popkultúra címkével jelölt bejegyzések

woman

„kóstoló a mások életéből” (Bestseller és kritika VI.)

A Corvina Kiadó 2012-es nyári újdonsága egy regénysorozat kiadása, amelynek keretében más szerzők művei mellett Bókay János történeteivel is találkozhat az olvasó. Mindez különösnek mondható, mert olyan kötetekről van szó, amelyeket a két világháború között írtak, és közel 60 évig nem kerültek az olvasóközönség horizontjába. Kúnos László, a kiadó vezetője hangsúlyozta a sorozatot reklámozó interjúban, hogy „könnyű nyári olvasmányokról” beszélhetünk, amelyek elsősorban szórakoztató jellegűek, ugyanakkor olyan színvonalas művek, melyek időszerűek és alkalmasak az újrakiadásra.

 

A Julika, a fiúk barátja című regény elsőként 1936-ban jelent meg, de ma is különös olvasat kialakítására késztet. Tekintettel a borító képre, és valamelyest a címre is, egy női közönséget megcélzó, vidám, ugyanakkor szívet facsaró történetre számítunk. Előfeltevésünket azonban nyugodtan félretehetjük, hiszen már a cím kettősséget mutat. Bár hívogatja a romantikus lektűr regényeket kedvelő olvasót, ugyanakkor valami másféle szemléletre utal, amely elválasztja a sablonszerű történetektől. Mindezt a szöveg sokrétűsége is bizonyítja. Nem törekszik giccses és feltűnő eseményszálak felvonultatására, vagy korszakalkotó bölcsesség kimondására. Éppen ellenkezőleg. Julika, a vénlány automatikussá vált hétköznapjaiban van valami a századelő regényeinek összetettségéből. Szó sincs nehézsorsú leány talpra állásáról, romantikus ömlengésről, vagy szerelemről – kivéve a beteges rajongást a család férfitagjai iránt. Ahogyan a fülszövegben is olvasható, ebben az esetben inkább „szellemes és egyben megindító” eseménysorról van szó. Érdemes tehát azokat a karaktereket, aktusokat, vezérfonalakat kiemelni, amelyek értékelhető történetalkotási gesztust mutatnak. Mindez pedig a címszereplő alakja köré csoportosuló csomópontokban ragadható meg leginkább.

 

Mohácsi Jenő a Nyugat 1936-ban megjelent 7. számában „kitűnő jellemtanulmány”-nak nevezte a Bókay-regényt. Ezt alátámasztva elmondható, hogy Julika központi szerepe és egyben jelleme furcsa, érdekes körülmények között bontakozik ki. Szinte cselédszerepben mozog saját húga családjának házában. A fonák oldal azonban abban érhető tetten, hogy a címszereplő élvezi a szerep minden mozzanatát. Ő a ház valóságos „feje”, irányítója, nála összpontosul minden hatalom, ami a házvezetés dolgát illeti – persze mindez nevetséges formába öntve. Julika lány korában szerelmes volt húga jelenlegi férjébe, és ez a rajongó szeretet a család legkisebb fiújába, testvére gyermekébe plántálódott át, akinek nevelőanyja, barátja, cinkostársa lehet. Bókay ügyesen aknázza ki az ebből nyert előnyöket, felhasználva a gúny és az irónia alakzatait. Julika olykor esetlen, olykor határozatlan, sőt szerencsétlen alakja a humor forrása, azonban ennek hátterében egy magára maradó vénlány történetének tragédiája húzódik meg. A szereplők közül Béla, a család orvosa az egyedüli, aki megérteni és egyben összegezni próbálja Julika valódi élettörténetét: „Az öreg Béla újságot olvasott. Most felnézett az újságjából. Csendesen mondta: Nem lehetett könnyű szegénynek. Miért, maga talán sajnálja? Mindenkit sajnálok, aki magára marad.” (247.) Ennél konkrétabban és világosabban nem jelenik meg a vénlány históriája, mégis közvetve ott van a dialógusokban és a leírásokban. Talán ez a mozzanat, és vele együtt ennek érzékeny szemléltetése lendíti túl a szöveget a sablonszerű elbeszéléseken.

 

Központi szereppel bír Julika szobája is a regényben, hiszen az asszony tárgyi alakmásává válik: „Kis szoba volt, (…) de Julika nem cserélte volna el semmiféle luxusszobával. (…) valóságos hangközpont, ahová minden nesz, zaj, lárma pontosan befutott”. (19.) Az idézet újabb ismertetőjelet világít meg Julika karakteréből: a hallgatást/hallgatózást. A regény talán egyik legfontosabb érdeme ebből a hallgató-attribútumból adódik. Szépen és követhetően kiépített motívuma ez a szövegnek, amely valamennyi jelenetben újabb és újabb értelmet nyer. Már a regénykezdő mondatok is erről árulkodnak: „Az előszobaajtó előtt állt, és hallgatózott. A lépcsőházban alvó csendet fürkészte, mohón lesett minden kis neszt”. (5.)

 

Ezen túlmenően Julika önmegragadásában is óriási szerepet kapnak a hanghatások, annál is inkább, hiszen „fülében jobban bízott” mindennél. Világhoz való odatartozásának indexe ez a hallgatózó magatartás: „Hogy élvezte Julika az átszűrődő hangokat! Kapzsi gyönyörűséggel hallgatta őket”. (53.) Nem túlzás azt mondani, hogy Julika életét a lopott hangok, mások életének hanghatásai alkotják. Ebből következik a feszült figyelem, és ami még pontos, ötletes ábrázolást mutat alakjában: a gépiesség aspektusa. Rendszerszerű létmódjában automatikussá válik minden mozdulat – kissé hasonlóan Édes Anna mechanikus cselekedeteihez -, és éppen ezért nem véletlen a gép-metafora többszöri alkalmazása sem a vénkisasszony megjelenítésében: „Fürgén és puhán mozogtak a kezei, mint az olajozott gépek”. (283.)

