A kozmoszban már nem számított a tér és az idő. Az újfajta űrjárművek hajtóművei képesek voltak rövid idő alatt fantasztikus távolságokat megtenni, így az emberiség igen gyorsan kinőtte a saját naprendszerét, és mohó kezeit hamar az ismeretlen mélyűrre tette.

A Föld szerepe lecsökkent, amikor már több gyermek született földönkívüliként, mint földiként. Már több száz űrállomás és bolygó viselte magán az emberiség nyomát, hol így, hol úgy. A legtöbb bolygót csak bányászás, kitermelés céljából lakták be, de rengeteg, a Földéhez hasonló klímájún, komplett közösségek, városok, sőt, néhol országok jöttek létre. Érdekes módon az időszámítást viszont mindenhol megtartották, hűen a Földhöz. Az emberiség nem követett semmiféle előre eltervezett utat, csak terjeszkedett, terjeszkedett lendületesen. Kicsit olyan volt, mint mikor felfedezték Amerikát, és elkezdték kizsákmányolni, kihasználni, miközben nem foglalkoztak semmivel és senkivel. Egyre nagyobb területet foglaltak el, nem gondolva arra, hogy az esetleg már másé. Az emberi természet ilyen, ha egy bizonyos megvilágításból nézzük.

A legjobban kolonizált bolygókon erős, szigorú uralom vette kézbe az irányítást, hogy biztosítsa a fennmaradást. Jól működő kereskedelmi és gazdasági viszonyokat építettek ki a hasonló bolygókkal, miután letudtak pár kisebb csatát, itt-ott nagyobb háborúkat. Amolyan új vadnyugat volt ez, ahol kereskedők, szállítók, kalózok és még ki tudja hányféle –fajta ember száguldott keresztül­-kasul az univerzumon. Voltak szabályok és törvények mindenhol, de kevés helyen lehetett azt betartatni, főként messze a kolóniáktól. Ott minden csak az emberiségen múlt, ami miatt már milliók vesztek oda, hiszen az emberek gyakran elveszítik józan ítélőképességüket és elfelejtik, hogy honnan jöttek.

Ebben az űrben egy közepes méretű űrhajó haladt látszólag céltalanul. A csendes világűr sötétsége fojtogatóan ölelte körül. Kisebb sérülések borították a burkolatát, de úgy tűnt, hogy ez nem jelent semmiféle akadályt a működésében, inkább csak ütött-kopott kinézetűvé tette. Hajtóműve ütemesen, de csendesen tette a dolgát, talán azért is, mivel csak készenléti állapotban volt.

A hatalmas gépmadár oldalán egy mamutvállalat logója díszelgett, jelezvén a környezetének, hogy milyen érdekeltségi körbe tartozik, ám a szakértő szem hamar észrevehette, hogy ez egy kiselejtezett gép, amit elfelejtettek átfesteni. A hozzáértő arra is könnyedén rájöhetett, hogy a megnövelt raktéren kívül fel is van fegyverezve, és alkalmas űrbányászatra is, azaz űrben lebegő tárgyak begyűjtésére. Amolyan mindenes hajó.

A legénység létszámára, képzettségére és a raktér tartalmára azonban csak komoly vizsgálat után derülhetett fény. A pajzsokat – amelyek gátat szabtak a kíváncsi tekinteteknek és védelmeztek az egyszerűbb sérülésektől – komoly tartalékkal bíró energiacellák látták el. A látszat ellenére jól felszerelt gép volt ez.

A főnök kabinjában hangos, de nem túl tolakodó hangon szólalt meg a kommunikációs konzol. Néhány másodperc elteltével egy vékony férfi lépett elő a szoba egyik sötét szegletéből. Nyújtózott egyet, és hunyorogva közelebb lépett a pulthoz, hogy pár gomb megnyomásával elnémítsa a jelzést. Leülhetett volna, hogy pontosan átolvassa az imént érkezett üzenetet, de inkább csak sietve átfutotta, majd hamarjában megnyomott még pár gombot, azután nekiindult a gép gyéren megvilágított folyosóinak.

A folyosó halvány fénye épp csak arra volt jó, hogy biztos lábbal lehessen haladni a fém burkolatok közt, de olvasáshoz már kevés lett volna. Nem telt bele másfél percbe, és a főnök a kapitány ajtajában állt. A kapitány volt a gép pilótája, holott képzettsége, tudása messze túlmutatott ezen a munkakörön.

– Gyere be! – mondta a kapitány az ajtó felé fordítva fejét. Az ajtó halkan félresiklott, és a főnök belépett, majd alaposan végigmérte a másikat. A pilóta lényegesen vékonyabbnak látszott a főnöknél, de ez a jelentős magasságbeli különbségnek volt betudható.

– Láttad? – kérdezte a főnök, bár tudta a választ, és inkább csak fel akarta mérni a viszonyokat.

– Megkaptam az üzeneted, és felőlem rendben. Beállítom a koordinátákat… – mondta, majd munkához látott.

A főnök mozdulatlanul várt, miközben a bal kezét egy tőr nyelén pihentette.

– Kész. Negyed órán belül már ott is vagyunk, ha sietünk. Nem szeretem ezeket a mentőakciókat, nagyon kockázatosak. Nem beszélve arról, hogy mi lenne, ha belefutnánk valami kalózcsapatba – fejezte be a pilóta a mondanivalóját, majd neheztelőn a főnökre nézett.

– Te csak foglalkozz a gép irányításával, a többi az én dolgom! Majd jövök – válaszolta a főnök, majd kisietett. A kapitány fellélegezve vette tudomásul, hogy egyedül maradt. Visszacsúsztatta a pisztolyát a tokjába, majd még egyszer leellenőrizte az adatokat.

