Nagypál István összes bejegyzése

MACSKÁK

 

macskák ülnek az ablakban
jobbra meg balra néznek        unatkoznak
pedig a gesztenyefák és a tölgyek ágain
ott énekelnek a rigók              zümmögnek a darazsak

minden reggel és este felköhögnek
újabb szőrgolyókat     az egereket leteszik a gangon
a kuka mellé                           távol az ajtóktól
senkit sem érdekel a zsákmányuk

csalódottak                 az almuk makulátlan
a maradék madártoll amivel játszani szoktak
az ágy alatt porosodik                        gúnyos tekintetük
lihegő társaikra irányul           ők még játszanak

 

(Illusztráció: Lucie Bilodeau)

Seán Hewitt: Szellem

i
Felkelek, nincs még reggel, a redőny
lehúzva, de a szobában sötét hideg van,
egy hang az álmomból először csak nyüszít,
aztán egészen emberivé lesz, míg az utcáról
üvöltés hallatszik fel, magára hagyottan,
majd újra meghallom. Alsónadrágban vacogok
az ablaknál, de senkit sem látni a parkoló
kocsik árnyai és a sövény között,
félmeztelenül, remegő kezekkel, kimegyek
és amíg kinyitom az ajtót, meglátok
a veranda oszlopánál, a narancsszínű fénykúp
alatt egy fiatalembert, összerogyottan,
ittasan, zokogva, mintha az egész élete
kikívánkozott volna belőle egyszerre.

ii.
Most, ahogy egy délután eszembe jut,
kimaradtam az iskolából, apám fenyőgyökeret
ásott— láttam, ahogy felnézett, megriadt
és kiment a terasz mögötti sikátor kapuján,
majd visszatért megrémülten, kezében
egy fiúval. Felismertem, velem egyidős
az iskolából, rasztahajú, türkizkék csíkokkal,
de akkor a saját súlya alatt összerogyott,
csuklója apám sáros farmerja és a terasz
kövezete felett lógott. Akkor már tudtam,
mit híresztelnek róla, amíg bekötöttük a széttépett
lepedőt a felvágott erén, és miként fogunk
részesülni abból egyszer, ha kiderül az igazság,
egy bilincs, mint a kiválasztott vér.

iii.
Éjszakákkal később félálomban várva, hogy
pillanatok belül meghallok valakit odakintről,
mintha időhurokba kerültem volna,
ugyanaz a fiú, aki az előre kitaposott úton jár,
keresztül a sötét utcákon, ugyanazon órában
az ajtóm előtt. Újra felhúztam a redőnyt,
arra várva, hogy lássam, ha megjön mezítláb,
talán az ösvényen. Egyik éjszaka sem adott jelet
magáról, míg nem arra gondoltam, hogy talán
csak én vagyok vagy az álomképem, esténként
kérem, jöjjön be, hogy visszamehessek életem hideg
szobájába. Aztán mindegyikünkön megjelenik
egy seb — mindig lesz egy lélek, amely az ajtónál
vár a testére, kérlelve, hogy kitörhessen.

Nagypál István fordítása

Wisława Szymborska: A terrorista, lesben

A bárban a bomba tizenhárom húszkor robban majd.

Most úgy tizenhárom tizenhat lehet.

Még van idő arra, hogy valaki ki

vagy besétáljon az ajtón.

 

A terrorista már áthaladt az utca túloldalára.

Ez a távolság távol tartja a robbanástól.

És milyen csodás kilátás – akár a filmekben:

 

Az a nő, sárga kabátban, az imént lépett be.

És az a férfi, fekete szemüvegben, éppen kimegy.

A srácok farmerban, csupán beszélgetnek.

Tizenhárom tizenhét és négy másodperc.

Az alacsonyabbik, az szerencsés, felül a robogójára,

de a magasabbik bemegy a bárba.

 

Tizenhárom tizenhét és negyven másodperc.

Az a lány, zöld szalaggal a hajában, előre megy.

Aztán hirtelen elmegy előtte egy busz.

Tizenhárom tizennyolc.

És a lány eltűnt.

