A gomolyfelhő magát esőcseppnek képzeli

A levelek suttogva mormolják az igéket.
A toboz begurul: – Túl szakrális ez az ének!
Egy törzs a villámlástól megreccsen.
Az öreg fa kidől.
Siratja a tó csendben.
A parton halat eszik a sirály.
A szél a lombbal szóba áll.
S folyik a tudat! A világnagy párbeszéd.
Valami gonosz erő bűzlik. Hogy esne szét!
Nemcsak virágokból áll a nép.
De legalább szombatunk ne zúzza szét!
S beszippantja a hálaadást az ég.
Az elme álmos: elég!
S a fűben egy árny a csigaházra lép.

A kamrában megnyikordul a törött szekrény.
Bezárkózott a szépségeszmény.

(Illusztráció: Charley Harper: Mystery of the Missing Migrants, 1990)

Milyen ijesztő é hideg
A szabadság –

Mégis frenetikus kolosszális grandiózus
És szól Istenhez a gond
Miatta tudom

Ha fölballaghatnék éjjel a hegycsúcsra
A hófödte Hermonra! például
Látnék egy gránátalmafát
Mit érnék el vele

S tébláboló reménységem tárgya
Értetlenül tekintene megtorpant érdeklődésemre[1]

[1] Vagy Isten nem képes értetlenkedni?

(Illusztráció: Alberto Pancorbo: The three souls of God)

Amikor a szellem és a hang egymásba bújik. A szív distanciával figyel. A józanság záloga most tűpontos intuíció. Hideg koleszterin, mélabú. Sokcsatornás rezignáció. Villon a totális figyelem, Brueghel csont és hormon. Bosch az ösztönök hercege. Szimbólumok tartják fenn az elveket? Beszívják a színeket magukba a szavak. Gyököt von a világ. Ó, átütő lilák, sok szervetlen adat. S a szó a szájtól elhidegül. Csak szöveg a gondolkodás. Megint csak a látszat repül. Menjünk inkább tovább. Ott íródik szét a beépített hiba.

(Illusztráció: Gemma Capdevila: Light House Island)

Jó, amikor a szöveghelyek felett
Isten Szelleme lebeg.
A nyelv imádkozik.
Lényekké íródnak át képletek.

Akkor hallgat az értelem.
A vágy és a tudás.
Akkor összeáll,
amit belát.

És van, ami kikerüli az észt.
Egy méh repült be az ablakon.
Illatot hozott be.
Igét.

(Illusztráció: Gennady Privedentsev: Boats and Butterfly)

A mnemotechnika szárnyaiba ragadt egy bogáncs.
Majd azt mondjuk, hogy múlt. Ami lehullt.
Hiába történt meg, nincs nyoma.
Tényként aposztrofált gondolat.
A képzelet, akár a reggelek.
Az asztalon mákgubó fejek.
Mit kezdjünk hát azzal, amit megbántunk?
Talán az idő is egy könyvborító. Amit kigyártunk.
Visszajár a köldöknézés. Nem a szülei életét akarja élni.
Majd amikor belép a Másik, a sorsát magának kinézi.
A különbözés felöltözi az időt, mint életet.
Mint létet, ami fáj. Hazudhatná azt is, hogy képletes.
Ah! Tradíció-dúsítás. Részben érdekes.
Itt az idejéből kiforgatott tér. Semmivé lett beszéd.
Ígérted? Letagadod. Elég.[1] A lángja tiszta kék.

[1] Kimegy a nagyotmondók mondatainak kemény éle a megmerevedett szóbuckákon. Harde edge. A kizárólagosan szubjektív effektus (aspektus) kiég. Az álom néma marad. Bár durva a felülete a hallgatásnak éjjel, mégis opera-szerű, hosszú dramaturgiája van. A nézés egy tű. (A Te tekinteted valóban lemeztelenít.)

(Illusztráció: Rob Gonsalves: Flower Eclipse)

1.

A szkepszis áttetsző.
Majd kijön a papírhalmaz alól egy fáradt,
szendergő bogár. A mű.

2.

Az alvadó havon szétterül a reggel.
Már az ágynemű szaga is feleselés.
Kifeslik. Új árny-szőttesek növik be a kertet.
Ez a munka ideje? Indigó, inda, hinta:
minden ébenfekete. Az érzékek tintájába belemártott
egy láthatatlan kéz, de rögtön bemerít
a hideg vízbe is.
Narráció helyett itt a reflexió.

3.

A lemeztű megbotlik. A karmester megérinti
a krupié arcát. Teljes sötétség, óriási kristálycsillár
ereszkedik a kulissza ölébe. Csak egy fotó lóg
a díszlet fölött. De a fotó közepében nyílvessző. Az idő.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Book of Books)