A magány szúvas fogaiba bemarja magát a fájdalom. Szenvedést őröl az elkopó fogzománc. Elzárul a nyelvcsap. A szájpadlás megtelik fémmel és félelemmel. A garat pincéjébe csírázó szenet szállítanak a bűzölgő nyál csilléi. Egy nyomorék isten kiüresíti magát a világfájdalom hátsó udvarán. Csak tágra nyíló seb marad utána, örök gyógyíthatatlanság. Egyedül vagyok és így kiáltok:

Ki fog szeretni, ha végleg legyőz az éjszaka és maga alá temet a legsűrűbb sötét?

Ki fog szeretni, ha örökre elzárom magam egy veseköveimből épített zord palotába?

Ki fog szeretni, ha testemet ujjnyi vastagon borítja be a penész?

Ki fog szeretni, ha számban minden reggel pállott mocsár születik?

Ki fog szeretni, ha vadszamarak tapossák törékeny csontjaim?

Ki fog szeretni, ha kiáltok, de hangom nem emberi, csak kitinpáncélok roppanása, haldokló gépek halkuló motorzaja?

Ki fog szeretni, ha szemgödrömbe beköltöznek a rókák és a temetőbogarak?

Ki fog szeretni, ha kihulló fogaim helyére véres csonkok nőnek?

Ki fog szeretni, ha bőrömben magukra ismernek a kétéltűek?

Ki fog szeretni, ha higanyt nyelek, hogy ne fájjon tovább a szív?

Ki fog szeretni, ha rámnyílik a káosz, mint nyúzott állat bőre?

Ki fog szeretni, ha esténként zsíros szenet és barnás salakot köhögök fel?

Ki fog szeretni, ha a könnyek simára koptatják arcom?

Ki fog szeretni, ha kiszikkad testemből a nyirok és a mosoly?

Ki fog szeretni, ha pestises ágyamról többé már nem tudok felkelni?

Ki fog szeretni, ha örökre beköltözök egy Suicide Motelbe?

Ki fog szeretni, ha kikapart szívem helyén baglyok fészkelnek?

Ki fog szeretni, ha Te elmész és azért se fordulsz vissza, hogy rámzárd az ajtót?

Egy penge felületén átvillanó arcomból születik meg egy új, szép embertelenség. Kicsapódik bennem egy halálnyi éjszaka. Én vagyok a szenvedés Versailles-a, egy süllyedő cittá dolorosa, az elhagyatottság csillogó Velencéje. A fájdalom újbarokkját hirdetem.