Volt-e olyan ostoba, hogy bement vagy se,

majd meglátjuk, mikor kihozzák a testüket.

 

Tizenhárom tizenkilenc.

Isten tudja hogyan, de senki se lép be.

Az a másik fickó, kövér és kopasz, mintha ki akarna menni.

De várjunk, mintha keresne valamit a zsebében és

úgy tíz másodperccel korábban, mint tizenhárom húsz

visszamegy azért a vacak kesztyűéért.

 

Pontban tizenhárom húsz van.

Mit nem adnék ezért a pillanatért.

 

Egy pillanat sincs már hátra.

Nem, még nem.

Na, most, igen.

És a bomba felrobban.

 

Fordította: Nagypál István

Roberto Bolaño versei

FELTÁMADÁS

 

Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár a tóba.
A költészet, bátrabb mindenkinél,
csobban, majd elmerül,
mint Loch Ness feje a végtelen tavon,
megrázó és iszapos, akár a Balaton.
Az alábbiakat figyelembe véve:
a búvárt
az ártatlanság
szárnyai borítják,
miként kívánta.
Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár, aki
isten szemében meghalt.

 

GODZILLA MEXIKÓBAN

Figyelj rám, drága fiam, Mexikó felett
bombák záporoztak,
de senki sem észlelte.
Mérgezett levegő
száll az utcák
felett, a nyitott ablakokon át.
Alig fejezted be az evést, máris leültél
mesét nézni.
Éppen olvastam a hálóban,
amikor rájöttem: meg fogunk halni.
A konyhapadlón találtalak fekve, amikor
kitámolyogtam, szédelegve, émelyegve.
Átöleltük egymást. Azt kérdezted, mi történt;
nem mondtam el, minket játszanak a halál
TV–csatornáján, ami igazából nagy kaland.
Még egy ok, hogy együtt legyünk és ne féljünk.
Le se csukta szemünket, ahogy
ott hagyott minket a halál.
Hol vagyunk – kérdezted egy héttel később,
– hangyák, méhek, balszerencsés számok
az élet rohadt nagy levesében?
Élőlények vagyunk, fiam, akár a madarak,
egyszerű hősök, apró titkok.

 

(Nagypál István fordításai)

 

 

 

VARIÁCIÓ BOLDOGSÁGRA

 

R. M.

A kezedben fogod a törülköződet, míg
a kotyogó kávéfőződ rekedtes hangon
hívogatja a verebeket, amiket elijesztett
egy múltbéli kocsi, csak felhők válaszolnak.

A fák már nem dobják le őszi ruhájukat,
tőből letördelik ágaikat és bágyadtan
mosolyognak. Valami megváltozott,
hiszen egy zizegő falevél és egy halkan
döngicsélő rovar senkit sem érdekel.

Nem beszélnek finom hangon, lágyan,
nevetnek, ha elfújja a szél a gyertya
lángját és széttörnek a bútorok, mert
ha kinézel az ablakon, költöző madarak
helyett jó embereket látsz elmenni.

Ők a boldog katonák, akik nem laknak
házakban és csak kecskék legelhetnek
szívükön. Kézzel font nyakláncok szorítják
nyakukat és lehulló könnycseppek felejtetik
el őket. Ez most a szörnyű boldogság.

 

(Illusztráció: Vladimir Kush: Shine of Gold)

Seán Hewitt: Vízililiom

dicsőség legyen a tündérrózsának, a csupasznak,
a kinyílt rózsának, a vizek fehér virágának,

dicsőség legyen a víznek, a kődobta
vízfodor őrzőjének, ami a liliom

zöld levelétől sűrűsödik. és ezalatt
hálát adunk minden

elszórt mag letelepedéséért.
hálát adunk a hosszú gyönge gyökerére,

és a vízcseppek láncára. és tegyük
el ezt a virágot, csendes arcával

erről a felületről, és keressük
a gyökeret, ahogy a hit titkát.

dicsőség legyen a tó körüli munkának
és az iszaposodásnak, a kinyílt

fehér virágnak, amely
ajándék és ami értünk adja majd fel.

 

                        Nagypál István fordítása