Kántor Zsolt versei
A patak és a logosz
Ízek
Van egy határ, amin túl az identitás fogsággá válik. A világ és én, feloldhatatlan ellentét. De a halál után is érvényes a frigy Istennel. Ez egy hús-vér könyvtest találmánya. A Messiás vére köti össze a lapokat. Megfeszülsz, kitágulsz. A szeretkezés, mint értelmezés. (Németh Gábor) Hűvös, szétroncsolt vasárnap. Metronóm kattog, egy sárga barakk. Miért kell bárminek megoldódnia? Miért nem maradhat önmagán belül (a kép). Kigyúlt víz alatt van a múlt. „Halat pólyálgat a patak.” (Radnóti Miklós) A beszéd olykor elfut a tudat elől és önállóan dönt. Nem lettem sarokba szorított személy. A poézis, mint önfeledt tánc. Ott volt, ahol hirtelen egyszer csak találtam magam.
Ami fölött ál az egésznek, az az Úr lehelete. Nem egyenlő a látható égbolttal. A lényeg az, hogy ne legyen gátja, akadálya annak, hogy teljesen átéljük, ami az Isten igéjéből számunkra személyes kijelentés. Úgy kell élnünk, ahogy gondolkodunk, különben végül úgy fogunk gondolkozni, ahogy élünk.
Cage-ín spiritusz
Fel akarom szedni a hangokat.
Meg akarom nézni, mi van alattuk.
Valaki tematikusan csempézte őket az előszobába.
Bár én napok óta járok rajtuk.
És óvatosan lépkedem,
nehogy kimozduljanak a helyükről
a hozzá nem értésem miatt,
mégis le kell bontanom a mintázatot,
amit képviselnek, hogy egyenként megismerkedjem
az alkotóelemek zsenialitásával.
Persze, mondhatjuk azt is, hogy ín.
Inak, csontok, idegek és nyirok.
De önmagukban is, egyenként tudnak valamit
az egészről, amit elhallgatnak.
Ez a teremtés legbelsőbb szobája.
Szabálya. Ne hagyd, hogy kibelezzék
a titkot!
Villon, Brueghel, Bosch
A szellem és az hang egymásra talál. A szív distanciával figyel. A józanság teljessége most tűpontos intuíció. Hideg koleszterin, mélabú. Sokcsatornás rezignáció. Villon a totális figyelem, Brueghel csordultig forma, Bosch az ösztönök hercege. A másvilágba vágyás, ugyanakkor a tisztával kacérkodás ikonja (a múlás feleselése).
Isten visszajött nyári szabadságáról, stop! Kezdi elrendezni az iratokat, a kulcsokat még nem találja, de a pókhálókat már leszedte. Ne féljetek, mostantól uralkodik az Úr. Szimbólumok tartják gerendaként a pszichikumot Beszívják a színeket magukba a szavak. Gyököt von a világ. Ó, átütő lilák, szervetlen kékek. Vigyázó szemeteket Párizsra vessétek! Bú-zöld ikonok, a száj lerogyott paneljai. Gigantikus freskó az űr. Mindenütt ideg ül. S a szó a szájtól elhidegül. Csak szöveg a gondolkodás. Megint csak textus az empíria. Menjünk inkább moziba.
kép: Hieronymus Bosch – Gyönyörök kertje