Peter Handke 80 báránya

Évek: pillanatok

Thomas Manntól jött, Cervantes génjei
Éltetik, Tolsztoj inspirálja naponta.
A lelke a pecsét, műgond a gondja.
A nyilvánosságot, mint csomagolást, kibontja.
Analizálni akarja a csillagos eget.
Várni, hogy megjelenik a neki szóló jel.
Megvárni a reggelt a verandán,
Ülni a kősziklán s a lankán.
Ahogy rászáll a margarétára az első méh.
Az est becsukódva zárja magába
Az ént, hogy boldoggá abálja.
Majd a hajnal kinyitja a kaput
Csupa Debussy, Chopin a tranzisztoros rádió.
A szorongás tűnik, és újra apokrif a rezignáció.

 

Dolog, álom és szavak

A jelölő visszahúzódása

Kulcsár- Szabó Zoltánnak

Mintha nem volna anyaga a szónak.
Se a nyelvnek, amiből vétetett.
Gőz és pára minden mondat.
Jelentés nélküli jel. Ékezet.
Csak játszunk a színekkel, illatokkal.
Mintha valamit teremtenénk.
Olyan magabiztos a nem tudás.
Ahogy elképzeli, hogy tartja az ént.
Pedig valami valóságos indult el felém,
És biztos voltam, hogy szeretni akart.
De csak egyre távolodott a part.
Engem meg a felhő magához emelt.
Ihletforrássá változott a hely.
Nem elnyelni, hanem megérteni akart.

 

Létezést talál a szó

Jelölés, kitapintás

Minden szó tartozik valamely dologhoz.
Ha nem dolog volna az, amihez hozzárendelhető,
Akkor gondolat. Vagy épp egy cselekedet lesz az.
Amire utalhat. Jelölés és közvetítés.
Ez a szavak munkavégzése.
Utalni valamire, ami e nélkül
A megjelölés nélkül némaságra
Volna ítélve. A szó mond valamit
A látható, tapintható világról.
Megállapítja, hogy létezést talált.
Talált lenni akarás. Rátapintás a pulzusra.
Az ujjbegy érzékeli, hogy ver a szív.
A szó lefogja ujjaival az adott akkordot
A nyelvnek, mint hangszernek a húrjain.
A gyantával bevont húr a megszólalás pulzusa.
Vérér a hang, ami a szívhez vezeti a lüktetést.
Ezek tehát az ujjbegyeknek kedves helyek.

 

(Illusztráció: Fiona Ross: Ocean-inspired paintings)