Évekig aszállyal küzdöttünk. Nem volt mosoly. Se csók. Majd hozzásodort Isten a sorsunkhoz egy harmadik zsinórt. Önmagát. Utána jött az eső, az áldás. Könnyebbé vált az alvás, az ágy. Kinyílt az Ige ajtaja. A kis szoba ajtaja mögött felfedeztem a Bibliám. Talán száz éve aludhatott, még apámtól származott. Egyetlen nézésem elég volt. Hogy rügy pattanjon ki a hozzánőtt imán. Egy papír volt benne. Óhajok, vágyak listája. Megnéztem. Maga volt a szöveg a boldogság hiánya. De olyasmi érzések voltak benne, amikkel én is birkóztam. Öröklés. Csuktam rá a fedelet. S belealudtam a fejembe költözött dolgokba. Majd közös fürdést javasoltál. Megmostad a hátam. S húsz év után felkapcsolt a bizsergés. A jó illatú áram.
A sikeres olvasat magának az olvasásnak a halálát jelenti. Nem kell tovább keresni a magyarázatot. Előáll a kulcsmozzanat. Elméletileg minden az életért van. Hogy a hit cselekedetei megszólaljanak. Előírta receptre az Úr. Mert a hit tettek nélkül olyan, mint a test szellem nélkül. Egy üres zsák. Puszta forma. Ami vénül. Minden tudás, ügyesség a létet tolja. Be a bevásárlókocsit, a boltba! S abba rakja az árut az ész. A gyakorlat. Koncentráció. Elhomályosult háttérrel. Üvegben a méz. A szöveg nyelven túli igazság- értéke. Nedvdús bibék.
A méz egyetlen cseppje, mint elgondolt örökkévalóság. Isten pillanatnyilag egy hanghoz köthető. Akcentusa oltár. Ő a különbözőség, mint kikezdhetetlen okosság. Nem engedi, hogy bölcsességét lenyúlják.
A jelentéssűrűség kihátrál, mint egy eltűnt korosztály. A reggel írja a verset. A mondatokat fények mossák. És tavirózsák bolyhaiból bontja ki magát. Egy ölbe tett kéz mozdul be rá.
Valahol az alázat a legnagyobb szabadság. Akár. Már-már szolgálat, hogy másnap szedi szét az ész. Beviszi a kávét álmában és másolja az ég.
Felöltözi a pillanatot. Ami a fű alól kinőtt. S éjszakára a könyvet behálózzák az erők. A magány megérkezik, hogy kinyissa az időt.
S a történelmet későbbre halasztják. Mint úgyis elkövetkezőt.
A mi kedvünkért van? Egyáltalán bármi lehetséges a mi kedvünkért nyáron? A temetőből kifelé tartva egy kolléga búcsúztatása után. Hogy ne lássák esendőségünk kitanult képmutatását. Viccelődtünk. Akár csak a katonaságnál, amikor reggeli tornára mentünk. És lógni csak ködben lehetett. Akkor néhányat az őrmester is elengedett. Nyugodtan ácsorogtunk az alábocsátott ólomfüggöny alatt. Ahogy Kornis Misi írta (hamarabb). S ilyenkor kövekké fagynak a sarak. Közel jönnek az éhes madarak. Majd a tornaóra is elmarad. Befagy a lélek tava. Tél lesz. Tantermi feladat.
A levelek suttogva mormolják az igéket. A toboz begurul: – Túl szakrális ez az ének! Egy törzs a villámlástól megreccsen. Az öreg fa kidől. Siratja a tó csendben. A parton halat eszik a sirály. A szél a lombbal szóba áll. S folyik a tudat! A világnagy párbeszéd. Valami gonosz erő bűzlik. Hogy esne szét! Nemcsak virágokból áll a nép. De legalább szombatunk ne zúzza szét! S beszippantja a hálaadást az ég. Az elme álmos: elég! S a fűben egy árny a csigaházra lép.
A kamrában megnyikordul a törött szekrény. Bezárkózott a szépségeszmény.