A főnök fejcsóválva haladt a folyosón, miközben léptei alatt jól hallhatóan kongott a fém burkolat. Sietett, hogy felkészítse a hajót a mentőakcióra. Az űrhajó gyomra felé tartott, ahol a raktér volt. Belépve csak a gépek és a technika zaját hallotta. Körbenézett a sötét előtérben. Innen nyílt a légmentesen elzárt csarnok, ami az űrhajó fejlesztésekor raktérbővítést kapott. A hermetikusan lezárt kaput egy erős alkatú, testes férfi őrizte, a fedélzetmester. Szemei fáradtságról árulkodtak, a kötés pedig, ami a karjait fedte, elárulta, hogy sérült. Az érkező ember nem lepte meg különösképp, talán azért sem, mert már előre hallotta. A fém jól vezeti a hangot.

– Főnök – üdvözölte a belépőt.

– Rendben vagy? – kérdezte a főnök, miközben a helyiség állapotát vizsgálta. – Látom a kár elenyésző.

– Nincs bajom. Legközelebb jobban odafigyelek majd az automata védelmi rendszerekre. Nem hiányzik, hogy felforduljak.

– Jó hozzáállás – vigyorodott el a főnök. – Az eddigi összegzés alapján úgy számoltam, hogy a hajó javítása után az áruból marad nagyjából 400-450 kredit fejenként. Mit szólsz?

A sérült férfi sejtelmesen elmosolyodott, majd bólintott.

– Ja, és majd elfelejtettem, készülj, vészjelzést fogtunk. Úgy tíz perc, és ott leszünk.

 

*

 

Egy mentőkabin általában nem túl nagy, éppen csak arra elég, hogy a nemzetközi űrszabvány legalapvetőbb elvárásainak megfeleljen. Egy átlagos mentőkabin öt személy számára kell, hogy biztosítsa a legalapvetőbb szükségleteket, legalább tíz napig. Persze léteznek kisebb és nagyobb luxus kabinok is, melyek már majdnem egy kisebb űrhajónak felelnek meg.

– Dan, vettél valamit a tegnapi jelzés óta?

– Nem, azóta sem történt semmi. Sőt, olyan, mintha a rendszer nem is működne, csak a mesterséges gravitáció és a létfenntartás. Visszatérve a tegnapi jelzésre, olyan, mintha valami szikla pattant volna nekünk. Még szerencse, hogy a burkolat nem rongálódott meg.

– A vészjelzést vajon sugározzuk még?

– Fogalmam sincs. Ha jól működik a számítógép, akkor még hat napunk van.

– Szerencsére nem elhagyatott pályán haladtunk.

– Éppen ettől tartok. Mi lesz, ha kalózokkal, csempészekkel futunk össze, és nem elég nekik a megmentési díj?

– Matt, ne kelts pánikot, így sem lehetünk biztosak semmiben!

– Dan, te is nagyon jól tudod, hogy megy ez…

– Matt, most már tényleg fejezd be! – mondta valaki a kabin hátsó részéből. Ezt többen is helyeselték.

 

*

 

A főnök a kabinjában ült a pultnál, és a monitorokat tanulmányozta.

– Főnök, a rakteret előkészítettem – hallatszott a kommunikációs pultról.

– Kösz – felelte, majd összegezte az információkat. – Egy közepes méretű mentőkabinról van szó, ami ismeretlen számú túlélőt rejt. A jelzései alapján a megmentési díj 300 kredit.

A mikrofonból halk röhögés hallatszott, majd egy hang:

– Tudják ezek mennyi a rabszolgaárfolyam a Diso-n? Idióták!

– Munkára fel! – mondta a főnök, majd a külső robotkarokkal megközelítette a kabint, amelyen a mentési célokra kialakított fogantyúk voltak. A karok biztosan ragadták meg az űregységet, majd határozott mozdulattal behúzták a raktérbe.

– A kabin megérkezett, a raktér külső ajtaját bezártam, pajzsot aktivizáltam. Visszajelzést kérek.

– Minden rendben, külső ajtó csukva, pajzs hetven százalékon. Megkezdheted a raktér levegővel való feltöltését! Ja, és készülj a szkennerrel.

– Vettem!

A főnök elégedetten dőlt hátra, majd a mikrofonba mondott pár új utasítást.

– Kapitány! Kérném a legközelebbi bolygórendszer nevét, és elérési idejét.

– Mondom. Lave, a lehető legnagyobb utazósebességgel haladva 3 óra, Diso pedig 6. Na?

– Mit gondolsz?

 

*

 

A mentőkabinban zavartság uralkodott. Mindenki magához tért, hogy részese legyen az eseményeknek.

– Dan, ugye te is érezted?

– Igen, mindannyian éreztük, bár ez most jóval gyengébb rezgés volt – felelte, majd a műszereket kezdte babrálni. – Remélem nem megint valami űrszemét, vagy szikla. A műszerek továbbra sem jeleznek semmit, sajnálom.

– Nem tehetünk mást, csak várjunk ölbe tett kézzel? – idegeskedett Matt.

– Te is tudod, hogy nem tehetünk semmit, várunk az utolsó pillanatig, ez a protokoll!

 

*

 

Az űrhajó belseje ismét lépésektől volt zajos, sietős, határozott lépésektől. A raktér ajtaja feltárult, majd két alak lépett be a lassan teljesen telítődő helységbe. Óvatosan, vigyázva körüljárták a mentőkabint, majd egymás felé fordultak.

– Főnök, láttad a sérülést a törzsön, a zsilip mellett? Nem sok jót ígér.

– Láttam. Ennyire súlyosnak látszik? Hamar a szkennert, nézzünk csak bele!

– Rendben – hangzott a válasz, majd megkezdődött a letapogatás. Nem tartott sokáig, hamar jött a válasz. – Nincs bent élő személy, csak két fagyott test.

– A fenébe, munka a semmiért! Mindegy, a megmentési díj akkor is jár.

– Valaminek nekiverődhettek. Ez van, de várj főnök, megnézem a többi vendégünket, megvannak-e még – mondta mosolyogva a fedélzetmester, majd tett pár lépést a raktér egy sötét szeglete felé, ahol egy másik mentőkabin várta a segítséget.

