Címke: hetedhét

Roger McGough: A lecke avagy: van-e szükség halálbüntetésre az iskolákban?

Az osztályban totális káosz
a tanár épp megérkezett
de észre se vették és hangja
a ricsajba beleveszett

“Az erőszak lesz ma a téma
az anyagból felelni kell
és olyan leckét adok föl
hogy senki se felejtse el”

Fogott egy ordító kölköt
és jól kitekerte nyakát
majd megfojtott egy kis kócost
mert az is nagyon kiabált

A padsorok között ment végig
a kezében kétélű kard
és füleket-orrokat metszett
meg itt-ott egy lábat vagy kart

A kardot egy későnjövőnek
a hasába vágta bele
majd géppisztolyt húzott elő
és gondosan célzott vele

Először végigkaszálta
a renitens leghátsó sort
a banda mint dugóját vesztett
gumimatrac összeomolt

“Tessék kiengedni” nyögte
egy bitang az ajtó előtt
“Hát persze, csak menj” és a fegyvert
a fejéhez nyomta és lőtt

A diri a pokoli zajra
benézett, bólogatott
és a zsibvásár közepébe
egy kézigránátot dobott

De elfogyott végül a lőszer
s a romokon megjelent
és tarkóra kulcsolt kezekkel
megadta magát a csend

A tanár úr végigtekintett
a véres hullahegyen
és így szólt “Az órának vége
a lecke ma ennyi legyen”

Fordította: Havasi Attila

cikkek_32317

Maurice Sendak – Ahol a vadak várnak (részlet)

Max aznap éjjel, farkas öltönyében, egyik csínyt követte el

a másik után.

Az anyja rászólt: „Vad vagy, Max!”
mire ő azt felelte: „Max megesz!”
ám végül nem kapott vacsorára semmit, amit ehetett.
Azon a bizonyos éjszakán Max szobájában egy erdő nőtt

és nőtt

és nőtt

és addig nőtt, míg a plafonon csüngtek az indák,
és a szoba négy fala lett a négy égtáj,

és egy óceán hánykolódott ott hajóstól, csakis Max-nek,
amin útnak indult, nappalokon és éjszakákon át,

míg eltelt egynéhány hét,
és majdnem egy egész év,
míg megérkezett oda, ahol a vadak várták.

(…)

 

media-upload

A repülő kastély (Pópopó és Totyka)

 

 

csikhoz

 

 

 

Ahogy beköszöntött az ősz, egyre didergetőbbek lettek a reggelek. Felkerekedtek a hűvös északi szelek, és hangos süvöltéssel nyargalásztak a fák, bokrok, házak között. Bekukkantottak minden ablakon, beledudáltak minden kéménybe, és felkapták az utcán sétáló kalapos bácsik kalapját. Úgy röpködtek a nagy fekete, a szalagos szürke, és a pörge karimájú barna kalapok, akár az ügyetlen, repülni tanuló madárfiókák. A piros orrú, kopasz bácsik pedig mérgesen hadonásztak, az ügyesebbek még futottak is picit, és görbebotjuk kunkori végével próbálták elcsípni a virgonc fejfedőket.

Pópopó nagyon szerette az őszt, és nagyon szerette a hűvös északi szeleket. Ilyenkor ezerszínű ruhába bújtak a fák, és Pópopónak az jutott róluk eszébe, hogy valaki szivárványos vödörbe mártotta a koronájukat. A hűvös északi szeleket pedig a pörgő kastély miatt szerette.

Nagyapáék gyümölcsöskertjében állt a kastély. Nagyapa ácsolta abban az évben, amikor Pópopó született. Tornyosra, kacsalábúra készítette, amilyen a sárkánynak van a királylányos mesében. Emeletes volt és sokablakú, egyszóval pompás kastély. Az volt vele az egyetlen baj, hogy magától nem akart forogni, hiába ücsörgött benne Pópopó, erős szél kellett hozzá, hogy forgassa.

– Brrr! – érkezett haza egyik reggel Sapa dideregve.

Bár a csemegeüzlet közel volt hozzájuk, a Pitypang utca közepén, Sapa bevásárlásból jövet egészen átfázott. Mintha óriási lufit rejtegetne alatta, úgy felfújta szürke ballonkabátját a szél.

