Kántor Zsolt összes bejegyzése

Éltető ideál: ujjak bábjai; Átírás, forgatás: nem beszédben áll

 

Éltető ideál: ujjak bábjai

Először az állólámpát érintette meg.
Utána a papucsokat állította párhuzamba,
Majd a szobaajtó kilincse következett.
A legkisebb helyiségbe sietett.
Felhajtotta a vécé deszkát, hogy ne okozzon zajt.
A csapot is megfogta.
Emlékezett a munkahelyén erre.
A szappan kicsúszott a tenyeréből és a kádba hullt.
A dugó drótja belenyomódott anyagába.
Egy kábult légy a tenyerébe ugrott.
A feje beleakadt a törölközőtartóba.
Megfogta ujjaival a fogkefét.
Majd a fésűt. A pizsamanadrágját.
Utána a szendvicset.
A táskát, amibe belehelyezte az ennivalót.
Jött a lépcsőházi ajtó.
Majd a kedvesének a kezét kulcsolta össze.

 

Átírás, forgatás: nem beszédben áll

Foglalkozása: riporter

Ahogy a lány kiszáll a metróból,
Követi a kamera, beül egy kávéra
A Piktogram teraszára.
A nyelv világra hozza a személyiséget.[1]
Ott rögtön rámegy a smink.
A nyelv rajzolja meg a lélekhez
Az arcot, kifaragja a szó a jellemet.
Egy képzeletbeli, rózsaillatú agyagból.
Az utca, ahol sétál,
Létrehozza a gondolkodást,
Akár egy szép útkereszteződés.
Oktogon. A vers egy elegáns hölgy teste.
Negyven éves, csinos, intelligens.
Egyetemista. Claudia Schiffer hasonmása.
A blúza rózsaszínű, selyem, kék pöttyös.
Úton van, lady, mindvégig úton lesz
Az egyetlen nyelv felé, amibe belehímezte a lét.
Súgja a fülébe egy filológus-főpincér.
Szépfiú. Megihleti a nőt. Jézus hasonmása.
És megszületik egy négykezes haiku.

 

[1] Az egyén, a szubjektum előtérbe akar kerülni. A nyelv elé. De a dolog nem kerülheti meg saját eredetiségét, eredetét. Az is ered valahonnan, ami örök. Arkhé.

 

(Illusztráció: Colin Thompson: Living Stairs)

A Pilinszky sziget; Pilinszky grádicsok

 

A Pilinszky sziget

Interakció-dekonstrukció
100 szótő

Szinte kibírhatatlan ez a sok szépség,
Amit tékozol a tudás. Amit az ész hazavisz.
Mégis: az érték a láthatatlan.
Oda tart a fikció, a hit.
A bölcs lelassulás.
Nem determinált az inspirált credit.
Elegáns elegy. Pozícionálja a Szent Lélek.
Az érzékelés legbelső énje.
Reparált művek szemantikai aurája.
A gazdagság, ami végtére is, egylényegű.
A kép és a hang-nyelv egyetlen szájban
Csókolják egymást a hajnal és a villamos áram
Sebezhetőség és hangszer. Két entitás.
Minek elméleti terheket tenni rá?
Minden gondolat mögött egy csillag áll.
A szentség nem morál.
De respektálja a Legfelsőbb Arc,
Ha a kegyelem mellé az ész odaáll.

 