– Rendben, nézd! Remélem, ezek kibírják azt a néhány órát, míg vevőt találunk rájuk! – mondta a főnök, majd lehajtott fejjel kilépett a raktérből. – Kapitány, irány a Diso-i rabszolgatelep! – mondta a központi kommunikátorba, majd visszaballagott a kabinjába.

 

 

Vége

 

Két hónap telt el azóta. Naonar továbbra is a varázslattal bajlódik napi nyolc órában. Többet képtelen foglalkozni vele, mivel a Mágusok Társulatának hivatalos ügyeit is neki kell intéznie, ami az ideje nagy részét felemészti. A mi rendünk továbbra is a bérgyilkosok céhének nyomait kutatja, sajnálatos módon kevés sikerrel. Gyakran találkozom Saerith-szel. A céh egy vezéregyénisége talán rájuk bukkanhat. A tőle hallott régi rejtekhelyeket felkutattuk, de nyomuk sem maradt, kivéve pár csapdát, amit a kíváncsiskodóknak hagytak hátra. Számíthattunk volna rá, de az első alkalommal legalább három lovag esett áldozatul egy tűzgolyó csapdának. Végül egy újabb hónap elteltével Naonar felkeresett, hogy állítsak össze egy ötfős csapatot, ugyanis egy héten belül útra kelhetünk. Már csak a végső simítások vannak hátra a varázslattal.

És így is történt, egy héten belül felkerekedtünk. Maga az út nem tartott sokáig, pár órán belül meg is érkeztünk. Ekkor Naonarra szegeződött az összes szempár, hiszen mindenki nagyon kíváncsi volt már arra a híres varázslatra. A főmágus legalább egy percig kántált, ezalatt az ég teljesen elsötétedett, rémisztő robaj futott végig az egész tájon. Ahogy folytatta a varázslatot, a sötét felhők egyre inkább egy bizonyos pont fölött sűrűsödtek össze, majd egy hatalmas fekete villámcsapás rázta meg a földet. Fekete… s mégis… vakító. Ahová becsapódott, ott az addigi kősziklák helyett csupán a talaj füstölgött. Ha pedig mindez nem lett volna elég; alig húsz méterre tőlünk egy háromemeletes torony körvonala kezdett kirajzolódni. Tiszteletem rögtön megháromszorozódott Naonar iránt, és nem tudtam megállni, hogy rámosolyogjak. Ami fogadott, arra nem számítottam. A főmágus a földön térdepelt, és zihálva kapkodta a levegőt.

– Ez a varázslat… ennyire kimerítő? – érdeklődtem.

– El sem tudnád képzelni. Már a varázslat szavainak kimondásakor éreztem, hogy közvetlenül az életenergiámból táplálkozik. Az elmúlt három hónapban nem egyszer estem össze sikertelenül, csupán Saerith tanácsai segítettek a varázslat használatában.

– Tehát most már megbízol benne?

– Igen. Számos alkalma lett volna, hogy megöljön. Ehelyett frissítő varázslatokkal üdített fel, ha közel jártam az eszméletvesztéshez. Most viszont szeretnék egy pár percet pihenni. Vissza kell szereznem az erőmet, ha egy éjmágussal akarunk szembenézni.

– Természetesen, szólj, ha indulhatunk.

– Rendben. Viszont nekem is lenne egy kérdésem. Miféle kard az ott az oldaladon? Nem tűnik a lovagok általános viseletének. És mikor utoljára találkoztunk, nem ezt viselted. Kifosztottál egy sárkánybarlangot az utolsó héten? – mosolyodott el.

– Persze, hiszen mindenki tudja, hogy egyetlen lovag bőven elég egy sárkány ellen – viszonoztam a mosolyát. Az igazat megvallva, a kardot Saerith-től kaptam. Annyit mondott, hogy ha harcra kerülne a sor Duatos-szal, akkor feltétlenül ezt használjam. Az éjmágus védelmével szemben semmit sem érek a hagyományos lovagi karddal.

Látszott, hogy Naonar elbizonytalanodott.

– Megnézhetném egy kicsit?

– Természetesen, de vigyázz vele, megígértem, hogy visszaviszem – ezzel átnyújtottam neki a halványkékben izzó szablyát.

– Még én is, aki életemben nem használtam kardot, érzem, hogy tökéletes az egyensúlya. Ezen felül hatalmas mágikus erő járja át, de… nem tudom megállapítani, hogy pontosan miféle. Ez pedig komolyan aggaszt.

– Nekem azt mondta, hogy a pengét Kaze kouen tsurugi-nak hívják – feleltem. Úgy tűnt, hogy Naonar szeme menten kiesik a helyéről.

– Kaze kouen tsurugi? A legendás kard, amely szél- és lángvarázslatok kombinációjából született? Milyen kapcsolatrendszere van a bérgyilkosok céhének, ha egy ilyen legendás fegyvert ő csak úgy kölcsön tud adni?

– Látod, azt én is szeretném tudni. Viszont ha csak ezzel a karddal tudjuk legyőzni, akkor talán jobban járnánk, ha nálad maradna a penge.

– Szó sem lehet róla. Az én specialitásom a varázsküzdelem. Bízzunk benne, hogy egyszerre két fronton nem tud harcolni Duaton, és sikerül elkapnod, ha lefoglalom.

– Rendben, de azt a sötét villámot ne használd, látszik, hogy mennyi energiát kiszív belőled.

– Csupán végszükség esetén fogom használni, ne aggódj!

– Rendben van, induljunk hát!

 

Meglepetésünkre a toronyban senkit sem találtunk, csupán három ajtót. Mivel hatan voltunk, így csapatunkat felosztottuk három két fős csoportra. Én Naonarral tartottam, s az első ajtón mentünk be. Érdekes módon, a földszinten semmit sem találtunk, még Naonar rejtélyfelfedezés varázslatával sem. Az első emeleten azonban belefutottunk a második ajtón belépő csoportba. Pontosabban Jaer és Paeron holttestébe. Hogy mi is történhetett velük, arra egyikünk sem tudott rájönni. Fizikai sérülés nem látszódott rajtuk, mágikus sem, így arra a következtetésre jutottunk, hogy megfulladtak. De mégis hogyan? Nem vesztegethettünk időt ezzel a rejtéllyel, hiszen elképzelhető, hogy Duatos már réges régen felfedezte, hogy beléptünk (egy nagy erejű villámcsapást könnyű észrevenni) és felszerelkezett támadó- és védővarázslatokkal.

