Vig Balázs összes bejegyzése

A függöny mögött

Néhány élelmesebb gyerek rájött már, hogy a szája íze szerint alakíthatja az eseményeket, ha a karácsonyi készülődés során amúgy is túlvezérelt szülői idegszálakat kicsikét megrágcsálja. Elég egy apró hiszti, egy nemakarok és akkorsemegyek a zsúfolt bevásárlóközpontban, és könnyen a kosárba kerül egy doboznyi legóval több, vagy az a gyümölcsös rágó, aminek hamar elmegy ugyan az íze, de amíg rágjuk, olyan jó. Persze az óvatosság sosem árt, volt már gyerek, aki a kelleténél tovább csüngött a felnőttek idegszálán, aztán legó és gyümölcsös rágó helyett pofont kapott a bevásárlóközpontban.

A karácsony előtti napokban nálunk az egyik felnőtt a konyhában főzött, a másik felnőtt pedig a felgyűlt edényeket szedegette, mosogatta és törölgette. Az egyik felnőtt tervet készített a porszívózásra és az ablakpucolásra, míg a másik felnőtt csak a tévé elé szeretett volna ülni, mert az ablakot már megmostuk a nyáron. Ha már úgyis arra jársz, vidd ki a szemetet, mondta az egyik felnőtt a másik felnőttnek.

Én eközben játszottam, és nem láttam a formáját és nem is éreztem a tapintását egyik játékomnak sem. Így változott a kezemben a tavalyról itt maradt kisautó az idénre kért helikopterré, és a tavalyi akcióhős így lett a várva várt robotember. Kiraktam a puzzle készletet is, amiből hiányzott két-három darab. Ha elkészültem vele, a kék égen lyukakban kilátszott a parketta. Véletlenül felszívta a porszívó, valami besodorta a szekrény mögé, ami olyan vaskos, hogy a felnőttek még együttesen sem képesek megmozdítani. A távirányítós autóba belefolyt az elem, mert hónapokig még arról is megfeledkeztem, hogy van ilyenem. Szerintem nem is tavaly karácsonyra, hanem még azelőtt kaphattam.

Szenteste reggelén a konyhában segítenék, de az egyik felnőtt már mindent megcsinált, amit pedig nem, azt már megcsináltatta a másik felnőttel. Amíg erről beszélgettek (az a bizonyos idegszál végül mindig elszakad), én elhúztam a függönyt. Mögötte megláttam egy fenyőfát. Annak nem lett volna szabad ott lennie, mert a Jézuska hozza a fenyőfát, aki csak este jön. És akkor az egyik felnőtt azt mondta, hogy meglested a Jézuska fáját, mielőtt feldíszítette volna, ezért lehet, hogy el sem fog jönni az este.

A másik felnőtt erre azt mondta, hogy a Jézuska minden bizonnyal el fog jönni, a felnőtt csak ne beszéljen ilyeneket. A felnőtt erre azt felelte, hogy a Jézuska talán eljön, de lesz valaki, aki el fog menni, ha a másik így folytatja.

Pedig mennyi türelem kell egy gyereknek ahhoz, hogy kivárja a karácsonyi ajándékát! A Mikulás és a Húsvéti Nyúl csomagját rögtön megkapom, ahogy felébredek. A névnapi és a születésnapi ajándékot pedig már az ebédnél. A karácsonyi ajándék bezzeg csak sötétedés után érkezik, miután csilingelt a Jézuska a zárt szobaajtó mögül.

Milyen különösen hosszú volt ez a karácsonyi nap, milyen kétségbeejtő a gondolat, hogy a Jézuska idén talán nem hoz ajándékot! Alig csúsztak le az ünnepi falatok a torkomon, hiába kérleltek a felnőttek, hogy egyek még. Mikor megszólalt a csengő, és kinyitottam a szoba ajtaját, először nem is láttam a karácsonyfát és az ajándékokat. De ahogy alaposabban megnéztem, ott volt minden, a Jézuska nem haragudott rám, amiért meglestem.

Tornasor (részlet)

Attila az iskolatáskájában kutatott a tízóraija után. Már a tolltartót, a körzőt és a vonalzót is kirámolta belőle. Sanyi a ritkán látott holmiktól kapott észbe.

– Van leckéd?

– Milyen órára? – gyanakodott Attila.

– Miért, több is volt?