 

A történet egészét figyelembe véve érezhető, hogy a cselekmény nincs túlzsúfolva. Mindez a regény erényének is tekinthető, ugyanakkor előfordul ebből kifolyólag, hogy olykor kisiklik a történet, és unalmassá válik. Erre példaként a funkciótlan, így eltérítő leírások, és ezzel összefüggésben a késleltetés aktusa szolgál, amely a történet elején kifejezetten zavaróan hat. Mindezt azonban a szórakoztató karakterek, illetve jól sikerült dialógusaik ellensúlyozzák.

 

A kötet összességében túlmutat a lektűr irodalom tipikusnak nevezhető szenvedélyes túlkapásain, s emiatt talán kérdéses és kétséges az említett kategória sorában említeni. Bókay regénye sokszor humoros és ötletes, amelyben főként a karakterek megjelenítése érdemel figyelmet. Julika alakjának sokrétűsége akár egy, a lektűrhöz illeszkedő olvasásmódot meghaladó, terjedelmesebb értelmező vizsgálatot is igényelne. A szerző tehát nemcsak témaválasztásában, de annak megjelenítésében is elhatárolja magát a szórakoztató irodalom népszerű képviselőitől.

 

Bókay János, Julika, a fiúk barátja, Corvina Kiadó, Budapest, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Történelmi regénybe oltott lányregény

Történelmi regénybe oltott lányregény? (Bestseller és kritika V.)

Szabadon írok, mert ezt törvényemmé választottam. Szívem teljességéből írok, mert a szívre akarok munkálni.” – olvasható Fábián Janka honlapján Kármán József szavaival kifejezett hitvallása. Ennek a felfogásnak felel meg a Magyar Televízió Nappali című műsorában tavaly nyáron tett nyilatkozata is: igény van romantikus regényre, olyan típusú szórakoztató irodalomra, amelyet ő maga is művel. Az interjúból ugyan nem derül ki, hogy kiknek az igényét elégítik ki regényei, kit tart közelebbről olvasóközönségének az írónő, viszont azt megtudjuk, olyan szórakoztató irodalomként pozicionálja saját írásait, amelyek szórakoztató voltukon túl tanítanak is, a szövegek tanító „képességét” pedig szerzőjük az általa rajzolt történelmileg hiteles képben látja.

 

Legújabb, 2012-es regénye, a Lotti öröksége, mely immáron a hetedik az Ulpius-ház puhafedeles Fábián Janka-sorozatában, a következő kérdést vetheti fel az olvasóban: van-e törekvés egyáltalán konkrétabb közönség megcélzására? Természetesen valószínűsíthető, hogy elsősorban a női olvasók érdeklődésére számít a kötet, ezen belül azonban nehéz lenne körvonalazni, kikhez is szól az Ághfay-bárók lánysarjának viszontagságos, 18–19. században játszódó története. A szöveg populáris, szélesebb rétegeket célzó voltát, illetve a művelő-tanító jelleget húzza alá az archaikus szavak, történelmi alakok és irodalmi művek lábjegyzetelése. A majd ötszáz oldalnyi írást elolvasván igen szembetűnő a történelem szakot végzett írónő erőteljes törekvése a korhűségre, a kontextusba ágyazásra.

 

 A terjedelmes szöveg azonban műfaji jegyek tekintetében korántsem rajzol homogén képet. A sok párbeszéd, a jelenetszerű építkezés, a korabeli jellegzetességeket – talán a szókészletet kivéve – nem következetesen és nem nagymértékben magán viselő nyelvezet, egyértelműen a könnyen emészthető irodalom irányába mutat, a történelmi regény mellett a család-, a kaland- és a lélektani regény jegyeit produkálva.

 

Az olvasónak könnyen támadhat az a negatív benyomása, hogy a szöveg „túlcsordul” a történelemtől. Az alapos korba ágyazottság, a korabeli Pest-Buda akkurátus ábrázolása, az akkori lapok, írók, költők, politikusok, szabadkőműves páholyok szerepeltetése-említése és az Ághfay-, valamint a Pálóczy-család Martinovics-összeesküvéstől megpecsételődött sorsa megbillenti a szöveg egyensúlyát: előkészítik és kontextualizálják ugyan a címszereplő kislány kibontakozó történetét, de helyenként vontatottá is teszik a szöveget, hiszen a kilenc fejezetből mindössze az utolsó háromban kerül a cselekmény középpontjába a felcseperedő Lotti sorsa. Éppen ezen a fordulóponton, a Hochberg-kisasszonyok által vezetett tanintézet világának bemutatásával ölt némi lányregény-miliőt a szöveg, amikor is a kamaszkorú, családi köréből még csecsemőkorában kiszakadt Lotti szerelmes lesz Pálóczy Tóniba, a számára addig ismeretlen közeli rokonfiúba. A kalandregény jelleg ezt követően kerül előtérbe, az 1809-es győri csatától egészen a regény végéig férfiruhában orvossegédkedő Lotti körüli történéseknek köszönhetően, míg a lélektaniságot elsősorban az erősen Tímár Virgil alakját idéző Mártonfi Lőrinc mester vívódásai adják.

 

A prológus előrevetített kis jelenete jól szerkesztett módon nyitja meg a történéseket, azonban az epilógus nélkül is működne a szöveg. Ez a pár oldalas szöveg sem varrja el ugyan teljesen a szálakat, de a romantikus regény mivoltot nem meghazudtolva, egy kötelezően idilli, szirupos jelenetben hagyja magyarázat nélkül Lotti és Pálóczy kapcsolatát.

