasztottság összekapcsol

 

Hangoltság: derű és románc

Kiöntött, drága kenet a neved.
(Énekek éneke)

Nemes egyszerűség. Csendes nagyság.
Emlékeinket kemény táblában kiadják.
S kiugrik a könyvből az alaksejtelem.
Mintha ő találna ránk. Arkhé. Rekonstruált elem.
Szikes rónák, bércek, sötétlő morál.
Olyan szomorúak most az iskolák.
legyen inkább műhely, otthon, olvasás.
A művekből épült erudíció: lakályos lakás.
A föntről származó, működő életelv.
Hogy ismétlés a lét. Gondolkodni kell.
A szépség, mint anyagiság.
Már hogyne lenne belső lényege?
Az, ahogy az arc, a rúzs, a szempillák összhangja
A hajzuhatag míves épülete.
A meleg-barna szemgolyókkal hadban áll?
Reggelre egy fehér gerle leszáll.
S katedrálissá változik az asszonánc.
Szövetté lesznek a szöveg hajlékony rostjai.

 

Csillámló zümmögés

Szomjas ásványvíz

Az ihlet este formájúvá lesz, s az ég színeire bomlik.
Karaktereket spórol a figyelem. Lecsukódik a szem.
Tárnáiba fogadja az éveket a pupilla.
Majd újraírja, amit kihagyott a líra.
Dialógusba kezd a limerick a kankalinnal.
A megbonthatatlan idővel, mint narratív szövettel.
Egyetlen mondaton belül van benne a műhold és az égbolt.
Liftezik a szív, ha az antropocénről olvas –
Összeér, ami tegnap szétfolyt.
Mintha ikrek lennének a hétfő és a kedd.
Az ismétlések titka, hogy rendelkezzünk életkedvvel
Ellentét csomagolva ellentétbe. Mint gézbe bugyolált,
Képlékeny olvasat. S azon belül egy kisebb tároló edény.
Mintha egy meta-modern dilemma lapulna az esszé dobozkájában.
Belemártja tekintetét az összegyűrt árnyak festékanyagába.
„Hadarva ír, mint Rilke vagy Kafka.” Mellette magyarázó angyal.
Sebes körte, fonnyadt narancs, néhány szeder.
Nem is gondolta, hogy ide a papírboltos kislány jön el.
Benne van a kötetlenség, a szabadság.
Tehermentes lét. Jelenléte színtiszta ármány.
„A bölcsész járatlan ösvényeken jár.
A kitaposott utakon átvág.”
Mint aki minden férfi lelkén átlát.
Vörös hajában egy fehér rózsa.
S ott van előtte a pulton A szellem fenomenológiája.”
A tragikum eltűnik, s ott a derű, a románc.
Kagylót becéz a szingularitás.

 

Az elválasztottság összekapcsol

Tervvázlatok

Szintetikus eufória, poszt-digitális szürrealitás.
Menekülés a kitaláltba. A kapcsolatba kerülés,
Amiből hiányzik a mag: a találkozás.
Ez nem én-azonosság, csak nyers entitás.
Itt a papíreperfa kérge.[1]
A morál és a poszt-szubsztancia
Lágy genealógiája.
A szellem szürrealitása, plasztikussága.
Elevenítő ereje, a lélegző kontextus.
Most jön. Éppen a szomszédban tankol.
A nyelv és a tapasztalat.
Pézsma és avokádó –
Adrenalin parfüm. Júda oroszlánja
Belép a teremtett múltba.
Ő ad képességet, hogy gondolkodni
Tudjunk a világról.
Ebből lesz ama fluid prizma, amin keresztül
Prófécia érkezik.

 

[1] Hajós Eszter kifejezése

(Illusztráció: Uğur Ergül: Subconscious (2021))

Páracsipke, selyemfény; A befogadás utóélete

 

Páracsipke, selyemfény

Szösz

Két szemöldök között behegedve
Pici, vörös rúzs-félhold.
Bíborszín ösztön ébreszti
Az alvót, elvakítja a gyönyör.
Lélek, idegek, én. Pulzusszám hallgatása.
Entrópia, szingularitás.
Egybesimul a reggel és az éj.
A végtelen elveszíti szabályos
Lüktetését Akkordok éhes cseppkövei
Bámulják a reflektálatlan öl finom ráncait.
Legszebb a második visszaalvás.
Jöhet a közlés eseménye.
Karizmatikus kedd. Keserédes írás.
Este tévedésnek tűnt,
Ami hajnalban erős telitalálat.
Csupán egy ötlet, ami kibontja szárnyait,
Mint rózsaszirmok közé esett vízcsepp.
A hernyó kibújik a sprőd pokróc
Kabátból, vége a háborúnak.
Jön a pillangó-lét. Fegyverszünet.
Azután játéknak tűnő birkózás.
A centrifuga megáll.

 

A befogadás utóélete

Ízlésalapzat

Mintha megannyi rejtjel és kulcs
Volna a lelkemben, melyek kódokat
Adnak a legféltettebb titkokhoz,
Mintha a szívemmel látnám,
Lényegem legbensőbb észlelésével
Fognám föl a szellemmel összefonódó harmóniát.
S érteném a tapasztalatot, amit eddig
Közönnyel fogadtam el a ráció szintjén.
Most továbbmegyek, belépek a ráérés,
A reflektálatlan figyelem dimenziójába.
Már az se izgat, miként találok vissza?
A sejtek konzisztenciája a jó ösztönt beissza.
Mintha ott lenne a cél, ahol a kezdet.
Nem látni mást, csak a keresztet.

