Címke: hetedhét

Bejegyzések

Cosimo – A templom egerének Húsvétja (Első fejezet)

Egy Firenze melletti kis faluban, Topolinóban nagy a készülődés. A kis Cosimo alig várja már a Húsvétot. Ilyenkor mindig kicsinosítja a lakását, meg saját magát is. Ez a Húsvét sem más. Már az utcákon és lakásaikban sürögnek-forognak az emberek. A templom előtti főtéren, rengeteg virágárus között nyüzsögnek az asszonyok, rohangálnak a gyerekek. Mindenki színes virágdíszekkel szépíti otthonát, hiszen szeretnék a húsvétot illően köszönteni.

Már a templomot is elkezdték feldíszíteni, és a kis Cosimo is elcsent egy-két szirmot és kisebb virágfejet. Kitakarította kis vackát, majd megtisztogatta bajszocskáját és útnak indult. Mikor mindenki készülődik, siet valahová, könnyebb elcsenni egy kis élelmet, főként sajtot. A húsvéthoz hasonló nagy ünnepeken más finomságokat is rejtenek az emberek kamrái. Ám Cosimónak nagyon óvatosnak kell lennie, hiszen a pap macskája veszélyes ellenség. Eddig azonban mindig túljárt a macska eszén.

Mikor még szüleivel élt itt a templomban, apja, Luigi ment el a pap macskáját kijátszva élelemért, és valóságos kitüntetés volt, ha valaki vele mehetett a dicső küldetésre. Míg apja és a szerencsés kiválasztott megszerezte az élelmet, anyja, Isabella és a többi kis testvér feldíszítették a lakást. De most nem ér rá Cosimo a nosztalgiázásra, sietnie kell, ha a misére és a körmenetre vissza akar érni. Nagyon szerette hallgatni a Stabat Matert éneklő embereket. Ráér még este is tollakból és rongydarabokból készített puha ágyacskáján visszagondolni gyerekkorára; a testvéreivel való játszadozásokra, az édesanyja által otthonossá varázsolt kis vackukra, a trükkökre, melyeket apja mutatott neki.

Így tehát, mivel az idő sürgette, gyorsan beosont a környező házakba, és ünnepi lakomát gyűjtött: sajtot, sonkát, tojást. Nagyon óvatos volt, nem akarta, hogy bárki is meglássa. Egy pillanatra meg is ijedt, mikor egy vidám kislány visszaszaladt a lakásba a bennhagyott rongybabájáért. De hál’ istennek a gyermekek nem úgy reagálnak, mint a felnőttek. Számukra egy egér nem kártevő és nem is ijesztő. A lányka egész aranyosnak találta, talán még meg is simogatta volna. Mikor azonban Cosimo elbújt és az édesanya is kiáltott a gyermekért, hogy igyekezzen, békén hagyta az egeret. Cosimo kapva kapott az alkalmon, kis batyujába berakott egy-két falatot és elindult.

Útközben találkozott jó barátjával, Bobbal, a foxterrierrel. Bob egy angol nemes úr vadászkutyája volt, aki idemenekült Itáliába a hideg, nedves angol időjárás elől. Szegénynek nehezen ment a beilleszkedés, hiszen egészen más volt a temperamentuma, mint az ittenieké. A foxterrierek általában véve eleven, élénk kutyák, de Bob emellett nagyon jó nevelést is kapott. Mindenkivel udvarias volt, az idegenekkel pedig kimért. Ezzel szemben az olasz ebek, mint gazdáik is, borzasztó közvetlenek. Nem értették Bob tartózkodását, azt gondolták, fennhordja az orrát. Mikor egyszer elkeseredett, találkozott a jólelkű Cosimóval, és elmesélte neki szomorú helyzetét, melybe igazán nem akart kerülni, és amelyből sehogyan sem tudott kikeveredni. Cosimo megértette őt, és barátságot kötöttek, mely az idő során egyre mélyebbé vált; igazi cimborák lettek. Könnyebben beilleszkedett a kutya most már, hogy volt kire támaszkodnia, és Cosimótól bármikor tanácsot kérhetett.

– Helló, Cosimo! – üdvözölte Bob az egeret.

– Hogy vagy, Bob?

– Szeretem a húsvétot, ilyenkor a gazdám mindig leejt egy pár finom falatot. De ezek a díszek nagyon zavarnak, a sok illatos virág összekeveri a szagokat, folyton csavarja az orrom a tüsszögés.

– Szegény Bob, én szeretem mindezt, magam is vittem a vackomba egy kis virágot.

– Erről jut eszembe Cosimo, találtál magadnak új helyet? – kérdezte a kutya nagy együttérzéssel.

– Miért kéne elköltöznöm? – Szegény Cosimo semmit sem tud. Bob talán már sajnálja is, hogy elszólta magát, igazán nem akarta elrontani Cosimo ünnepi hangulatát, ráért volna később is figyelmeztetni. De hát nem tudhatta, hogy Cosimo fülébe semmi sem jutott el a szóbeszédből.

– Azt rebesgetik, hogy fel akarják újítani a templomot, ráadásul a pap haragszik Lorenzóra, a macskára, amiért képtelen megfogni az egereket. Gyakran hallom, mikor elmegyek az udvar mellett, ahogy Demetrio atya leszidja: „A teremburáját Lorenzo, hát ma sem fogtál egeret? Hiába az a sok ugrabugra, mindig túljárnak az eszeden?”

