Tomiék voltak az első évfolyam, akiknek a rendszerváltás utáni címer domborodott a bizonyítványán. Az iskola udvarán sorakoztak, az épület homlokzatán a magyar zászló hullámzott. Az elsősök megszeppenve méricskélték egymást, és az udvart, ahol a végtelen napközi végtelen délutánjait töltik majd. Sajnos nem mehettem el az évnyitóra, de legalább Izabella, az anyja elkísérte Tomit. Szabadságot vett ki arra a délelőttre. Milyen szép is volt; nyári ruhában az őszi ünnepségen!
Tomi az anyjához bújt, szinte elveszett, el akart veszni a ruhája ráncai között. Most nem sírt, mint mikor először az óvodába vittük. Várta már, hogy iskolába járhasson. Egész nyáron tanár bácsisat játszott. A szobája ajtajában elbújva többször meglestem, ahogy a plüssállatait a pamlagra ültetve magyaráz nekik valamilyen tudós dologról. Meg aztán évvesztes is volt és legfőbb ideje, hogy iskolába kerüljön.
Az elsős tanítónők körbe-körbejártak új tanítványaik között. Egy-egy fejet megsimogattak. A szülők kérdéseire pedig türelmesen felelgettek. („Az ábécét csak most, az első félévben tanuljuk majd meg, nem fog lemaradni, aki még nem tud írni-olvasni. Óvodás angol! Az hasznos, de sajnos harmadikig nem tartunk nyelvórát a gyerekeknek”.) Egyes szülők még abban sem voltak biztosak, hogy ki lesz a gyerekük osztályfőnöke, mások máris bizalmas hangon ajánlkoztak a Szülői Munkaközösség vezetőinek.
Izabella nem akart hanyagnak, vagy nemtörődömnek tűnni, de azért kínosan ügyelt rá, hogy senki, legfőképp az osztályfőnök ne sorolja be a túlbuzgó szülők közé. Nehogy Marika néni – akinek a neve legalább négy évig terítéken lesz a vacsoraasztalnál – valamilyen iskolához kötődő szülői terhet varrjon a nyakába, mint az osztályelnökség, kirándulásszervezés, a farsangi büfé tálalása, vagy ami még rosszabb, az egészségügyi csomagok kiosztásának felelőse. Izabella és az irtózat attól, hogy az iskola lesz a gyerek második otthona, és az osztályfőnökök, tanítók, tornatanárok, és az összes potyogó tejfogú hat-hét éves kis szörnyeteg – az egész pereputty – családtaggá válik. Az elmúlt fél-egy év lényegében csakis az iskolakezdésről, és az akörüli felhajtásról szólt. A tervezésben még részt vettem, de a kivitelezés (a gyerek beíratása az iskolába, a tanszerek beszerzése, a tanévnyitó és az egész ramazuri) már az ő nyakába szakadt.
Izabella letérdelt Tomihoz, újrafűzte a cipőjét – azt egy anya mindig jobban tudja–, és pár biztató szót mondott neki. Büszke voltam Izabellára, amiért Tomival beszélgetett, és nem Marika nénit hajkurászta, mint a többi szülő. Végtére is, nem sokat számít, hogy a gyerek melyik padban ül, ha bátran ül oda, nem igaz? Elöl is, hátul is ugyanúgy bajba keverednek. Úgyis az a dolguk az iskolában, hogy megtanulják, meddig mehetnek el. Irtózat a szülőktől, akik a hét éves gyerekük első napját az iskolában egy jogászkarrier előállomásának tekintik. Izabellával mindig is megértettük egymást az ilyesmiben, szavak nélkül, szerencsénkre, mert szavakkal képtelenség lett volna közös nevezőre jutnunk.
Este Tomi elhadarta az élményeit, mikor az anyja ágyba parancsolta, és én bebújtam mellé a takaró alá. Hogy mennyi minden van az osztályteremben, azt én el sem tudom képzelni! Kifüggesztve az ábécé, az írott és nyomtatott kisbetűk és nagybetűk. Meg a szorzótábla. És az osztályba tizenkilencen járnak. Marika néni azt mondta, és az nagyon vicces volt, hogy: „majdnem húsz- gézengúz”.
