Előzmények: Szekrényfenék lakói minden reggel civakodnak, ugyanis nem tudják eldönteni, melyikük van soron a takarításban. A Hihetetlen Mesék Könyve Gubera Benő történetét osztja meg velük, s egy ágy alól előkerül a világ legrettenetesebb teremtménye, a Szemétszörny.

 

Szekrényfenék lakói ásítóversenyt tartottak. A játékszabályok egyszerűek voltak: az lesz a nyertes, aki leghosszabban és leghangosabban tud ásítani. Dugófej találta ki a játékot, mert elege lett belőle, hogy csak heverésznek naphosszat, és már beszélgetni sincs kedve senkinek. Mindannyian kedvet kaptak hozzá. Még Rágcsa, a lusta moly is szívesen csatlakozott a többiekhez, tetszett neki, hogy heverészve, sőt rágcsálás közben is lehet ásítani, elég, ha akkorára tátja a száját, mintha egy óriási falatot szeretne bekapni. Egy egész délelőttnyi versengésben Sipirc egér lett a nyertes. Örömében körbefutotta a szekrényfeneket, majd kisurrant egy oldalrésen. A konyhába készült, hátha sikerül elcsennie valami finomságot ebédre.

– Úgy irigylem Sipircet, hogy bármikor kiszökhet a szekrényből, és körbejárhatja a házat. Én meg csak heverészek itt, és unatkozom – mondta szomorkásan Kajlagomb, a kisurranó egér után tekintve.

– Régebben te is jártál sokfelé, még az Óvodában is, magad mesélted – próbálta vigasztalni Rágcsa.

– Az volt ám az igazi élet! Gyönyörű, rózsaszínű kabátkára varrva rengeteg helyet bejártam. Még egy divatlapban is szerepelt a fényképem – dicsekedett Kajlagomb.

– Mi az a divatlap? – tudakolózott Büdi, a kallódó zokni.

– Az egy színes könyvféle, amelyben a legszebb ruhák láthatók. Ha nem történik velem az a baleset, hogy letörött a fél fülem, talán a világ legelegánsabb francia divatlapjába is bekerülhettem volna.

A szekrénylakók bizonygatták Kajlagombnak, hogy szerintük így, kajlán is egészen mutatós, és felajánlották neki, hogy ha olyan nagyon szeretne elutazni abba a Párizsba, amit mindig emleget, ők kijuttatják a szekrényből, és ha a szobalakók közül valaki rátalál, lehet, hogy segít neki a továbbiakban.

Így is történt. Közös erővel a Sipirc által használt kis oldaljárathoz terelték Kajlagombot, és megbillentették, hogy a résen át a puha szobaszőnyegre pottyanhasson.

– Köszönök mindent! – hálálkodott nekik Kajlagomb, mielőtt kiszuszakolták a lyukon.

A Hihetetlen Mesék Könyve tanúja volt a történteknek, és mivel megsajnálta a lógó orrú szekrénylakókat, akiknek máris hiányzott kajla barátjuk, egy kerge szamárról szóló történetet mesélt el nekik aznap, okulásul.