– Mikor mehetek látogatóba a nagyiékhoz? – csimpaszkodott Sapa lábára Pópopó.

– Akár már ma délután. Pompás szél fúj, biztosan megpörgeti a kastélyt – kacsintott Sapa, és megkérte Sanyát, csomagoljon be két napra Pópopónak.

Alig egy óra kocsikázás után már fel is tűnt nagyapáék óriási eperfája, majd a fehérre meszelt házikó is.

Nagyapa bajuszos puszit nyomott a kapun betrappoló Pópopó pofijára, nagyi pedig gyöngyvirág illatú cuppanóst. Nevetve figyelték az udvarban futkározó unokájukat.

– Szevasz Bundás! – simogatta meg Pópopó a lomha bernáthegyit. – Szevasz Kakri! – kergette meg Pópopó a piros taréjú kakast. – Szevasz Üveghegy! – mászta meg Pópopó a kút mellett álló farakást. – Szevasz Kastély! – kapaszkodott fel Pópopó a faház létráján.

– Itt egy kis málnaszörp, ha netán megszomjaznál – nyújtott be egy pohárral nagyi a kastélyablakon, majd visszasietett a konyhába. A nagy, kockás terítő alatt már dudorodott a lángostészta.

Pópopó izgatottan járta körbe a kastély termeit. Kitárta az ablaktámlákat, hogy besüthessen a Nap, és hogy ha megkezdődik a pörgés, szemügyre vehesse a tájat.

Kezdetben nem történt semmi. Pópopó unottan cövekelt az egyik ablak előtt, málnaszörpöt kortyolva. Majd hirtelen felerősödött a szél. Nyikordult a kacsaláb, a kastély falai remegni kezdtek.

– Kezdődik! – ujjongott Pópopó, és jól megkapaszkodott az ablakpárkányban.

A hűvös északi szél körbenyargalta a kertet, csapkodta a spalettákat, fütyült egyet üdvözlésképpen Pópopónak, majd táncoltatni kezdte a kastélyt. Előbb lassan, ráérősen, aztán egyre sebesebben, végül pörgött-forgott az egész, akár egy búgócsiga.

– Összefoooolynak a fáááááááááák és a háááááááááázaaaaaaaaak! – kiáltotta vidáman Pópopó, és még erősebben kapaszkodott, nehogy a nagy sebességtől kiröppenjen az ablakon.

A hűvös északi szélnek is cudar jókedve kerekedett. Nekiveselkedett hát, és hátára kapva a kastélyt, a magasba röppent vele. Fel, egész a felhőkig szálltak.

– Nahát! – ámuldozott Pópopó. Mint egy óriási, kockás takaró, úgy festett föntről a táj. Sárga kukoricatáblák, rozsdaszín gyümölcsöskertek, fűzöld legelők. Az országúton araszoló autók színes gyufaskatulyának tűntek, a sietős járókelők fürge cserebogaraknak. Lám, a hatórási gyorsvonat így fölülről olyan, akár egy sikamló kígyó. A lustán hömpölygő Körös pedig olyan, akár a szeplős Sári farsangi pántlikája.

– Hahó! Hahó! – rikkantgatott ki a repülő kastély ablakán Pópopó, de olyan magasan szálltak, hogy egyetlen járókelő sem hallotta meg. Mindannyian a cipőjük orrát figyelték, eszükbe sem jutott, hogy a felhők felé pillantsanak.

Pópopó hát a madaraknak kiáltott. Hahózva üdvözölte a csapongó verebeket meg a vitorlázó galambokat. Úgy eltársalgott a barátságos tollasokkal, hogy észre sem vette: lassul, majd landol a kastély. Pedig a hűvös északi szél három nagy kört megtett nagyiék gyümölcsöskertje felett, mielőtt visszahuppantotta volna eredeti helyére a kacsalábú csodaságot.

Hamarosan puha léptek közeledtek a málnabokrok felől.

– Kisült a lángos – kukkantott be nagyi a kastélyablakon.

– Máris megyek! – tápászkodott fel Pópopó. Azonban mielőtt uzsonnázni indult volna, még megkereste a kiürült málnaszörpös poharat, amely az egyik sarokig gördült a szédítő pörgés-forgásban.