Tomi nagyon izgatott, már legjobb barátja is van, egymás mellett ülnek, és közösek a kedvenc rajzfilmjeik. Alig várja, hogy holnap is visszamehessen! De tanulni is akar ám, nem csak játszani! Marika néni azt mondta nekik, hogy nem sokban különbözik az iskola az óvodától. Legfeljebb csak egy icipicivel kevesebbet játszanak majd, de a tanulás is ugyanolyan szórakoztató lesz, mintha játszanának.
– És képzeld, apa, könyvtár is van az iskolában! Rengeteg könyvvel! Legalább száz, vagy ezer darab! És én azt mindet el fogom olvasni apa, ha megtanulok olvasni. Mind el fogom olvasni, és olyan okos leszek, mint te!
Pár hónap múlva jöttek az első hisztik, hogy nem akar iskolába menni, mert utálja. Az anyjának könyörgött, tudta, hogy nálam hiába próbálkozik. De nem a tanulásbeli nehézségek szegték a kedvét. Míg aludt, bele-belenéztem a füzetébe, és ott csupa piros pontot találtam, meg Micimackós matricát. Olyat aztán tényleg csak a legszorgalmasabbnak osztott ki Marika néni. És Tomi tényleg szeretett tanulni! Még gyorsabban is akart haladni, mint az osztálya, hogy hamar túl legyen az ábécén, és mihamarabb neki kezdhessen a világ összes könyvének elolvasásához. Mással gyűlt meg a baja Tominak.
Az elutazásom előtti tavasszal vettem magamnak egy Rock Classics: The Beatles kazettát. Mikor hétvégi munkára furikáztam Tomit (mindig kellett egy másodállás, és Tomi mindig velem akart furikázni), az autómagnóban oda-vissza játszottuk ezt a szalagot.
„She loves you, yeah, yeah, yeah.
She loves you, yeah, yeah, yeah.
And with a love like that
You know you should be glad”
Ütöttük a ritmust, én cigivel a kezemben a kormánykeréken, Tomi pedig a hátsó ülésen a székem támláján. És mikor a „yeah, yeah, yeah” következett, hát azt mindketten teli torokból üvöltöttük. Mennyi is lehetett Tomi akkor, öt éves?
Az elutazásom előtt csomagolni jóformán nem is maradt időm. Az otthon felejtett és szertehagyott holmimat Izabella egy nagy kartondobozba pakolta. Egyik délután ezek között kutakodott Tomi, hátha kincset talál. Mikor megtalálta a kedvenc furikázós kazettánkat, megkérte az anyját, hogy hallgassák ezt vacsora közben. És Tomi az elkövetkezendő napokban, míg folyton várta, hogy hazajöjjek, két mesekazetta között mindennap legalább egyszer végighallgatta.
Mikor Marika néni egy osztályfőnöki órán feladatnak adta, hogy mindenki meséljen a kedvenc együtteséről, vagy filmjéről, vagy hogy látott-e már valami szépet a bábszínházban, Tomi azt mondta, hogy a „Bitliszt” nagyon szereti, a kedvenc együttese, és az apukájával egyenesen rajonganak értük. Marika néninek kellett rászólnia Óvárira, egy se túl alacsony, se túl magas fiúra, hogy ne nevesse ki Tomit. De mivel Óvári nevetett, valahogy a többiek is úgy érezték, hogy nevetniük kell. Sokan csak azért, mert az, hogy „bitlisz”, olyan viccesen hangzott. Óvári aztán a szünetben oda is ment Tomihoz.
– Szóval Beatles rajongó vagy, mi?- kérdezte. Tomi bizalmatlanul bólintott. Jól emlékezett rá, hogy az órán Óvári kezdett nevetni rajta. – A Beatles már nem menő. Az egy nyálas szar. Most a Guns N’ Roses a menő.
– Az meg micsoda?- kérdezte Tomi Igaz, hosszabb volt annál, hogy az ember elsőre megjegyezze, de azért jól csengett a neve.
– Egy együttes. A bátyám, aki már tizenöt éves, csak azt hallgatja. És a bátyám azt is mondta, hogy aki a Beatles-t szereti, az buzi.
Hát ezért nem akart Tomi visszamenni az iskolába! Vagy Beatles rajongó marad, és akkor Óváriék halálra fogják cikizni, vagy lecseréli a kedvenc furikázós kazettáját arra a másik együttesre, amit az Óvári bátyja hallgat. De a kedvenc furikázós kazettát azért hallgatta, mert a közös hétvégi kiruccanásainkra emlékeztették.