„Nevenincs falu egyik kényelmes istállójában élt egy csökönyös csacsi. Minden állatnak, akivel csak találkozott, amiatt panaszkodott, hogy ő milyen rettenetesen szerencsétlennek érzi magát. Biztos benne, mesélte nekik, hogy az ő otromba, szürke bőre alatt egy gyönyörű, ügyes, okos állat lapul, csak ez a vacak szamárbőr elfedi a valódi kilétét. A bölcs tehén, megelégelve a csacsi siránkozását, azt tanácsolta neki, menjen el a Bajuszos Szabómesterhez, és kérje meg, hogy a szabóollójával fejtse le róla a szamárbőrt. A csacsi így is tett. Előadta a szabónak az óhaját. Az megvakarta az üstökét, hümmögött, majd ráállt a dologra. Éjszaka csinálom, amíg alszol, s reggelre már új testtel ébredsz, ígérte a csacsinak, s az izgatottan hajtotta álomra fejét a műhelyben. Reggel a Bajuszos Szabómester költögetésére ébredt. Kész is vagy, pompás lett, mondhatom, dicsérte a csacsit, aki maga is úgy találta, hogy nemcsak ő, hanem a világ is megszépült, és büszkén futott vissza az istállóba. Az otthoniak ámulva fogadták. A csacsi meg csak lelkendezett nekik. Jókedvében mindegyikükkel barátságosan elcsevegett, futkározott velük a réten, sőt még azt is kitalálta, hogy a kakastól énekleckéket vesz, és a pávától megtanul táncolni. Megváltozott az életem, amióta lefejtetted rólam azt a hitvány szamárbőrt, köszönt egyszer vidáman a szembejövő Bajuszos Szabómesternek. Nem tesz semmit, válaszolta az mosolyogva, és a peckesen lépdelő, szürke csacsi után nézett. Jól ráerősítettem azt a rózsaszínű napszemüveget, gondolta, még mindig feszes a két füle között a madzag.”

– Én az egész történetből csak három dolgot nem értek. Mi az a szamár, mi az a napszemüveg és mi az a madzag? – szólalt meg a mese végén Kiscsutka.

– Nem is kell mindent értened. Elég, ha a menetelés szabályait megtanulod, és mindig szót fogadsz a felettesednek! – ripakodott rá Főcsutka.

– A szamár olyan egérféle, csak nagyobb – okoskodott Dugófej. A másik két dolog meg nem is olyan fontos – tette hozzá.

Végül a Hihetetlen Mesék Könyve magyarázta el nekik, mi fán terem a madzag és a napszemüveg.

– Értem már. Ne szóljunk egy szót se, csak mosolyogjunk, ha Kajlagomb visszajön és egy óriási napszemüveg lesz rajta! – jegyezte meg Büdi.

Ebben mindannyian megegyeztek, és jókedvűen tértek nyugovóra.

Másnap és harmadnap hosszú beszélgetésekkel ütötték el az időt Szekrényfenék lakói. Megpróbálták elképzelni, miféle kalandokon mehet keresztül Kajlagomb, és bíztak benne, hogy egyszer visszakerül hozzájuk, hogy elmesélje.

– Bevallom, sokszor untam Kajlagomb történeteit. Arra is gondoltam néha, hogy füllent, és ő maga találja ki őket. De most szívesen hallgatnám, mi minden esett meg vele, amióta kipottyant a szekrényrésen – mondta egy délutáni lustálkodás során Rágcsa.

Egyetértettek vele.

Egyszer csak léptek zaja hallatszott. Valaki közelített a szekrényhez. Nyílott az ajtó, és egy apró, csinos, rózsaszín babaruha hullott a szekrény fenekére.

– Hahó! Büdi, csutkák, Rágcsa, Sipirc, Dugófej, megérkeztem! – hallatszott egy ismerős hang a ruha alól.

– Kajlagomb! Csakugyan te vagy?! – rikkantotta Dugófej.

– Hát persze – jött a válasz. Itt vagyok a kiskabátra varrva. Le tudnátok innen fejteni valahogy?

Miután Sipirc egér pillanatok alatt elrágta a cérnát, Kajlagomb örömében körbegurult Szekrényfenéken. Később elmesélte a többieknek, hogy régi gazdasszonya, a kislány talált rá a szőnyegen. De ahelyett, hogy Párizsba küldte volna, felvarrta Kajlagombot kedvenc babája kabátkájára.

– Olyan unalmas az üresfejű babák fecsegése, hogy a másik fülem is lepattant a fejemről, képtelen voltam naphosszat hallgatni őket. Alig vártam, hogy visszakerüljek ide, a jó kis Szekrényfenékre – mondta barátainak a kajla gomb.

Mindannyian mosolyogtak. Csak Büdi fürkészte csodálkozva Kajlagombot.