– Ugye ki sem nyitottad a táskádat!

– De kinyitottam!

– Matekra volt. Megmutassam, hogyan kell megoldani?

– Tíz perc alatt megérteted velem, amit Jutka néninek négy év alatt sem sikerült? Csak add ide, hadd másoljam le! Majd holnap, vagy legeslegkésőbb holnapután összeülünk, és elmagyarázod nekem.

Attila figyelmesen nézte Sanyi arcát, ami a nagy tervektől és fogadkozástól egészen kipirosodott. Kisalakú, kockás füzetet vett elő.

– Most utoljára. De javíts ki egy számot, nehogy észrevegye Jutka néni, hogy rólam másoltad!

Sanyi fűtől, nyáltól maszatos kezébe fogta a két matekfüzetet. A papír-írószerboltban még nem különböztek fikarcnyit sem. Mostanra azonban mindkettő a gazdájához idomult.

Attila füzete becsomagolva, felcímkézve várta az új leckét. Színes ceruzák, élére smirglizett körző nyomán formálódott egy osztályelső munkaeszközévé. Sanyi füzete viszont a törtek idején annyit repült a sarokba, hogy lapjaira szakadozott széjjel. Rúgásnyomok borították attól az elszántságtól, amivel Sanyi a házi feladatok rejtelmeibe hatolt be újra és újra. És ahogy beköszöntött a tavasz, egyre vadregényesebb életbe kezdett. Koszfoltjai a délutáni focizásról meséltek, mikor kapunak állt a salakpályán. Sanyi füzete olyan elálló szamárfüleket viselt, hogy a csodájára járt az egész osztály, sőt, Sanyi balszerencséjére Jutka néni is.

Sanyi felnézett a füzetekből. Már majdnem végzett a másolással. Ahogy Attila számoszlopain követte a megoldást, olyan logikusnak tűnt neki az egész matematika, olyan megtanulhatónak! Mégiscsak csodabogár a barátja. Rajta kívül az osztályból senkinek sem magától értetődő az, hogy LNKO! Milyen jó volna, ha Sanyi is a kisujjából rázhatná ki mindezt! Persze a világ minden kincséért sem akart első padban ülő nyálgéppé válni, de azért egyszer igazán megdicsérhetné őt is Jutka néni.

És ahogy a gondolatai ilyen messzeségbe kalandoztak, a keze is megmozdult. A hegyezetlen grafitceruza egy hármast ötössé maszatolt. Véletlen, vagy sem, de a szamárfültől elrongyolt papíron tündökölt a jó megoldás. – Most már így marad – gondolta Sanyi. – Egyszer igazán megkaphatom én is azt a piros pontot!

Visszaadta a füzetet Attilának. A jól elvégzett munka örömével dőlt hátra, de a szájában valami rossz ízű maradt, hiába köpött kétszer is.

Attila végzett a szendvicsével, és már csomagolni kezdte a füzetét, mikor Sanyi csak kibökte:

– Nézd át még egyszer! Talán elszámoltál valamit.

Attila arca csupa bizonytalanság volt, ahogy Sanyira nézett. Honnan is vehetné észre ez a tulok, hogy hibázott, amikor…

– Nem számoltam el. Tegnap kétszer is ellenőriztem – mondta.

Elővette a füzetet, ami az ártatlanságát bizonyítva a meghajtott oldalon nyílt ki. Attilának rögtön szemet szúrt a szutykos ujjlenyomat. A saját írásával kerekített hármas fölött pedig egy rendetlen ötöst vett észre. Sanyi sokat gyakorolhatta ezt az átírást az ellenőrző könyvében. Persze ritkán találkozott hármasokkal, amiket ötösre lehet javítani. Inkább egyeseit írta át négyessé.

Attila kipillantott Sanyira. Az egy botdarabbal rajzolt a homokba éppen. Attilát azonban nem tévesztette meg. Elmaradt a füttyszó, el a káromkodások is. Pedig ezeket talán még alvás közben sem hagyja abba. Sanyi dermedten figyelte Attilát, még akkor is, ha nem nézett rá. De a füle már várta a szitkokat. Ő talán még egy pofont is kiosztott volna annak, aki beleír a füzetébe.