Mivel Izabella a következő, az azutáni, és a még azutáni nap is visszaparancsolta az iskolába, Tomi megállapította, hogy az anyjának fogalma sincs az együttesekről, és az iskolás fiúk viselt dolgairól. Egyedül kellett megoldania az ügyet. Nem hallgatta többet a kedvenc furikázós kazettánkat, és nagyon iparkodott, hogy Óvárit megnyerje a barátjának.
Pedig Óvári még Izabella szerint is „gennyes kis kölyök” volt.
Még elsőben történt, alig valamivel a Beatles kontra Guns N’ Roses incidens után.
A szerencsés gyerekekért már ebéd után jöttek a szüleik. Mások ugyan benéztek a tanulószobába, de egy-két óra alibi leckeírás után el is szabadultak onnan. Tomiék úgy négyen, öten lehettek, akiknek sokáig dolgoztak a szüleik. Izabella fél ötig dolgozott, így ötnél hamarabb szinte soha sem ért az iskolába.
Ezen a délutánon csak Tomi és Óvári maradtak az udvaron. Meg egy lány, Dorka, de vele nem játszott soha senki. Ültek a kőpadon, mindkettőjük mellett a becsomagolt iskolatáskájuk, ami mindig sokkal nagyobbnak tűnik egy gyerek hátán, mint mikor leveszi. A leckéjüket megírták, amit kellett, azt már régen megbeszélték. A délutáni focizás mozgalmas volt, akkor sokan voltak a salakpályán, hangzavart csaptak, ráadásul nem szólt rájuk semelyik napközis tanár. Most ketten voltak, és csönd volt. Tomi elszomorodott a csöndtől, Óvári pedig unatkozott. És ha unatkozott, akkor gonoszkodni kezdett.
Egyszer csak átnyúlt Tomi háta mögött, és lelökte a táskáját. Tomi tudta, hogy ilyenkor nem szabad szólni, árulkodni aztán végképp nem. Csak arra figyelni, hátha elkerülhető a verekedés. Felszedte a táskáját, és csöndben ült tovább. Figyelte az iskolaépület oldalát, mikor fordul be rajta az anyja. Szeme sarkából észrevette, hogy Óvári megint fészkelődik. Puff, megint leesett a táskája, most ki is nyílt, mert Óvári nagyobbat lökött rajta. Kihullt belőle a tolltartója, abból kiszóródtak a ceruzák. Óvári széles terpeszben, hátradőlve üldögélt. Láthatóan jól szórakozott azon, ahogy Tomi a táskájához megy, és a szétszóródott ceruzáit szedegeti össze. Hát még, ha valamelyik kigurult Tomi izzadt markából!
Tomi megint csak visszarakta a táskáját a kőpadra. De ahogy visszaült Óvári mellé, már érezte is a barátjából sütő feszültséget. Tomi még el sem helyezkedett, Óvári megint ledobta a táskáját. Tomi türelmes volt először, és türelmes másodszor, és Óvári most is ugyanolyan angyalarccal mosolygott rá, mint eddig. „Te láttad ezt? Ma délután maguktól potyognak le a táskák a padról! Nem is értem, mi történhetett!” Abban a pillanatban, ahogy Tomi lekapta róla a tekintetét, máris nagyot vágott Tomi táskájára, ami nem elég, hogy megint leesett, de ráadásul megint szétnyílt, és megint kipottyant belőle a tolltartó, és a ceruzák megint szétszóródtak a földön. Óvári lepődött meg a legjobban, amiért Tomi nem megy a táskájáért, hanem Óváriét ragadja meg, és hajítja oda a sajátja mellé. Hogy ne árválkodjanak, ha már a gazdáik is jó barátok!
Tomi ezzel tönkretette Óvári játékát. Mert először is: kibújt az áldozat szerepéből, és ő is szemétláda lett, ami ebben a korban még egyáltalán nem elhatározás kérdése. Másodszor: nem sunyi módon, Óvári háta mögött alattomosan átnyúlva lökte a táskát a földre, mint Óvári. És harmadszor: Óvári csak szórakozott a legjobb barátjával, hecc volt, semmi több, hogy eltöltsék valamivel az időt, és ne kelljen azon gondolkodni, miért jönnek értük ilyen későn a szüleik. Óvári akár rá is nevethetett volna Tomira, hogy kibéküljenek, és együtt szedjék fel a táskájukat (esetleg, mint egy érzelmes filmen, nem is a sajátjukat, hanem a másikét, amit az imént löktek le).