Nem merte bevallani a többieknek, hogy ő bizony sehogy sem látja rajta azt a rózsaszín csudaszemüveget.

Előzmények: A ruhásszekrény mélyére csöppent új lakó, a Hihetetlen Mesék Könyve, az izgatott szekrénylakóknak elmeséli első történetét az aranyhajú kislányról, aki a tengert a szekrényében tartotta. A történet hallatán Dugófej kétségbe esik. Attól fél, hogy ha az ő szekrényüket is hullámok árasztanák el, őt is elsodornák. Bár Dugófej a világ legokosabb parafa dugója, fogalma sincs róla, hogy vajon tud-e úszni.

 

 A reggeli vekkercsörgés nemcsak a gyerekeket ébresztette fel, hanem a szekrénylakók szeméből is kiverte az álmot. Nagyokat nyújtózva tápászkodtak fel kényelmes fekhelyükről, ásítoztak, némelyikük vakarózott is, hátha könnyebben ellazíthatja fekvésben elzsibbadt tagjait.

– Ki a mai rendfelelős? – kérdezte Kajlagomb.

Senki nem válaszolt. Abban egyeztek meg ugyanis, hogy naponta váltják egymást a rendfelelős posztján, de mivel nem szerettek takarítani, szívesen megfeledkeztek a takarítók sorrendjéről.

– Úgy rémlik, ma Rágcsán a sor – kurjantott Sipirc egér.

– Hogyisne! Tisztán emlékszem, hogy te vagy soron a takarításban – válaszolt neki Rágcsa, a moly.

Az almacsutkák is bekapcsolódtak a vitába. Végül kisült, hogy mindenki más sorrendre emlékszik, és úgy tűnt, hogy képtelenek megegyezni. Főcsutka elégelte meg legelőbb.

– Márpedig itt rendnek kell lenni! Én vagyok a rangidős, tehát én döntök. Büdi lesz a mai felelős. Kezdheti is rögtön egy kis szellőztetéssel – határozott Főcsutka.

– Mindig Büdi. Mindig én. Szellőztessek, takarítsak, portalanítsak. Mintha nem lenne így is elég kényelmes és lakájos a szekrényfenék. Minek ez az örökös csuszolás, súrolás… – méltatlankodott Büdi, a kallódó zokni, de azért hozzálátott a rendrakáshoz.

Mire a konyhában gőzölögni kezdett a tízóraira készített kakaó, a szekrénylakók is elvégezték reggeli toalettjüket, és ki-ki a kedvenc helyén ücsörögve várta, hogy a Hihetetlen Mesék Könyve belekezdjen aznapi történetébe.

– Ma Gubera Benőről mesélek nektek – kezdte mondókáját a könyv, és sebesen pergette oldalait, a megfelelő történetet keresve.

„Benő egy egészen hétköznapi kisfiú volt, ránézésre nem különbözött semmiben a többi, korabeli gyerektől. Haja kócosan lógott a szemébe, térdét horzsolások tarkították, és gyakran feleselt, ha a szülei rászóltak, hogy ideje lenne a ház körül ezt-azt elvégeznie. Egyetlen dologban azonban mégiscsak különc volt ez a fiú. Nem szeretett mosakodni, és a rendrakást is, ha csak tudta, elbliccelte. Mivel az anyukája szemmel tartotta, reggel és este bezárkózott ugyan a fürdőszobába, és hogy úgy tűnjön, fogat mos, mosakszik, megnyitotta a csapot, de közben hagyta, hadd folyjon a víz, addig is a puha fürdőszobaszőnyegen szundított egyet. A szobájában is iszonyú rumlit tartott. Ha az anyja beszólt, hogy leellenőrzi, tényleg rendet rakott-e, az ágy alá, a polc mögé és a szekrény mélyére gyömöszölt mindent, s mint aki jól végezte dolgát, lefutott játszani. Egy éjjel azonban furcsa dolog történt. Neszezésre lett figyelmes. Az ágy alól jött a hang. Benő felkapcsolta kis lámpáját, és a rémülettől még kiáltani is elfelejtett. Az ágy alól egy otromba szerzet mászott elő. Emberforma teste különböző alkatrészekből állt össze. A feje egy régi futball-labda volt, a szeme két törött üveggolyó, a szája színes műanyag karika, a teste kartondoboz, a karja két régi teniszütő, a lába használt rágógumival összeragasztott üdítősdobozok.

