Kántor Zsolt összes bejegyzése

Konszonancia

Lábjegyzet-lift

Álmában a kép a beszélt nyelv. Írni azonban képes. Kedden sikerült áthoznia telefirkált papírját az álom-létből a valóságos tér-időbe. Egy pohárban, mint plazmát, tojásnak látta a formát. Vitte magával, mint csiga a házat, a virtuális szövet. Az építkező alázatot. És nem roppant össze. pedig ráléptek. Kiseperték. Falhoz ütötte a káromkodás. Nemcsak a tudomány nem gondolkodik, hanem az álomi forgatókönyv sem. De nem az ő írásával van lejegyezve. Tej és víz. Ennyit ért meg. Utolsó csíkok. Ez van a papírra írva. Kioltja az elmélkedés lényegét az írás. Hiányoznak a panelek, mint szépre csiszolt szövegek. Kis eleven, szerves modulok. Aranyba forrt, igazgyöngy-elemek. A mozdulat, mint tárgy. Szelep. Merev. Minden mondat ősrobbanás.  Térnyerés. A száj, mint a szavaknak szült lakás. Nyelv általi kitapintás és a matatás. A hús-meleg mélyből kinő a bombasztikus hatás. Mindenki a saját szájában él.[1] Ahol a kimondhatatlan henyél.

Levetett ruhák illata

A női test kérdőjelként fekszik a nagybőgő tokján.
A levetett ruhák, mint a mozdulatok, feltorlódnak
a szoba közepén. Majd –
Egy méh röppen be a nyitott ablakon
és megpihen a hölgy homlokán, hogy feligya a parfümöt.
Törékeny, tünékeny meghittség érződik.
A szoba sarkából a zongorista fiú megrökönyödve nézi.
„Az illat nyűge és gyönyöre.” Suttogja.
És leüt néhány akkordot. A nő szeme se rebben.
Az ösztön és a zsákmány egymásra talál.
A méh felitatja a nedvet a pórusok lankáiról.
Majd méltósággal röppen fel a csillárra.
A férfi odasiet az alvó testhez és megérinti
a sípcsonton aranyló pihéket.
A nyelve a nő orra hegyéhez ér.
Jázmin illatú öblítőt használ, gondolja közben.
Illat és burok. Ahogy a paplan alatt összebújnak,
hajnalodik.

 


 

[1] S ami a tudat alatt marad, az lábjegyzet. Szökőkút: a város egyik szállodaszobájában. De a  múlásról lebeszélt idő új utat talál.  Az értelem belemenekül a nyelvbe. Mint óceánba a hegyek. Szertefoszlanak az elvek. Földre locsolt ecet. A reggeli utópia puha. Ahogy elgondolod, már lomtár lesz s kuka. Babapiskóták, esőből főzött kávéba mártva. A megnyugtatás kozmetikája zárva.

 

Az idő és a nő

Az idő képes szemléletet váltani. Váltócipőt húzni. Szoknyát fölvenni, képes kihúzni szemceruzával a szemöldökét. Képes bevenni egy Aszpirint, amikor észleli öregedését a tükörben. Nekem, akinek telik, csodálatos látvány az. Olyan vagy nekem, mint egy elvetett mag. Mondom neki, amikor az ölembe kuporodik. Van súlya. Nem sovány, de szép arca van. Mint testnek a kenyér. Csíráid szabad vegyértékek. Minden testrészedet végigmasszírozom. S amióta elutaztál, folyton itt vagy. Az idő haja távollétében is nő. Olvassa Kundera Tréfa című regényét. Egész nap az ágyban várja, hogy behozzam a teát. Én meg késleltetem, mint Ő az összeköltözést. Szomjaztatom. Majd ha feltártad a titkodat! Talán ebéd után. Majd ha az Európa Unió minden országában a te pólódat fogják körbehordozni, amin rajta van a hangya-rajz, akkor elismerem, hogy van talentumod! A 700-as Club alatt szeretkezik velem.  Vagy az Önök kérték közben. A sötétség ráhangol a talpsimogatásra. Az is jó, hogy aludni lehet vele. Mennyire hiányzik? Nem kell arrébb tenni a zokniját, ami frenetikusan tiszta volt. Most azzal is megelégednék, ha rám köhögne, vagy elutasítaná a kalitkám. Azután kopogtatna az ajtón. Csak láthatnám mosdani a kisúrolt kádban! S megint eljátszhatná, hogy haragban vagyunk. Arra ébrednék hétfőn, hogy visszahozta szobámba a szombatot. Jó volna.