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Rév Fülöp (részlet)

Harmadik fejezet

amelyben Ádánd megkezdi Fülöp oktatását, és társaságuk is lesz

 

 

A fenyőmag finom volt, csak kissé nehézkesen lehetett hozzájutni a tobozokból, így Fülöp előbb unt rá a vacsorájára, mint hogy jóllakott volna. Bosszúsan hajította tobozát a bozótba, és azon kezdett gondolkodni, hogy vajon hol fognak nyugovóra térni. Ádándra sandított, hogy vajon ő miképpen képzeli az éjszakázást, de a lovag, páncélját le sem véve hevert egy nagy fenyő tövében, és szemét az első felragyogó csillagokra vetve rágta a fenyőmagot. Fülöp rájött, hogy útitársa nem feltétlen híve a puha dunyháknak, s gyorsan kikövetkeztette, hogy ha bármilyen vackot akar készíteni magának ágy gyanánt, abban csak magára számíthat. Sóvárogva nézte a pokrócot Ádánd lova hátán.

– Ha leszerszámoztad a lovat, fekhetsz a pokrócra – mondta Ádánd, mintha csak belelátott volna Fülöp fejébe. – Nekem elég a nyereg a fejem alá.

Fülöp leszedegette a szerszámokat a lóról, és bár most csinálta először életében, s ezért sokat ügyetlenkedett, a békés jószág nyugodtan tűrte a bajmolódást. Végül hozzájutott a takaróhoz, és kis kuckót szerkesztett belőle a fenyő gyökerei közt. Nem volt az igazi ágy, az otthonihoz még csak nem is hasonlított, de a hosszú nap fáradalmai annyira elgyötörték, hogy mennyei gyönyörnek érezte, amikor végre lefekhetett, s mivel a takaró őrizte még a ló testének melegét, Fülöp igazán meg volt elégedve a helyzetével.

– Mindig a szabad ég alatt fogunk aludni? – kérdezte, mikor elhelyezkedett a derékaljon.

– Hát, nem feltétlenül. Előfordulhat, hogy valaki befogad majd éjszakára – felelt Ádánd, de nem volt valami meggyőző a hangja. – Az úton sok várkastély mellett fogunk elhaladni, s ahány várkastély, annyi lehetőség.

– Aha – mondta Fülöp megadóan. Gondolatban beletörődött már a nomád életbe, és igazából nem is bánta a kalandot.

– Duguljatok már el ott lenn – hallatszott ekkor a fejük fölül – itt aludni szeretnének! – Cseppet sem volt barátságos hang, viszont vékonyan sípolt és elhalón, mint az aggastyánoké.

Ádánd felpattant fektéből, kardot rántott, és erélyesen felkiáltott:

– Ki vagy te, hé! – nem jutott eszébe ennél fogósabb kérdés. – És hol?

Fülöp is riadtan kutatta a fekete lombokat tekintetével. Aztán meglátták, hogy az ő fenyőfájuk törzsén egy apró emberke kapaszkodik lefelé. Nem volt nagyobb egy egérnél, de formáját tekintve teljesen emberszerűnek látszott, valami manó lehetett.

– Ez egy manó – suttogta Fülöp Ádándnak.

– Manó ám a szepezdi pék, de nem én! – zsörtölődött az apró fenyőlakó. – Én hús-vér fajsz vagyok, a fajszok legősibb és leghősibb nemzetségéből! Manók csak a mesében léteznek. Még hogy manó! – így puffogott és duzzogott sipákoló hangján. – Ha már aludni nem hagyjátok a népeket, legalább ne sértegessetek!

– Sokan vagytok ott fenn? – kérdezte Ádánd elkerekedett szemmel, mert nem tudta hirtelen hova tenni a méltatlankodó modort.

– Magam vagyok! – vetette fel büszkén fejét a fa lakója. – Egy fajsz sosem jár csapatban! Minek nézel engem? Tán valami seregélynek?

– Csak azért kérdem, mert azt mondtad: „itt aludni szeretnének”…

– Már az elegáns megfogalmazás is bűn? Honnan kerültetek ti ide, hogy még a rendes beszédet sem értitek? Kik vagytok ti egyáltalán?

– Én Ádánd lovag vagyok, ez pedig a fegyverhordozóm, Fülöp, a Vörös lovag legyőzője.

Fülöpöt meglepte ez a bemutatás, nem gondolta, hogy valaha is mint valakinek a legyőzőjét mutatják őt be. Azt persze tudta szíve mélyén, hogy a Vörös lovagot a vakszerencse győzte le, de ez a cím még az apró lény megjelenése feletti bénító csodálat hatása ellenére is jól esett neki.

– Te vagy Ádánd? A híres-nevezetes Ádánd lovag? – A kis pukkancs arca hirtelen elvesztette minden mogorvaságát. – Maga a nagy Ádánd lovag? Az aranyszájú bajnok? – lelkesedett az apró fajsz, és bár Fülöp vitézségét teljesen szó nélkül hagyta, zsörtölődő kedve végleg szertefoszlott – Bocsásd meg egy vén tökkelütött zsémbelését! Nem tudhattam, hogy pont a nagy Ádánd vetődött az én fám alá.

– Aranyszájú? – kérdezte Fülöp, aki egyik ámulatból a másikba zuhant. Már akkor tátva maradt a szája, amikor a töpörödött emberkét megpillantotta, de aztán hirtelen hangulatváltozása láttán egyenesen leesett az álla.

Oldalak: 1 2