A második emeleten már nagyobb szerencsénk volt, megtaláltuk Duatos naplóját, melyet Naonar mágikus köntösének egyik végtelen zsebébe rakott el, ezen kívül pedig még pár varázslat kelléklistáját is. Így hát felmentünk a végső, harmadik emeletre. Ami ott a szemünk elé tárult, arra egyikünk sem volt felkészülve. Egyetlen hatalmas terem tárult a szemünk elé. A plafon az éjszakai égre hajazott, varázslat által még a telihold kicsinyített mása is megtalálható volt rajta. Más körülmények között szívesen töltöttem volna el több időt is itt. Most azonban egy fekete csuhába öltözött mágus nézett velünk farkasszemet. Saerith-szel ellentétben nem volt az a mosolygós fajta. Egyetlen varázsbotot viselt fegyverként, de azt még én is érzékeltem, hogy hatalmas erő árad belőle. Naonarral összenéztünk, majd lassan bólintottunk. Mégis, Duatos szólalt meg először.

– Hogy találtatok ide? Ha jól tippelem, Saerith szája járt el.

– Valóban ő segített, igen – válaszolt neki Naonar.

– Na majd elbeszélgetek én azzal az árulóval. Bár azt hiszem, nem meglepő, mindig is el akarta venni a hatalmamat.

– Nem a hatalmad kell neki. Meg akar állítani, mivel elment az eszed, és nem hallgatsz a józan észre.

– Értem, tehát megjavult a kis áruló. Ha nem is a céhünkben, de akkor is elkapom, amint végeztem veletek. Két pajtásotokkal már találkoztam, az ő füstölgő hullájukat a tornyon kívül megtalálnátok, ha kijutnátok innen élve. De ha szeretnétek, akkor a ti hullátokat is odadobom melléjük. Már ha persze marad belőletek valami.

 

Ahogy oldalra tekintettem, miközben beszélt, láttam, hogy Naonar alig észrevehetően egy varázslatot kántál, de mikor befejezte, nem történt semmi. Ugyanezt a varázslatot még egyszer elsuttogta, ekkor már észrevettem a hatását, és fel is ismertem. Sebességnövelés. Az elsőt magára, a másodikat rám mondta. A másodiknak a hatását már Duatos is észrevette. Mikor befejezte a beszédét, egyszerűen megcsóválta a fejét, majd belekezdett egy varázslatba. A varázslat szavait, úgy látszik, felismerte Naonar, mivel rögtön belekezdett egy ellenvarázslatba. Az éjmágus egy erőteljes tűzgolyót küldött felénk, a főmágus erre egy hasonló erősségű vízpajzsot helyezett elénk. Mondani sem kell, hogy a tűz nem tudta átütni, viszont a víz elpárolgott. Naonar tett egy pár lépést oldalra, nekem pedig alig észrevehetően intett, hogy induljak a másik irányba.

A mágusok őrületes párharcba kezdtek. Csak úgy repkedtek a támadó- és védővarázslatok, a tűz, a víz, a villám. Én pedig mozdulni sem mertem, ha akár csak egyetlen varázslat is eltalál, akkor elbúcsúzhatok valamelyik végtagomtól, de lehet, hogy akár az életemtől is. Duatoson egyáltalán nem látszódott, hogy fáradna, Naonar viszont úgy tűnt, hogy a saját határait feszegeti minden egyes varázslattal. Ekkor követte el az első, de végzetes hibáját. Mivel látta, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg, így felhasználta a Da rai an su-t. El lehet képzelni, hogy milyen hatása volt Duatoson. Az éjmágus a Da rai an su mestere, míg Naonar, még ha erőteljes is, csak az alapszintet sajátította el. Egy mester pedig nagy valószínűséggel ismeri a technika ellenszerét. Nem volt ez másképp Duatos esetében sem. Ez pedig a Raitsu de ni su, más néven holdvillám pajzs. Nem véletlenül ebben a teremben várt ránk, a mennyezeten található varázshold felerősítette a holdvillám pajzs varázslatát, így a Da rai an su még csak meg se karcolta. A kardommal ellentétben.

Magamat is megleptem azzal, hogy mögé tudtam lopakodni, és sikerült átszúrni a védelmét a Kaze kouen tsurugi-val. Akármennyire is legendás kardnak mondta Naonar, akkor is meglepett, hogy a halvány bordó derengést átütötte a kard világoskék villanása. Az a megdöbbent arckifejezés egész életemben kísérteni fog. Érdekesnek találtam, hogy haragot egyáltalán nem láttam a szemében, csupán döbbenetet. A kard úgy látszik, hogy a mágusok erejét szívja el, majd átadja a viselőjének. Rögtön éreztem, hogy erő buzog fel a testemben. Mivel Duatos megmozdulni sem tudott, így elmosolyodott.

– Mi a neved, lovag?

– Aethor, mágus.

– Aethor… a lovagrend vezére, értem. Jól választott Saerith. Miféle fegyver ez, ami így el tudja szívni az egyik legnagyobb mágus erejét?

– Gondolom, az egyik legnagyobb mágus hallott már a Kaze…

– …kouen tsurugiról? Igen, hallottam. De hogy Saerith hol talált rá, azt még elképzelni sem tudom. Az erejéről mindenesetre nem túloz a legenda.