Óvári azonban mintha elfelejtette volna, hogy az ő gonoszkodása miatt jutottak idáig. Mintha nem látná, hogy Tomi táskája is a földön van, ráadásul elsőnek került oda, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy a gazdája az ártatlan kettejük közül. Odament Tomihoz, és egy akkorát lekevert neki, hogy Tominak csak úgy csengett bele a füle. Ezután dulakodtak egy sort, különösebb meggyőződés nélkül. Úgy tűnt, Óvári van jobban felháborodva, de hát ez is csak a színjáték része volt, telve aggodalommal, hogy miért nem jött még értük az anyukájuk.
Óváriért jöttek először. Amint az anyja észrevette a szétszórt táskákat a földön, Óvári egyből sírva fakadt. Elcsukló hangon, szipogva mutogatott az iskolatáskája felé.
– Ledobhta a fődre! Utána pedig bánthott!- sírta Óvári, és mutatta az anyjának, hogy hol fáj nagyon a könyöke.
– Nem szégyelled magad!- kiáltott Óvári anyja Tomira. – Megvárjuk az édes anyukádat, és szépen elmondod neki, hogy mit csináltál! Majd megkapod a magadét!
Óvári őszinte részvéttel és kíváncsisággal nézte, ahogy az anyja Tomival kiabál. Már nem is emlékezett pontosan arra, hogy mi történt. Most ő lökte le először Tomi táskáját, vagy Tomi az övét, és ő ütött-e először, vagy Tomi? De hát nem lényeges. Csak játszottak. És ha az anyja Tomira mérges, akkor biztos Tomi volt a hunyó, a felnőttek igazságosak.
Mikor egy kínosan lassan eltelt negyed óra múlva Izabella megérkezett, a nő még mindig tajtékzott. Izabella kérdezés nélkül Tomi védelmére kelt. Kis híján az anyukák is megtépték egymást. A két gyerek közben lesütött szemmel kukult közöttük. Szerettek volna már hazamenni. Hosszú volt a napközi.
Másnap úgy tettek (azaz leginkább Tomi tett úgy), mintha nem történt volna semmi sem. Érdekből maradt-e Óvári barátja, vagy sem, azt nem lehetett megállapítani. Egyrészt, ha Izabella Óváriról kérdezte, csak megvonta a vállát: „A barátom, és pont.” – Áthívod pénteken vacsorára? –„Inkább vegyünk ki egy filmet.” Másrészt a szívbeli- és érdekbarátságok között nincs éles határvonal ebben a korban (sem). Tomi ugyanolyan érthetetlen módon ragaszkodott Óvárihoz, mint egy olyan párkapcsolat tagjai egymáshoz, ahol gyakori a veszekedés, és verekedés is előfordult már.
De egyetlen egyszer, két év múlva, – mikor Tomi már harmadikos volt, és olyan folyékonyan olvasott, hogy neki kezdhetett a világ összes könyvének elolvasásához –, nekem szóba merte hozni ezt az Óvári ügyet. Egy éjjel, mikor kettesben voltunk, és Tomi biztosra vette, hogy az anyja nem hallja, amit mond.
– Apa, én nem értem a gyerekeket. Mindig kiközösítik egymást, és csúfolnak valakit. Pedig együtt is játszhatnának. És ha egyszer valakit visszafogadnak a kiközösítésből, akkor ugyanolyan gonosz lesz a következő gyerekkel, akit kiközösítenek, mint amilyen gonoszak vele voltak a többiek. Miért nem lehet együtt játszani mindig? – Tomi suttogott, és összpontosítva kereste a szavakat. – Tudod, mit hiszek, apa? Azt hiszem, hogy azok közösítenek ki más gyerekeket, akik a legjobban félnek a kiközösítéstől. Azt hiszem, ezért csinálják. Pedig ha ők nem csinálnák, akkor szerintem nem is lenne kiközösítés.
