Harmadik fejezet
amelyben Ádánd megkezdi Fülöp oktatását, és társaságuk is lesz
A fenyőmag finom volt, csak kissé nehézkesen lehetett hozzájutni a tobozokból, így Fülöp előbb unt rá a vacsorájára, mint hogy jóllakott volna. Bosszúsan hajította tobozát a bozótba, és azon kezdett gondolkodni, hogy vajon hol fognak nyugovóra térni. Ádándra sandított, hogy vajon ő miképpen képzeli az éjszakázást, de a lovag, páncélját le sem véve hevert egy nagy fenyő tövében, és szemét az első felragyogó csillagokra vetve rágta a fenyőmagot. Fülöp rájött, hogy útitársa nem feltétlen híve a puha dunyháknak, s gyorsan kikövetkeztette, hogy ha bármilyen vackot akar készíteni magának ágy gyanánt, abban csak magára számíthat. Sóvárogva nézte a pokrócot Ádánd lova hátán.
– Ha leszerszámoztad a lovat, fekhetsz a pokrócra – mondta Ádánd, mintha csak belelátott volna Fülöp fejébe. – Nekem elég a nyereg a fejem alá.
Fülöp leszedegette a szerszámokat a lóról, és bár most csinálta először életében, s ezért sokat ügyetlenkedett, a békés jószág nyugodtan tűrte a bajmolódást. Végül hozzájutott a takaróhoz, és kis kuckót szerkesztett belőle a fenyő gyökerei közt. Nem volt az igazi ágy, az otthonihoz még csak nem is hasonlított, de a hosszú nap fáradalmai annyira elgyötörték, hogy mennyei gyönyörnek érezte, amikor végre lefekhetett, s mivel a takaró őrizte még a ló testének melegét, Fülöp igazán meg volt elégedve a helyzetével.
– Mindig a szabad ég alatt fogunk aludni? – kérdezte, mikor elhelyezkedett a derékaljon.
– Hát, nem feltétlenül. Előfordulhat, hogy valaki befogad majd éjszakára – felelt Ádánd, de nem volt valami meggyőző a hangja. – Az úton sok várkastély mellett fogunk elhaladni, s ahány várkastély, annyi lehetőség.
– Aha – mondta Fülöp megadóan. Gondolatban beletörődött már a nomád életbe, és igazából nem is bánta a kalandot.
– Duguljatok már el ott lenn – hallatszott ekkor a fejük fölül – itt aludni szeretnének! – Cseppet sem volt barátságos hang, viszont vékonyan sípolt és elhalón, mint az aggastyánoké.
Ádánd felpattant fektéből, kardot rántott, és erélyesen felkiáltott:
– Ki vagy te, hé! – nem jutott eszébe ennél fogósabb kérdés. – És hol?
Fülöp is riadtan kutatta a fekete lombokat tekintetével. Aztán meglátták, hogy az ő fenyőfájuk törzsén egy apró emberke kapaszkodik lefelé. Nem volt nagyobb egy egérnél, de formáját tekintve teljesen emberszerűnek látszott, valami manó lehetett.
– Ez egy manó – suttogta Fülöp Ádándnak.
– Manó ám a szepezdi pék, de nem én! – zsörtölődött az apró fenyőlakó. – Én hús-vér fajsz vagyok, a fajszok legősibb és leghősibb nemzetségéből! Manók csak a mesében léteznek. Még hogy manó! – így puffogott és duzzogott sipákoló hangján. – Ha már aludni nem hagyjátok a népeket, legalább ne sértegessetek!
– Sokan vagytok ott fenn? – kérdezte Ádánd elkerekedett szemmel, mert nem tudta hirtelen hova tenni a méltatlankodó modort.
– Magam vagyok! – vetette fel büszkén fejét a fa lakója. – Egy fajsz sosem jár csapatban! Minek nézel engem? Tán valami seregélynek?
– Csak azért kérdem, mert azt mondtad: „itt aludni szeretnének”…
– Már az elegáns megfogalmazás is bűn? Honnan kerültetek ti ide, hogy még a rendes beszédet sem értitek? Kik vagytok ti egyáltalán?
– Én Ádánd lovag vagyok, ez pedig a fegyverhordozóm, Fülöp, a Vörös lovag legyőzője.
Fülöpöt meglepte ez a bemutatás, nem gondolta, hogy valaha is mint valakinek a legyőzőjét mutatják őt be. Azt persze tudta szíve mélyén, hogy a Vörös lovagot a vakszerencse győzte le, de ez a cím még az apró lény megjelenése feletti bénító csodálat hatása ellenére is jól esett neki.
– Te vagy Ádánd? A híres-nevezetes Ádánd lovag? – A kis pukkancs arca hirtelen elvesztette minden mogorvaságát. – Maga a nagy Ádánd lovag? Az aranyszájú bajnok? – lelkesedett az apró fajsz, és bár Fülöp vitézségét teljesen szó nélkül hagyta, zsörtölődő kedve végleg szertefoszlott – Bocsásd meg egy vén tökkelütött zsémbelését! Nem tudhattam, hogy pont a nagy Ádánd vetődött az én fám alá.
– Aranyszájú? – kérdezte Fülöp, aki egyik ámulatból a másikba zuhant. Már akkor tátva maradt a szája, amikor a töpörödött emberkét megpillantotta, de aztán hirtelen hangulatváltozása láttán egyenesen leesett az álla.