 

A szöveg helyenkénti vontatottságát, túlzott kifejtettségét szerencsésen oldják a fejezetek közötti pár éves kihagyások, filmjelenetek benyomását keltő vágások, amelyek a nagyobb történelmi események mentén fűzik a viszonylag korlátozott számú szereplőt mozgató regénycselekményt. Szerkesztettséget tekintve nehezen kezelhetők azok a ritkán megjelenő, de a szöveg múltba helyezett jelenét megakasztó narrátori „kiszólások”, amelyek mintha az írói-olvasói közös jelenből adnának az értelmezést elősegítő kommentárt: „…csak akkor volt érdemes egy-egy kézirattal a nyomdába merészkedni, ha egy könyvárus hajlandónak mutatkozott azt később a boltjába befogadni. Vagy ha elegendő előzetes megrendelést, netán előleget is össze tudtak rá szedni.” Az átélt beszéd alkalmazása gyakran felbukkanó jellegzetessége a narrátori szövegnek, a párbeszédek azonban sok helyütt túlzottan kifejtettek, ettől nem élőbeszédszerűek. A szereplők nyelvezete nem nagyon különbözik a narrátori beszédmódtól, és egymáséitól sem, csupán a francia Maurice, a német Johann Kemmler és a nyelvjárásias jobbágy beszéde kap fonetikus jelöltséget.

 

Ötletes szövegszervező elemnek mondhatók az egy-egy szereplőnél felbukkanó, majd más szereplők sorsában végzetszerűen ismét felbukkanó visszatérő motívumok: Lotti ugyanúgy férfiruhában jár-kel, mint korábban a „könnyed műfajnak” megfelelően túlzottan is egyoldalúan romlott színésznőként ábrázolt anyja, Márton Lőrinc gutaütést kap, mint az általa meggyógyított Menyhért nagyapó, az epilógusban pedig a regény főszövegének kezdő képei köszönnek vissza, amikor Pálóczy Antal Sátán nevű lovára ülteti kis unokaöccsét.

 

Fábián Janka hetedik regénye a pontos korhűség igényével, a nagy történelmi regények miliőjét megidézve próbál utat vágni egy nívósabb magyar szórakoztató irodalom felé, azonban megállapítható, hogy az alapul felhasznált dús dokumentumanyag és a kalandos szüzsé ötletes panelei kiegyensúlyozottabb, tömörebb szerkesztést alkalmazva talán elementárisabb olvasói élményt nyújtanának a magyar bestseller-irodalom kedvelőinek.

 

Fábián Janka: Lotti öröksége, Ulpius-ház, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

 

bunny

Elvetélt életek? (Bestseller és kritika III.)

Az Ugron Zsolna és Meskó Zsolt szerzőpáros által jegyzett, 2011-es megjelenésű Szerelemféltők két régi ismerős, egy férfi és egy nő egy éven át tartó levelezését tartalmazza. A levelek mellett a két szereplő, Anna és B., különböző műfajú szépirodalmi szövegeket is küld egymásnak, melyeknek alakjai szintén Anna és B. névre hallgatnak. A levelezés fejezetei az év hónapjai szerinti felosztásban olvashatóak. A fejezetcímeket/hónapneveket követően a bevezető minden alkalommal Kriza János Vadrózsák című székely népköltéseit tartalmazó gyűjtéséből közöl egy-egy verset.

 

Ahogy a fentiekből is látható, a szerzőpáros összetett szerkezet megvalósítását tűzte ki céljául, ez azonban némileg szét is feszíti a szöveg kereteit. A levelek olvasását folyton megszakítják a szöveg- és versbetétek, ezért igen sajnálatos, hogy éppen a levelek tűnnek a regény legkevésbé kidolgozott részeinek. Az egy éven keresztül írt szövegek kifejezetten unalmasak és vontatottak, a cselekményt a lehető legkisebb mértékben viszik előre szenvelgő hangnemükkel (ez kifejezetten az Anna által írt levelekre vonatkozik). Érdekes, hogy a B. által küldött levelek ehhez képest „hitelesebbek”, a közvetlen hangnem egyáltalán nem válik a leírtak kárára, lendületes stílusa több holtpontról is képes kimozdítani a regényszöveget.

 

A székely népköltések egyáltalán nem épülnek be szervesen a regénybe. Valószínűsíthető, hogy ez a formai megoldás már sok volt a kötetnek, hiszen egy ennyire eltérő regiszter bevonása a könyv olvasatába több erőfeszítést igényelt volna annál, hogy a hónapok nevei után egyszerűen beillesztik őket. Az azonban külön kiemelendő, hogy nem az Erdély-mítosz továbbépítésére vállalkoznak a szerzők – ahogy azt az Ugron Zsolna által írt, korábbi kötetben (Úrilányok Erdélyben) láthattuk –, amikor ezeket a verseket közlik, s ez mindenképpen pozitív ismérv.

 

A Szerelemféltők erőssége a már említett rövid prózai művek szerepeltetése. Noha ezeknek is igen hullámzó a színvonala, néhány visszatérő téma miatt igencsak figyelemreméltóak lehetnek. A férfi-nő problematika ugyan mindegyik történet alapját képezi, a közölt szövegek mintha időről időre azért felmutatnának néhány nagyon is releváns (társadalmi) kérdést. Itt nem elsősorban a már sokat emlegetett szingli-kérdésre gondolok, hanem például arra, hogy több történetben megjelenik a következő alapszituáció: a nagy szerelem ellenére a férfi mégsem akarja a megfogant gyermeket, míg a nő minden alkalommal meg akarja szülni, s aztán hol elvetél, hol mindketten belehalnak a szülésbe. Az elvetéltség metaforája nagyon erőteljesen átszövi a regény történéseit. Ezt látszik alátámasztani Meskó Zsolt néhány mondatos ajánlója is a borító hátoldalán: „A magyar társadalom kibeszéletlen közös múltjával küzd. Ez a múlt kibeszéletlen családi és egyéni történetekből áll össze. Régen a levelek és a naplók is segítették a mindennapok feldolgozását. A mi hőseink levelezése páros szembenézés a múlttal, önmagukkal.”

 

Meg nem valósult találkozók, kiégett házasságok/kapcsolatok, egymás melletti elbeszélések – ezek egytől egyig kiváló témák lehetnének. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a Szerelemféltők tulajdonképpen „mellébeszél”, ugyanis ezeknek a kérdéseknek csupán a felszínét mutatja meg, és valamiféle ködös, „ugye mindenki érti, hiszen megélte már egyszer”-tapasztalatra építve zárja rövidre őket. Nem is a megnyugtató feloldást várná adott esetben az olvasó, egyszerűen csak a komplexitásnak egy magasabb szintjét, hiszen az egész regény szerkezete is az összetettség ígéretét sugallja. Valójában azonban darabjaira hullik szét a mű, hiszen egyik kérdéskör sincsen sem nyelvileg, sem a témát tekintve rendesen kidolgozva, csak özönlenek a két szereplő egymásnak küldött művei.