Elfúló hangon ennyit még megjegyzett a haldokló mágus:

– A legszebb az egészben az, kedves Aethor, hogy nem is tudod, mit szabadítottál a királyságra a halálommal…

 

És mennyire igaza volt! Most itt ülök, írom a naplómat, és azon töprengek, hogy hogyan lehetne az átok alól felszabadítani Mystaria királyságát. Talán emlékeztek még, történetem elején említettem, hogy a három királyság közül csupán Mystaria volt védett a járványok és betegségek ellen. Arra is emlékezhettek, hogy ezt én a királyunk főmágusának, Naonarnak tulajdonítottam, azt gondolván, hogy az ő ereje tartja vissza a rosszat valamilyen módon. Ennél távolabb nem is járhattam volna a valóságtól. Az igazság az, hogy Duatos, az éj mágusa tartotta távol, csupán azzal, hogy élt. Mondanom sem kell, hogy a halálával ez a bűbáj megszűnt. Bár a tornyát alaposan átkutattuk, mégsem leltünk rá a varázslathoz szükséges összetevőkre, sem olyan a tekercsre, melyben akárcsak egy szóval is említette volna a kórmegfékezés varázslatát. Saerith-szel is átbeszéltük, mivel mégiscsak Duatos mestere volt, de ő sem volt képes segíteni nekünk.

Naonar, Saerith, a mágusok- és a gyógyítók gyülekezete egyaránt szorgosan kutatnak a megoldás után, de egyelőre nem tűnik úgy, hogy siker koronázná a kísérleteiket. Ha nem sikerül megoldást találniuk, akkor attól tartok, hogy ellenségeink felbátorodnak, hiszen ők úgy tartják, hogy Kaor, a védelmezés Istene vette kegyeibe kicsiny királyságunkat. Arra a kérdésre, hogy mi lesz Mystaria sorsa, úgy vélem, hogy csupán az elkövetkezendő generáció írnokai, vagy egy hosszú éltű elf beszámolója adhat választ.

Pár kilométerrel arrébb, egy sziklaperem szélén ücsörögve, Kaze kouen tsurugi-val az oldalán Saerith elmosolyodott.

– Ezek az ostobák… el sem hiszem, hogy tényleg megölték Duatost! Annak a szerencsétlennek a halálával a környező királyságok végre minket is bevonnak a háborúba és eljöhet céhünk aranykora. Méghogy Duatos lenne a céh vezére! – nevetett jókedvűen a hold elf mágus.

 VÉGE

 

Két lovagot, Jaert és Paeront, otthagytunk, hogy kutassák át a helyet, maradék csapatunk pedig Saerith-szel – miután összekötöztük a kezét és betömtük a száját – visszatért a palotába. Azt hiszem, azon már meg sem lepődtem, hogy egyáltalán nem próbált meg elmenekülni. Természetesen lehet, hogy azért nem, mert még egy mágus sem tud mit kezdeni egy csapatnyi lovag ellen, ha be van tömve a szája. De én úgy éreztem, hogy akkor sem tett volna semmit, ha teljesen szabadon sétálhat. Hiszen akár csapdákkal és halálos varázslatokkal is készülhetett volna a Bérgyilkosok Céhének rejtekhelyén, helyette azonban egyszerűen megvárta, hogy megérkezzünk. Krogar királyunk és Naonar fogadott minket a palotánál. Naonar szemében mintha a felismerés szikráját véltem volna felfedezni mikor Saerithre pillantott. A lovagjaimnak meghagytam, hogy kísérjék vendégünket a cellájába, én pedig igyekeztem pár szót váltani királyunkkal és főmágusával.

– Elnézést, Krogar király, de nem jártunk sikerrel. Mire odaértünk, a rejtekhely már üres volt, ezt a mágust leszámítva.

– Mi a mágus neve? – vágott közbe Naonar

– Saerith. Saerith Lúrien.

Naonar elsápadt, királyunk és én érdeklődve néztünk rá, nem értettük elsápadásának okát.

– Valami probléma van, főmágus?

– Hány embert vesztettetek, mire meg tudtátok kötözni, Aethor?

– Hogy érted ezt, Naonar? Magától jött, saját akaratából.

Ekkor Naonar hátat fordított nekünk, és elindult a börtön felé. Királyunkkal váltottam egy pillantást, majd követtük Naonart. Pár utcával arrébb értük utol, a maradék utat szótlanul tettük meg. Mikor a börtönhöz értünk, Naonar kérésére Krogar királyunk elbocsátotta az őröket. Engem már egyre jobban érdekelt, hogy mi lehet annyira fontos, hogy az őrök nem lehetnek jelen. Naonar szólalt meg először.

– Egyszerűbb módját is választhattad volna a megjelenésednek, Saerith.

– Ugyan, kedves Naonar, nem jelenhetek meg csak úgy a személyes lakodban. Ki tudja, milyen meglepetések várják ott a hívatlan látogatókat?

– Főmágus, honnan ismered ezt a bérgyilkost? – kérdezte Krogar király.

– Főmágus? Komolyan? Alig párszáz év telt el, és főmágusi rangra emelkedtél? Szép munka, úgy látszik jót tett neked a távozásom!

– Úgy emlékeztem, hogy előtted nem volt főmágus a Mágusok Társulatában, Naonar – szóltam hozzá bizonytalanul a társalgáshoz. Saerith mosolyogva rám szegezte tekintetét.

– Mondd, kedves Aethor, te beírnád a történelmi jegyzetekbe, hogy a Mágusok Társulatát a Bérgyilkosok Céhének egyik vezéralakja alapította?

– Nem is az a lényeges, hogy ki alapította – szólt közbe Naonar –, hanem hogy mit keresel itt. A Bérgyilkosok Céhének egyik vezére nem hagyná magát csak úgy elfogatni.

Saerith a fejét csóválta, láthatóan csalódottan.

– Látom, még mindig nem figyelsz a részletekre, bizonyos dolgok soha nem változnak. Nem vezér vagyok, csak vezéralak, egy olyan személy, akihez szívesen fordulnak a tagok. Én egyetlen gyilkosságot sem követtem el a céhben töltött időm alatt, és ezt már kezdetekben is kijelentettem. Hogy miért maradtam akkor? Jó móka volt figyelő tekinteted elől elrejteni a céhünket. Ó igen, pontosan tudom, hogy az egész várost behálóztad megfigyelő varázslatokkal. De hát hiába, van előnye, ha valaki a főmágus mestere volt.