A Szemétszörny vagyok. Az általad széthagyott szemétből jöttem létre – mondta a jövevény, és a gyomrára tette a kezét, jelezve, hogy éhes.

– Mit adhatnék neked enni? Mi a kedvenced? – kérdezte rémülten Benő.

– Hogyhogy mi? Hát a szemét! Ha nem etetsz meg mindennap, téged eszlek meg – fenyegetőzött Szemétszörny.

Benő előkotorta az összes szétdugdosott szemetét, de a szörny étvágyából megsejtette, hogy nem lesz egyszerű nap mint nap jóllakatnia.

Attól a naptól kezdve Benő megváltozott. Kerülte az iskolát, a barátait, a közös rendezvényekre sem járt el. Csak a szemétkukákat túrta, és kerékpárjára pakolva cipelte haza a begyűjtött szemetet. Ezért is nevezték el a volt barátai Gubera Benőnek.”

– Miféle mese volt ez? Vég nélküli? Tudni szeretném, hogy mi lett Benővel és a Szemétszörnnyel! – méltatlankodott Kajlagomb.

– Rajtatok áll, találjátok ki ti a végét – válaszolta a Hihetetlen Mesék Könyve, és magára csukta a fedelet.

– Ez nagyon buta történet volt, mindenki tudja, hogy nem is léteznek szemétszörnyek – mondta Kiscsutka.

– Honnan lehetsz ebben ilyen biztos? Látod, Benő sem hallott ilyesmiről korábban, mégis az ágya alatt találta a Szemétszörnyet – szólalt meg félénken Büdi.

Sipirc megosztotta a többiekkel, hogy szerinte szomorú lett a mese vége. A kisfiú biztos olyan óriásira hizlalta a szemétszörnyet, hogy az mindent felfalt, így egy idő után már nem maradt szemét a városban. Ekkor Benő következett.

– Szerintem nemcsak Gubera Benőt, hanem az egész házat, aztán meg a várost is felfalta a Szemétszörny. Akinek korog a gyomra, nem válogat. Én csak tudom – szólt közbe egy pulcsizsebet rágcsálva Rágcsa.

– Képzeljétek, ha a mi szekrényünkben is előbukkanna egy ilyen… – ugratta félős társait Dugófej.

– Ne is mondd! Este majd nem merek elaludni – sopánkodott Alcsutka.

– Egy szó mint száz: szervezkednünk kell! – döntött Főcsutka.

Azonnal ki is fejtette, hogy szerinte takarítóbrigádot kell alakítani, és naponta többször is ki kell takarítani a szekrényfeneket, hogy megelőzzék a Szemétszörny létrejöttét.

A többségnek, bár Rágcsa és Sipirc alaposan rájuk ijesztett a saját mesevég-ötletükkel, továbbra sem fűlött a foga takarításhoz.

– Talán túlzás a napi többszöri sika-mika – nyújtotta fel a mancsát Sipirc.

– Ki itt a főnök?! Ki a rangidős?! Ki merészel ellentmondani a döntésemnek? – kiáltott mérgesen Főcsutka.

A szekrénylakók halkan megjegyezték, hogy Főcsutka kiáltotta ki magát vezetőnek, és tulajdonképpen bármelyikük lehetne a helyében, aki alkalmasnak érzi magát rá, hogy fontos döntéseket hozzon. A takarításról például.