 

Első titok: Nagyapa egy vénséges vén körtefa törzséből készítette a faházat. Már a deszkák gyalulásakor, a gerendák faragásakor sejtette, hogy valami különleges dolog születik a kezei között. A gyalu ugyanis dudorászott, a véső fütyörészett, miközben a vénséges vén körtefa törzsét formázták. Az arra járók persze azt gondolták, hogy nagyapa dudorászik és fütyörészik munka közben. Csak nagyapa tudta az igazat.

 

Második titok: Soha senki nem látta pörögni a kastélyt. Csak Pópopó látta pörögni, miközben elhelyezkedett az egyik ablaka mellett. Az egyszerű szemlélődőnek úgy tűnhetett, csupán egy hétköznapi faház áll a gyümölcsöskert közepén. Ettől a pópopótitoktól volt olyan különleges.

Szekrénymesék – Negyedik mese, amelyben Kajlagomb Párizsba készül, és furcsa kalandba keveredik egy kerge szamár

Előzmények: Szekrényfenék lakói minden reggel civakodnak, ugyanis nem tudják eldönteni, melyikük van soron a takarításban. A Hihetetlen Mesék Könyve Gubera Benő történetét osztja meg velük, s egy ágy alól előkerül a világ legrettenetesebb teremtménye, a Szemétszörny.

 

Szekrényfenék lakói ásítóversenyt tartottak. A játékszabályok egyszerűek voltak: az lesz a nyertes, aki leghosszabban és leghangosabban tud ásítani. Dugófej találta ki a játékot, mert elege lett belőle, hogy csak heverésznek naphosszat, és már beszélgetni sincs kedve senkinek. Mindannyian kedvet kaptak hozzá. Még Rágcsa, a lusta moly is szívesen csatlakozott a többiekhez, tetszett neki, hogy heverészve, sőt rágcsálás közben is lehet ásítani, elég, ha akkorára tátja a száját, mintha egy óriási falatot szeretne bekapni. Egy egész délelőttnyi versengésben Sipirc egér lett a nyertes. Örömében körbefutotta a szekrényfeneket, majd kisurrant egy oldalrésen. A konyhába készült, hátha sikerül elcsennie valami finomságot ebédre.

– Úgy irigylem Sipircet, hogy bármikor kiszökhet a szekrényből, és körbejárhatja a házat. Én meg csak heverészek itt, és unatkozom – mondta szomorkásan Kajlagomb, a kisurranó egér után tekintve.

– Régebben te is jártál sokfelé, még az Óvodában is, magad mesélted – próbálta vigasztalni Rágcsa.

– Az volt ám az igazi élet! Gyönyörű, rózsaszínű kabátkára varrva rengeteg helyet bejártam. Még egy divatlapban is szerepelt a fényképem – dicsekedett Kajlagomb.

– Mi az a divatlap? – tudakolózott Büdi, a kallódó zokni.

– Az egy színes könyvféle, amelyben a legszebb ruhák láthatók. Ha nem történik velem az a baleset, hogy letörött a fél fülem, talán a világ legelegánsabb francia divatlapjába is bekerülhettem volna.

A szekrénylakók bizonygatták Kajlagombnak, hogy szerintük így, kajlán is egészen mutatós, és felajánlották neki, hogy ha olyan nagyon szeretne elutazni abba a Párizsba, amit mindig emleget, ők kijuttatják a szekrényből, és ha a szobalakók közül valaki rátalál, lehet, hogy segít neki a továbbiakban.

Így is történt. Közös erővel a Sipirc által használt kis oldaljárathoz terelték Kajlagombot, és megbillentették, hogy a résen át a puha szobaszőnyegre pottyanhasson.

– Köszönök mindent! – hálálkodott nekik Kajlagomb, mielőtt kiszuszakolták a lyukon.

A Hihetetlen Mesék Könyve tanúja volt a történteknek, és mivel megsajnálta a lógó orrú szekrénylakókat, akiknek máris hiányzott kajla barátjuk, egy kerge szamárról szóló történetet mesélt el nekik aznap, okulásul.