A patak és a logosz

Kántor Zsolt versei

 

A patak és a logosz

Ízek

Van egy határ, amin túl az identitás fogsággá válik. A világ és én, feloldhatatlan ellentét. De a halál után is érvényes a frigy Istennel. Ez egy hús-vér könyvtest találmánya. A Messiás vére köti össze a lapokat. Megfeszülsz, kitágulsz. A szeretkezés, mint értelmezés. (Németh Gábor) Hűvös, szétroncsolt vasárnap. Metronóm kattog, egy sárga barakk. Miért kell bárminek megoldódnia? Miért nem maradhat önmagán belül (a kép). Kigyúlt víz alatt van a múlt. „Halat pólyálgat a patak.” (Radnóti Miklós) A beszéd olykor elfut a tudat elől és önállóan dönt. Nem lettem sarokba szorított személy. A poézis, mint önfeledt tánc. Ott volt, ahol hirtelen egyszer csak találtam magam.

Ami fölött ál az egésznek, az az Úr lehelete. Nem egyenlő a látható égbolttal. A lényeg az, hogy ne legyen gátja, akadálya annak, hogy teljesen átéljük, ami az Isten igéjéből számunkra személyes kijelentés. Úgy kell élnünk, ahogy gondolkodunk, különben végül úgy fogunk gondolkozni, ahogy élünk.

Cage-ín spiritusz

Fel akarom szedni a hangokat.
Meg akarom nézni, mi van alattuk.
Valaki tematikusan csempézte őket az előszobába.
Bár én napok óta járok rajtuk.
És óvatosan lépkedem,
nehogy kimozduljanak a helyükről
a hozzá nem értésem miatt,
mégis le kell bontanom a mintázatot,
amit képviselnek, hogy egyenként megismerkedjem
az alkotóelemek zsenialitásával.
Persze, mondhatjuk azt is, hogy ín.
Inak, csontok, idegek és nyirok.
De önmagukban is, egyenként tudnak valamit
az egészről, amit elhallgatnak.
Ez a teremtés legbelsőbb szobája.
Szabálya. Ne hagyd, hogy kibelezzék
a titkot!

Villon, Brueghel, Bosch

A szellem és az hang egymásra talál. A szív distanciával figyel. A józanság teljessége most tűpontos intuíció. Hideg koleszterin, mélabú. Sokcsatornás rezignáció. Villon a totális figyelem, Brueghel csordultig forma, Bosch az ösztönök hercege. A másvilágba vágyás, ugyanakkor a tisztával kacérkodás ikonja (a múlás feleselése).

Isten visszajött nyári szabadságáról, stop! Kezdi elrendezni az iratokat, a kulcsokat még nem találja, de a pókhálókat már leszedte. Ne féljetek, mostantól uralkodik az Úr. Szimbólumok tartják gerendaként a pszichikumot Beszívják a színeket magukba a szavak. Gyököt von a világ. Ó, átütő lilák, szervetlen kékek. Vigyázó szemeteket Párizsra vessétek! Bú-zöld ikonok, a száj lerogyott paneljai. Gigantikus freskó az űr. Mindenütt ideg ül. S a szó a szájtól elhidegül. Csak szöveg a gondolkodás. Megint csak textus az empíria. Menjünk inkább moziba.


kép: Hieronymus Bosch – Gyönyörök kertje

Versek

A laudáció konkordanciája

 Kurtág György – indák

Egyenlőségjel-zárójel kombinációk.  Stukkók és timpanonok. Az arány előtt megtorpan a szó. Nem esik bele a biztonsági sávba, ami beszippanthatná. Mint az ész fotocellája. Szél lapozgat tenger-szerű teljességben. S a dagály megérkezik. A vízcsepp bebábozódik a hangban. Lázas hipotézisként észleli a nyaraló a hirtelen ölébe pottyant újságot. A szavak nagy gyűjteményeként. Nem kánon-széria. A laudálás ellenszéruma. Kettétört összetettség. Egy hegedű. és egy fagott összeforrása. Sáncok a referencia – paradigma/doktrína oltárán.  Megint egy zord effektus. Xerox. Reneszánsz gyufa a szubrett szájában. Szobrok az összecsukható rezidencián. Most a fülén keresztül megy be a gyógyulás. Minden egyes hang világosabbá/ tisztábbá szűri a látványt. Hogy nincs bújócskára mód. leskelődni se lehet, pedig jól esne. Ott állunk a színpadon, pőrén, beavatva.