 

A könyv első belső borítóján közölt ajánlások – Meskó Zsolt szövegének mintegy (ellen)párjaként –, Miklósa Erika, Wolf Kati, Szulák Andrea és Fullajtár Andrea tollából, utóbbit leszámítva egytől egyig a regény szerelemi szálainak és titokzatosságának kiemelését végzik el. Erre a borítók szövegein érzékelhető kettősségre utalnak a szerzői reflexiók is a szövegben, amelyek a túlromantizált, abszolút lehetetlen szerelmi szituációkat ironizálják („Mögöttük csak a szürke felhőoszlopok, rajtuk a kibukkanó nap aranyló, tört fénye. Megálltak. Mesés giccs volt, de mégis gyönyörű.”), miközben azért szép számmal találhatóak a saját szövegeikben is ilyen jellegű leírások.

 

Összességében tehát az lehet a benyomásunk, hogy nem döntötték el a szerzők, hogy szirupos szerelmi történeteket írnak vagy valóban társadalmi kérdéseket, egyéni traumákat feldolgozó, tematizáló, nyelvileg is színvonalas alkotásokat hoznak létre. Szövegszerű bizonyítékai ennek a könyvborító különböző járulékos elemei, a rengeteg műfaj egymásra halmozása a főszövegben, valamint a történetekből kiolvasható felszínes megoldási kísérletek. Ez az eldöntetlenség pedig különösen bosszantó, mert olyan érzetet kelt, mintha a szerzők mindenféle, de mindenesetre több típusú fórumnak is meg kívántak volna egyszerre felelni.

 

Ugron Zsolna – Meskó Zsolt, Szerelemféltők, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2011.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Akciófilm helyett

Akciófilm helyett… (Bestseller és kritika II.)

Az Egy csibész naplója érdekes műfajú regény. Kriminek nem mondanám, az akcióregény kifejezés pedig nem fedi teljesen a valóságot, másrészt, ha belegondolunk, a szórakoztató zsánerben kifejezetten értelmetlen meghatározás, inkább csibész-regény. Ahogy manapság talán már vannak csibész-filmek is, ezek azok, amelyekben ugyan embereket vernek és ölnek, mégis viccesek. Csabai Márk regénye viszont nem ettől ilyen, hanem attól, hogy a főszereplővel minden megtörténik, ami a mai popkultúra szerint a nagyvárosi csibészléthez hozzá tartozik. Ennyiben talán látlelete is egy kulturális jelenségnek.

 

A regény alapsztorija kissé kidolgozatlan, kifejezetten elcsépelt, és nem véletlen a filmes párhuzam, több történet-elem egy közepes hollywoodi mintára készülő akció-krimire emlékeztet. A szüzsé is eléggé sablonos, nem túl fantáziadús: a főszereplő Barabás Viktor Valentin budapesti pisztolyos-inges csibész, esetleg kisbűnöző (ennyit elég is tudnunk róla), akit beszervez magának egy magyarországi végrehajtó hatalmi szerv, hogy segítségével leleplezhessen egy nemzetközi drogbandát, cserébe szemet hunynak apró bűnei felett. És valóban van benne minden, ami a zsánerhez tartozik, és amit hasonló témájú filmekben és regényekben olvashatunk. Főhősünknek rögtön a regény elején az életére tör egy orosz keményfiú, akit természetesen Ivánnak hívnak, majd megjelenik az orosznál valamivel egzotikusabbnak és ezzel együtt keményebbnek is számító csecsen medve, a főhős barátja, Juszup, a megmentő. Eztán találkozunk olyan divatos figurákkal is, mint a bombalábú ügynöknő (az elbeszélő így írná: NŐ), aki az NNI-től, vagyis a Nemzeti Nyomozóirodától érkezett (vö. FBI), majd a rejtélyes ázsiai származású drogbáróval és annak a regényben deus ex machinaként felbukkanó csinos huszonéves lányával, aki mindent felkavar, ráadásként pedig egy elegáns francia alfőnökkel. Úgy látszik, az ilyen történetekben a gonoszság és a hatalomvágy mértéke az egzotikummal és az ismeretlenséggel, esetleg az idegenséggel egyenesen arányos. Ám ezen már a James Bond-történetek is túlléptek. Be kell vallanom, érdekesebb lett volna számomra a regény, ha szeretett hazánk bűnözőiről szól, nem pedig egyéb nyugat-közép-európai nagypályásokról.

 

A kifejtettekből táplálkozó ellenérzéseimet leküzdve viszont azt kell mondanom, hogy érdeklődéssel értem a regény végére, beszippantott a történet, pontosabban az olvasói gyengeség: saját kíváncsiságom. A főhős kedvelhető alak és a környezetében mozgó sablonos figurák mellett a leginkább hihető karakter, érdekelheti az olvasót, hogy mi lesz vele.  Váratlan munkafelkérése okán pedig nem lesz belőle titkosügynök-képességű übermensch egyik pillanatról a másikra: akció közben bénázik, időnként túlgondolkodja a dolgokat, munkaadójának pedig esetlenül, de kérlelhetetlenül udvarol.

