A szkepszis áttetsző. Majd kijön a papírhalmaz alól egy fáradt, szendergő bogár. A mű.
2.
Az alvadó havon szétterül a reggel. Már az ágynemű szaga is feleselés. Kifeslik. Új árny-szőttesek növik be a kertet. Ez a munka ideje? Indigó, inda, hinta: minden ébenfekete. Az érzékek tintájába belemártott egy láthatatlan kéz, de rögtön bemerít a hideg vízbe is. Narráció helyett itt a reflexió.
3.
A lemeztű megbotlik. A karmester megérinti a krupié arcát. Teljes sötétség, óriási kristálycsillár ereszkedik a kulissza ölébe. Csak egy fotó lóg a díszlet fölött. De a fotó közepében nyílvessző. Az idő.
Oly méltányosnak érezte, amit megtett. Minél igazságosabb volt, annál bűnösebb lett. Mert a hivalkodást, mint érvet, tolta be az ész. Új álarcát mutatta az agresszor őszinteség.
Lám, az eufónia egy sodró makáma. Közben egy másik énné lett, sirályból páva. Átjárta az extázis, mint léggömböt a szél. Majd a hang álmodta meg, mint életre kelt regét.
A történelem korszakküszöbre ért. És megtorpant. Mintha a várakozás volna a tét. Volt benne szusz. És új lélek-bibék. Egyetlen szabad vegyérték is találhat tervet.
S a dallamot, mint egy kontextus nélküli verset. Újraszőtte, mint megálmodott kertet. A Napból kifolyó ég.
Mint a hústest lelke. Megborzong egy emlék. Érezni a múlt duzzadó csendjét. Sejtjeimben zúg a fantáziavilág. A tudat inspirációért kiált. Eltörtek a dáliák.
Fészkelődik a talány. A bőr alatt rezeg. Szertefoszlanak a borzas érzetek. Valami a Galaktikában megrepedt. S a szövet, ami meghasadt haránt.
A javára fordítja a hiányt. Őszi tájat vetít a szem a hóba. Mint tartozás, az évszak is leróva.
Az idő önnön szálait bontja. Göndörödik a gondra. S a szél az éjszaka haját befonja. Mint gombot, fölvarrja az égre a Holdat.
Érkezik szentjánosbogár Pókháló-hárfán és pitypang-hegedűn Játszik a fuvallattal mint cérnával a fű A Baross téren gospel folydogál Ruth karjai között egy fonott kosár Mandula, banán és olíva S ahogy a trolibusz fölmegy a hídra A szundikáló zenebohóc fagottja Rádől a szemben ülő dobosra Aki a tokjából rögtön kibontja Nagy megrökönyödésre megfújja S táncra perdül néhány illatos díva
Jön egy kis kék ég lila ágak fagy s szár A mérnök már a fogantyút harapná Nem evett semmit manapság – Ő csupán egy adattrezort szeretne Zavarja az improvizálás, mint eszme Az esti lefekvésen még tán merengne Nem számít a neje: hű-e, szent-e? Esküszik a csepegő ereszre A fagott is azt dünnyögi: Fejezd Be! Magányát a bankba. letétbe tette Az Este, mint egy tervrajz. Szeresse?
A tudás feletti rész, ahova betör az intuíció. Az elnémult, de szóra bírható „egész” szóburkait pukkantgatja ki. A végest csak érinti. Az empátia több mint a megértés. Magáévá emészti a karakter az ihlettel együtt a szót. A disszonanciák kivesézése az unalom visszaszorításának egyfajta kísérlete. A menekvés terrénuma. Érdemes Kurtág Györgyöt hallgatni és Kocziszky Évát olvasni együtt ilyenkor. Hogy örömet talál a gondolkodásban. Az álom értelmet nyer. Még akkor is, ha a stílus szétesésként mutatkozik meg. S a szellem: cizellált szelenceként. A néző (az olvasó) megismétli magában az alkotófolyamatot. A szövegbe kódolt iránytű a befogadóra mutat. És ráhelyezi a terhet. Aszalt szó-csutkák, kék szótövek főzeteként konstituálódik az opus. Egy kereszt alakú fába be/vert szavak, szegek között. És ott van a felszeletelt égbolt. A vers legbelső tere. És kicsurran a vér a géppapírból a nyomtató tetejére. Mintha a frigyládára fröccsent volna az izzadtság. A főpap izgalma is belekerült az áldozati rítusba, mint önerő. Az Úr kiürítette a pap lelkét, mint egy lomtárat. És önmagát tette bele. Ornamentika és architektúra. Sok kis szerep. S szelep. Mindig a hiányokra épül a meglévőség. S ahogy elvégzi az ember a feladatot, rádöbben: alkotott! S nem veheti el az inspirációt senki tőle. S beöltözik a késztetésbe, mint süvegbe és palástba. Mert a vonakodás ráér.
Bozai Ágotának, a Finnegans Wake fordítójának szeretettel
Amikor fikciónak érzi saját valóságát. S látja a csodálkozást és a megrendülést, mint regényszervező elvet. S elkezd saját magának csinálni egy textust. Ami voltaképp mindig kezdet. Most ez lesz. Mondja. És belép a hit.
És vége lesz minden irányzatnak és írásjelnek. S elkötelezi magát az ember a nyelvnek. S ott fekszik az ágyon a hús-vér grammatikai pozíció.
A női korpusz. Egy hajjal bevont kötet. Van iránytű. Valahol elveszett. Majd meglett. Jó az álom. Milyen pompás, amikor sugall és ellep. S amit ott mond az elménk. Azt fordítja le a gerle.