– Álljon ki és mérkőzzön meg velem, aki a helyemre szeretne lépni! De aztán utólag ne panaszkodjon, ha a titkos fegyveremmel alaposan ellátom a baját – fenyegetőzött Főcsutka.

– Titkos fegyverről szó sem volt eddig. Ami engem illet, és elégedett vagyok Főcsutkával – mondta Büdi, és a porrongy után nézett.

A többiek is elsomfordáltak, ki-ki a saját kuckójába. Főcsutka büszkén biccentett, és miközben katonás léptekkel körbejárta Szekrényfeneket, elhatározta, hogy másnap elkészíti azt a listát, és ha talál valahol egy rajszöget, majd ki is függeszti a beosztást egy jól látható helyre.

(folyt. köv.)

Előzmények: A gyerekszoba ormótlan, régi ruhásszekrényébe új jövevény kerül, felforgatva az ott lakó, elfelejtett kacatok nyugalmát. Dugófej, a világ legokosabb parafa dugója, Kajlagomb, a csorba kabátgomb, Sipirc, a kisegér, Büdi, az elkallódott zokni, Rágcsa, a falánk ruhamoly, valamint Kis-, Al- és Főcsutka, a három aszalódott almacsutka összefognak, és kiderítik, hogy az új jövevény nem más, mint a Hihetetlen Mesék Könyve. Mivel egyikük sem tud olvasni, a könyv megígéri, hogy mindennap egy-egy izgalmas történetet mesél el nekik.

 

– Nekem még soha nem mesélt senki – fészkelődött Sipirc egér egy kis kupac összerágott papírfecni közepén.

– Ó, nekem már igen. Amikor a csinos kis rózsaszínű kabátkára varrva éltem, mindennap délelőtt egy Óvoda nevű helyre utaztunk, ahol csupa érdekes, színes holmi található, gyerekek futkároznak, és egy néni érdekes történeteket mesél sárga hajú királylányokról – kezdett bele Kajlagomb egyik sokadszorra elmesélt történetébe, de a többiek lepisszentették.

– Most nem téged szeretnénk hallgatni, Kajlagomb, hanem a Hihetetlen Mesék Könyvét. Izgalmas történetet ígért. Már alig várom, hogy belekezdjen – mondta Dugófej, és egy picit közelebb húzódott a könyvhöz, hogy az első oldal szép, színes képeire sandíthasson.

Kajlagomb megkezdett történetével jó ötletet adott a Hihetetlen Mesék Könyvének. Az úgy döntött, hogy elsőként a napszín hajú kislány esetét meséli el nekik.

„A Girbegurba utcába egy őszi reggelen új lakók érkeztek. Egy házaspár és a kislányuk. Óriási autó hozta utánuk a bútoraikat. A rakodómunkások egész nap ki-be jártak a ház és a furgon között, esteledett, mire a szobákban minden a helyére került. Mivel nem érkezett meg az újonnan vásárolt tűzhely, pizzát rendeltek vacsorára. Az anya, miközben a szeleteket tányérokra tette, megjegyezte, hogy a kislány szokatlanul szomorú. A régi szekrényét sajnálja, amit a költözés során nem tudtak magukkal hozni, mondta a kislány. Csak egy ócska régi darab volt, kap helyette újat, válaszolt az anyja. De a kislány sírásra fogta. Nem kér újat, a régit, a varázslatosat szeretné visszakapni. Amiben a tengert tartja. A szülők, bár furcsállották a kislány szavait, telefonáltak a nagyinak, hogy küldje utánuk a régi, ócska ruhásszekrényt is. Három nap múlva érkezett meg a bútor. Az anya kíváncsian nyitotta ki az ajtaját. Vajon miféle holmi maradhatott benne, töprengett, hisz indulás előtt mindent kirámolt belőle. A szekrény ajtaja nyikorogva tárult. Belekukkantott. Üres volt, csak három ruhafogas lógott a helyén, mondta később a férjének, s megbeszélték, hogy a gyereknek élénk a fantáziája. A kislány elégedetten tért nyugovóra. Alig várta a reggelt. Ahogy a vekker megszólalt, izgatottan ült föl az ágyában. A szekrényből morajló hang szűrődött ki. Majd magától kinyílt az ajtaja, és égszínkék, sóízű hullámok loccsantak a szobába. Megjelent utána egy strand is, puha homokkal, pálmafákkal. Távolabb hegyek emelkedtek, barlangjaikban medvék szunyókáltak. A kislány nevetve huppant kedvenc homokozójába, majd óriási színes labdákkal játszadozott, végül kagylókat keresett a föveny kavicsai között. Egész belefeledkezett a játékba. Igyekezzen az öltözködéssel, elkésik az oviból, szólt be az anyja a konyhából, majd pár perc múlva be is kukkantott a gyerekszoba ajtaján. A kislány épp akkor csukta be a szekrény ajtaját. Már fel volt öltözve. A szobában példás rend. Az anyukájának, mikor induláskor elköszönt tőle, egy pillanatra úgy tűnt, mintha kissé nedves lenne a lány lófarokba fésült, napszínű frizurája.”

