A halhatatlan ijedtsége, reggel

Írói ösztön

A rét most távozik
A lakásból, álmos kontinuum.
S az erdő belép a kontextusba.
S ráömlik a zivatar.
A cseppenként felitatott emlékezet
Helyén a messze gyűrűző gyönyör.
Amikor minden porcikánk megtapasztalja,
Hogy a megértés megérthetetlen.
Mert a tökéletlentől indul el
Az optimális felé, és kisiklik.
Megláttatik a szépség
Gyógyíthatatlan poklossága.
S az egykedvűséget a múzsák kertjébe
Ültette a szabad akarat angyala.
Bár ott az érzékelés szabadsága,
A tehermentesség, a kötetlenség,
A tudás, hogy számon tartanak,
De ne tartsanak fogva!
A szálak és a nevek szövevényéből
Kiröppen a kombinációk lepkéje.

 

Önmagát színre vivő anyagiság

(Moha és szövet)

Mielőtt behatol egy tűvel az időbe.
Elmerül a hallgatás szövetébe.
Utat épít, rendszert ültet a várakozásba.
A hit hallásából lép át a verbális világba –
A betelt vágy ajtaján menekül a hála?

Az ész lábjegyzeteit agyagba vájja.
Ráfolyik az ujjakra az esztétika máza.
Kristályokká változik az ámbra.
Amikor a szépség az émelyt bevárja.
Úgy véli, ihletettsége abszolútum, isteni.
Nem hallgatja el, fennen hirdeti –
Figyelemcélpont.
Észleljük a lehetőségek hitét.
S mások elől visszavonult Igét.
Bekapcsolná a lélekbe az ész.
De nem kompatibilis a klisé.

 

Konvertált rózsa

Liliom

Belülről látom és hallom magam a »másik«
Emocionális szemével és a
»Másik« emocionális hangján: hallom magam
A »másikban«[1]

A lehetséges kórus.
A beszélő és a megszólított között
Ott a szöveg, benne élnek, mozognak.
Általuk ihletődik maga a nyelv.
Az egyik megszólal, hát igen!
Tanú és szövetséges.
A hallgató helye mással be nem tölthető.
S az élmény megénekli önmagát.
A szó az életben és a költészetben.
Intonáció és intenció.
Ház és hangnem. Andante –
Szavakba öntött természet.
Átszüremlik a retorikai ózon.
Behatol a konvertált szintaxis húsába.
Ami rögzíthetetlen határterületként
Foszlik szerte a szöveguniverzum emlékezetében.

 

[1] Kulcsár-Szabó Zoltán: Bahtyin és a költészet.

(Illusztráció: Stephanie Cook: Still Life with Pottery)