 

Elmondható azonban, hogy a főhős alakja mellett a regény elbeszélésmódja is egységes, nem próbálkozik például ál-intellektuális humorral (ami a zsáner egyes alkotásaira jellemző) és egyéb ciki megoldásokkal. Célja nem több mint hogy egyedi stílusában elmesélje a történetet, ami gyakran humoros és megmosolyogtató ugyan, nem röhögi magát rajta halálra az olvasó. Azt pedig, hogy szorult a szerzőbe elbeszélői érzék, azt az egységesség mellett egyéb jellegzetes szituációk és megoldások demonstrálják. Egyes esetekben az előrehaladó cselekmény megtorpan, s a mesélő a képzeletében szövi tovább az eseményeket, ilyen például a masszázsszalonban zajló jelenet: egy vékony lepel választja el az egymás mellett kényeztetett főhőst és aktuális nőjét, az ázsiai üzletember, Bao lányát, Viktor pedig eljátszik annak gondolatával, hogy ott, a szalonban, magáévá teszi a lányt. Mindez azért érdekes, mert a rövid cselekményrészletről utólag derül ki, hogy képzelődés – az elbeszélő megjegyzéséből: „Élveztem a kis játékot, amit gondolatban lepörgettem, de nem sokáig, mert a hógolyó elhúzta a függönyömet, majd levetkőztetett, és qi-m (csi) kalandos és nem fájdalommentes felkutatására indultunk, és ez korántsem volt olyan izgató, mint Thue látványa.” (182.) Ennél azonban hatásosabb és ötletesebb az az öniróniát sem nélkülöző jelenet, amikor a Baoval való szembesülés alkalmával elképzeli Viktor, ahogy mintegy Jackie Chan módjára kiszabadítja magát: „Viperákat megszégyenítő gyorsasággal megfordultam, és elkaptam Ping kezét, és egy mozdulattal tőből kicsavartam. Miközben a fájdalomtól üvöltve a földre rogyott, kihúztam a nadrágja szárába csúsztatott pisztolyát, és a másodperc töredéke alatt tüzet nyitottam.” (169.) És azért lehet ez érdekesebb megoldás az előbb említettnél, mert a főszereplőt ismerve váratlan volna egy ilyen akció. Viktor gúnyolódik is magán: „Na, jó, igazából nem lékeltem meg senkit és semmit, még egy átkozott dinnyét sem…” (Uo.) Már a bekezdés elejétől kezdve – és a korábbi hasonló képzelgés függvényében – sejthető, hogy ez is csak képzelődés lesz. Mindez dinamizmust ad a szövegnek.

 

Néhány kifogást viszont meg kell még említenem, ami nem csak az írói ötlettelenségnek, hanem talán a műfaj, pontosabban a szüzsé (csibész – erős barát –  bombanő – nyomozóiroda – külföldi maffia, stb.)  kifulladásának is a következményei. Bizonyos sztori elemek, például egyes karakterek ismétlődő felbukkanásai – akár csak korábban megemlített személyiségük –, semmi váratlant nem mutatnak. Mikor egy szorult helyzetben jól jönne a főhősnek egy erős kéz, akkor megjelenik Juszup, a díjbirkózó; mikor egy bárban egy szép lábú nő áll szexi estélyiben, Viktornak háttal, természetesen kiderül róla, hogy a férfi imádott ügynöknője, Berényi Gabriella. Azt viszont már nem is fejteném ki részletesen, hogy a regény egyik fő poénja egy „golyóállómellényen” csattan.

 

A regény egészét tekintve azonban még ez sem túlzottan zavaró, mert a történet tetőpontján bizony figyelnünk kell, hogy az intrikákat és a hatalmi szálak összefonódásait követni tudjuk. És bár Csabai Márk regénye összességében könnyű olvasmány, talán túlzottan is az, merthogy majdnem olyan sebességgel lehet elolvasni, mint egy nyári popcorn akciófilmet megnézni, annyit mégis a javára írhatunk, hogy olyan elsőkönyves szerzőről beszélünk, aki egységes humorának, stílusának és elbeszélőkedvének köszönhetően – mert az láthatóan van neki –, könnyen megnyerheti magának az olvasótábort, mely az ő csibészregényeire kíváncsi.

 

Csabai Márk, Egy csibész naplója, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

paris

Terror-romantika (Bestseller és kritika I.)

Tűnhet mégoly elfogadhatónak is a tétel, miszerint a „populáris irodalom” mozgatórugói másképpen járnak, mint a „magas irodaloméi”, s eszerint megítélése is más alapokon kell, hogy álljon, az előbbi egy termékének olvasása közben mégis nyilvánvalóvá válik, mennyire lehetetlen a felfüggesztése az utóbbi felől érkező befogadás némely elvárásának – még akkor is, ha a két szféra közötti „váltás” a legtöbb esetben gördülékenyen történik. Réti László Célpont Párizsban című regénye esetében is tudjuk, a krimi sajátos világában miképpen kell mozognunk, adottak a megszokott orientáló panelek – terroristák, elhárítók, kémek, fiatalkori szerelem, célpont, Párizsban –, mégis, mindvégig zavaró a szöveg megformáltságának hiánya, elkopott nyelvének ügyetlensége. Erről – mint az olvasatra mindvégig árnyékot vető mozzanatról nem lehet hallgatni –, ugyanakkor mégis hallgatni kell, amennyiben komolyan vesszük a mozgatórugók járását.

 

terror-romantikaA megítélés mércéjét ugyanis elsősorban a műfajban döntő súllyal bíró alkotóelemeknek kell(ene) megszabniuk. Ilyen például a cselekményszövés – amely a krimi esetében a rögzült panelek kibillentésén és azok feszültségteli fordulatokat hozó elrendezésén alapul. Réti cselekményének kiindulási pontjai nem sok jót ígérnek, az arab terroristák mára talán unalmassá váltak. A két szír férfi, akik rejtélyes céllal érkeznek Párizsba, egyiptomi üzletemberként Victor Jacquard biztonsági szolgáltatásait kívánják igénybe venni, a francia elhárítás, illetve egy izraeli kémsejt pedig mindent megtesz, hogy kiderítse a szírek tervezett napi programját, hogy lecsaphassanak rájuk. Számos szál fut párhuzamosan, illetve szövődik össze, a terroristák Párizsig tartó útjukat, a párizsi nyomozást és előkészületeket kíséri végig a szöveg, azonban ezek közül nem mindegyik érkezik meg valahová, sőt van, amelynek egyszerűen vége szakad, mintegy elfelejtődik.

