Jobb is lenne talán vászonra festeni, mint elmondani, milyen volt Esmelle, az az erdő, amely jobb kezére esik a Leónból jövő utasoknak. A Méhes mezőre vezető út, melyen hajdan annyit jártam-keltem, kanyarogva mélyed Eirís sűrű bozótosába; egy ideig a folyó mentén fut, majd egy mocsaras síkra tér, melynek neve Paradas. A pocsolyák innentől az utat egészen a Pontigóig, az alacsony, fából ácsolt hidacskáig kísérik. Oly szívesen hallgattam itt a Belvísi úton ügető paripák dobogását! Volt valaha Pontigo mellett egy vízimalom is, ma már csak borostyánnal benőtt kőhalom mutatja helyét, de én még emlékszem arra, mikor ide hozták őrölni a hegyekben nőtt rozst és a völgyek búzáját. A malmot almafák vették körül, és mivel águk átnyúlt a gát fölött, mit sem lehetett tenni, ha a szél a folyóba sodorta gyümölcsüket. Minden ősszel a habokban táncoló almákat figyeltem, melyek hol zölden, hol érett-kövéren bukdácsoltak a csatorna rácsa előtt. Mouras tölgyesében folyton fújt a szél, és olyan sötét volt, hogy az út is rémülten menekült Miranda tágas, puszta szántóira, az ősi dombok közt parlagon heverő vidékre, majd onnan is túl, a Király legelőjére. Mirandából belátni egész Eszmellét: a Kígyó-berket, Belvís várát, a Cabos-tavat, tiszta időben a Vilari kovácsműhelyekből kígyózó füstcsíkokat. Este pedig, még kisfiúként innen figyeltem, hogyan szaporodnak a gyertyalángok Belvís sudár kőtornyaiban, és kicsivel később hogy feleselnek rá a földi hajlékok, Vilar világló ablakai. Ha pedig Meira felől fújt a szél, egy kicsit az ablakban maradtam, hogy kifüleljem, mint kalapálnak a szorgos falusi kovácsok. Mirandából látni lehetett a Majorsági-mezőt egészen a Várig, a rozsföldeket, melyek gyengéden hullámoztak, ha a szél keze érintette őket, és az asszonyokat, kik még most is a Cousói forrásra járnak vízért. Látom magam előtt a babérfát, madártól és fészektől szinte roskadozott, vagy az elvadult, ágas-bogas római fügefát, ott a ház lábánál, a nagy csűr mellett. Íme hát, ez Miranda, gazdám, Merlin úr birtoka.

Én egy piciny padlásszobában aludtam. A priccsem fölött ablakocska nyílt, estefelé felhúzódzkodtam az ablakpárkányig, és hosszú órákat bámészkodtam. Bámultam az Esmelle erdejének varázslatos fényeit. Nem csak a Belvís vártornyaiban izgága tűzmadarakként repdeső lángocskák bűvöltek el. Olykor egész Belvís elsötétül, és lám, egyszer csak egy csöppnyi fény gyullad fel a kapu felett, az erkélyen, akkora csak, mint egy madárka szeme – nos, ez a kicsiny fény végigsettenkedik minden szobán, sorra felvillan minden ablakban és lőrésen, végül a lángocska az oromzatra merészkedik ki, és onnan valakinek titkos jeleket ad. Akkoriban biztos voltam benne, hogy a lámpás hordozója csakis a vár törpéje lehet, aki minden áldott este utoljára járja körbe az üres termeket. Közben a nyírfalombok közül Vilar ablakai kacsintanak felém, és a fák között kígyózó utakon lángok járkálnak csapatostul fel és alá: némelyik Meira felől jön, némelyik a Majorsági úton szalad, vagy az öreg úton, amelyik a Cabos-tóra visz, sőt egyik-másik még a tó vizére is kimerészkedik. Futkosnak össze vissza, és olyat is láttam ám, hogy három-négy láng egyszer csak összetalálkozik, és a két fény együtt lobban el. Vágtató táltos paripák vihették a lángokat, azért is repülhettek olyan gyorsan. Volt, hogy valamelyik láng Miranda felé vette az útját, és oly sebesen száguldott felém, hogy csak úgy süvöltött a szélben. Ettől menten belém nyilallt a félelem, és ruhástul vetettem magam a priccsre, a zöld csíkos takarómat pedig a fülemig húztam fel. A mindkét oldalára tarka betűkkel a DÁVID nevet hímezték: a név ismeretlen hordozóját, Dávidot valóságos őrangyalomnak hittem én akkor, még imádkoztam is hozzá, de most már úgy vélem, tán kedvemre is voltak az efféle gyermeki ijedelmek… Hajnalban beköszöntek a harangok, és a galambok turbékolása beleszövődött álmaimba. Egyszer, aratás ideje körül, vitorlást is láttam a tó vízén lebegni, máskor pedig, egy őszi reggelen egy színarany oszlopra bukkantam a vár közelében. Esmellében végtelen a tél, minden nap záport hozott vagy hóesést, de édes volt a nyár, és könyörületes az ősz.

Néhanapján ünnepeltünk. Merlin úr kijött a mezőre, megtöltött egy kelyhet vízzel, és két-három cseppet öntött belé valamely messzi országból hozott főzetéből. Mosolya úgy ragyogta be arcát, mint az ébredő nap a reggel mezőit, ránk nézett, és megkérdezte valamelyikőnktől, hogy milyen színben akarja látni a világot. Ha rám került a sor, hát habozás nélkül vágtam rá, hogy legyen kék! Ekkor gazdám a levegőbe hintett a vízből, és egy szempillantásra az egész világ, körös-körül egész Esmelle, Belvís fehér tornyai, a galambok, Ney, a kutya, Manoelina vörös haja, gazdám ősz szakálla, s az almásderes ló, a Majorság nyírfái és a Vár csúcsa mind egy óriási kék felhőben úszott, és ez a felhő lassacskán szertefoszlott a semmiben. Gazdám akkor is mosolygott, amikor egy fekete kendővel szárazra törölte a kelyhet.

Emlékeimben úgy lebeg Esmelle, ez a régi és távoli erdő, mint kékre festett kövér hűvös csepp, mely reszket mielőtt a földre hull.

Jánossy Gergely fordítása