– Szóval ezért nem találtam semmit, gondolhattam volna…

– Nem csak ezért, idővel lehet, hogy át tudtad volna törni a varázslataimat. A valódi ok a céh igazi vezére. Talán hallottál már róla, a neve Duatos, az éj mágusa – Naonar elmosolyodott.

– Mintha kis félelem vegyülne az amúgy nyugodt hangodba, kedves Saerith.

– Meglehet, bár inkább tiszteletnek mondanám. Legalább száz évet mellette töltöttem. Ha pedig valakit a Bérgyilkosok Céhe egy évszázad alatt sem tud leváltani a vezérpozícióból, az sokat elmond a vezérről.

– Ez hogyan lehetséges? – szólt közbe a királyunk. – Hogyan lehetne Duatos a vezér száz éve, ha a Bérgyilkosok Céhe csupán pár éve létezik?

Saerith helyett Naonar válaszolt a kérdésre.

– Királyom, a céh sokkal régebb óta létezik, de csupán az elmúlt pár évben kezdtek el nyomokat hagyni.

– De milyen megfontolásból? – fordult oda királyunk Saerith-hez.

– Tudjátok, hogy milyen unalmas a bérgyilkoslét? Próbáltuk felkelteni a figyelmeteket a létünkre, hogy legyen valami izgalom a vadászatunkban. Legalábbis ez a hivatalos történet.

– És a nem hivatalos?

– A nem hivatalos pedig az, hogy el akartalak vezetni titeket magamhoz. És meg kell hagyjam… elég pocsék munkát végeztetek. Másfél év kellett ahhoz, hogy egy rejtekhelyünkre ráleljetek?

– Elcivakodhatnák ezen akár egész nap, de a lényeg inkább az, hogy mit akarsz.

– Mit szólnátok, ha azt mondanám, hogy ki akarom adni a céh mesterének rejtekhelyét és összes titkát?

– Azt, hogy ne nézz minket bolondnak.

– Igen, rögtön gondoltam, nem is lep meg ez a válasz. Mielőtt pedig megkérdeznéd, hogy miért tennék ilyet: mert már jó ideje úgy érzem, hogy Duotas kezelhetetlenné vált. Nem hallgat senkinek a tanácsára, olyan, mintha teljesen elvesztette volna az eszét. Azt pedig mondanom sem kell, hogy egy őrült mágus milyen pusztítást tud véghezvinni, akár a saját céhén belül is.

– És mit kérnél az információért cserébe?

– Egy egyszerű kis házikót valahol a vidéken, és egy mágiatanítói pozíciót a Mágusok Társulatában.

– Mágiatanítói pozíciót? Meg vagy te hibbanva! – förmedt rá Naonar.

– Ugyan, kedves Naonar. Pontosan tudod, hogy milyen tehetséges voltam már azelőtt is, hogy a Bérgyilkosok Céhéhez csatlakoztam volna. Az pedig csak elárul valamit – fordult királyunk felé –, hogy nem csak, hogy idáig túléltem a céhben, hanem az egyik kiemelkedő alakja is vagyok… illetve voltam.

Királyunk egy percnyi hallgatás után ennyit mondott:

– Ezt meg kell tárgyalnunk, nem tudok azonnal választ adni.

– Természetesen, gondolkozzatok, ameddig csak akartok, én nem megyek sehova.

Nem bírtam megállni, hogy feltegyem a kérdést, amire a kezdetek óta kerestem a választ.

– Saerith… mielőtt elmennénk, szeretnék valamit megérdeklődni. A királyságunk betegség– és járvány-immunitása… az első Mágusok Társulatának munkája?

– Hallottam én is ezt a teóriát, tisztelt Aethor, de el kell, hogy keserítselek, a válaszom: nem. Hogy minek köszönhető, azt én sem tudom, de nem sokkal az után jelent meg az immunitás, hogy társaimmal megalapítottuk a Társulatot.

Biccentettem felé, majd mindhárman elhagytuk a börtönblokkot.

Két nap telt el mielőtt visszatértünk Saerith-hez. Két vitával, érvekkel és ellenérvekkel teletűzdelt nap. Végül azonban megszületett a döntés, miszerint teljesítjük a mágus kérését, ha az információja pontosnak bizonyul.

– Ah, látom visszatértetek. Meg kell hagyjam, igazán kellemes volt az itt töltött két napom. Még ennivalót is kaptam, bár a szakácsot azért lecserélhetnétek.

– Ez egy börtöncella, nem a királyság legjobb szállója! Örülj neki, hogy egyáltalán kaptál ennivalót!

– Látom, különösen morcos hangulatodban vagy ma, Naonar – mosolygott Saerith. – Csak nem azért, mert tiltakozásodra fittyet hányva Krogar király úgy döntött, hogy teljesíti kívánságaimat?

– Csakis akkor, ha pontos az információd – szólt közbe királyunk.

­– A bérgyilkoscéh tagjainak mindig pontos az információja.

– Rendben, majd meglátjuk. Tehát az éjmágus… merre található?

– A tornyában, nyolc kilométerre északra Vanisiatól.

– Hogyan lehetséges, hogy nem is láttuk még azt a nevezetes tornyot? – kérdezte Naonar, és a szeme összeszűkült.

– Ugyan, Naonar, tudhatnád a választ. Egy értelmes mágus elfedi tornyát a láthatatlanság fátylával.

– Az a varázslat nem éppen a legalapvetőbb varázslatok egyike.

– És valóban, mert minden mágusnak külön tornya van…

– Rendben, igazad van, amely mágusnak saját tornya van, az valószínűleg ismeri. Ellenvarázslat?

– Arra gondolom magadtól is rájöttél, hogy egy egyszerű varázslatsemlegesítés nem lesz elegendő. Az egyetlen módszer, amivel megjelenik a torony, az a Da rai an su varázslat.

– A sötét villám… – láttam, hogy Naonart kirázza a hideg.

– Nocsak, nocsak, látom nem véletlenül lettél a Mágusok Társulatának vezére. Valóban, a sötét villám.

