Oly méltányosnak érezte, amit megtett.
Minél igazságosabb volt, annál bűnösebb lett.
Mert a hivalkodást, mint érvet, tolta be az ész.
Új álarcát mutatta az agresszor őszinteség.

Lám, az eufónia egy sodró makáma.
Közben egy másik énné lett, sirályból páva.
Átjárta az extázis, mint léggömböt a szél.
Majd a hang álmodta meg, mint életre kelt regét.

A történelem korszakküszöbre ért.
És megtorpant. Mintha a várakozás volna a tét.
Volt benne szusz. És új lélek-bibék.
Egyetlen szabad vegyérték is találhat tervet.

S a dallamot, mint egy kontextus nélküli verset.
Újraszőtte, mint megálmodott kertet.
A Napból kifolyó ég.

(Illusztráció: Justin Gaffrey)