 

Ezekkel a kiindulási pontokkal kíván valamit kezdeni Réti, ami – sikerétől függetlenül – esetenként érdekessé teszi a könyvet. Az első meglepetése a regénynek a szerelmi szál vastagsága, illetve Jacquard és a régi szerelem, Chantal, viszonyán kívül e két karakter családi válsága. Azonban közhelyhalom lesz az amúgy gyakori és jellemző nehézségekből, az elhidegülésből, a mindennapi ügyek intézésének huzavonáiból, a magányból. Kérdés, a problémák leegyszerűsítése, közhellyé-torzítása mennyiben számon kérhető a populáris kultúrán, azonban azáltal, hogy ezek újra és újra visszatérnek, szinte párhuzamosan a két, egymáshoz egyre közelebb sodródó karakter otthoni vitái során, elhatalmasodnak a cselekményen. A regény cselekményszövését összességében sokkal inkább a szerelmi szál határozza meg, mintsem a terroristák bosszúja. Sokszor ezek a Réti által mindvégig előtérben tartott szerelmi vívódások és vágyakozások nemcsak megszakítják a terror-szálat, de hiteltelenné tesznek teljes részeket (amikor a gyereke elrablása miatt kétségbeesett Chantal Jacquard-ról álmodozik, majd lefekszik vele), vagy egyenesen groteszkbe fordítják azt. Ez utóbbi történik a regény végén, amikor két nő – a régi szerelem, Chantal, és a feleség, Veronique – féltékenységi csetepatéja zajlik, miközben utóbbi az időzített robbanógépezettel megrakott mellényt próbálja letépni magáról.

 

Egy másik meglepő mozzanatot jól megvilágít az iménti groteszk jelenet – hiszen a két nő „összecsapása” közben a krimik „magányos hős” archetípusának hitt vagy hihető Jacquard a földön fekszik eszméletlenül. A hőstípus fölülírása és visszataszító karakterré való transzformálása ügyes húzás, és meglepő is, más kérdés, hogy az út, amelyen eljut eddig, nagyban csökkenti ennek erejét, helyenként megintcsak a komikum vagy az abszurd felé sodorva a cselekményt, illetve a karaktert.

 

Ugyancsak érdekes kérdés lehetne, miképpen ábrázolja a szír terroristákat, illetve az izraeli kémsejtet Réti, hiszen mindegyikhez közel kerülünk a regényben. Utóbbi sokkal árnyaltabb a kémnő önmarcangolásai és a sejttől való elszakadási kísérlete miatt („Ki akarok szállni!”), ám mégsem lép túl egyik sem a megszokott paneleken: mindkét fél mint mindenre elszánt, Allahért vagy a nyugati világ védelméért küzdő, kegyetlenségtől sem visszariadó csoport jelenik meg, megtűzdelve néhol az ellenük való kiszólással és előítéletekkel. Itt újra megjelenik a már említett probléma, hogy vajon mennyire várható el a populáris kultúrától a műfajai alapjául szolgáló egyszerűsítéseinek felrúgása. Réti több-kevesebb sikerrel egyensúlyoz: a terroristák bestiálisak, ám egy meggyilkolt testvérért állnak bosszút, a kémek pedig mindent megtesznek titkos útjaikon, szintén a bestiálisig jutva el időnként.

 

Réti László főállásban rendőr, egészen pontosan Zugló rendőrkapitánya, ami a fülszöveg szerint a regény „hitelességét garantálja”. Ezt nehéz lenne megítélni összességében, ami azonban feltűnik – és köszönhető talán a szerző képzettségének –, az a technikai részletekben való gyakori elveszés, legyen szó egy hajó felrobbantásáról rezgőhívásra állított mobiltelefon segítségével, egy tengerparti terrortámadás részletes leírásáról vagy egy autó városi követésének technikájáról. Ez mindenképpen érdekes sajátja a regénynek, még akkor is, ha időnként túl nagy hangsúlyt kap. Azonban a terroristák Párizsig tartó útja a közben végrehajtott akciókra, ezek technikájára redukálódik, ami – a regény párizsi karaktereinek szerelmi ügyei, és az itt zajló fordulatok fényében – gyengíti e karaktereket. Problematikus számon kérni a terroristák árnyalt lélekrajzát a regényen, illetve a bosszúállás szándéka miatt az iszlám fundamentalisták hitéhez sem kell közelebb vinnie a szövegnek, helyenként mégis hiányzik a terrorista-panel ki nem építettsége, vagy legalább egy „emberi” párbeszéd a két szír között, még ha egy újabb, a Közel-Keleten átkígyózó szerelmi szál már nem is fért volna bele.

 

 Réti László, Célpont Párizsban, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Egy fantasy-kiállítás képei

Egy fantasy-kiállítás képei

Amikor leemeltem a könyváruház polcáról a Cherubion Kiadó negyvenötödik fantasy antológiáját, kezemet leginkább a nosztalgia vezette. Nem is a könyvről van szó elsősorban, hanem magáról a kiadóról. A Cherubion egyike az 1990-es évek első felének legendás „nagy öregjeinek” (a Beholder Kiadó, és a néhai Valhalla Páholy mellett), melyek működése máig meghatározza a magyar fantasy-életet (merthogy ilyen van, minden nehézség ellenére, egy híján húsz éve). Nem csak azért, mert egyre több pillantást vethettünk A Gyűrűk Ura óta szépen fejlődő külföldi piacra, hanem mert egy sajátságos magyar ízzel töltötték meg a műfajt, máig ható értékeket hozva létre.

 

Ha szépirodalmi portálon egy ehhez hasonló könyv kritikája jelenik meg, óhatatlanul felmerül a kérdés: hogy kerül a csizma az asztalra? Elsőre úgy tűnik, a fantasy csak egy ága a burjánzó, és újabbnál újabb kacsokat növesztő populáris irodalomnak, azonban azok számára, akik részesei voltak, ennél jóval többet jelentett. A regények, novellák alapanyagul, felhasználható tudástárul szolgáltak egy olyan, régen divatosnak számító társasjáték/hobbi számára, melyet fejben és szóban játszottunk, elképzelve, sőt átélve egy egészen más világot. A fantasy és a szerepjáték egy generáció szellemi szecessziója volt, és a hozzájuk kapcsolódó könyvek is egy egészen más megközelítési, olvasási módot igényelnek. A könyv kiválasztása tehát egyszerű volt, az ismertető megírása annál nehezebb.