Harmadik vége felé már nem sok tennivalójuk akadt az iskolában. Csak azoknak kellett izgulniuk, akik kétesre álltak valamelyik tárgyból. Bukás alsós korukban még nem fordult elő. Marika néni még egy tanévzáró feladatot adott nekik. Kötelező olvasmánynak feladta Geréb László Búvár Kund című könyvét. Júniusig két hónapjuk volt, hogy elolvassák a kisregényt. A tanév végéig hátralévő két hétben megbeszélik a cselekményt, a németeket meghátrálásra késztető hőstettet. A nyári szünetben pedig olvasónaplót írnak az olvasottakból és megbeszéltekből. Ez a feladat lesz a bevezető a következő tanévben kezdődő történelem órákhoz.
Tomi jól boldogult a történettel, nagyon is tetszett neki, bár egy bevásárláskor elmondta az anyjának, hogy jobban szeret olyan történeteket olvasni, amik hozzá hasonló korú fiúkról szólnak. Mint a Tüskevár, A repülő osztály, meg a Gombháború. De már el is tervezte, hogy mit ír bele az olvasónaplójába. Legjobban annak örült, hogy Marika néni megengedte, hogy le is rajzolják azokat a részeket, amik a legjobban tetszettek nekik.
Délután a napköziben is a Búvár Kundról beszélgettek.
– A Tominak bezzeg könnyű, ő szeret olvasni!- mondta Óvári.
– Ja, haha, olvasni!- kontrázta egy közös barátjuk, Som Jani.
– De nem az ilyen kötelezőket!- védekezett Tomi. – Hanem az apám könyveit, van neki egy csomó.
– Hát az én apám nem olvas. Ő az akciófilmeket szereti. És akkor nekem mér’ kell eztet a Búvár Kundot elolvasni? Hétvégén is el kellett vinnem magammal, amikor apámmal mentünk kiganézni a nyaralónkat! Van nyaralónk is!- mondta Som Jani.
– Én is az apámmal voltam a hétvégén!- mondta büszkén Tomi. Az apám csak néha ér rá, de olyankor mindig beszélgetünk. Furikázni szoktunk, és („Bitliszt”) zenét hallgatunk. És mindig vesz nekem valamilyen játékot a benzinkútnál, amelyiket csak kiválasztom, bármelyiket megveszi nekem.
– Te, Tomi, az ott nem a zanyád?- kérdezte Som Jani.
Tomi gyorsan sarkon fordult. Izabella már messziről mosolygott rájuk, de Tomi olyan zavarban volt, hogy elfelejtett visszamosolyogni. Mikor odaért hozzájuk, a fiúk elharapott „csókolom”-okat mondtak, ami úgy hangzott, hogy „kolom”, Som Jani szájából pedig egyenesen „kolomp” volt.
– Sziasztok fiúk! Hát ti miről beszélgettek? Csak nem valami titkos dologról?- A fiúk zavartan röhögcséltek, csak Tomi maradt komoly.
– A kötelezőről beszéltünk. A Búvár Kundról. Anya, szépen kérlek, induljunk!
– Jól van. Csak még beszélnem kell a napközis tanító nénivel. Vedd a táskád, és menjünk! Sziasztok fiúk!
(szia Tomi, kolom, kolomp, csókolom)
Az utolsó héten Marika néni már nem győzte fegyelmezni a gyerekeket. Főleg a fiúk rendetlenkedtek, de a lányokat sem kellett félteni. Ők néha még a fiúkon is túltettek. Marika néni megígérte nekik, hogyha csendben maradnak, érdekes feladatot ad nekik rajz órán.
– Múlt osztályfőnöki órán a foglalkozásokról beszélgettünk, ugye?
– Igen, Marika néni!
– Hát most mindenki rajzolja le, hogy mivel foglalkoznak a szülei. Szép színes rajzokat kérek. Használhattok vízfestéket, vagy zsírkrétát.
– Marika néni filctollat is szabad?
– Nem, azt nem.
– És Marika néni, állítva, vagy fekve tartsuk a rajzlapot?
– Ahogy szeretnéd, drágám.
A gyerekek körülményesen hozzáfogtak a feladathoz. Legalább tíz percbe telt, míg a hetesek kis tálkákban vizet hoztak a mosdóból, hogy legyen mibe beáztatni az ecseteket. Még öt perc, míg mindenki rájött, hogy mivel foglalkoznak a szülei, és azt hogyan lehet lerajzolni.