Pilinszky grádicsok

Relációk

Ahogy Jób mondta, bár lenne a lelketek az én lelkem helyén, nézd a tizenkét forrást, az Izraelt, amely táplálja a hetven pálmafát, a nemzeteket. Nézd Sámuelt. Aki nem hagyott egyetlen Igét sem a földre esni. Hívd a Szent Lelket, Aki Szellem. Hallgasd Ábrahámot, aki támaszkodott az Örökké Élőre, tudta, hogy fel fogja támasztani Izsákot, ha kell, mert Neki mindenek élnek. Figyeld meg Gedeont, aki kitette a gyapjút, mint Urimot és Tummimot, hogy választ kapjon az Úrtól, nézd Zákeust, az alacsony uzsorást, aki felmászott egy fára, hogy meglássa az élő Igét. Nézd Sámsont, aki visszakapta élete végén az erőt, a kenetet, a szót, hallgasd Márdokeust, aki Eszter királynőt intette, hogy menjen be Ahasvérus, perzsa királyhoz, hívás nélkül, járjon közben nála, figyeld meg Józsefet, miként emelte fel a Mémrá, az Ékő Ige, s lett a kirekesztettből megkínzóinak megmentője. Nézd a tipológiát, hogyan lesz Jézus az új idők Józsefe, Aki az egyház kedvéért elhagyta az Atyát egy pillanatra, hogy semmije ne maradjon, és átérezze a meggyilkoltak bánatát. Nézd Énokot, Aki nem tett mást, mint, hitt, és elragadtatott kegyelem által, emlékezz Illésre, aki ugyancsak felment Isten lakhelyére, anélkül, hogy meghalt volna. Nézz Mózesre, aki nem ment be oda, ahová vágyott, csak látta a földet, ami örök, mégsem fordított hátat az elhívásnak. Nézd Józsuét, Kálebet, akik legyőzhetetlenekké váltak, Pál apostolt, Aki mondta, hogy Isten országa nem beszédben áll, hanem erőben, és hogy előtökbe adom, amit az Úrtól kaptam, és nézd Pétert, Aggeust, Jónást, Jánost, Aki föltette az Apokalipszis fejére a diadémot. Nézd. Dávidot, a zsoltárok ragyogását, nézd, Ott van előtted a Legfelsőbb Arc.

 

(Illusztráció: Heinrich Nauen: Still Life with Musical Instruments)

Darling; Formaldehid; Tesztoszteron reneszánsz

 

Darling

Felhőatlasz lennél vagy Parfüm?
A szénatom benzolgyűrűiben
Is Te vagy most a vers, a korpusz.
Hús-vér írás.
Egy lemeztű pattogása a bakeliten.
Mint a múlt akusztikája.
Mi emlékeztet most rád?
A mediterrán permet,
Ami az este fényeiben alászáll.
És összerak egy átriumot?
A lelked valóban a hegedűdben maradt.

 

Formaldehid

E-Szimulakrum

Celofán-cápa
Belecsomagolja a vízpartot
Mr. Abszolút Vodka.
Egy tölcsér a völgy és elnyeli
Az összes esőt, ami lehull
A higanyt, a bölcselkedést.
A lázat is szigeteli –
Alázat nincs a kéjben többé
Ijedtség-parfüm az ampullában
Párolgó erdőbe zártan sírnak
A szív öblei. Katamaránok
Mint hógolyó a gyöngykagyló ölében
Valaha szabadságnak tűnt print
Összetéptem
A feledés: feladás
De jelentéstöbblet egyben
Összerezzen a küszöbre kiszorított
Tapasztalat: nyelv
Amin senki nem beszél
Nyers távollét a készenlétiség
Ösztrogén vagy melatonin?
Járdák egy felhőzeten: szárnyverdesés

 

Tesztoszteron reneszánsz

Reflektálás a Medienwissenschaft (Kittler) örömzenéjére[1]

A primadonna álmában a szoba egy hajó.
A tenger tartja, mint ágy. És csupa fű.
Egy nagybőgő belsejében puha kanapé.
S a húrok alatt vízesés. És hemzseg a rét.
A mikroprocesszor most meta-fikciót konstruál.
A tánc megáll. A bál fél pillanat alatt erodál.
A függöny mögött a Botrány Aktja áll.
A bárány a szöveg kijáratánál dedikál.

Létezik egy ősi, eredendő, még nem kifosztott nyelv.
Ez volt az optimum-kontinuum, ahol a lét kitelelt.
S a klaviatúra végül a dolgokra lehel.

 

[1] Első változatban a cím: Kontinuum-lábjegyzetek (Mozgólépcső)

(Illusztráció: Jayne Schelden: Edna’s Morro Islay Hill)

 

A kihűlt, üres nézőtér; A leglágyabb örömök szövete; Gravitáció excellenciás úrnak

 

A kihűlt, üres nézőtér

Szerző nélküli textus

Nem megíratlan. Apokrif.
Valamikor a történelem feltételezett kezdete előtt.
És még annak is az elején.
Ami természetesen egy korszak vége volt
Lezárása az időnek. Újrakezdés.
A régi elsüllyesztését követően
Maradt azért néhány mag, csíra.
Vannak dolgok, amelyek soha
Nem pusztulnak el.
Kompatibilis nyelv és világ.
Az örökkévalóság felosztása területekre.
Rongyszőnyegeket vagdalt a felhőkből
A grémiumok tamburmajor kurátora.
Majd krumplicukorból és fahéjból
Mozgólépcsőt jó és rossz között.
Azután egy áldozati oltárt.
Azon égették el a múlt nevű eretneket.