 

A kert és a park

Bővérű szőlők, mondat-csonkok, kacsok. Ott lóg a lugas egyik sarkában tavalyi drámám, a Pupilla. És nézi, amit csinálok. Ott kelleti magát a szöveg, mint egy alig használt szalvéta. Újraírható szöveg. Odacsipeszezve a szárítókötélhez, összetűzve húsz oldal. Fújja a szél egész télen és áztatja az eső. Belelapoz a holdvilág. Rácsöppen a madárürülék. Itt maga a kert is olyan, mint egy forgatókönyv. A tékozló bábu című színmű oldalai a verandán vannak kiragasztva. Mint harminchárom kézzel írt plakát. A dirigens főhős a szabad versek szabadságáról értekezik. S a monológok közé ábrák is kerültek. Az egyiken egy szimmetrikus, bukszussal körbeültetett park. Középen egy hársfa. Debrői hárs. Jegyzed meg ölelkezés közben. Ez az elbeszéléshez való viszony. Egész nap az írásokat bámulhatja, akit ide meghívunk. Nézni lehet, ahogy az idő megeszi a lapokat. Rögtön fölvetődik számodra a spontaneitás széthasadása. Mert a csodálkozás: tapintássá változik. Letapogatja a figyelem a feltárandó anyagot. Én meg benézek a szembogaradon át a fejedbe és kirendezem a színpadot. Ez a hanyatlás ellenpontja. A klasszikus, hideg szkepszis. Látencia. A megértés olyan finom hangokból szőtt anyag, mint a teoretikus érzék. Áthatolás. Trauma utáni merengés, rezgés. Intuícióba kevert derű. Combjaid között a dac, selymes bundába bújt sejtetés. Trópusok. Zöld lomb, billegő levélkék. Minden kapcsolót áramtalanítani! Adjuk ki végül a jelszót. Mint Claudio Magris. Digitális analfabétát játsszunk. És igazából a szent dolgok a pihenéssel következnek be.

Monika-Traikov_web9

A füzetben alvó nyelv

Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész sem lenne ennyire jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek. Az elmélkedő olykor átlép egy új gondolkodásmódba. Majd jön a bor és egy kis szóda. S a kételyek most lesznek lebontva. Lassan szétnéz a másik fejében. Ha már bent van, legalább kinézzen. Hát igen. Mindent kimondtak mások s elmeséltek. Hiány honol. Szellem vagy kísértet? Még mindig csak sétálnak a szelídek. És széthull a Hold. A vers meg úszik a Dunán. Fanyar a bor.

 

Monika-Traikov_web16

 

képek: Monika Traikov

Kierkegaard – grádicsok; A tó és a varrás

Kierkegaard – grádicsok

  

Itt van újra a lét, a reggel és a lélek.

Indul a nap, bár kicsit vontatott.

Ma is kijön ebből valami részlet.

Nem virtuális, nyomtatott.

 

A festékpatronban por formátumban cserélnek

eszmét a lehetséges mondatok.

Lehengerlik, elsimítják valahogy a fények.

Vagy ölükbe veszik angyalok.

 

Mert nyüzsög egy egész tenyészet.

Olajfák, őzek, tó, oltár, levél-nesz.

Szinte minden megvan. Az ész szelektál legott.

 

Mintha tojáshéjakon aludna. Unja a fészket.

Majd háborogva behajtja a mű-egészet.

Mint egy könyvet, elnyeli a polc.

 

 

 

A tó és a varrás

 

Amikor belegázolt a Genezáreti tóba,

otthon,  a falujában, éppen imádkoztak érte,

az égen felszakadt egy régebbi varrat. Kifordult egy felhő

a sarkon és dudált. A toronyban eldőlt egy létra.

A pulpitusra ráereszkedett egy pók.

A csigák összebújtak a füvek között, a templomkertben.

A lelkészek közül az egyik böjtöt kezdett érte.

S abban a minutumban, amikor megmártózott

a távoli ország legtisztább vizében, kinyílt egy ajtó,

s a feltorlódott pillanatok gyorsan kiszabadultak

a lefagyott időből. S elkezdett épülni egy város

a bordái alatt. Valaki hívta mobilon.

Hogy közölje vele, marad.

 

 

 

 


 

 

 

 

Benne élünk, mozgunk és vagyunk

Eleinte Epiktétosz szövi és írja

a nagy elbeszélést,

majd átadja a tűt és a cérnát

az  esőnek. A víz ceruzája a kő.

Az eső beleír egy édesvízi trillát

és megkéri a Holdat,

fesse aranyra a dal-foszlányokat.

Ariadné tiltakozik, ő inkább ezüstöt kérne.

Hogyne. Azt már nem!

A Hold dönt: az égbolt kékjébe mártja

a pennát és ráapplikálja

a felhők korongvattáit is a műre.

A Dialektika nevű bárány replikáz.

Kicsit napos, de mégis halszálkás

citromsárga illene bele. Méz és olaj.

Talán egy kis galamb gané.

Szövi bele Szókratész.

És kortyint 15 százalékos almalét.

Kollázs kell, azt szereti a nép.