Nevenincs falu egyik kényelmes istállójában élt egy csökönyös csacsi. Minden állatnak, akivel csak találkozott, amiatt panaszkodott, hogy ő milyen rettenetesen szerencsétlennek érzi magát. Biztos benne, mesélte nekik, hogy az ő otromba, szürke bőre alatt egy gyönyörű, ügyes, okos állat lapul, csak ez a vacak szamárbőr elfedi a valódi kilétét. A bölcs tehén, megelégelve a csacsi siránkozását, azt tanácsolta neki, menjen el a Bajuszos Szabómesterhez, és kérje meg, hogy a szabóollójával fejtse le róla a szamárbőrt. A csacsi így is tett. Előadta a szabónak az óhaját. Az megvakarta az üstökét, hümmögött, majd ráállt a dologra. Éjszaka csinálom, amíg alszol, s reggelre már új testtel ébredsz, ígérte a csacsinak, s az izgatottan hajtotta álomra fejét a műhelyben. Reggel a Bajuszos Szabómester költögetésére ébredt. Kész is vagy, pompás lett, mondhatom, dicsérte a csacsit, aki maga is úgy találta, hogy nemcsak ő, hanem a világ is megszépült, és büszkén futott vissza az istállóba. Az otthoniak ámulva fogadták. A csacsi meg csak lelkendezett nekik. Jókedvében mindegyikükkel barátságosan elcsevegett, futkározott velük a réten, sőt még azt is kitalálta, hogy a kakastól énekleckéket vesz, és a pávától megtanul táncolni. Megváltozott az életem, amióta lefejtetted rólam azt a hitvány szamárbőrt, köszönt egyszer vidáman a szembejövő Bajuszos Szabómesternek. Nem tesz semmit, válaszolta az mosolyogva, és a peckesen lépdelő, szürke csacsi után nézett. Jól ráerősítettem azt a rózsaszínű napszemüveget, gondolta, még mindig feszes a két füle között a madzag.

– Én az egész történetből csak három dolgot nem értek. Mi az a szamár, mi az a napszemüveg és mi az a madzag? – szólalt meg a mese végén Kiscsutka.

– Nem is kell mindent értened. Elég, ha a menetelés szabályait megtanulod, és mindig szót fogadsz a felettesednek! – ripakodott rá Főcsutka.

– A szamár olyan egérféle, csak nagyobb – okoskodott Dugófej. A másik két dolog meg nem is olyan fontos – tette hozzá.

Végül a Hihetetlen Mesék Könyve magyarázta el nekik, mi fán terem a madzag és a napszemüveg.

– Értem már. Ne szóljunk egy szót se, csak mosolyogjunk, ha Kajlagomb visszajön és egy óriási napszemüveg lesz rajta! – jegyezte meg Büdi.

Ebben mindannyian megegyeztek, és jókedvűen tértek nyugovóra.

Másnap és harmadnap hosszú beszélgetésekkel ütötték el az időt Szekrényfenék lakói. Megpróbálták elképzelni, miféle kalandokon mehet keresztül Kajlagomb, és bíztak benne, hogy egyszer visszakerül hozzájuk, hogy elmesélje.

– Bevallom, sokszor untam Kajlagomb történeteit. Arra is gondoltam néha, hogy füllent, és ő maga találja ki őket. De most szívesen hallgatnám, mi minden esett meg vele, amióta kipottyant a szekrényrésen – mondta egy délutáni lustálkodás során Rágcsa.

Egyetértettek vele.

Egyszer csak léptek zaja hallatszott. Valaki közelített a szekrényhez. Nyílott az ajtó, és egy apró, csinos, rózsaszín babaruha hullott a szekrény fenekére.

– Hahó! Büdi, csutkák, Rágcsa, Sipirc, Dugófej, megérkeztem! – hallatszott egy ismerős hang a ruha alól.

– Kajlagomb! Csakugyan te vagy?! – rikkantotta Dugófej.

– Hát persze – jött a válasz. Itt vagyok a kiskabátra varrva. Le tudnátok innen fejteni valahogy?

Miután Sipirc egér pillanatok alatt elrágta a cérnát, Kajlagomb örömében körbegurult Szekrényfenéken. Később elmesélte a többieknek, hogy régi gazdasszonya, a kislány talált rá a szőnyegen. De ahelyett, hogy Párizsba küldte volna, felvarrta Kajlagombot kedvenc babája kabátkájára.