 

A leglágyabb örömök szövete

Talált érzések szöveghelyei

A tér és idő nélküli lét
A bármikor és a sehol húr-rácsai között
Egy általános test legeldugottabb odújában
Zajlik a huszonegyedik század
Mint álom a fej magzatburkában
Genealógiák kusza szövevénye
Darálja és köpüli, szövi és horgolja
Azt az új világrészt, ami a holnap.
Sok elvarratlan szál áttüremkedik a voltba
És átvilágítja az idő angyalának korpuszát
Mint múltat
S egy tekintetben összegződik a sorsok
Írásos üzenetekkel átszőtt szőnyegmintája
Történelem, ég, föld, háborúk és vágyak.
S mind ezek egyetlen értelem küszöbén állnak
Mint figyelmeztetés: szeretet és alázat
Hihetetlen, de a korszak végén a jók megállnak
Látják, hogy az ítélet szele kiárad.
S egy mindent felülíró szellem jóízű esővel áztat

 

Gravitáció excellenciás úrnak

Hajós Eszternek
A Hol a Nap Textus apropóján

A tömegvonzás melléktermékeként
A téridő görbületét álmában kikalapálja
A Fehér Törpe, neutroncsillag néz rá.
Te most megváltoztatod a világegyetem sorsát.
Igen, csak a Nap galaktikán kívülre gondolkodta magát.
Az égbolt-íróasztalról a szőnyegre szállt.
Visszatennéd, Excellenciás Uram?
Főtisztelendő Kubista Mágnes.
Igen, igen. És keresni kezdte a célszemélyt.
Az Ágenst.
De a szőnyeg bolyhai szétnyíltak egy helyen
Éltek a ritka alkalommal, hogy megmutathatják
Háttérsugárzásuk domesztikált hatalmát,
S ez az uralom most kiterjedt a fantázia
Világára és a lírai erudícióra is.
De a képzelet visszabeszélt.
Már amennyire lehetett, gyorsan rajzolt
Egy Másolat-Napot a hologram-irónnal.
Akkor a Gravitáció felkiáltott: szórakozott
Voltam bizonyára, hogy nem észleltem,
Hogy megszegték a törvényemet.
Most az egyszer nem büntetek.
Nem tehetett róla a Nap, hogy leesett.
S akit előléptetek, az a képzelet, meg az emberek.
Akik elrejtik, amit féltenek.

Hol a Nap? (Holnap)
Egy könyvlap nyeli el a Holdat.
A mágnes a vesztegzárat feloldja.
A gravitáció most csónak.
A Napot a partra kitolja.
Lám, a kitolás olykor orrvitorla.

 

(Illusztráció: Sharon Koppel: Sun design quilt)

Szóhoz jut a nyelv; Az örök eredete; Páfrányfenyő

 

Szóhoz jut a nyelv

A megértendő dolog útja

Lám, az önazonosság se mozdulatlan.
Az identitás nem hőkezelt.
Mert az igazi tudás megíratlan.[1]
A zsigerekben van a nyelv.
Bár a kavicsok dobódnak.
Még mindig a törvény a csónak.
Beszivárog a réseken a kegyelem.
A tárgy, a motívum s az élmény.
Mint látványt a szem, hintáztatja
Az esőcsepp a fényt, a pillanatot.
Már nem az apám ó-embere vagyok.
Hanem az új, átírt természet.
Akit épp a gondolat miatt nem ér el
Az enyészet. Mert ott a szellemem.
Ama vér. Ami egy mindenséggel felér.

 

Az örök eredete

Miként lehetséges, hogy ered, ami mindig volt

Érzéki látszás. Átadjuk a szövegnek magunk.
S legyen a papíron print. Ige.
A világok termelője. Rezgés és zúgás.
Reggelbe csomagolt mondatok.
Szó-zsemlemorzsa. Anyag a nyelv.
Élővé tett dikció és fikció. Pocakos manzárd.
Lefogyott szekrények.
Megannyi könyv a befőttek között.
Néhány kép a falakon, Salvador Dali,
Szétfolyó idő. Chagall. Piros-kék kecskék.
Picasso szellemei. Kerubok, szeráfok.
Paul Klee hangyái a varrógépen.
A befejezett mű. Illúzió és harmat.
Ágak. Kéz. Gyanta és méz.
Szőlőszemek a gitárdoboz alján.
S elkiáltja magát a hárfa. Zengj, Isten
Szép álma. A felszínről kitörölte
Az emberiség, de a mélyből újraírják
A spórák az angyalnyelvet.
Jézus bűnösöket legeltet.