 

Ha valaki átküzdötte magát a hátsó borító, elsőre értelmetlennek – de mindenképpen idegennek – tűnő sorain, és eljutott az érdemi részt képviselő, dőlttel szedett négy sorig, egy szón biztos felvonja a szemöldökét. Mi az, hogy „világfüggetlen” antológia? Gondolhatnánk, hogy persze, a fantasztikum független a mi világunk eseményeitől, természetétől, de itt nem erről van szó. A fantasy berkein belül már a kezdetektől fogva erős volt a törekvés arra, hogy az írók egy olyan, saját keretein belül konzisztens képzeletbeli világot hozzanak létre, ahová aztán mind ők, mind mások vissza-visszatérhetnek, egy már jól ismert legendáriumot bővítve tovább saját szerzeményeikkel. Így nem kell minden egyes írást az alapok többé-kevésbé bújtatott ismertetésével kezdeni, és a létrejött, keretet adó intertextusok nem megzavarják, hanem éppen hogy vezetik az olvasót – ami ennek a bonyolult, saját rétegnyelvvel rendelkező műfajnak az esetében nem hátrány. (Ezen kívül sokszor ezek a világok adtak fikcionális teret a szerepjáték számára is.) A Cherubion Kiadó legtöbb antológiája azonban éppen szembemegy ezzel a hagyománnyal, s többek között ezért is volt olyan érdekes már kezdetektől fogva. Minden novella egy kis kapu volt egy másik világba, ahol a környezet éppúgy új és érdekes, mint az események vagy a szereplők. (Álságos lenne azt állítani, ez minden esetben működött is, de általánosságban mindenképp). A dolog szépséghibája, hogy a hátsó borítón előrevetített történet éppen az egyik általuk alkotott, „létező” világ (Worluk) kulcsszavait használja fel közönségcsalogatóként, így akinek a kathír herceg, mishrén boszorkány, vagy a Nezuvián lovagrend csupán fantasy-blabla, nem sokat kezdhet mindezzel. Tény persze, hogy akit ez megijeszt, az jobb is, ha elkerüli az ehhez hasonló köteteket, mert belül – ha fogalmazhatok így – csak rosszabb lesz.

 

(Érdekességképp említem meg, hogy ez a „fantasy-blabla” közeli rokona a sci-fikben használatos „techno-blablának”, amire jó példa a Csillagok háborújának egy űrhajószerelés közben elhangzott mondata: „ez az energiatengely a negatív felén polarizálódott, ki kell cserélni”. Hát persze. Ezek – bár állandó kellékei a két műfajnak – akkor válnak problémává, amikor az író úgy adja el az írását egy kiadónak, hogy a műfaji jellegzetességek velük véget is érnek. Erre sajnos a Mytheronból szeretettel-ben is találunk példát.)

 

 

Nem szokványos módszere a bemutatásnak, ha azt kezdem el vizsgálni, mi változott azalatt a nyolc év alatt, amióta utoljára ilyen kötetet vettem a kezembe, de talán így is jó képet kaphatunk arról, mi folyik itt Mytheronban.

 

Tizenöt éves hagyomány, hogy a könyv a címadó kisregénnyel kezdődik. Ez általában a legjobban sikerült írás is, egy-egy tapasztaltabb szerző tollából. Persze, hogy ki számít annak, nehéz meghatározni. Sokan az antológiák oldalain publikálnak először, vagy kizárólagosan – a fiatal tehetségek térhez juttatása régóta program. Íróink ráadásul a kezdetektől fogva kreált angol álneveket használnak az eladhatóság érdekében – van, aki többet is –, képtelenség mindet megjegyezni. Nem tudom, hogy ez ma is működik-e (vagy egyáltalán működött-e valaha), de tény, hogy a szokáson nem változtattak, sorozatrészenként csak egy-két író renitenskedik saját nevével. Azon mókás szokásukat is megtartották, hogy egy külön oldalon, ahol felsorolják a szerzőket – a copyright jelzés mellett eredeti nevükön is –, szerepel a novella címe angolul, mintha külföldi publikációkról lenne szó, vagy lenne ennek a névmizériának bármi értelme. (Bár a Cherubionnál ezzel nem találkoztam, olvastam már olyan regényt, ahol a szerző fordítóként lett megjelölve. Érdekes hagyományok ezek.)

 

Furcsa, hogy a célközönség, pontosabban annak korosztálya sem változott. Hiába öregszik meg lassan az a generáció, amely a „nagy öregek” könyvein nőtt fel, és jár már harmincas éveiben, a jól bevált mintákhoz nem nagyon nyúltak hozzá. A Cherubion-antológiák írásainak három biztos alapköve volt, van: erőszak, szexualitás, morbid humor. Persze beszélni kell arról is, hogy ebből a háromból a második a magyar fantasy különleges védjegye, ilyen érzékletes leírásokat a közismert angol, amerikai írók meg sem kockáztatnak, a harmadik pedig a Cherubion-könyveké, John Caldwell (azaz Nemes István) nyomán terjedve. Mindig úgy gondoltam, hogy ez a hármas valahol a sokáig szinte mese-szinten mozgó tengerentúli fantasztikum fölé emeli a magyart, de ami tizenévesen felkorbácsolja az ember fantáziáját, a húszas évek végén már nem ugyanazt jelenti. Márpedig bizonyos írók megragadtak ennél a kamasz-víziónál. Elképzelni sem merem, milyen körülmények között fogant meg a címadó kisregény hősét álmában kísérő, gyönyörű és egyben kegyetlen harcos-varázsló-amazon leírása, de jobb is, ha nem evezek freudi vizekre. A morbid események azért még szórakoztatóak néhol, de a humor szintén megragadt valahol a középiskolás szinten. Amikor Loreley, a vízitündér csábító énekére meg sem rezdül a hajós, s a bájos szirén emiatt a csodás lények között utolsóként kivándorol a halandók világából, rögtön tudjuk: az öreg süket. Kár, hogy az immáron felfedett csattanó és a novella egyéb tekintetben érdektelen fele még hátra van.