Mind dühösebben markolta a gallyat, nyomta a homokba, mintha minden indulatát ezekbe az ábrákba fektetné. Attila figyelte Sanyit, aki kicsit megfelelni próbál, éppen annyi erővel, amennyi kitelik tőle ilyen értelme-sincs dolgokra. Inkább való bot ennek a kezébe, mint egy csorbulni akaró ceruzavég. Hát végül belejavított! Az ő füzetébe javított bele!

– Belejavítottál! Azt akartad, hogy rossz jegyet kapjak? Pedig én elkészítettem a leckémet, te pedig fára másztál helyette.

Sanyi előreszegett fejjel hallgatta a fejmosást. De hát kicsoda-micsoda ez az Attila, hogy úgy beszéljen hozzá, mintha az apja, vagy a tanára lenne? Hiszen ő is csak egy gyerek, ráadásul… Sértette, hogy Attila éppen a fáramászással rukkolt elő. Hiszen ő beavatta a titokba, a rekordok történetébe, hogy olyan magasról, mint Sanyi ma reggel, még senki sem ugrott le! Éppen ezzel visszaélni! Dühösen válaszolt Attilának.

– Én épp annyira nem írok leckét, ahogy te nem mászol fára! Te nyomorék!

Ahogy végigmondta, máris olyan mélyre süllyesztette a fejét, amennyire orra bukás nélkül csak lehetséges. Ennél aljasabb már nem is lehetett volna.  Nem elég, hogy csalt: az iskolát és a barátját is megpróbálta becsapni, de ráadásul ilyen ocsmányságokat beszél! Hát igaza van Jutka néninek: nem is válik rendes ember belőle már soha!

Attila eltette a matekfüzetét, leporolta, mintha valamiképp bekoszolódott volna.

– Neked az megy jól, nekem pedig ez. Éppen ezért akartam segíteni neked.

Sanyi messzire hajította a botot. Legszívesebben bocsánatot kért volna. Már a nyelve hegyén volt az ígéret, hogy változni fog. Ha nem is most mindjárt, de hamarosan. Bármennyire is szerette volna, mindezt nem mondhatta el. Fiú volt, ráadásul fáramászós típus.

– Nem haragszom rád, de ha még egyszer előfordul, behúzok egyet! – mondta Attila. Ezzel a dolog el volt intézve. Csendben várták, hogy megérkezzenek a többiek.

 

A „narancsos” stílus hatása a kilencvenes évek prózájára

1. rész: A „narancsos” stílus

A magyar rendszerváltás alkalmával egy kis csoport – mely személyi összetételében nem független a korabeli rendszerváltó pártoktól – becsületbeli ügyének tartotta a sajtószabadsággal és politikai demokráciával járó jogok maradéktalan felhasználását. Valódi megújulást akartak a közéletben és a közélet nyelvezetében egyaránt. „A magyar újságírás nyelve a ’80-as évek végére teljesen megmerevedett, unalmassá, élvezhetetlenné vált, azért, mert nem is az volt a feladata, hogy leírja a valóságot, hanem valami mást írjon helyette”[1]– nyilatkozta Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs jelenlegi főszerkesztője.

Az 1981-ben szamizdat kiadványként induló Beszélő által képviselt liberális radikalizmust a Magyar Narancs vitte és forradalmasította tovább. Még pedig azzal, hogy a tabutémák konszolidálása mellett az újságírás általánosan elfogadott nyelvezetét kérdőjelezte meg és formálta át. „Tehát a nyelvezet megváltozott ’89-ben és a Narancs volt az első, aki felfedezte az ebben rejlő lehetőségeket, lezajlott egy nyelvi forradalom az újságírásban. Azt szerintem senki nem vitatja, hogy a Narancs volt ennek az epicentrumában.”[2]

A Beszélő című lap tabudöntögető szellemiségét vitték tovább és a provokatív témaválasztást egy direkt, szándékoltan új modorban és nyelvezeten írták meg. Ennek későbbi jelentőségét talán még nem is sejtették a Magyar Narancs alapító munkatársai, mégis egyedülálló következményeket vont maga után. Sajtótörténeti szempontból a magyar publicisztika harmadik nagy korszaka született meg általa, és az irodalomban, legfőképp pedig a közéletben is kinyomozható hatásokat gyakorolt. 