 

(Illusztráció: Tammy Crawford: Raindrops on Rose)

A dolgok és az én; Imahárfa; Vas István – atlasz

 

A dolgok és az én
A nyelv és a világ

A nyelvében megalkotódó személyiség
A személyes viszony, ami önmagát kimondja.
Mint a szóban az illat, virágban a méz.
Az igehirdetés szakrális bolondja.
Lezáratlan történet. Egy új tapasztalat egén.
Csillámló szubjektumok. Az utcákon történő lét.
Szövete, folyók és tavak aranya.
A sebekre tekert, idilli géz.
Az idő és a nyelv. A beszéd, ami teremt.
Az oszthatatlan egyediség.
Ami árnyékként az értelmezés függönyén mereng.
A praxis. A mátrix. A tiszta ész.
A szeretetben nincsen félelem.
A hatás a közmegegyezés helyébe lép.
Formáját juttatja érvényre az értelem.

 

Imahárfa
Szenzitív artikuláció: klasszifikálja ön-lényét

A zeneiskola gyantaillatában
Rácsukja az ajtót egy félmeztelen gordonkára.
S ott a folyosón ír egy szonettet.
A szóródásról, a képződésről.
Halmazállapot, íz és tapintás révén
Lesz felület, szín és pöttyös ananász.
Szétcsavarozható ősállapot-megértés.
Alakzat és érzéki tapasztalat.
Fenomenológia-virradat. Új lap.
Nadrágtartók, kockás nyakkendők,
Zsilettek, melltartók. Szattyánbőr szaga.
Léthelyzet-rekvizitumok.
Gránátalmás álmodozás. Éjszakai ábránd.
Jácintba oltott fréziák vörös szirmai.
Szoprán hegedűszóló. Narratíva-esszenciák.
Érzés-sűrítmények a lélek legalján.
Valahol a múlt alatt, ahol egy súgólyuk ordít.
Nézzetek fel a rézkígyóra!
Ő az írás hús-vér teste.

 

Vas István – atlasz
30 éve távozott közülünk

A fénybe emelt tárgy.
A teljesség, az abszolútum hibátlan erudíciója.
Formába tört érzések. Ellesett nyelv.
A klasszicizmus, mint belső világ.
Az alexandriai könyvtár, Gesamtkunstwerk.
Akaratlan alliterációk. Galaktika. Gének. Világ.
Álló pillanat. A legkékebb szöveghely.
Messzeség fátyla alól kibújt rejtjel.
Kitapogatta a sötétben a hűs kontextus réseit –
Ujjai behatoltak a halhatatlanság szövetébe.
Igéket szőtt a pillanatba s az évbe.
Tudta, hogy a lehelet testté lesz.
Nem rendítette meg a kezdet, s a vég se.
Mintha sejtette volna, hogy narratíva a lélek.
S a boldog pesszimizmus egy érv lett.

 

(Illusztráció: Olesya Dybovik: The music of wind Painting)

Éltető ideál: ujjak bábjai; Átírás, forgatás: nem beszédben áll

 

Éltető ideál: ujjak bábjai

Először az állólámpát érintette meg.
Utána a papucsokat állította párhuzamba,
Majd a szobaajtó kilincse következett.
A legkisebb helyiségbe sietett.
Felhajtotta a vécé deszkát, hogy ne okozzon zajt.
A csapot is megfogta.
Emlékezett a munkahelyén erre.
A szappan kicsúszott a tenyeréből és a kádba hullt.
A dugó drótja belenyomódott anyagába.
Egy kábult légy a tenyerébe ugrott.
A feje beleakadt a törölközőtartóba.
Megfogta ujjaival a fogkefét.
Majd a fésűt. A pizsamanadrágját.
Utána a szendvicset.
A táskát, amibe belehelyezte az ennivalót.
Jött a lépcsőházi ajtó.
Majd a kedvesének a kezét kulcsolta össze.

 

Átírás, forgatás: nem beszédben áll

Foglalkozása: riporter

Ahogy a lány kiszáll a metróból,
Követi a kamera, beül egy kávéra
A Piktogram teraszára.
A nyelv világra hozza a személyiséget.[1]
Ott rögtön rámegy a smink.
A nyelv rajzolja meg a lélekhez
Az arcot, kifaragja a szó a jellemet.
Egy képzeletbeli, rózsaillatú agyagból.
Az utca, ahol sétál,
Létrehozza a gondolkodást,
Akár egy szép útkereszteződés.
Oktogon. A vers egy elegáns hölgy teste.
Negyven éves, csinos, intelligens.
Egyetemista. Claudia Schiffer hasonmása.
A blúza rózsaszínű, selyem, kék pöttyös.
Úton van, lady, mindvégig úton lesz
Az egyetlen nyelv felé, amibe belehímezte a lét.
Súgja a fülébe egy filológus-főpincér.
Szépfiú. Megihleti a nőt. Jézus hasonmása.
És megszületik egy négykezes haiku.

 

[1] Az egyén, a szubjektum előtérbe akar kerülni. A nyelv elé. De a dolog nem kerülheti meg saját eredetiségét, eredetét. Az is ered valahonnan, ami örök. Arkhé.

 

(Illusztráció: Colin Thompson: Living Stairs)