 

Páfrányfenyő

Szférák, kaptafa, kalucsni

Pálinkás étcsokoládét ettünk este.
A Kálvin térre emlékeztetett,
Debrecenben, a vilmoskörte íze.
Okos karkötőt kaptál édesanyádtól.
Abban napoztál a Petra
Nevű kősziklán. Bárányok jöttek
A tengerpartra. Ritka látvány. Mondtad.
Édességgel kínáltad a juhokat.
Gyík futott el a szalmakalap alól.
Rímet kerestem és segített a Hold.
Ősi eszközök akadtak a kezembe
A nyaralóház kamrájában. Szamovár. Gereblye.
Kalucsni. A suszter kaptafa.
Egy sperhakni. Álkulcs, ahogy apám mondta.
Mindig vágytam olyan valamire.
Ami kinyit mindent. Megold, helyreállít.
„A szférák fölött hullámzó kompetencia.”
Megkapjuk, amit akartunk, csak másként.

[1] Kovács András Ferenc: Ars memoriae.

 

(Illusztráció: Emily Balivet: Feather Goddess)

A léptek és a lépcső; Esszé és esszencia; Az esztétikum magányossága

 

A léptek és a lépcső

Csinszka látogatása

 Ahogy a tűsarkú cipő a küszöb előtt,
A lépcső emlékezteti a múlt időt.
A járást, az érkezést, az elgondolást.
Ahogy egy hölgy az ajtó előtt megállt.
Pedig az idő nem látnivaló.
Csak körbeveszi a tájat, mint mappa.
Benne virul a kert, közepén a meggyfa.
Bárcsak ráhelyezné a gyümölcsözést is
A menny rejtélyes Atyja!
Ahogy a dallamokat a madaraknak adta.
Úgy adná a bölcsességet az embernek.
Mint védelmi képességet a fegyvernek.
A képmutatás ellen egyetlen érv maradna.
Visszaadná, aki az égboltba szabta.
Lenne újra jelenléte, hangja.

 

Esszé és esszencia

Rugási Gyulának

Egy gondolkodó és emlékezni képes felhő
Ereszkedik alá a lakott világra.
Benne van minden, ami valaha írásként
Megszületett.
S benne él a személy, Aki egyszerre éli,
Írja és ugyanakkor értelmezi is
Az Abszolút Művet.
Tehát ez a tudás nem bővíthető tetszőlegesen.
Csak a szellem által ihletett
Szövegek kerülnek bele.
Benne vagy? Kérded-e?

 

Az esztétikum magányossága

Empátia

Egy rózsaszirom nem képes betakarni
A tengerpartot, a hegyeket, mégis odasimul,
Ha lehull. A nagy erényekhez, eszmékhez
Vonzódik minden. Álmaink anyagából
Vagyunk. A kezdetnél érintett meg Isten.
A virág is abból a földből
Teremtetett, mint Éva és Ádám.
Az éden agyaga minden cserép.
Az anyatej, a mell, a márvány.
Törékeny a lét, a lélek s az ég.
De az égzengés nem érzelgős.
Az erdő hasában vár ránk.
Kimondja, amit akar. Rákiált a szellem,
Légy egyenes jellem! Te képmás!
A költő a semmiben is tért lát.
A szappanbuborék is lelkesíti a szívet.
Thrill. Felvillanyozzák a szemet a színek.
A pegazus voltaképp az erőszakos remény.
Fizikai módosulást okoz a rendkívüli rét.
A szépség bele van gravírozva a sejtekbe.
Persze a gyom: gondoskodás nélkül is bemegy
A kertekbe. Mint a méreg az elvekbe.
Bámulja a rózsaszirmot, ahogy rászáll a méh.
Nincs eredete, ahogy rátör a belefeledkezés.

 

(Illusztráció: Olha Darchuk: Roses and the sea)