– Ez volt az első meghökkentő történetem. Mit szóltok hozzá? – kérdezte a Hihetetlen Mesék Könyve.

A szekrénylakók szinte egyszerre válaszoltak, egymás szavába vágva.

Sipirc szerint ez nem is volt igazi mese, ugyanis a könyv nem árulta el, mi volt a neve a kislánynak. Mindenkinek kell, hogy legyen neve, a kinti világban járók kettőt is viselnek. Ez a napszín hajú kislány biztos szomorú lehet amiatt, hogy neki egy se jutott – vélekedett Sipirc, és javasolta, hogy adjanak nevet a kislánynak.

Kajlagomb el volt ragadtatva a történet hallatán, a kislány az ő hajdani gazdasszonyát juttatta eszébe, aki mindennap elvitte az Óvodába. Szerinte nevezzék el Aranyhajnak a mesebeli lányt, és javasolta a Hihetetlen Mesék Könyvének, hogy ha legközelebb ezt a történetet meséli el valakinek, a főhőst Aranyhajnak hívja.

A három almacsutka megfelelően hihetetlennek találta a történetet. Főcsutka biccentve dicsérte meg a könyvnek a meseválasztást, s ugyan nem mondta ki, de magában a mesét kissé rövidnek tartotta.

Csak Dugófej volt megszeppenve. Büdi, a kallódó zokni vette rajta észre.

– Mi bajod, Dugófej cimbora? – kérdezte tőle Büdi.

– Megijesztett az a sok víz. Mi lenne velünk, ha a mi szekrényünket is elöntenék a hullámok? – sopánkodott Dugófej.

– Roppant egyszerű – mondta nevetve a Hihetetlen Mesék Könyve –, a habok közé vetnétek magatokat, és elkezdenétek úszni.

– Épp ez a bökkenő. Mit tegyen az, aki nem tud úszni? – tette fel a kérdést Dugófej.

– Annak bizony meg kell tanulnia – válaszolta a könyv.

– Az egerek jó úszók, nincs miért aggódnom – mondta Sipirc.

Az almacsutkák, kis tanakodás után, megegyeztek abban, hogy ők is fenn tudnának maradni a víz felszínén. Egy jó katona mindenhez ért, még az úszáshoz is – jelentette ki Főcsutka, és büszkén kihúzta magát.

Büdi csak félhangosan dünnyögött. Valami olyasmiről beszélt, hogy a zokniknak nem árt a víz. Igaz, hogy ő nem szeret fürödni, de úsztatták már meg párszor egy Mosó nevű gép gyomrában, és nem volt annyira kellemetlen élmény.

Kajlagomb és Rágcsa elárulták, hogy még soha életükben nem láttak vizet, és nem is tartják valószínűnek, hogy az ő szekrényükben megtörténhessen efféle bonyodalom.