Mindez még nem jelenti azt, hogy minden előzmény nélkül való lenne a Magyar Narancs szerzőinek stílusa. Az újdonság abban rejlik, hogy hatásaikat – magyar nyelvűt és nemzetközit egyaránt – összehangoltan, a politikai és társadalmi változásokra adott válaszként, annak minden kedvező körülményét felhasználva, saját szellemi ideológiáikat képviselve léptették fel. Az óvatoskodó, évtizedekig befolyásolt és szakmailag ellehetetlenített újságírást csak egy ilyen radikális reform tudta kilendíteni holtpontjáról. A demokráciához fűződő elvárások mellé tökéletes kísérőzene volt ez a hangvétel. Elsősorban a fiatalokra gyakorolt hatást, de a szabad szellemi alkotásban hívő idősebbek is szívesen sorakoztak fel a merész kezdeményezés mellé.

A Magyar Narancs megalapítása Vig Mónika – aki 1992-ben, huszonhat éves korában tragikus autóbalesetet szenvedett – nevéhez köthető. Vágvölgyi B. András Vigmoni című cikkében így emlékszik vissza a Magyar Narancs születésére: „… mielőtt ő a gangra ki, én meg a harmadikra föl, akkor kitalálta: kéne csinálni egy újságot. A Fidesz Hírek bedöglött, a mozgalom meg biztos adna pénzt egy jobban kiókumlált kiadványra – mondta ő. Legyen tabloid-formátum és amolyan anarchoid, vörös-fekete színvilágú a dolog, Angliában az ilyen jellegű radikális diáklapok marha jól bírnak kinézni – mondtam én.”[3] Mikor az alapítók összeszerveztek egy kvázi szerkesztőséget, kezdetben nem a hierarchikus berendezkedés és működésforma mellett adták le a voksukat. „Úgy döntött a csapat, hogy legyen ez egy bázisdemokratikus alapon szerveződő szerkesztőség, ne legyen főszerkesztő.”[4]

Mivel Vágvölgyi B. András cikke tulajdonképpen nekrológ ­– bár kerüli az erre a műfajra jellemző kliséket és pátoszt, valamint jóval közvetlenebb annál, ami már a címválasztásban is (Vigmoni) megmutatkozik – a lap megalakulásán túl Vágvölgyi a szerkesztőtársáról is ír. „Mozgalmi aktíva, lilaködös bölcsész, kékharisnya nyüzsgönc – mondták róla, pedig az igazság az, hogy forradalmi alkat volt egy forradalomtalan korban, mert azért forradalom még ’89-ben sem volt nálunk. Csak egy kis pezsgés.”[5] „Az ún. „narancsos stílusról” kezdeményezett teoretikus vitát, harcolt a lap „elmachosodása” ellen…”[6]

A Magyar Narancs első (próba)száma 1989. október 14-én jelent meg. Az újság címének kiválasztását maga Vig Mónika indokolja meg a Startjel helyett című írásában. „Egyszerűen olyan címet kerestünk, ami nincs elkopva. Kapásból kilőttük az olyan címjavaslatokat, mint >>Új Generáció<< vagy >>Új Nemzedék<<. Az újszerű hangzás mellett címünkkel ki szerettük volna kifejezni az általunk célul kitűzött kétfajta értéket is: a komolyságot és a radikalizmust (ez a cím utalás a közép-európai nemzetek abszurditására), másfelől a humort, az iróniát, a szatírát.”[7] A Magyar Narancs név a Papírtigris, (R)Evolúció, Domb elvetése után következett.

A nyolcvanas évek színtelen-szagtalan újságírói modorának megreformálása nemcsak a vegetáló sajtó újjáélesztésére irányult, hanem a demokratikus magyar közélet nyelvi, erkölcsi rendbetételét is célul tűzte maga elé. „A témák megközelítésében szókimondást és radikalizmust akartunk, s mindehhez csípős humort, szabadszájúságot. Meg bizonyos könnyedséget is. Nem pártpolitikai célokért, nem a hatalomért vívott harc eszközeként akartunk működni, hanem új színt, új stílust szeretnénk hozni a magyar közéletbe, s nemcsak a politikába, hanem a kultúrába is.”[8]