Az ablak melletti sorban ülő egyik kislány azonban még akkor sem kezdett neki, amikor már mindenki dolgozott.
– Dorka drágám, mindjárt kicsengetnek, – mondta neki Marika néni. – Miért nem kezdesz neki? Na, nem kell azért sírni. Segítek elkezdeni, jó?
Dorka megszeppenve bólintott, és arrább húzta a székét, hogy Marika néni leülhessen mellé.
– Na, hát kit szeretnél lerajzolni, a mamádat, vagy a papádat?
– A mamámat, Marika néni.
– És mit dolgozik a mamád?
– Az ő munka… munka…
– Hát mi a munkája, Dorka drágám?
– A mamám munka… munkanélküli. – mondta Dorka. Most, ahogy a többieket nézte, akik már rajzoltak, míg ő nem tudta, hogy mit rajzoljon, úgy érezte, hogy szégyellni valóan más, mint a többi gyerek.
– Jól van, drágám, nem kell mindjárt kétségbe esni. És a papád? Ő biztos valami nagyon szuper munkát végez!
– Az apám… anya azt mondja, hogy ő olyan… alkoholista. Mit jelent, hogy alkoholista, Marika néni?
Marika néni papír zsebkendőt adott Dorkának, segített megtörölni a szemét, aztán megvárta, amíg a kislány kifújja először az egyik, aztán a másik orrlyukát.
– Tudod mit, drágám? Akkor rajzold le azt, hogy te magad mivel szeretnél majd foglalkozni, ha nagy leszel. Tudod már, hogy mi szeretnél lenni?
– Én énekesnő szeretnék lenni, Marika néni!
– Ó, de hát az nagyszerű! Akkor rajzoljuk azt, drágám! Nézd, itt legyen a színpad, itt a függöny, a többit pedig már te is ki tudod találni!
De a kislányt valami nagyon zavarta még, ezért továbbra sem kezdett hozzá a feladatához.
– Dorka drágám, mi a baj? Miért nem rajzolsz?
– Csak azt nem tudom Marika néni, hogy fessek, vagy inkább zsírkrétázzak?
– Legyen, mondjuk zsírkréta! Jó lesz, Drágám?
Mivel Tomi csak kettővel ült arrébb Dorkánál, minden szót jól hallott. Valamiért megsajnálta Dorkát. A jobbján Óvári fel sem figyelt arra, hogy mi történt a szélső padsorban. Festette a képet az apukájáról, aki igazgató, és nagyon-nagyon fontos ember. Tomi a saját rajzlapjára nézett, eddig csak néhány színt maszatolt oda, most már azonban nekiláthatott, hogy rendesen befejezze a képet.
Óra végén egy csillagos ötöst kapott, olyan szépet festett. Marika néni megengedte, hogy a legjobban sikerült rajzok gazdái az osztály előtt elmondják, hogy mivel foglalkozik a papájuk, vagy a mamájuk. Tomi is kimehetett a tábla elé. Először felmutatta a rajzlapot.
– Magasan a fejed fölé, Tomi drágám, hogy mindenki jól lássa!- mondta Marika néni.
Akik nem azon bosszankodtak, hogy miért nem az övéket ítélte a legjobbnak Marika néni, vagy nem a padtársuknak dicsekedtek, hogy mivel foglalkoznak a szüleik, mind Tomi rajzára figyeltek. Csupa kék szín volt a festmény. Hullámzó tengert ábrázolt, és a tenger közepébe Tomi egy fekete hajót is festett.
– Nagyon szép képet festettél! Nagyon érdekes foglalkozása lehet a papádnak. Elmondanád az osztálynak, hogy mivel foglalkozik?
– Az én apám… – kezdte Tomi, úgy hogy a képet még mindig a feje fölé tartotta- tengerész. Apám feladata, hogy a tengeren rendet tartson, és legyőzze a rossz embereket.
Az osztály felmordult. Mindenki Tomit irigyelte. Egyedül Marika néni ráncolta a szemöldökét.
– És mondd csak Tomi, apukád külföldön él? A tengernél?
– Igen, csak nagyon ritkán látogat meg, de olyankor mindig elmegyünk furikázni, meg sokat beszélgetünk éjszaka.