Dugófej tanácstalanul hümmögött. Mialatt a többiek a mesekönyv köré sereglettek, hogy megcsodálhassák a szép, színes képeket, ő a kedvenc szekrénysarka felé oldalgott, és azon töprengett, vajon kit kérjen meg rá, hogy úszni tanítsa.

 

Az a nap is úgy kezdődött, mint bármely más, szokványos hétfő. Alig bújt be az első napsugár a redőny résein, máris vekkercsörgés törte meg a gyerekszoba csendjét. Kisvártatva léptek zaja, mosdóvíz csobogása hallatszott, majd az iskolatáska csatjának kattanása, végül ajtócsapódás. Aztán hosszú ideig semmi. Talán már dél is elmúlott, mire a padló nyikorgása elárulta, közelít valaki. A határozott, koppanós léptek egyenesen a nagyszekrény felé tartottak. Panaszos nyikorgással tárult fel a szekrényajtó, egy kupac holmi került a benn lévő halom tetejére, majd ismét visszacsukódott, kattant a zár. Pisszt sem lehetett hallani. Azaz mégis. Ahogy a távozó becsukta a szobaajtót maga után, a szekrényben lévő kacathalom tetején megbillent valami. Egészen apró volt ez a mozdulat, de elegendő ahhoz, hogy a régi diafilmvetítő dobozának élén végigcsúszva, a horgászbot és a kopott hintaló között átpottyanva, néhány teniszlabda kíséretében a szekrényfenéken landoljon az új jövevény.

– Mi a csuda lehet ez? – kérdezte fojtottan Kiscsutka.

– Valami félelmetes és óriási – válaszolta Alcsutka.

– Fejlődjünk alakulatba és kerítsük be – javasolta Főcsutka.

A szekrény mélyén motoszkálás kezdődött.

– Dugófej és Kajlagomb hátulról közelítse meg, Rágcsa és Büdi oldalról, mi pedig a csapatommal ebből az irányból! – dolgozta ki a felderítési tervet Főcsutka.

– Sipircnek is adj valamilyen megbízatást. Lehetne… lehetne parancsnok – jegyezte meg Dugófej.

– Még hogy egy egér vezényszavára hallgassak!? Nevetséges! A parancsnok természetesen én leszek! – húzta ki magát Főcsutka.

– Akkor lehetne Sipircből őrszem – javasolta Dugófej.

– Őrszem éppenséggel lehetne. Elég fürge és bátor hozzá. Innen szemmel tarthatod a terepet – mutatott a legnagyobb papírkupacra Főcsutka, s elégedetten nyugtázta, hogy Sipirc máris elfoglalta őrhelyét.

– Akció iiin-dul! – bólintott Főcsutka, és az előre kigondolt terv szerint bekerítették a nagy ijesztő valamit.

– Eddig megvagyunk, de hogyan tovább? – kérdezte Dugófej.

– Szólítsuk fel, hogy adja meg magát – javasolta Alcsutka.

– Magam is ezt akartam javasolni – vágta rá Főcsutka, és fölszólította az idegent, hogy adja meg magát.

– Meg se mozdul. Talán elájult. Esetleg közelebb mehetnék hozzá, hátha a szagomtól magához tér – vélekedett Büdi, a fél pár használt zokni.

– Olyan régóta élsz a szekrény alján, hogy már egészen elveszítetted a szagod. Alig lehet érezni. Inkább kínáljuk meg harapnivalóval, lehet, hogy éhes – mondta Rágcsa.

– Nektek, molyoknak, másból sem áll az élet, mint evésből. Te egy egész nagykabátot felfalnál, ha nem tennének a zsebébe olyan szagos kis izét, amitől elmegy az étvágyad – ugratta Rágcsát Dugófej.

– Elhiszem, hogy sehogy se fér abba a tömör fejedbe, milyen fontos és élvezetes az evés. Fogalmad sincs róla, hogy egy angórapulcsi például milyen finom falat… – tromfolt Rágcsa.