– Olyan unalmas az üresfejű babák fecsegése, hogy a másik fülem is lepattant a fejemről, képtelen voltam naphosszat hallgatni őket. Alig vártam, hogy visszakerüljek ide, a jó kis Szekrényfenékre – mondta barátainak a kajla gomb.

Mindannyian mosolyogtak. Csak Büdi fürkészte csodálkozva Kajlagombot.

Nem merte bevallani a többieknek, hogy ő bizony sehogy sem látja rajta azt a rózsaszín csudaszemüveget.

Szekrénymesék – Harmadik mese, amelyben Büdi kitakarítja a szekrényfeneket és Gubera Benőre ráijeszt a Szemétszörny

Előzmények: A ruhásszekrény mélyére csöppent új lakó, a Hihetetlen Mesék Könyve, az izgatott szekrénylakóknak elmeséli első történetét az aranyhajú kislányról, aki a tengert a szekrényében tartotta. A történet hallatán Dugófej kétségbe esik. Attól fél, hogy ha az ő szekrényüket is hullámok árasztanák el, őt is elsodornák. Bár Dugófej a világ legokosabb parafa dugója, fogalma sincs róla, hogy vajon tud-e úszni.

 

 A reggeli vekkercsörgés nemcsak a gyerekeket ébresztette fel, hanem a szekrénylakók szeméből is kiverte az álmot. Nagyokat nyújtózva tápászkodtak fel kényelmes fekhelyükről, ásítoztak, némelyikük vakarózott is, hátha könnyebben ellazíthatja fekvésben elzsibbadt tagjait.

– Ki a mai rendfelelős? – kérdezte Kajlagomb.

Senki nem válaszolt. Abban egyeztek meg ugyanis, hogy naponta váltják egymást a rendfelelős posztján, de mivel nem szerettek takarítani, szívesen megfeledkeztek a takarítók sorrendjéről.

– Úgy rémlik, ma Rágcsán a sor – kurjantott Sipirc egér.

– Hogyisne! Tisztán emlékszem, hogy te vagy soron a takarításban – válaszolt neki Rágcsa, a moly.

Az almacsutkák is bekapcsolódtak a vitába. Végül kisült, hogy mindenki más sorrendre emlékszik, és úgy tűnt, hogy képtelenek megegyezni. Főcsutka elégelte meg legelőbb.

– Márpedig itt rendnek kell lenni! Én vagyok a rangidős, tehát én döntök. Büdi lesz a mai felelős. Kezdheti is rögtön egy kis szellőztetéssel – határozott Főcsutka.

– Mindig Büdi. Mindig én. Szellőztessek, takarítsak, portalanítsak. Mintha nem lenne így is elég kényelmes és lakájos a szekrényfenék. Minek ez az örökös csuszolás, súrolás… – méltatlankodott Büdi, a kallódó zokni, de azért hozzálátott a rendrakáshoz.

Mire a konyhában gőzölögni kezdett a tízóraira készített kakaó, a szekrénylakók is elvégezték reggeli toalettjüket, és ki-ki a kedvenc helyén ücsörögve várta, hogy a Hihetetlen Mesék Könyve belekezdjen aznapi történetébe.

– Ma Gubera Benőről mesélek nektek – kezdte mondókáját a könyv, és sebesen pergette oldalait, a megfelelő történetet keresve.