Marika néni Tomihoz ment. – Leteheted a rajzot, drágám – mondta, majd az osztályhoz fordult. – Tehát, ki tuja megmondani, hogy mit dolgozik Tomi apukája?- Egyedül Dorka jelentkezett. Meg akarta hálálni, hogy Marika néni olyan kedves volt hozzá az óra elején, ezért úgy döntött, hogy egész nap jelentkezni fog.
– Tomi apukája tengerész!- mondta.
Tomi visszament a helyére, és büszkén kihúzta magát. Most mindenki megtudta! Kihívóan kereste Óvári tekintetét, de az csak nem akarta az asztal lapjáról felemelni a fejét. Duzzogott, amiért Marika néni csak négyest adott neki. Pedig az ő apukája egy igazgató, és azt nagyon nehéz volt megfesteni!
A táblánál Som Jani állt magasra emelt zsírkrétarajzával. A képen csupa vörössel lángolt egy épület. Mindenki odafigyelt. Jani apukája ugyanis egy igazi tűzoltó volt!
Marika néni ezúttal nem tűzte ki a legjobb rajzokat a faliújságra, mint rendesen.
– Vigyétek haza, és mutassátok meg a szüleiteknek! Akik vízfestéket használtak, azok ellenőrizzék, hogy megszáradt-e a rajzuk, mielőtt eltennék!
Tomi nagyon várta már, hogy hazamehessen. Péntek volt, ilyenkor az anyukája nem dolgozott olyan sokáig. Előfordult, hogy Izabella már délután háromra Tomiért jött. Kinek van kedve péntek délután a hétfői leckét írni, főleg, ha ilyen közel van a nyári szünet!
A napközi játékidővel kezdődik, Óvári és Som Jani azonban focizás helyett a nagy fa alatt üldögéltek. Tomi odament hozzájuk, hogy megnézze, mit csinálnak. Az ellenőrző könyveiket hasonlították össze. Nyaralás szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy ki milyen osztályzatokat szed össze az év végi bizonyítványába! Óvári jobban állt, mint Som Jani.
Tomi leült közéjük, és ő is elővette az ellenőrzőjét. Jobb tanuló volt mindkettejüknél. Mindenből jelesre állt, leszámítva a környezetismeretet, és az ének-zenét. Azokból még javítania kellett az ötösért.
– Add ide, hadd nézzem meg!- mondta Óvári, nem is mondta, hanem követelte, majd kikapta Tomi kezéből az ellenőrzőjét. – Hú, a stréber! Csupa ötös! – Óvári és Som Jani gúnyolódva, irigyen adogatták egymás között Tomi ellenőrzőjét.
Óvári ide-oda pörgette az ellenőrző lapjait. Majd az első oldalon kinyitva hagyta, ahol Tomi neve, születési helye és – ideje, valamint a lakcíme szerepelt. Anyja neve: Pappné Jandó Izabella, munkahelye: OTP Bank.
– Tomi miért nincs ideírva, hogy mivel foglalkozik az apád? Azt mondtad, hogy az apád tengerész. Akkor miért nincs itt semmi?
Tomi megpróbálta kikapni Óvári kezéből az ellenőrzőt, de Óvári gyorsan elrántotta előle. Som Janit azonban odaengedte, hogy ő is megnézhesse. Két kézzel gyűrték Tomi ellenőrzőjét. Apja neve: +Papp István
– Télleg nincs semmi se ideírva. Miért van kereszt a zapád neve előtt?
Óvári sugárzó arccal nézett Som Janira. – Én tudom, hogy az mit jelent… – Tomi jobb jegyeket fogni kapni év végén, mint ő, és a rajzára csillagos ötöst kapott, nem négyest. – Azért van kereszt az apja neve előtt, mert meghalt neki.
Tomi kikapta a kezükből az ellenőrzőjét. Nagyon dobogott a szíve, és úgy érezte, mindjárt bepisil. Úgy gondolta, ha nem szól Óváriékhoz, ha teljesen megnémul, akkor meg sem történik a beszélgetés. Vagy legalább félbe marad, és holnapra elfelejtik, jövő tanévkezdéskor már senkit sem fog érdekelni, hogy miért van kereszt az apja neve mellett az ellenőrzőjében.
– Meghalt a zapád, Tomi?- kérdezte Som Jani. – De hát azt mondtad, hogy tengerész, nem?
– Nincs apja. Csak kitalálta az egészet.
