– Nem érdekes, majd egyszer elmesélem – szerénykedett Ádánd.

– Fiacskám, te nem ismered a saját gazdádat? – förmedt rá a cseppnyi fajsz a nálánál százszor nagyobb Fülöpre.

– Új beszerzés vagyok… – mormogta amaz megszégyenülve.

– És benned kit tisztelhetünk, kedves morgolódó barátunk? – kérdezte Ádánd, hogy kisegítse Fülöpöt kényelmetlen helyzetéből.

– Jaj, hát látod, milyen faragatlan vagyok! Én adok leckét másoknak illemből, aztán bemutatkozni is elfelejtek. A nevem báró Hegyeschtűy Vászoly – mondta meghajolva –, barátaim csak Vaszinak szólítanak. Tegyetek így ti is, megtisztelnétek vele.

– Hát akkor, Vaszi – mosolygott a lovag –, légy üdvözölve!

– És mi járatban errefelé? – kérdezte a mélynövésű báró.

– A Vendek folyó forrásvidéke felé igyekszünk, hogy elhozzunk egy csodatevő virágot Csobánc király nyavalyájára.

– Hű! Hát beteg a király?

– Kiliti-láz – mondta Fülöp, aki úgy érezte, hogy már neki is szólni illenék.

– Kiliti-láz? Ajjajjaj! Az nagy baj! És a vendeki virág a gyógyír? Ajjajjajjaj! Ez rossz hír! Ez nagyon rossz hír! És titeket indítottak erre a küldetésre? Pont a madártorkú lovagot és ezt a kölyköt? Hát hova tették ezek a józan eszüket?

– Úton az egész udvar. Minden hadra fogható lovag a virágot keresi – próbálta megnyugtatni Ádánd a kezét tördelő fajszot. – Ha mindenki elindul, mi sem maradhatunk ölbe tett kézzel a kandalló melege mellett.

– Tehát általános mozgósítás van? És nekem senki se szólt.

Vaszi arcán most csalódottság látszott. Úgy tűnt, ennek a hihetetlenül kicsi embernek igen változékony a hangulata. Fülöp csak nézte ezt a fürge mozgású miniatűr alakot és a kedélyesen diskuráló lovagot, akin nem látszott különösebb meglepettség. Talán a lovag ismerte a fajszok ősi és hősi nemzetségét? Fülöp most hallott először róluk. Vaszi egyébként jól öltözött, ápolt külsőt mutatott, már amennyire azt Fülöp megállapíthatta a késő alkonyi homályban. Méretéhez képest irdatlan nagy bajsza hegyesen meredt két füle irányába. Vajon mit kereshetett egy ilyen úri megjelenésű figura itt a vadon közepén? Fülöp hirtelen nagyon idegenül érezte magát a tisztáson. Este volt már, majdnem teljesen sötét. Éhes volt, és legszívesebben hazament volna. Ó, az otthon! Anyukája puha öle, meleg főztje! Ó, a meleg lágy ágy! Az ismerős tanya! A szántódpuszta melengető földje! Ó, az otthon! Mindez olyan távolinak tűnt már, mintha évekkel azelőtt odahagyta volna a szülői lakot. Pedig egy nap sem telt el még azóta.

– Hát, kedves Ádánd, ha ti a virág keresésére indultatok, nekem sem lehet maradásom – szólalt meg némi töprengés után Vaszi. – Nagyon ellenetekre volna-e, ha veletek tartanék? Ígérem, nem zavarok sok vizet. Beköltözöm a poggyászodba, és észre sem fogod venni, hogy együtt utazunk.

– Hogy kérdezhetsz ilyet, jó Vaszi – felelt a lovag –, hogy lenne már ellenünkre? Természetesen nagyon örülünk a társaságodnak. Egy segítő kéz mindig hasznos, légyen bármilyen apró is.

– Akkor erre aludjunk egy nagyot! Ha nem haragszotok, hogy visszatérek eredeti mondandómhoz…

Ekkorra már Fülöp is úgy érezte, hogy jobbat nem is tehetnének egy kiadós szundításnál, és mivel Ádándnak sem volt semmi ellenvetése a javaslattal szemben, hamar nyugovóra tértek. Nem telt bele sok idő, és a vaksötét éjszakában csupán az éjszakai pilleszárnyak neszét, a baglyok távoli huhogását, illetve egyenletes, halk hortyogást lehetett hallani. (…)