Benő egy egészen hétköznapi kisfiú volt, ránézésre nem különbözött semmiben a többi, korabeli gyerektől. Haja kócosan lógott a szemébe, térdét horzsolások tarkították, és gyakran feleselt, ha a szülei rászóltak, hogy ideje lenne a ház körül ezt-azt elvégeznie. Egyetlen dologban azonban mégiscsak különc volt ez a fiú. Nem szeretett mosakodni, és a rendrakást is, ha csak tudta, elbliccelte. Mivel az anyukája szemmel tartotta, reggel és este bezárkózott ugyan a fürdőszobába, és hogy úgy tűnjön, fogat mos, mosakszik, megnyitotta a csapot, de közben hagyta, hadd folyjon a víz, addig is a puha fürdőszobaszőnyegen szundított egyet. A szobájában is iszonyú rumlit tartott. Ha az anyja beszólt, hogy leellenőrzi, tényleg rendet rakott-e, az ágy alá, a polc mögé és a szekrény mélyére gyömöszölt mindent, s mint aki jól végezte dolgát, lefutott játszani. Egy éjjel azonban furcsa dolog történt. Neszezésre lett figyelmes. Az ágy alól jött a hang. Benő felkapcsolta kis lámpáját, és a rémülettől még kiáltani is elfelejtett. Az ágy alól egy otromba szerzet mászott elő. Emberforma teste különböző alkatrészekből állt össze. A feje egy régi futball-labda volt, a szeme két törött üveggolyó, a szája színes műanyag karika, a teste kartondoboz, a karja két régi teniszütő, a lába használt rágógumival összeragasztott üdítősdobozok.

A Szemétszörny vagyok. Az általad széthagyott szemétből jöttem létremondta a jövevény, és a gyomrára tette a kezét, jelezve, hogy éhes.

Mit adhatnék neked enni? Mi a kedvenced?kérdezte rémülten Benő.

Hogyhogy mi? Hát a szemét! Ha nem etetsz meg mindennap, téged eszlek megfenyegetőzött Szemétszörny.

Benő előkotorta az összes szétdugdosott szemetét, de a szörny étvágyából megsejtette, hogy nem lesz egyszerű nap mint nap jóllakatnia.

Attól a naptól kezdve Benő megváltozott. Kerülte az iskolát, a barátait, a közös rendezvényekre sem járt el. Csak a szemétkukákat túrta, és kerékpárjára pakolva cipelte haza a begyűjtött szemetet. Ezért is nevezték el a volt barátai Gubera Benőnek.

Miféle mese volt ez? Vég nélküli? Tudni szeretném, hogy mi lett Benővel és a Szemétszörnnyel! – méltatlankodott Kajlagomb.

– Rajtatok áll, találjátok ki ti a végét – válaszolta a Hihetetlen Mesék Könyve, és magára csukta a fedelet.

– Ez nagyon buta történet volt, mindenki tudja, hogy nem is léteznek szemétszörnyek – mondta Kiscsutka.

– Honnan lehetsz ebben ilyen biztos? Látod, Benő sem hallott ilyesmiről korábban, mégis az ágya alatt találta a Szemétszörnyet – szólalt meg félénken Büdi.

Sipirc megosztotta a többiekkel, hogy szerinte szomorú lett a mese vége. A kisfiú biztos olyan óriásira hizlalta a szemétszörnyet, hogy az mindent felfalt, így egy idő után már nem maradt szemét a városban. Ekkor Benő következett.

– Szerintem nemcsak Gubera Benőt, hanem az egész házat, aztán meg a várost is felfalta a Szemétszörny. Akinek korog a gyomra, nem válogat. Én csak tudom – szólt közbe egy pulcsizsebet rágcsálva Rágcsa.

– Képzeljétek, ha a mi szekrényünkben is előbukkanna egy ilyen… – ugratta félős társait Dugófej.

– Ne is mondd! Este majd nem merek elaludni – sopánkodott Alcsutka.

– Egy szó mint száz: szervezkednünk kell! – döntött Főcsutka.

Azonnal ki is fejtette, hogy szerinte takarítóbrigádot kell alakítani, és naponta többször is ki kell takarítani a szekrényfeneket, hogy megelőzzék a Szemétszörny létrejöttét.

A többségnek, bár Rágcsa és Sipirc alaposan rájuk ijesztett a saját mesevég-ötletükkel, továbbra sem fűlött a foga takarításhoz.

– Talán túlzás a napi többszöri sika-mika – nyújtotta fel a mancsát Sipirc.

– Ki itt a főnök?! Ki a rangidős?! Ki merészel ellentmondani a döntésemnek? – kiáltott mérgesen Főcsutka.

A szekrénylakók halkan megjegyezték, hogy Főcsutka kiáltotta ki magát vezetőnek, és tulajdonképpen bármelyikük lehetne a helyében, aki alkalmasnak érzi magát rá, hogy fontos döntéseket hozzon. A takarításról például.