– Úgy tudtam, hogy az csak egy mítosz, egy legenda.

– Ó nem, nagyon is létezik. Összesen két ember ismeri: Duatos és aki tanította neki, vagyis én. Ahhoz pedig, hogy a torony megjelenjen, két lehetőség közül választhatsz. Vagy magatokkal visztek, vagy megtanulod te is a varázslatot.

– Magunkkal semmiképpen sem viszünk, ha a „tanítványoddal” újra találkozol, akkor semmi sem gátolna meg abban, hogy az ő oldalára állj. Az pedig lehetetlen, hogy egy ilyen hatalmas erejű varázslatot el tudnék sajátítani pár héten, vagy akár egy hónapon belül.

– Javíts ki, ha tévednék, de szerintem nem azt mondtam, hogy egy teljes erejű Da rai an su szükséges, hanem hogy egy legalapvetőbb szintű is megfelel.

– Nem vagyok benne biztos, hogy épp tőled akarnék varázslatokat tanulni.

– Naonar, a királyságunk múlik rajtad – szólt közbe Krogar királyunk. – Nem tudom, hogy mi ez a Da rai an su, de a nevéből kiindulva egy erőteljes varázslatnak tűnik, és ha egy őrült mágus kezében egy ilyen varázslat leledzik, az semmi jót nem jelent. Kérlek, a királyság érdekében, tedd félre aggályaidat, és tanuld meg a használatát.

Egy perc néma csend borult a cellára, majd hosszas gondolkodás után Naonar lassan bólintott egyet.

– Rendben van, a királyság érdekében megtanulom.

– Bölcs döntés, holnap reggel kezdjük a tanulást. Pihend ki magad alaposan, fáradságos munka lesz, egyetlen varázslat tanulásához sem fogható.

– Milyen kellékek szükségesek hozzá?

– Kellékek? Ja, igen, el is feledkeztem róla, a ti kis társulatotok még mindig kellékeket használ a varázslatokhoz. Na, mindegy. Ehhez a varázslathoz nem lesz szükséged semmilyen kellékre, csupán friss elmére. Ha pedig félsz attól, hogy megsérülsz, bele se kezdj! Már a tanulás kezdete is veszélyes, én legalább hat alkalommal kerültem halál közeli állapotba a végső stádium kifejlesztésekor.

– Ha te magad el tudtad sajátítani, akkor a legalapvetőbb szintjét én is képes leszek.

Az elmúlt pár nap a királyság lakói számára nyugtalanul telt. A végzetes csata után… Tudod mit? Azt hiszem jobb lesz, ha az elejéről kezdem. Kedves olvasó, a naplómban foglaltak a személyes tapasztalataim és gondolataim. A nevem Aethor, Krogar király és Léarin királyné lovagrendjének egyik vezére. Bár néhány évvel a lovagrend alapítása után csatlakoztam, hamar a vezérek között találtam magam, részben kiemelkedő képességeim, de legfőképp egyedülálló értékrendem miatt.

Születésem óta Mystaria királyságában éltem, és ez nem is fog megváltozni, bár az elmúlt hét eseményei… Elnézést, elkalandoztam. A királyságunk Gaherad és Vuothar közt helyezkedik el, viszont a szomszédos királyságoktól egy dologban eltér. A lakói egészségesek, boldogok és gondtalanok. Hogy ez miért és hogyan lehetséges? Hidd el nekem, ezen már a legbölcsebb írnokaink is sokat törték a fejüket, de nem jutottak egyértelmű megfejtésre. Az elméletek természetesen szép számban gyülekeznek… Sokan úgy tartják, hogy a legelső Mágusok Társulata és Gyógyítók Gyülekezete közös erőfeszítéssel hozott létre egy mágikus burkot a királyság körül, mely meggátolja a betegségek és járványok kialakulását. Mások szerint Krogar királyunk lett megáldva, mikor visszaűzte Draegorath-ot a Hat Pokol bugyraiba, és ez az áldás terjedt ki az egész királyságra. A legfontosabb az összes teória közül úgy tartja, hogy Kaor, a védelmezés Istene tartja figyelő tekintete alatt kicsiny királyságunkat. Ez azért fontos számunkra, mivel ellenségeinket féken tartja. Hiszen ki lenne olyan tébolyodott, hogy megtámad egy királyságot, mely egy Isten védelmét élvezi? 

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy Mystaria ege teljesen felhőtlen, a védettségünknek nem csupán jó, hanem rossz oldala is van. Ez pedig a többi királyságtól való elszigeteltség. Se karavánokat, se látogatókat nem engedünk be a királyságba, mivel nem tudjuk, hogy a külsősök által behozott betegség terjedne el, vagy pedig az illető gyógyulna-e meg Mystariába lépésekor.

Az elszigeteltségen kívül a céhek sem jönnek ki mindig egymással, a különböző klánok tagjait gyakran lehet az utcákon dulakodva látni, és a királyi őrség rendszeresen összetűzésbe kerül a Tolvajok céhével. Az a legnagyobb probléma ezzel a céhvel, hogy a tagjainak valódi személyazonosságát senki sem ismeri. Gondolom, így már érthető a probléma forrása. Akár a legjobb barátod is a céh tagja lehet. Soha nem gondolnád róla, de éjszakánként az utcákat járja, példátlan ügyességgel tárja fel a kincsesládákat, hatástalanítja a csapdákat, vagy csalja ki valakiből a kevés megtakarított pénzét páratlan rábeszélőképességével. Mindez erőteljesen rányomja bélyegét a királyságunkra, hiszen a bizalmatlanság bizalmatlanságot szül.

