Az alkotás nehézségei II.

Pygmalion a kitárt ablaknál állt, és a beáramló hűvös levegőnek nyújtotta borostás arcát. Miért is nem lehet egyszerűbb lehámozni a testről a sok felesleges anyagot? Lábainál megint ott porlott a ripityára tört, drága pénzen hozatott márványtömb szilánkjainak miriádja. Hogy ott van a nagy, tagolatlan kocka mélyén, az bizonyos. De letisztításához nincs meg a megfelelő eszközöm. Véstem, csiszoltam már mennyiszer, hullattam rá verítékemet és véremet. Mi haszna? A főtervező hivatal türelmes, adják a pénzt. Még valamiért elhiszik nekem, hogy egyszer megtalálom, és eléjük vezetem a tökéletest. És hány tökéletest rontottam már el, hánynak futott bele otrombán finom arcába a véső, hánynak csiszoltam torzra kebleit a szimmetria hiú követelésének engedve, s hánynak vágtam hajlatait túl mélyre bűnös felajzottságomban! Vétkes vagyok, mi több, tehetségtelen.

Volt már olyan, amelyik tetszetősre sikeredett, de szerelme áporodott volt, dohos, márvány szájából antik ősök mérgezett lehelete áradt. Volt olyan is, ki szépsége mellé ostobaságot kapott ügyetlen alkotójától, tőlem. Volt esetlen, volt félszeg, volt akaratos, s márványpor lett mindegyikből. Az önteltségem megbocsáthatatlan, s mégis elnézik nekem rám számító tudatlanok. Nem tudják, akiknek vagyonán élősködöm, hogy nem nekik, csakis magamnak alkotok. S ha egyszer kifejlik a tömbből az igaz, egy és tökéletes megismételhetetlen, fenntartom magamnak az első éjszaka jogát. Vagy az első hajnalét, s eléjük csupán a megrontott húst viszem.

De úgy hiszem, önáltatásnál többre sohasem juthatok. Nem hagyhatják az istenek.