– Álljon ki és mérkőzzön meg velem, aki a helyemre szeretne lépni! De aztán utólag ne panaszkodjon, ha a titkos fegyveremmel alaposan ellátom a baját – fenyegetőzött Főcsutka.

– Titkos fegyverről szó sem volt eddig. Ami engem illet, és elégedett vagyok Főcsutkával – mondta Büdi, és a porrongy után nézett.

A többiek is elsomfordáltak, ki-ki a saját kuckójába. Főcsutka büszkén biccentett, és miközben katonás léptekkel körbejárta Szekrényfeneket, elhatározta, hogy másnap elkészíti azt a listát, és ha talál valahol egy rajszöget, majd ki is függeszti a beosztást egy jól látható helyre.

(folyt. köv.)

Szekrénymesék – Második mese, amelyben egy kislány szekrénybe zárja a tengert, és Dugófej elhatározza, hogy úszni tanul

Előzmények: A gyerekszoba ormótlan, régi ruhásszekrényébe új jövevény kerül, felforgatva az ott lakó, elfelejtett kacatok nyugalmát. Dugófej, a világ legokosabb parafa dugója, Kajlagomb, a csorba kabátgomb, Sipirc, a kisegér, Büdi, az elkallódott zokni, Rágcsa, a falánk ruhamoly, valamint Kis-, Al- és Főcsutka, a három aszalódott almacsutka összefognak, és kiderítik, hogy az új jövevény nem más, mint a Hihetetlen Mesék Könyve. Mivel egyikük sem tud olvasni, a könyv megígéri, hogy mindennap egy-egy izgalmas történetet mesél el nekik.

 

– Nekem még soha nem mesélt senki – fészkelődött Sipirc egér egy kis kupac összerágott papírfecni közepén.

– Ó, nekem már igen. Amikor a csinos kis rózsaszínű kabátkára varrva éltem, mindennap délelőtt egy Óvoda nevű helyre utaztunk, ahol csupa érdekes, színes holmi található, gyerekek futkároznak, és egy néni érdekes történeteket mesél sárga hajú királylányokról – kezdett bele Kajlagomb egyik sokadszorra elmesélt történetébe, de a többiek lepisszentették.

– Most nem téged szeretnénk hallgatni, Kajlagomb, hanem a Hihetetlen Mesék Könyvét. Izgalmas történetet ígért. Már alig várom, hogy belekezdjen – mondta Dugófej, és egy picit közelebb húzódott a könyvhöz, hogy az első oldal szép, színes képeire sandíthasson.

Kajlagomb megkezdett történetével jó ötletet adott a Hihetetlen Mesék Könyvének. Az úgy döntött, hogy elsőként a napszín hajú kislány esetét meséli el nekik.

A Girbegurba utcába egy őszi reggelen új lakók érkeztek. Egy házaspár és a kislányuk. Óriási autó hozta utánuk a bútoraikat. A rakodómunkások egész nap ki-be jártak a ház és a furgon között, esteledett, mire a szobákban minden a helyére került. Mivel nem érkezett meg az újonnan vásárolt tűzhely, pizzát rendeltek vacsorára. Az anya, miközben a szeleteket tányérokra tette, megjegyezte, hogy a kislány szokatlanul szomorú. A régi szekrényét sajnálja, amit a költözés során nem tudtak magukkal hozni, mondta a kislány. Csak egy ócska régi darab volt, kap helyette újat, válaszolt az anyja. De a kislány sírásra fogta. Nem kér újat, a régit, a varázslatosat szeretné visszakapni. Amiben a tengert tartja. A szülők, bár furcsállották a kislány szavait, telefonáltak a nagyinak, hogy küldje utánuk a régi, ócska ruhásszekrényt is. Három nap múlva érkezett meg a bútor. Az anya kíváncsian nyitotta ki az ajtaját. Vajon miféle holmi maradhatott benne, töprengett, hisz indulás előtt mindent kirámolt belőle. A szekrény ajtaja nyikorogva tárult. Belekukkantott. Üres volt, csak három ruhafogas lógott a helyén, mondta később a férjének, s megbeszélték, hogy a gyereknek élénk a fantáziája. A kislány elégedetten tért nyugovóra. Alig várta a reggelt. Ahogy a vekker megszólalt, izgatottan ült föl az ágyában. A szekrényből morajló hang szűrődött ki. Majd magától kinyílt az ajtaja, és égszínkék, sóízű hullámok loccsantak a szobába. Megjelent utána egy strand is, puha homokkal, pálmafákkal. Távolabb hegyek emelkedtek, barlangjaikban medvék szunyókáltak. A kislány nevetve huppant kedvenc homokozójába, majd óriási színes labdákkal játszadozott, végül kagylókat keresett a föveny kavicsai között. Egész belefeledkezett a játékba. Igyekezzen az öltözködéssel, elkésik az oviból, szólt be az anyja a konyhából, majd pár perc múlva be is kukkantott a gyerekszoba ajtaján. A kislány épp akkor csukta be a szekrény ajtaját. Már fel volt öltözve. A szobában példás rend. Az anyukájának, mikor induláskor elköszönt tőle, egy pillanatra úgy tűnt, mintha kissé nedves lenne a lány lófarokba fésült, napszínű frizurája.