A tolvajok céhét – mint már említettem – a királyi őrség igyekszik féken tartani, rajtuk kívül pedig még két rend próbálja a birodalom rendjének rájuk eső részét fenntartani. Ezek pedig a Mágusok Társulata és a Gyógyítók Gyülekezete. A Mágusok Társaságát még Naonar alapította több száz éve, a Gyógyítók Gyülekezete pedig Elanis főpapnő vezetése alatt áll, bár ez a rend is a Mágusok Társulatával egy időben alakult. Ha jártál már a királyi teremben, akkor bizonyára megdöbbentél azon, hogy Naonar már több mint 600 éves, bizony hihetetlen, hogy Naer 1066. évében született. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ez hogyan lehetséges, akkor egy kedves mosollyal csupán ennyit mondott: „Ha elmerültél a mágia határtalan mélységeiben, akkor rengeteg lehetőség feltárul előtted, fiatal barátom”. Elanisnál kedvesebb hölggyel pedig még nem találkoztam. Nagyon sok mindent elárul róla, hogy fiatal kora ellenére (nem lehet több 40 évesnél) már főpapnői rangot ért el, és senkinek sincs rá egy rossz szava sem. Gondolom felfigyeltél arra, hogy a Királyi Lovagrendet nem soroltam be a birodalom rendfenntartó erői közé. A mi rendünk ugyanis különleges helyet foglal el Mystaria hierarchiájában. A hétköznapi dolgokba nincs beleszólásunk, azzal főképp a Királyi Őrség foglalkozik, minket csak rendkívüli esetekben hívnak, ahol már az egyszerű őrség nem elég, egy felsőbbrendű erő szükséges. Akárcsak a többi királyságban, nálunk is mélyen vallásosak a lovagok, és a tagjainkat gyakran inkább a templomban lehet megtalálni, semmint a kocsmákban. A királyság lakói gyakran és szívesen fordulnak hozzánk lelki tanácsadásért, hiszen papi rendünk az esetek többségében a gyógyítással van elfoglalva. Bár háborúban évtizedek óta nem állt a királyság, így is van a gyógyítóinknak épp elég feladata. Legyen az háborúkba keveredett céhtag, sebesült őr, vagy átlagember.

Azt hiszem királyságunk történelméről és hierarchiájáról ennyi elég is, ugorjunk előrébb történetünkben.

Pár hónapja egy új céh ütötte fel a fejét fővárosunkban, Vanisiaban. Ez a céh pedig a Bérgyilkosok Szövetsége. Gaherad és Vuothar királyságoknak évekbe telt, hogy felfedezzék az ottani Bérgyilkosok Céhét, a nálunk levő viszont nem éppen rejtőzködő típus. Az áldozataikba belevésik jelképüket, egy méregfogú kígyót. Mindig is testhezállónak találtam a kígyó szimbólumot számukra, ugyanis akárhányszor úgy érezzük, hogy végre elegendő információt szereztünk és le tudunk csapni rájuk, kicsúsznak a karmaink közül. A másik indok, amiért tökéletes a kígyó szimbólum, az a méreg. Áldozataikkal mindig mérgezett fegyverrel végeznek, legyen az tőr, vagy nyílvessző. A méreg pedig nem is akármilyen. Idegbénító, így az áldozatuknak még csak esélye sincs a menekülésre, hiszen mozogni sem tud. Elszomorít, hogy ezek az emberek – ha nem bérgyilkosnak szegődnek – milyen kiváló alkimisták lehettek volna. A gyógynövények hatásait tökéletesen kell ismerni ahhoz, hogy ennyire hatásos mérget tudjon keverni az ember. Éppen a méregfogú kígyó okozta azonban a céh vesztét! Egyetlen alkalommal a lovagrendünk egyik tagja, Jaer talált egy méregfogú kígyó tetoválással rendelkező embert és követte, amilyen halkan csak tudta, egészen a rejtekhelyükig. Amint visszasietett hozzánk, egy órán belül mozgósítottunk egy kisebb csapatot és már rohantunk is Jaer után. Mint kiderült, a csapatra semmi szükség sem volt, ugyanis a rejtekhelyen csupán egyetlen mágusköntösbe öltözött hold elf meditált. Semmit nem reagált, amikor beléptünk, így megszólítottuk:

– A többiek merre találhatók?

Halkan, nyugodt hangon válaszolt, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.

– Illetlenség csak úgy rátörni másokra, tisztelt Aethor.

Meglepett ez a válasz, ellenállásra számítottunk, arra nem, hogy egy meditáló mágus fogad minket és anélkül megmondja, ki vagyok, hogy kinyitná a szemét.

– Úgy látom, előnyben van, én nem tudom a nevét, tisztelt…

Ekkor lassan felkelt, megigazította a ruházatát és kinyitotta a szemét. Nem a hold elfek megszokott égkék szeme nézett rám, hanem az igazán hatalmas mágusok ezüstje.

– Saerith. Saerith Lúrien. A kérdésére válaszolván pedig: már legalább fél órája nincsenek itt. A magázódást viszont hagyjuk el.

– Tehát csak betértek hozzád tanácsért, és már mentek is tovább?
Ismét elmosolyodott, de arra nem tudtunk rájönni, hogy mit rejt ez a mosoly.

– Valami ilyesmi. De hogy miért, arra nem kapsz választ. És az is hibás feltételezés, hogy nem maradtak volna. Ha nem tudom, hogy jöttök, akkor valószínűleg még itt lennének.

Ez mindnyájunkat ledöbbentett.

– Hogy lehetséges ez? – szólt közbe Jaer – Biztos vagyok benne, hogy nem vettek észre. Honnan tudták volna, hogy jövök?

Saerith itt mosolyogva rám nézett, és mintha ezüst szeme megvillant volna. Jaer kérdését teljesen figyelmen kívül hagyta.

– Ugyan kedves Aethor, azt hittem ezt Naonar már elmagyarázta: „Ha elmerültél a mágia határtalan mélységeiben, akkor rengeteg lehetőség feltárulkozik előtted, fiatal barátom.”

Képtelen voltam megszólalni. Honnan tudhat a beszélgetésünkről ez az ismeretlen hold elf?

– Gondolom, sejted, hogy velünk kell jönnöd, és ezt a helyet alaposan át fogjuk kutatni.

– Természetesen, de biztosíthatlak, semmit sem fogtok találni, erről magam gondoskodtam.

(folytatása következik)