Címke: Paulo Coelho

Bejegyzések

Anticoelho harmadik monológja

Hozzászólás most!

Á celle qui ne m’accompagnait pas

 Ismered-e a szóródó hajnalt, ami sosem jön el érted, mindig csak ígérget?

Ismered-e a feketekamrák sarkaiban lapító lázat, ami csak rád vár, rád vadászik?

Ismered-e a fekélyek nyelvtanát, a bomló test szintaxisát, a sebek törvénykönyvét?

Ismered-e a csapatban vonuló vándormadarak magányát?

Ismered-e az emlékek összegyűrt térképét?

Ismered-e a felszakadó életvonalak görbefüggvényét, a halál logaritmusát?

Ismered-e a mindig távollevő szerelem szurkát?

Ismered-e az arcot, amit félelmükben a föld alá temettek?

Ismered-e a csontokban őrzött titkokat, a velő ütemes remegését?

Ismered-e a hópehely kristályos hidegét csukott szemhéjadon?

Ismered-e az élesített borotvapenge fémvonzását artériád falában?

Ismered-e a sírok lüktetését lábad alatt, ha egyedül sétálsz?

Ismered-e a csupasz fák ősi metabolikáját?

Ismered-e a rozsdás fogak zaját egy ebolás angyal teteme felett?

Ismered-e a kiégő volframszál halk fémsikolyát?

Ismered-e a fájdalom chiaroscuróját?

Ismered-e azt, akinek anyanyelve a pusztulás és testében hordozza az örök éjszaka perverz történelmét?

Ismered-e a telet? A végtelenül közelítő fagy törvényét, ó te büszke John Snow?

Kihátrál minden a hús templomából. Minden felkelő nap egy halott madár megkövült tekinteted gyolcsvásznán. Döglött szívtetemek fekszenek a porban. A te neved negatív tikkun olam. Kevélyen hirdeti a tátongó entrópiát.

 

Bejegyzések

Anti-coelho második monológja

Hozzászólás most!

A magány szúvas fogaiba bemarja magát a fájdalom. Szenvedést őröl az elkopó fogzománc. Elzárul a nyelvcsap. A szájpadlás megtelik fémmel és félelemmel. A garat pincéjébe csírázó szenet szállítanak a bűzölgő nyál csilléi. Egy nyomorék isten kiüresíti magát a világfájdalom hátsó udvarán. Csak tágra nyíló seb marad utána, örök gyógyíthatatlanság. Egyedül vagyok és így kiáltok:

Ki fog szeretni, ha végleg legyőz az éjszaka és maga alá temet a legsűrűbb sötét?

Ki fog szeretni, ha örökre elzárom magam egy veseköveimből épített zord palotába?

Ki fog szeretni, ha testemet ujjnyi vastagon borítja be a penész?

Ki fog szeretni, ha számban minden reggel pállott mocsár születik?

Ki fog szeretni, ha vadszamarak tapossák törékeny csontjaim?

Ki fog szeretni, ha kiáltok, de hangom nem emberi, csak kitinpáncélok roppanása, haldokló gépek halkuló motorzaja?

Ki fog szeretni, ha szemgödrömbe beköltöznek a rókák és a temetőbogarak?

Ki fog szeretni, ha kihulló fogaim helyére véres csonkok nőnek?

Ki fog szeretni, ha bőrömben magukra ismernek a kétéltűek?

Ki fog szeretni, ha higanyt nyelek, hogy ne fájjon tovább a szív?

Ki fog szeretni, ha rámnyílik a káosz, mint nyúzott állat bőre?

Ki fog szeretni, ha esténként zsíros szenet és barnás salakot köhögök fel?

Ki fog szeretni, ha a könnyek simára koptatják arcom?

Ki fog szeretni, ha kiszikkad testemből a nyirok és a mosoly?

Ki fog szeretni, ha pestises ágyamról többé már nem tudok felkelni?

Ki fog szeretni, ha örökre beköltözök egy Suicide Motelbe?

Ki fog szeretni, ha kikapart szívem helyén baglyok fészkelnek?

Ki fog szeretni, ha Te elmész és azért se fordulsz vissza, hogy rámzárd az ajtót?

Egy penge felületén átvillanó arcomból születik meg egy új, szép embertelenség. Kicsapódik bennem egy halálnyi éjszaka. Én vagyok a szenvedés Versailles-a, egy süllyedő cittá dolorosa, az elhagyatottság csillogó Velencéje. A fájdalom újbarokkját hirdetem. 

