Bozai Ágotának, a Finnegans Wake fordítójának szeretettel 

Amikor fikciónak érzi saját valóságát.
S látja a csodálkozást és a megrendülést,
mint regényszervező elvet.
S elkezd saját magának csinálni egy textust.
Ami voltaképp mindig kezdet. Most ez lesz.
Mondja. És belép a hit.

És vége lesz minden irányzatnak és írásjelnek.
S elkötelezi magát az ember a nyelvnek.
S ott fekszik az ágyon a hús-vér grammatikai pozíció.

A női korpusz. Egy hajjal bevont kötet.
Van iránytű. Valahol elveszett. Majd meglett.
Jó az álom. Milyen pompás, amikor sugall és ellep.
S amit ott mond az elménk. Azt fordítja le a gerle.

A szellem kegyeltje.

(borítókép: Lauren Treece)

Sylvia és Virginia

Mintha forrássá válna a csigalépcső.
S ömlene a múlt, mint palackból kiszökött eszme.
S a tenger a szobába egy tündért ereszt be.
Mint a mese ajtaján a piperkőc kérő.

Mintha az egész lakás egy hajóvá alakulna át.
A pereme, mint a poharak ajka.
S gyógyszerekkel matat egy álmatag dajka.
Most nemcsak szöveg a gondolkodás.

Könyvespolcok reccsennek meg, nyílik az ágy.
Virginia Woolf és Sylvia Plath egyszerre kiált.
„A Hullámok a Megérzések partjait mossák.”

A vasaló a fregoli alól épp kiesni kész.
A szekrényből szagok: a naftalin, a mész.
Most e két mű egyetlen kabin.

Évek csukódnak egybe. Az emlékező szellem int.

Lábjegyzet-lift

Álmában a kép a beszélt nyelv. Írni azonban képes. Kedden sikerült áthoznia telefirkált papírját az álom-létből a valóságos tér-időbe. Egy pohárban, mint plazmát, tojásnak látta a formát. Vitte magával, mint csiga a házat, a virtuális szövet. Az építkező alázatot. És nem roppant össze. pedig ráléptek. Kiseperték. Falhoz ütötte a káromkodás. Nemcsak a tudomány nem gondolkodik, hanem az álomi forgatókönyv sem. De nem az ő írásával van lejegyezve. Tej és víz. Ennyit ért meg. Utolsó csíkok. Ez van a papírra írva. Kioltja az elmélkedés lényegét az írás. Hiányoznak a panelek, mint szépre csiszolt szövegek. Kis eleven, szerves modulok. Aranyba forrt, igazgyöngy-elemek. A mozdulat, mint tárgy. Szelep. Merev. Minden mondat ősrobbanás.  Térnyerés. A száj, mint a szavaknak szült lakás. Nyelv általi kitapintás és a matatás. A hús-meleg mélyből kinő a bombasztikus hatás. Mindenki a saját szájában él.[1] Ahol a kimondhatatlan henyél.

Levetett ruhák illata

A női test kérdőjelként fekszik a nagybőgő tokján.
A levetett ruhák, mint a mozdulatok, feltorlódnak
a szoba közepén. Majd –
Egy méh röppen be a nyitott ablakon
és megpihen a hölgy homlokán, hogy feligya a parfümöt.
Törékeny, tünékeny meghittség érződik.
A szoba sarkából a zongorista fiú megrökönyödve nézi.
„Az illat nyűge és gyönyöre.” Suttogja.
És leüt néhány akkordot. A nő szeme se rebben.
Az ösztön és a zsákmány egymásra talál.
A méh felitatja a nedvet a pórusok lankáiról.
Majd méltósággal röppen fel a csillárra.
A férfi odasiet az alvó testhez és megérinti
a sípcsonton aranyló pihéket.
A nyelve a nő orra hegyéhez ér.
Jázmin illatú öblítőt használ, gondolja közben.
Illat és burok. Ahogy a paplan alatt összebújnak,
hajnalodik.

[1] S ami a tudat alatt marad, az lábjegyzet. Szökőkút: a város egyik szállodaszobájában. De a  múlásról lebeszélt idő új utat talál.  Az értelem belemenekül a nyelvbe. Mint óceánba a hegyek. Szertefoszlanak az elvek. Földre locsolt ecet. A reggeli utópia puha. Ahogy elgondolod, már lomtár lesz s kuka. Babapiskóták, esőből főzött kávéba mártva. A megnyugtatás kozmetikája zárva.

