Szürkepolisz {részlet}

Ötödik fejezet

 

Nyárias idő volt. A repce földek sárgállottak. A tölgyek rügyeztek. Nem tudni, milyen hónapban jártunk.

Matisse háza a főtértől nem messze, egy kis utcában állt. Homlokzata vörös, az ablak-szegélyek azonban rubint-kékek. Négy emelet magas. Az utcára néző rózsaablak odaveszett. Néhány üvegszilánk még most is ott van a párkányon. Valószínűleg belülről törték be.

A hallban egy rekamié és néhány pamlag, illetve egy magasabb vörösfenyőből készült asztalka állt a bejárati ajtó mellett. Az egyik pamlagon ült Matisse, az egér. Arcát nem temette tenyerébe, csupán előre nézett mereven. Hangot nem adott ki, nem nyögött, nem is sóhajtozott. Amikor Erik a többiekkel belépett az ajtaján, észre se vette őket. Pár perc múlva szólalt meg, hirtelen.

– Szervusztok. Nem maradt belőle semmi sem. Összesöpörtem a szilánkokat, de menthetetlen. Abba az üveggömbbe raktam minden darabját, ami befelé esett. – mutatott egy távolabbi asztalra, a fogadó szobában.

– Jé! – szólt közbe Erik – olyan, mint a kristály! Az is ekképpen törik el. Nagybátyám, amikor leverte nagynéném kristály poharát két évvel ezelőtt, abból se maradt semmi.

– Igen, Erik, csakugyan. Ezek az üvegek hasonló anyagból készültek. Valamivel nehezebb hozzájutni. Nem lehet őket bányászni a föld alatt. Néhány magas hegy legtetején a hó és jég között találhatóak meg. Annyira nehéz őket megkülönböztetni, hogy voltak, akik jeget hoztak le helyette. Az pedig az út során elolvadt.

– Nem tudod Matisse, ki tehette? – kérdezte Timothy.

– Gyerekek biztos nem. Ennyire egyik sem gonosz és a legtöbben már tudják, mit jelentenek ezek az ablakok városunk számára.

– Nekem lenne ötletem! – kiáltott fel Sam.

– Kire gondolsz? – kérdezte Erik.

– Egy manóra!

– Egy manóra? – hökkent meg Erik. – Milyen manó? Itt élnek manók is?

– Nem Erik – fordult Timothy a fiúhoz. – Sam, ne zavard össze.

– De ma olvastunk róla az órán. Nem emlékeztek rá? Zöld ruhában járkál – Sam próbált pökhendin lépegetni, zsebre tett kézzel fel-alá járkált – és a legtöbbször eltűnik, majd valahol máshol előbukkan – úgy tett, mintha látta volna fent a fán, keze a homlokán. Néhányan kuncogtak a háttérben. Alig lehetett őket látni, olyan kicsik voltak.

– Igen, Sam, az ír manó valóban létezik, de Erik világában. Nem figyeltél eléggé!

– De, de… Timothy, ha Erik itt van, átjöhetett az átjárón veletek!

– Az kész katasztrófa lenne!

– Miért? – érdeklődött Erik és Sam.

– Az ír manók gonoszak is tudnak lenni. Szeretik a csínytevéseket. Egyszer látott valaki Szürkepoliszban manót, az is megvan harminc éve már.

– És ki látta?

– Miłosz.

– De Miłosz már halott. Az ő kriptájában ültünk.

– Igen, de azt hiszem, hogy lehetnek feljegyzései. Valahol a kápolnában. Régi iratok, elbeszélések, legendák között. Amikor még minden sötétebb volt és sokkal több balszerencsés eset történt, mint mostanság.

– Hát akkor mire várunk? Nézzük meg a kriptát!

– Erik, nem fogsz félni? – kérdezte Sam.

– Mi olyan rémisztő egy kriptában? Ott nincs élő, aki ránk támadna.

– Erik, Miłosz kriptája egészen más, de elmesélem útközben.

– Hogyan jutunk el oda?

– Azon az ajtón át, a főtéren. – mutatott ki mindenki az ablakon keresztül.

Erik a kitört ablakon keresztül lenézett a házakra és elgondolkodott, vajon anyukája most mit csinálhat?

A kertben kapálta a krumpliágyásokat, gyomlálta a borsót, megöntözte a málnabokrokat. Néha leült a teraszon, amikor elfáradt, és nézte az erdőt és a domboldalt. A fáktól nem lehetett látni a patakot, ahova a vadállatok – őzek, vadkanok, rókák – jártak inni. Csendes falu, amelyet alig százan laknak.

Szürkepolisz, ha nem is nyüzsgő város, mégis több minden történt itt az utóbbi évtizedek alatt, mint Erik szüleinek falujában. Felkelések, háborúk rázták meg a lakóit. Az évek alatt számos állat menekült a városba. Zakopane és környékéről csak úgy özönlöttek a birkák és a kosok. Néhányukat megrázta sokak kínzó halála. Talán jobb nem is tudni, mi tapadt a talpukra, amíg ideértek.

Ahogy a kisebb csapat talpára sem. Megérkeztek az ajtóhoz. A föld belsejébe vezető lépcsők feketék voltak. Sötétség terítette be útjukat. Néhány fáklya égett csupán a hosszú egyenes út során. Több, mint négyszáz lépcsőfokon meneteltek lefelé. Azonban az utolsó fordulónál a fal hófehéren csillogott.

– Ez kristály? – kérdezte Erik.

– Mondhatjuk. Só. Sókristály. Próbáld megnyalni! Próbáld csak meg!

Nagy nehezen rávette magát, hogy a falhoz nyúljon. Sam megdörgölte a szemét, majd odarohant, ujjaival belekapart a falba és Erik szájába tömte. Amikor megérezte az ízét, kicsit megrázkódott.

– Tényleg az!

Erre mindenki elnevette magát.

– Csak halkan! – kérte Timothy.

– Leértünk végre! – örvendezett Sam hangosan, majd Timothyra nézett és így folytatta, suttogva: – Bocsánat. Leértünk végre.

– Ne menjetek olyan gyorsan, várjunk meg mindenkit. A régi katakombák járatait nem ismerjük jól. Könnyen elveszhet az, aki nem figyel a lába elé.

 

 

 

 

A Negyedik fejezet itt, korábbi fejezetek az Üveghegyen olvashatóak.

(Illusztráció: crypt)

Vélemény, hozzászólás?