A beszéd kristályszerkezetű vatta.
Nem szúnyogháló. Nem is raklap.
Bár tanulmányozhatjuk a kertet
a szavakból szőtt hálón át.
Átbújnak a kerítésen az indák.
Az erdő az átírás példája épp.

Úgy támad fel, hogy rajta mész.
Minden lépés dolog s beszéd.
Cseveg a járdalappal az ész.
Egy státer[1] a Sturm und Drang darabja.
A nyelv a dolgot megragadja.
Ahelyett, hogy benne állna –
Már zöld állapotában learatja.
A mondásban lefagy a tények hiánya.
Ha lázadsz, konstrukcióként lenyúlnak!
A képernyőn narratíva-bábok úsznak.
Egy tanulmány nyeli le & el a Holdat.
A háttérzúgás egyre árnyaltabb.
A puding elfogyott, a tálat kinyaltad. 

[1] Egy státer 4 drachma. Máté evangéliuma 17. 27.

(Illusztráció: Emily Balivet: The Sisters of Mercy, 2012)

A nyelv beletöröl a létbe

Beletörődik a szöveg Énje

Oszcillál az átjáró. Itt van az áttűnés Fia.
Sír a virtuóz játékintelligencia.
Résekkel kommunikál. Mint bűntudat.
Ugyanakkor ezek ésszerű utak.

Praktikus bejön. Abszurd-groteszk kikapcs.
Egyik pillanat megenné a másikat?
Mintha meg se történt volna.
Még múlni se volt ideje. Betelt a holnap.

Azzá vált, ami az emléke lett.
Mert megmosta az ige. A Tett.
Egy szótő és a fény frigye ez.
A kvantumfizika se édesebb.
Megtorpan a tiszta ész.
Ajkak közé tolták az életet.
Betű és szellem egyesült. Pedig erről már letett.
A költői én vissza-, s újjászületett.

Rezignáció: Ég Veled!

Denaturált kert

Története van az útnak.
Alvajáró fellegek között sirálytánc.
Az időtlenség túl nagy.
Mélyre ültette el az ábránd.

Itt az átjáró: idő és Örök.
Seb voltál és valaki bekötött.
Nem kellett hozzá tett, csak kegyelem.
Hogy kiássa a hit,
Elnyelje a türelem.
S talán a legsűrűbb bölcsesség is pamflet.
Az emlék, mint az álom
csak nesz.
S hópehely a szellem,
Hangtest.

(Illusztráció: Alex Grey: Metamorphosis)

Eszme: ész, hártyák. Még pillanatnak is túl pici
gyantajáratok.  Az agy finom szövete.
Épp felejt.  S ezért olvas.[1]
Ahogy bevésődnek a barázdákba a reggelek.
A bioritmus termosztátja jelez.
A hajnalt nem érdeklik az érdekek.
Énemet szimbiózisnak szólítja egy jégcsap.
De még túl meleg. Ez a félregombolt nyár.
Nyitva maradt hűtőszekrény. Fél hat.
Leveszi az ég a mellényt is. Eshet.
Még mindig nem tudja felfogni az izzadtság,
miért tud mozgatni egy eszme?
Talán egy kékes, üvegtűvel felszúrt szöveghely.
Ami az ágy fejtámlájára volt kirakva.
Az újraértés is csak árnyal. Nem ment meg
a szöveg. Kötelező kimennem vécére,
bármennyire is emelkedett állapotba keveredtem.
Módszer nélkül jön a vers világra.  Majd ő is szül.
Hát az ennivalók is fikcióképző impulzusok.
A teljes világszerűség megalkothatóságát tagadják.
Összeér mulasztás, fogadtatás. Majd a tudat
tapasztalatot szerez. Azzal, hogy kivonul végül
az intertextuális lakásból. A szöveg végre szóhoz jut.

[1] Báger Gusztáv születésnapjára (80)

(Illusztráció: Toni Demuro: Earth 131 (Austria))

A költőietlenség lírai alakzatai

A magány kihunyása. Ahogy odateszed a kezem
egy bársonyos felületre. Ami a bőröd.
S a tenyeremmel érzem a lüktetést.
A szíved dobogását. A pulzusod.

Érzékelem az apró pihéket. Ujjbegyek
találkoznak szőke szőrszálakkal.
Megborzong az elme. A hátamon szaladgál
egy metafora. A leglágyabb lélek vagy.

Akivel valaha találkoztam. Szempilla-személy.
Akinek fontosabb az autentikus lelassulás.
Mint az instant erotika. Meg a forróság.

Éjszakára leveszed a gyűrűd. Cseng-bong a műgond.
Ahogy a fémkarika az üvegtálban megperdül.
Felkavarodik egy ujjnyi térfélen az élő por.

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: The Fool)

Ars

Beleírom magam a textusba vagy kiírom magam belőle? Elképzelhető az is, hogy eleve kívül maradok a szövegen? Kizár engem a szöveg, kiteszi a szűröm a novella? Kipottyant ebbe a világba a szöveg engem, hogy járjam a saját utamat? Megszül a mondat. Ő alkot meg engem. Nem én őt. Bele kell, hogy öltsem a tűmet, hogy érezzem a szövet finomságát, lágyságát. Szabnom kell, mintát kell hímeznem bele, varrnom kell hozzá gombot, zsebet. A lelkem takarom be vele. De először túlteszem magam a hálóját szövögető időn. Kigondolom magam, az időn túlra. Kihelyez engem a képzelet a kontextusból. Hogy új betűtengert kezdjek el. A szövegen kívül van az a hely, amit betölt az élet. A szabadság hiányozna onnan éppen? De ha ki akar jutni valaki, maga is szöveggé lesz.

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: The Hierophant)

A várakozást nem tudod megvárakoztatni.
Ott van a szobádban a szellem. Jó angyal.
Segíteni szeretne a kerub. Nem kentaur.
Minél inkább egyedüllétre vágynál.
Viszed magaddal. A jó apa melletted áll már.
Villanyvasutat. Matchboxot. Legót ad.
A lelked fiókjából kiveszi a vasalót.
Alkoholos filctollakkal rakja teli –

Közben titkos céduláid megleli.
Mire fölkelsz, megoldja bensőd nagy baját.
Hogy hinni tudj! Nem elektrosokk kell.
Hanem maga a mag. A vágy.
Édes altatás! Az ég ad identitást.
Új nyelvet tanulsz, amikor olyan lényekhez szólsz,
akiknek nincs nyelvük. Közben átköti génkészleted kötetét.
Az embereknek az égbe kerül a lelkük.
Majd a bőrödet áthúzza. Mintha egy selymes ágyneműt.
Így képzelem.  S odakészíti a Carver kötet mellé a fitt menüt.
Átírja az önelégültséget. Nem leszel többé epés.
Lesz az öncsalás helyén egy új arc.
A tettre kész.  S a kezeidre ráküldi az áldást. Hogy zenélj.
Borrá változtatja házasságod vizét. Fenntart, nem nyel el az éj.„Szívverésed ajtócsapódás.”  Délben pénzt hoz neked a postás.
Meg egy Igét. Vércseppek hullnak a szívedre. Mézes bibék.

(Illusztráció: Rafał Olbiński)