Kettejük vitájának Sipirc vetett véget. A papírhalom tetejéről kurjantott közbe, hogy neki onnan fentről úgy tűnik, ez a sarkos, tarka valami olyan dobozféle, és inkább a fedelét kellene felnyitni, hogy kiderülhessen, mi rejtőzik benne.

A szekrénylakókat meglepte az új ötlet. Találgatni kezdtek, hogy vajon mi lapulhat a dobozban. Dugófej szerint meglepetés ajándék, a három almacsutka szerint falánk hernyók, Sipirc szerint óriási sajtdarab, Kajlagomb szerint francia divatlapok, Rágcsa szerint molyirtó por, Büdi szerint a világon semmi sincs benne. Mindannyian kitartottak ötletük mellett, saját véleményük helyességéről szerették volna meggyőzni a másikat, de a hangzavarban nem is értették pontosan egymás érveit. Főcsutka végül szavazásra bocsátotta a kérdést. A többség úgy döntött, hogy lapuljon bármi is benne, fel kell nyitni a doboz fedelét.

Ismét szervezkedni kezdtek. Egymás hátára állva, tornyot alkotva szerettek volna felérni a doboz tetejéig, hogy Sipirc, lévén a legfürgébb és legügyesebb, a torony tetejére mászva felpattinthassa a fedelet. Nehézkesen haladt a munka. Büdi került alulra, hogy a toronynak megfelelő alapot biztosítson, fölébe Kajlagomb, rá a három almacsutka, a tetejükbe Dugófej. Rágcsa oldalról figyelte az eseményeket, ugyanis a többiek azzal a megjegyzéssel küldték félre, hogy a gombostűfejnyi ruhamoly, mivel állandóan éhes, úgyis képtelen lenne veszteg maradni, összedöntené az alkotmányt. Hát oldalról vezényelt.

– Kicsit balra, hé, hát nem látod, hogy inog a sarka jobb felől, te meg ne mocorogj ott, lepottyan a fölötted lévő! – hangolt Rágcsa, végül Sipirc, amikor elég tartósnak találta már a tornyot, a tetejében termett, és hátával megemelintette a fedelet.

– Végre, csakhogy felnyitottátok! – szólt ki valaki a fedél alól.

Büdi ijedtében arrébb gördült, helyet adva az egymásra pottyanó toronyelemeknek.

– Ki vagy? Fedd fel magad! – gyűjtötte össze a bátorságát Főcsutka.

– Hm… bátor, katonás kiállás! – hallatszott fentről. Én a Hihetetlen Mesék Könyve vagyok. Bennetek kit tisztelhetek?

– Ő Büdi, a kallódó zokni, Rágcsa a moly, Kajlagomb egy kislány kabátjáról való, Dugófej a legokosabb parafadugó, akit ismerek, ő Sipirc egér, mi hárman pedig a szekrény mélyére vetett almacsutka-különítmény tagjai vagyunk, Kis-, Al- és Főcsutka.

– Érdekes társaság! – lelkendezett a Hihetetlen Mesék Könyve. Netán konyít valaki közületek az olvasáshoz?

Hosszú csend volt a válasz a feltett kérdésre. A szekrénylakók tanácstalanul pillantottak egymásra. Sose hallottak még az olvasásról, egyikük sem ismerte a betűket.

– Akkor kénytelen leszek én mesélni nektek, s persze saját magam szórakoztatására is. Szeretnétek igazán izgalmas történeteket hallani? – kérdezte a Hihetetlen Mesék Könyve.

– Miért ne?! Már úgyis ráuntunk Kajlagomb ezerszer hallott históriáira – válaszolták kórusban a szekrénylakók. Mindannyian elhelyezkedtek egy-egy kényelmes zugba, s várták, hogy a Hihetetlen Mesék Könyve belekezdjen első történetébe.

 

(folyt. köv.)