Kántor Zsolt összes bejegyzése

A lélek tava

Egyre ugyanolyanabb a táj

(Márton László: Ottlik szonett)

 

A mi kedvünkért van? Egyáltalán bármi lehetséges
a mi kedvünkért nyáron?
A temetőből kifelé tartva egy kolléga búcsúztatása után.
Hogy ne lássák esendőségünk kitanult képmutatását.
Viccelődtünk.
Akár csak a katonaságnál, amikor reggeli tornára mentünk.
És lógni csak ködben lehetett.
Akkor néhányat az őrmester is elengedett.
Nyugodtan ácsorogtunk az alábocsátott ólomfüggöny alatt.
Ahogy Kornis Misi írta (hamarabb).
S ilyenkor kövekké fagynak a sarak.
Közel jönnek az éhes madarak.
Majd a tornaóra is elmarad.
Befagy a lélek tava.
Tél lesz. Tantermi feladat.

(Illusztráció: Piet Mondriaan: Vízparti fák)

Szépség: eszmény

A gomolyfelhő magát esőcseppnek képzeli

A levelek suttogva mormolják az igéket.
A toboz begurul: – Túl szakrális ez az ének!
Egy törzs a villámlástól megreccsen.
Az öreg fa kidől.
Siratja a tó csendben.
A parton halat eszik a sirály.
A szél a lombbal szóba áll.
S folyik a tudat! A világnagy párbeszéd.
Valami gonosz erő bűzlik. Hogy esne szét!
Nemcsak virágokból áll a nép.
De legalább szombatunk ne zúzza szét!
S beszippantja a hálaadást az ég.
Az elme álmos: elég!
S a fűben egy árny a csigaházra lép.

A kamrában megnyikordul a törött szekrény.
Bezárkózott a szépségeszmény.

(Illusztráció: Charley Harper: Mystery of the Missing Migrants, 1990)

Újragondolja

Milyen ijesztő é hideg
A szabadság –

Mégis frenetikus kolosszális grandiózus
És szól Istenhez a gond
Miatta tudom

Ha fölballaghatnék éjjel a hegycsúcsra
A hófödte Hermonra! például
Látnék egy gránátalmafát
Mit érnék el vele

S tébláboló reménységem tárgya
Értetlenül tekintene megtorpant érdeklődésemre[1]

[1] Vagy Isten nem képes értetlenkedni?

 

(Illusztráció: Alberto Pancorbo: The three souls of God)

Távolság: tartás

Amikor a szellem és a hang egymásba bújik. A szív distanciával figyel. A józanság záloga most tűpontos intuíció. Hideg koleszterin, mélabú. Sokcsatornás rezignáció. Villon a totális figyelem, Brueghel csont és hormon. Bosch az ösztönök hercege. Szimbólumok tartják fenn az elveket? Beszívják a színeket magukba a szavak. Gyököt von a világ. Ó, átütő lilák, sok szervetlen adat. S a szó a szájtól elhidegül. Csak szöveg a gondolkodás. Megint csak a látszat repül. Menjünk inkább tovább. Ott íródik szét a beépített hiba.

(Illusztráció: Gemma Capdevila: Light House Island)

Bergson szonáta

A mnemotechnika szárnyaiba ragadt egy bogáncs.
Majd azt mondjuk, hogy múlt. Ami lehullt.
Hiába történt meg, nincs nyoma.
Tényként aposztrofált gondolat.
A képzelet, akár a reggelek.
Az asztalon mákgubó fejek.
Mit kezdjünk hát azzal, amit megbántunk?
Talán az idő is egy könyvborító. Amit kigyártunk.
Visszajár a köldöknézés. Nem a szülei életét akarja élni.
Majd amikor belép a Másik, a sorsát magának kinézi.
A különbözés felöltözi az időt, mint életet.
Mint létet, ami fáj. Hazudhatná azt is, hogy képletes.
Ah! Tradíció-dúsítás. Részben érdekes.
Itt az idejéből kiforgatott tér. Semmivé lett beszéd.
Ígérted? Letagadod. Elég.[1] A lángja tiszta kék.

[1] Kimegy a nagyotmondók mondatainak kemény éle a megmerevedett szóbuckákon. Harde edge. A kizárólagosan szubjektív effektus (aspektus) kiég. Az álom néma marad. Bár durva a felülete a hallgatásnak éjjel, mégis opera-szerű, hosszú dramaturgiája van. A nézés egy tű. (A Te tekinteted valóban lemeztelenít.)

(Illusztráció: Rob Gonsalves: Flower Eclipse)