– Ez volt az első meghökkentő történetem. Mit szóltok hozzá? – kérdezte a Hihetetlen Mesék Könyve.

A szekrénylakók szinte egyszerre válaszoltak, egymás szavába vágva.

Sipirc szerint ez nem is volt igazi mese, ugyanis a könyv nem árulta el, mi volt a neve a kislánynak. Mindenkinek kell, hogy legyen neve, a kinti világban járók kettőt is viselnek. Ez a napszín hajú kislány biztos szomorú lehet amiatt, hogy neki egy se jutott – vélekedett Sipirc, és javasolta, hogy adjanak nevet a kislánynak.

Kajlagomb el volt ragadtatva a történet hallatán, a kislány az ő hajdani gazdasszonyát juttatta eszébe, aki mindennap elvitte az Óvodába. Szerinte nevezzék el Aranyhajnak a mesebeli lányt, és javasolta a Hihetetlen Mesék Könyvének, hogy ha legközelebb ezt a történetet meséli el valakinek, a főhőst Aranyhajnak hívja.

A három almacsutka megfelelően hihetetlennek találta a történetet. Főcsutka biccentve dicsérte meg a könyvnek a meseválasztást, s ugyan nem mondta ki, de magában a mesét kissé rövidnek tartotta.

Csak Dugófej volt megszeppenve. Büdi, a kallódó zokni vette rajta észre.

– Mi bajod, Dugófej cimbora? – kérdezte tőle Büdi.

– Megijesztett az a sok víz. Mi lenne velünk, ha a mi szekrényünket is elöntenék a hullámok? – sopánkodott Dugófej.

– Roppant egyszerű – mondta nevetve a Hihetetlen Mesék Könyve –, a habok közé vetnétek magatokat, és elkezdenétek úszni.

– Épp ez a bökkenő. Mit tegyen az, aki nem tud úszni? – tette fel a kérdést Dugófej.

– Annak bizony meg kell tanulnia – válaszolta a könyv.

– Az egerek jó úszók, nincs miért aggódnom – mondta Sipirc.

Az almacsutkák, kis tanakodás után, megegyeztek abban, hogy ők is fenn tudnának maradni a víz felszínén. Egy jó katona mindenhez ért, még az úszáshoz is – jelentette ki Főcsutka, és büszkén kihúzta magát.

Büdi csak félhangosan dünnyögött. Valami olyasmiről beszélt, hogy a zokniknak nem árt a víz. Igaz, hogy ő nem szeret fürödni, de úsztatták már meg párszor egy Mosó nevű gép gyomrában, és nem volt annyira kellemetlen élmény.

Kajlagomb és Rágcsa elárulták, hogy még soha életükben nem láttak vizet, és nem is tartják valószínűnek, hogy az ő szekrényükben megtörténhessen efféle bonyodalom.

Dugófej tanácstalanul hümmögött. Mialatt a többiek a mesekönyv köré sereglettek, hogy megcsodálhassák a szép, színes képeket, ő a kedvenc szekrénysarka felé oldalgott, és azon töprengett, vajon kit kérjen meg rá, hogy úszni tanítsa.