Antoinne D’agata “Ice” című fotósorzatából.
Antoinne D’agata “Ice” című fotósorzatából.
Bejegyzések

Anti-Coelho kiáltvány

baconTi, akik napfényből éltek és azt gondoljátok, hogy az arc mögött nincs más, csak mosoly

Ti, akik hisztek abban, hogy nem minden pusztulásra ítéltetett, hanem az ember saját sorsának kedélyes kovácsa

Ti, akik azt hirdetitek, hogy lehetséges egy szeretetből épített, szebb világ

Ti, akik pálmafás tengerpartot álmodtok oda, ahol már nincs semmi, csak szervetlen anyag és halott természet

Ti, akik örök életet ígértek annak, aki feltétel nélkül szereti önmagát

Ti, akik feltaláltátok a boldogság nácizmusát

Ti, akik értelmet kerestek a természetben és a csillagokban

Ti, akiknek az élet csak önfeledt játék és folytonos öröm

Ti, akik elvből utasítjátok el a szenvedést

Ti, akik hisztek még az ember létezésében és hatalmában

Ti, akik a fény harcosának mondjátok magatokat

Ti, akiknek a szíve a boldogság ritmusára dobban és aranyló kincseket rejt

Ti, akiknek perverz mániája az út és a keresés

Ti, akik azt állítjátok, hogy csak a szeretet nyelvét beszélitek

Ti, akik a csoda hatalmát kényszerítitek

Ti, akik derűsen és lelkesen viszonyultok mindenhez, amit csináltok

Ti, akik egy döglött bálna jéghideg szemében is az égi harmóniát vélitek felfedezni

Ti, akik mindenben az értelmet keresitek és azt hazudjátok, hogy minden mindennel összefügg

Ti, akiknek az éjjeli álom mindig happy endingbe tartó melodráma és vidám szórakozás

Ti, akiknek a siker nem csak ajándék, hanem imperatívusz is egyben

Ti, akik azt állítjátok, hogy ismeritek és szeretitek önmagatokat

Ti, akiknek zsebeiben ott lapul az élet kulcsa és a megváltás útlevele

Ti, az önmegvalósítás stréberei, a ragyogás őrmesterei

 

Figyeljetek rám!

Én a káosz és a negativitás angyala vagyok. Minden angyal iszonyú és én a hanyatlás evangéliumát hozom el nektek. Az ember úgy tűnik el a föld színéről, mint a tengerpart homokjába rajzolt arc. A végtelen éjszaka feltartóztathatatlanul közeleg. Fogadjátok el a borzalmat, tegyétek magatokévá a pusztulást és az egyedüllétet. Emlékezzetek arra, hogy minden mosoly csak vicsorgás és minden nevetés üvöltés. Ne feledjétek: gyógyíthatatlan magány az ember egyetlen otthona.

 

Szeretem, aki saját pusztulását akarja, aki folyton csak azon munkálkodik, hogyan tudja önmagát lerombolni

Szeretem, aki betegségét kitüntetésként viseli és büszkén hordozza körbe megtört testét, mint egy pajzsot

Szeretem, aki az örök éjszakából való és rettegi a fényt és a nappalt

Szeretem, aki nem szereti önmagát, aki gyűlöli a tükröket, mert saját képmásában csak a csúfot és a gonoszt ismeri fel

Szeretem, aki ismeri a halált, barátjaként tekint rá és házába fogadja

Szeretem, aki akarja a szenvedést, akinek a legnagyobb öröm a fájdalom

Szeretem, aki csak a sötétben lel otthonra

Szeretem, aki saját hanyatlásának ívét rajzolja a porba

Szeretem, aki a szépség miatt gyűlöli önmagát

Szeretem, akit elhagyatnak mindenek és egyetlen társa önnön némasága

Szeretem, aki retteg a természettől és közösséget csak a halott anyaggal vállal

Szeretem, aki nem hisz önmagában, és ha esik az eső, tátott szájjal fekszik az aszfalton

Szeretem, aki a kitaszított kutyákkal osztozik a kenyéren

Szeretem, aki csak a gödör mélyén ismeri meg magát

Szeretem, aki elfogadja azt, hogy minden lépésével csak az entrópiát szolgálja

Szeretem, aki a vándormadarak fenséges magányával öregszik

Szeretem, aki élezett késsel a kezében várja a hajnalt ablaktalan szobájában ülve

Szeretem, aki mint az ólom, egyre csak zuhan

Szeretem, akinek az arcára fenséges térképet rajzolnak a hegek

 

Ne feledjétek: az örök éjszaka lassan beköltözik a szívekbe. Kihűl a nap és fagy veszi körbe a testet. Az emberi létezés iszonyatos és minden értelem híján való. Halálra teremtettünk. Amikor leszakadnak a csillagok és állatok marcangolják húsotokat, emlékezzetek! Emlékezzetek rám, mert én vagyok az elmúlás lovagja, a szerencsétlenség prófétája, az undor nagykövete és az elhagyatottság hírnöke. Én vagyok az In Utero Über-Kurt Cobainje, az üvegtestű bukott angyal, akinek láthatjátok lüktető szerveit. Tépjétek ki a szíveteket és rakjatok a helyére sarat és köveket!

 

Az oázist végül felszárítja és legyőzi a sivatag!

Aki saját magát keresi, csak feneketlen szakadékot talál

Könnyekből készítsetek szomjoltó koktélokat!

 

Nobody loves noone!

http://anticoelho.tumblr.com/ 

(A kiáltványban felhasznált kép adatai: Francis Bacon : the papal portraits of 1953. (San Diego: Museum of Contemporary Art, 2001): p 17. Figure 7. Francis Bacon, Head VI, 1949.)