 

Egy dolog azonban biztosan változott, és bár lehet, hogy csak a hosszú kihagyás miatt érzékelem így, de ez érintett a legfájóbb ponton: a tizenkét műből valójában csak négy fantasy! Bár gyanús volt, hogy a sorozatszerkesztők jó szokásától eltérően a borítónak semmi köze az írásokhoz, sőt, egy német cég felkérésére készült évtizedes kép került újra felhasználásra, de gondoltam ez csak a válság hatása (ráadásul a festőpárost, mint a magyar fantasy-festészet legendáit, igen kedvelem, még ha ez nem is a legjobban sikerült munkájuk). Hát, ha beszélhetünk válságról, akkor ez a kötet ékes példája a fantázia válságának is.

 

A Kidd kapitány elveszett kincse a Karib tenger kalózait idézi meg olyan gyomorforgató hűséggel, hogy nemcsak a film részletei elevenednek meg a szemem előtt, de amikor kiderül, hogy a kelta mesék lényei: tündérek, törpék a druidák segítségével a Frigyládát őrzik, még eldobni sem volt erőm a könyvet. A főszereplő élve széttépetésének leírása talán a novella megírásának aljas indoka lehetett, ettől függetlenül szívesen kihagytam volna. A Még a gyűlölet sem örök fájdalmas írói teologizálása (nem beszélve a keresztény Isten megszólaltatásáról), és óvodás tanulsága ezek után már ki sem hozott a sodromból, mondhatni sodródtam tovább az árral. Egy villanás erejéig felbukkan a Robin Hood-történet egy újabb szánalmas, és értelmetlen feldolgozása (a címe fantáziadúsan: Robin Hood), mely ráadásul lezáratlan marad, mintha egy kisregényt kellett volna novella-formára vágni helyszűke miatt. Persze egy legenda újraértelmezése érdekes téma, de biztos vagyok benne, hogy van ennél kevesebbszer kiforgatott mese is. A Halmok című novellát csupán a fantasy-blabla menti meg attól, hogy ne jöjjek rá elsőre: valójában római légiósokról van szó. Kár, hogy a jellemábrázolás nem az író erőssége, mert így egy átlagos katona-akciófilm szintjénél nem jutott tovább a történet – márpedig itt a látvánnyal nem tudott kárpótolni a sekélyességért, még a szado-mazochisztikus erotikus jelenettel sem. Ennél a novellánál már határozottan éreztem: öregszem. A Vérmámor teljesen fantasy-idegen, modern kori vámpírtörténete a kötet mélypontja volt. Nem csak azért, mert fogalmam sincs, hogy kerülhetett be egy ilyen antológiába, de ha csak megemlítem, hogy a vámpír hősnő kedvelt csemegéi a menzeszes hölgyek, és itt éppen táplálkozás közben találjuk, akkor az már önmagában is felér egy hányingerrel, hát még ha el is olvassuk. Még nem volt vége a kötetnek, de már megremegett a kezem. A legsúlyosabb probléma, hogy ezek a novellák a fenti sorrendben következtek. Fellélegezni, felsóhajtani sem volt időm.

 

A kötet negatívumait itt le is szeretném zárni. Nem mintha véget érne a sor, de a kegyelemdöfést azt hiszem, már megkapta. Beszélnék hát a „halott” erényeiről is egy kicsit. A legmeglepőbb talán, hogy van néhány jó novella is kötetben. A Mytheronból szeretettel minden kamaszbetegsége ellenére megfelelt a várakozásaimnak. Azt az időt idézte, amikor még faltam ezeket a könyveket. Sajnos ez abból fakad, hogy az író stílusa semmit sem változott az eltelt évek alatt. Ha elfelejtem azt a kamaszos ábrándvilágot, amelyben megfogant, a történet érdekes, valóban fordulatos – és a kötet minden „világfüggetlensége” ellenére nyújt plusz információkat, igaz, nem az egyszeri olvasó számára. Ugyancsak kellemes olvasmány volt A halász és a tündér, mely, mint címe is mutatja, inkább mese, mint fantasy-novella, de annak minden erényével és bájával. Régi próbálkozás a két műfaj közelítése egymáshoz, és ez a remek kísérlet talán a kötet legjobbja. A Conan él! tisztelgés Robert E. Howard emléke és öröksége előtt. Furcsa, hogy hősiességről és hazaszeretetről szól egy fantasztikus novella, azonban nem csak hogy működik, de valódi érzelmeket képes kiváltani, ami nagy szó – és nem csak az eddigiek fényében.

 

Habár a kötet több írását nem tekintem hagyományos fantasy-nek, a szerzők nincsenek minden íráskészség híján, sőt. Ahol a történet nem felel meg a kívánalmaknak, ott a stílus kárpótolna, épp csak nem azt kaptam, amit vártam – amit ígértek.

 

 

Igazság szerint, ha nem csalódtam volna ekkorát, talán kevésbé lennék kritikus. A kötet azonban lábbal tiporta meg az emlékeimet a műfajról, és ezt nehéz elfelejteni. Nem tudom, hogy az olvasók közül hányan vetemednek majd fantasy-könyvek olvasására, de ha egyet javasolhatok: ne ezzel kezdjék! A magyar fantasy klasszikusait sorra adják ki, talán nem véletlenül. Érdemes lenne egyszer erről is beszélni, bármennyire is anakronisztikus így 2012-ben kilencvenes évekbeli könyvekről írni. Utószó gyanánt csak annyit mondanék, a Mytheronból szeretettel ellenére nem érdemes a műfajt temetni. Legközelebb talán sikerül bebizonyítanom, miért nem.

 

Mytheronból szeretettel. Fantasy antológia, Cherubion Könyvkiadó, 2011.