Az idő képes szemléletet váltani. Váltócipőt húzni. Szoknyát fölvenni, képes kihúzni szemceruzával a szemöldökét. Képes bevenni egy Aszpirint, amikor észleli öregedését a tükörben. Nekem, akinek telik, csodálatos látvány az. Olyan vagy nekem, mint egy elvetett mag. Mondom neki, amikor az ölembe kuporodik. Van súlya. Nem sovány, de szép arca van. Mint testnek a kenyér. Csíráid szabad vegyértékek. Minden testrészedet végigmasszírozom. S amióta elutaztál, folyton itt vagy. Az idő haja távollétében is nő. Olvassa Kundera Tréfa című regényét. Egész nap az ágyban várja, hogy behozzam a teát. Én meg késleltetem, mint Ő az összeköltözést. Szomjaztatom. Majd ha feltártad a titkodat! Talán ebéd után. Majd ha az Európa Unió minden országában a te pólódat fogják körbehordozni, amin rajta van a hangya-rajz, akkor elismerem, hogy van talentumod! A 700-as Club alatt szeretkezik velem.  Vagy az Önök kérték közben. A sötétség ráhangol a talpsimogatásra. Az is jó, hogy aludni lehet vele. Mennyire hiányzik? Nem kell arrébb tenni a zokniját, ami frenetikusan tiszta volt. Most azzal is megelégednék, ha rám köhögne, vagy elutasítaná a kalitkám. Azután kopogtatna az ajtón. Csak láthatnám mosdani a kisúrolt kádban! S megint eljátszhatná, hogy haragban vagyunk. Arra ébrednék hétfőn, hogy visszahozta szobámba a szombatot. Jó volna.

A laudáció konkordanciája

 Kurtág György – indák

Egyenlőségjel-zárójel kombinációk.  Stukkók és timpanonok. Az arány előtt megtorpan a szó. Nem esik bele a biztonsági sávba, ami beszippanthatná. Mint az ész fotocellája. Szél lapozgat tenger-szerű teljességben. S a dagály megérkezik. A vízcsepp bebábozódik a hangban. Lázas hipotézisként észleli a nyaraló a hirtelen ölébe pottyant újságot. A szavak nagy gyűjteményeként. Nem kánon-széria. A laudálás ellenszéruma. Kettétört összetettség. Egy hegedű. és egy fagott összeforrása. Sáncok a referencia – paradigma/doktrína oltárán.  Megint egy zord effektus. Xerox. Reneszánsz gyufa a szubrett szájában. Szobrok az összecsukható rezidencián. Most a fülén keresztül megy be a gyógyulás. Minden egyes hang világosabbá/ tisztábbá szűri a látványt. Hogy nincs bújócskára mód. leskelődni se lehet, pedig jól esne. Ott állunk a színpadon, pőrén, beavatva.

A kert és a park

Bővérű szőlők, mondat-csonkok, kacsok. Ott lóg a lugas egyik sarkában tavalyi drámám, a Pupilla. És nézi, amit csinálok. Ott kelleti magát a szöveg, mint egy alig használt szalvéta. Újraírható szöveg. Odacsipeszezve a szárítókötélhez, összetűzve húsz oldal. Fújja a szél egész télen és áztatja az eső. Belelapoz a holdvilág. Rácsöppen a madárürülék. Itt maga a kert is olyan, mint egy forgatókönyv. A tékozló bábu című színmű oldalai a verandán vannak kiragasztva. Mint harminchárom kézzel írt plakát. A dirigens főhős a szabad versek szabadságáról értekezik. S a monológok közé ábrák is kerültek. Az egyiken egy szimmetrikus, bukszussal körbeültetett park. Középen egy hársfa. Debrői hárs. Jegyzed meg ölelkezés közben. Ez az elbeszéléshez való viszony. Egész nap az írásokat bámulhatja, akit ide meghívunk. Nézni lehet, ahogy az idő megeszi a lapokat. Rögtön fölvetődik számodra a spontaneitás széthasadása. Mert a csodálkozás: tapintássá változik. Letapogatja a figyelem a feltárandó anyagot. Én meg benézek a szembogaradon át a fejedbe és kirendezem a színpadot. Ez a hanyatlás ellenpontja. A klasszikus, hideg szkepszis. Látencia. A megértés olyan finom hangokból szőtt anyag, mint a teoretikus érzék. Áthatolás. Trauma utáni merengés, rezgés. Intuícióba kevert derű. Combjaid között a dac, selymes bundába bújt sejtetés. Trópusok. Zöld lomb, billegő levélkék. Minden kapcsolót áramtalanítani! Adjuk ki végül a jelszót. Mint Claudio Magris. Digitális analfabétát játsszunk. És igazából a szent dolgok a pihenéssel következnek be.

A füzetben alvó nyelv

Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész sem lenne ennyire jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek. Az elmélkedő olykor átlép egy új gondolkodásmódba. Majd jön a bor és egy kis szóda. S a kételyek most lesznek lebontva. Lassan szétnéz a másik fejében. Ha már bent van, legalább kinézzen. Hát igen. Mindent kimondtak mások s elmeséltek. Hiány honol. Szellem vagy kísértet? Még mindig csak sétálnak a szelídek. És széthull a Hold. A vers meg úszik a Dunán. Fanyar a bor.

képek: Monika Traikov