Oly méltányosnak érezte, amit megtett.
Minél igazságosabb volt, annál bűnösebb lett.
Mert a hivalkodást, mint érvet, tolta be az ész.
Új álarcát mutatta az agresszor őszinteség.

Lám, az eufónia egy sodró makáma.
Közben egy másik énné lett, sirályból páva.
Átjárta az extázis, mint léggömböt a szél.
Majd a hang álmodta meg, mint életre kelt regét.

A történelem korszakküszöbre ért.
És megtorpant. Mintha a várakozás volna a tét.
Volt benne szusz. És új lélek-bibék.
Egyetlen szabad vegyérték is találhat tervet.

S a dallamot, mint egy kontextus nélküli verset.
Újraszőtte, mint megálmodott kertet.
A Napból kifolyó ég.

(Illusztráció: Justin Gaffrey)

Mint a hústest lelke. Megborzong egy emlék.
Érezni a múlt duzzadó csendjét.
Sejtjeimben zúg a fantáziavilág.
A tudat inspirációért kiált. Eltörtek a dáliák.

Fészkelődik a talány. A bőr alatt rezeg.
Szertefoszlanak a borzas érzetek.
Valami a Galaktikában megrepedt.
S a szövet, ami meghasadt haránt.

A javára fordítja a hiányt.
Őszi tájat vetít a szem a hóba.
Mint tartozás, az évszak is leróva.

Az idő önnön szálait bontja. Göndörödik a gondra.
S a szél az éjszaka haját befonja.
Mint gombot, fölvarrja az égre a Holdat.

S mindezt a paplan alatt elmondja.

(Illusztráció: Marney Ward: Bowl of Beauty II)

Érkezik szentjánosbogár
Pókháló-hárfán és pitypang-hegedűn
Játszik a fuvallattal mint cérnával a fű
A Baross téren gospel folydogál
Ruth karjai között egy fonott kosár
Mandula, banán és olíva
S ahogy a trolibusz fölmegy a hídra
A szundikáló zenebohóc fagottja
Rádől a szemben ülő dobosra
Aki a tokjából rögtön kibontja
Nagy megrökönyödésre megfújja
S táncra perdül néhány illatos díva

Jön egy kis kék ég lila ágak fagy s szár
A mérnök már a fogantyút harapná
Nem evett semmit manapság –
Ő csupán egy adattrezort szeretne
Zavarja az improvizálás, mint eszme
Az esti lefekvésen még tán merengne
Nem számít a neje: hű-e, szent-e?
Esküszik a csepegő ereszre
A fagott is azt dünnyögi: Fejezd Be!
Magányát a bankba. letétbe tette
Az Este, mint egy tervrajz. Szeresse?

A tudás feletti rész, ahova betör az intuíció. Az elnémult, de szóra bírható „egész” szóburkait pukkantgatja ki. A végest csak érinti. Az empátia több mint a megértés. Magáévá emészti a karakter az ihlettel együtt a szót. A disszonanciák kivesézése az unalom visszaszorításának egyfajta kísérlete. A menekvés terrénuma. Érdemes Kurtág Györgyöt hallgatni és Kocziszky Évát olvasni együtt ilyenkor. Hogy örömet talál a gondolkodásban. Az álom értelmet nyer. Még akkor is, ha a stílus szétesésként mutatkozik meg. S a szellem: cizellált szelenceként. A néző (az olvasó) megismétli magában az alkotófolyamatot. A szövegbe kódolt iránytű a befogadóra mutat. És ráhelyezi a terhet. Aszalt szó-csutkák, kék szótövek főzeteként konstituálódik az opus. Egy kereszt alakú fába be/vert szavak, szegek között. És ott van a felszeletelt égbolt. A vers legbelső tere. És kicsurran a vér a géppapírból a nyomtató tetejére. Mintha a frigyládára fröccsent volna az izzadtság. A főpap izgalma is belekerült az áldozati rítusba, mint önerő. Az Úr kiürítette a pap lelkét, mint egy lomtárat. És önmagát tette bele. Ornamentika és architektúra. Sok kis szerep. S szelep. Mindig a hiányokra épül a meglévőség. S ahogy elvégzi az ember a feladatot, rádöbben: alkotott! S nem veheti el az inspirációt senki tőle. S beöltözik a késztetésbe, mint süvegbe és palástba. Mert a vonakodás ráér.

Bozai Ágotának, a Finnegans Wake fordítójának szeretettel 

Amikor fikciónak érzi saját valóságát.
S látja a csodálkozást és a megrendülést,
mint regényszervező elvet.
S elkezd saját magának csinálni egy textust.
Ami voltaképp mindig kezdet. Most ez lesz.
Mondja. És belép a hit.

És vége lesz minden irányzatnak és írásjelnek.
S elkötelezi magát az ember a nyelvnek.
S ott fekszik az ágyon a hús-vér grammatikai pozíció.

A női korpusz. Egy hajjal bevont kötet.
Van iránytű. Valahol elveszett. Majd meglett.
Jó az álom. Milyen pompás, amikor sugall és ellep.
S amit ott mond az elménk. Azt fordítja le a gerle.

A szellem kegyeltje.

(borítókép: Lauren Treece)

Sylvia és Virginia

Mintha forrássá válna a csigalépcső.
S ömlene a múlt, mint palackból kiszökött eszme.
S a tenger a szobába egy tündért ereszt be.
Mint a mese ajtaján a piperkőc kérő.

Mintha az egész lakás egy hajóvá alakulna át.
A pereme, mint a poharak ajka.
S gyógyszerekkel matat egy álmatag dajka.
Most nemcsak szöveg a gondolkodás.

Könyvespolcok reccsennek meg, nyílik az ágy.
Virginia Woolf és Sylvia Plath egyszerre kiált.
„A Hullámok a Megérzések partjait mossák.”

A vasaló a fregoli alól épp kiesni kész.
A szekrényből szagok: a naftalin, a mész.
Most e két mű egyetlen kabin.

Évek csukódnak egybe. Az emlékező szellem int.