– De nem tengerész? Azt mondtad Marika néninek, hogy tengerész. Hazudtál Marika néninek?
Mennyire szerette volna Tomi, ha érte jön az anyja! Ha megint háromra ért volna az iskolához! Tomi már visszakapta az ellenőrzőjét, és most azt gyűrögette, szorongatta a kezében. Mit szól majd Marika néni, ha meglátja, hogy nem vigyázott rá! Óvári és Som Jani is alacsonyabbak voltak nála. Most mégis úgy érezte, hogy a fejére nőttek, hogy fentről néznek le rá.
– Szóval?- kérdezte Óvári. – Most van apád, vagy nincsen?- Olyan fenyegető volt a hangja, mintha még egy verést is kilátásba helyezne, ha Tomi nem válaszol.
Nem lehetett elszaladni. Hová szaladjon, ha még nem jött érte az anyja, és holnap is és azután is, még évekig vissza kell jönnie az iskolába? Akinek olvastak már bele a naplójába, nagy röhögés közepette adogatták körbe egy félénk szerelmes levelét, akinek rájöttek a titkára, hogy nincs is édesapja, az megérti, hogy Tomi – ha csak néhány cseppnyit is – miért pisilt a nadrágjába.
– Az apám, az én apám… – kezdte Tomi, mint rajz órán az osztály előtt – meghalt – motyogta alig érthetően.
– Most halott, vagy tengerész?- kérdezte Óvári.
– Az én apám… egy halott tengerész- mondta Tomi.
– Tyűha!- füttyentett Som Jani.
Tomi még érezte, hogy nedves a nadrágja. Nagy szerencséje, hogy a fiúk nem vették észre, hogy bepisilt. Gyűrögette az ellenőrzőjét, és már elég bátor volt ahhoz, hogy Óváriéknak szegezzen egy új igazságot. Som Janit máris megnyerte magának, de Óvári nem hitt neki.
– Ha az apád tényleg tengerész, akkor azt be kellett volna írni az ellenőrzőbe. De az anyád nem írta bele. Mert nem is igaz, hogy tengerész.
– De igaz. De az én apám olyan titkos tengerész volt.
– Nincs is olyan, hogy titkos tengerész.
– De igen, van. Kérdezd csak meg az anyámat!
– És hogy halt meg?- kérdezte kíváncsian Som Jani. – Bevetés közben?
– Búvárok ölték meg. Beúsztak a hajója alá, és kifúrták egy fúróval a hajót. Próbálta bedugni a lyukat, de ahogy bedugta, rögtön egy újat fúrtak a hajón. És reggelre az apám hajója elsüllyedt.
– Egy hajót nem lehet fúróval elsüllyeszteni – mondta Óvári. – A Tomi hazudik – mondta Som Janinak. Som Jani már azt sem tudta, hogy kinek higgyen. Szeretett volna hinni Tominak, de inkább Óvárinak hitt.
– Szerintem is hazudsz. Ez egy nagy hazugság.
– Esküszöm anyám életére!- kiáltotta Tomi. Elcsuklott a hangja. – Kérdezzétek meg az anyámat!- mondta és elsírta magát.
– Sír, a Tomi sír!- nevetett Óvári.
– És odanézz! Még be is hugyált a gatyájába!- kiáltotta Som Jani.
Ekkor érkezett meg Izabella. Ahogy Tomi észrevette, egyből elébe szaladt. Óváriék nem mertek odamenni.
– Anya, nem hisznek nekem! Gyere oda, kérlek, és mondd el nekik! Meséld el nekik, mert nem hisznek nekem! Ugye, hogy apa tengerész volt, ugye? És kifúrták a hajóját? Gyere anya, menjünk oda, és mondd el nekik, hogy nem hazudok!
Tomi ráncigálta az anyját, és egyre csak Óváriék felé mutogatott. Óvári és Som Jani megilletődve ácsorogtak, nem mertek elfutni. Tomi anyukája nagyon-nagyon mérgesen nézett rájuk. De Izabella nem ment közelebb hozzájuk. Csak egy papír zsebkendőt vett elő a táskájából, és segített kifújni Tominak az orrát.
– Ne sírj előttük, Tomi. Próbálj nem sírni előttük! Ne is beszélgess velük!
– Anya! –szipogta Tomi. – Ugye, hogy nem hazudok? Ugye apa tényleg tengerész volt?