Az irónia alkalmazása leleplező újságírói modort hordozott magában. Az évtizedek alatt berögzült politikai beszédstílus, a diktatúra folyamatos nyomása következtében kialakult hallgató és „fegyelmezett” magatartás bizonyos tisztségeket és a társadalomra rátelepedő történelmi-politikai folyamatokat szent nimbusszal övezett. A Magyar Narancs nekifogott, hogy ezeket a társadalmi berögződéseket felülvizsgálja, kiforgassa és hozzáfogjon a hamis ideológiák és személyek trónfosztásához. Már a Magyar Narancs cikkeinek témaválásztása is ezt a célt szolgálta, de a politikai sárdobálás helyett egy felforgató nyelvet honosítottak meg és alkalmaztak céljaik érdekben. A politikai újságírásban szokatlan és emiatt illetlennek bélyegzett modor természetesen nemcsak a szimpatizánsokat találta meg, hanem nagyobb számban az értetlenkedőket és kritikusokat is. Vágvölgyi B. András a Magyar Narancs 1989/4. számában így válaszol az újságot ért támadásokra: „… nem győzöm hangsúlyozni az irónia fontosságát egy olyan patetikus politikai kultúrában, mint a miénk. A magyar előtagú jelzős szerkezetek és a népre hivatkozás sűrű alkalmazása már elengedhetetlen feltétele minden >>komoly<< beszédnek vagy írásnak. A politikát természetesen komoly dolognak tartom, amely jelen helyzetünkben a tragédia lehetőségét is tartogatja, de azért lássuk meg benne a kutyakomédiát és a bolhacirkuszt is, mert nem kevés az ilyen elem manapság. S ha valaki ezt meglátja, könnyen kiérdemelheti, hogy mocskolódónak, éretlennek vagy zsebredugott-kezűnek minősítsék.”[9]

A Magyar Narancs stílusa kialakulásának elemzésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy nem csak fiatal újságírók ténykedtek a hasábjain, hanem a célközönségük is elsősorban a fiatal, liberális értelmiségiek közül került ki. Egy adu ász hullt ezzel az érdekközösséggel az ölükbe. Ez a humoros (sokak szerint „humorkodó”), irónikus stílus jól megfért a pongyolás, trágárba hajló nyelvhasználattal. A fiatalok új szavakat honosítottak meg, vagy kezdtek új értelemmel felruházni. Emiatt a Magyar Narancs felbukkanása generációs váltásnak is betudható – az újságírói attitűd tekintetében mindenképp.

 A „narancsos” újságírás nem csupán beemelte az argót a politikai, közéleti sajtóba, de indokoltan és igényesen alkalmazta azt. Az argó felhasználása elsősorban a fiatalok körében népszerű jelenség. A radikális hangvétel nem mindig bírta el a körülményeskedő, finomkodó mondatokat, de sok esetben egyenesen megkívánta az argószerű megoldásokat. Az ilyen jellegű szövegek mégis sok esetben a téma bonyolultságának, összetettségének érzékeltetéséhez, komplex értelemszerkezeteinek feltárásához járultak hozzá. Tehát a „narancsos” argó nem az egyszerű és műveletlen emberekhez szólt. (Azokat a rendszerváltás után sokkal inkább a szocialista sablonokkal lehetett akár szélsőjobbos irányba terelgetni.) Néhány trágár kifejezéssel még nem lehet széles olvasóközönséget szervezni. A trágárság nem öncélú volt, hanem a fogalmi gondolkodás átstrukturalizálását szolgálta. A pesti ifjúság körében már a nyolcvanas évek politikai mozgolódásától kezdve ismert „nyelvjárás” volt ez; a rendszerváltáskori jassznyelv.

„A jassznyelv is, a diáknyelv is az azonos korúak, felfogásúak összetartozásának kifejezője, megjelenítője, részben pedig a titkolózás, a felnőttektől való elkülönülés, elhatárolódás eszköze”[10] – hangzik Bencédy József argó- és jassznyelv definíciója. És mi más is lehetett volna a rendszerváltáskori fiatal, radikális demokrata, liberális újságírók legfőbb célja, ha nem az elhatárolódás a felnőtt, úgy negyven éves diktatúra sajtónyelvezetétől? Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs jelenlegi főszerkesztője szerint: „Azóta már nagyon sokan próbálják ezt az írott nyelvvé változtatott utcai nyelvet, az ezzel járó könnyedséget, a szlenget, látszólagos kendőzetlen fogalmazást több-kevesebb sikerrel saját stílusukká tenni.”[11]

A rendszerváltással beköszöntő változások közül talán az országhatárok megnyílása érintette legközvetlenebbül a civil szférát és a kultúra minden ágazatát a kilencvenes években.

„Mert az is hülye, aki azt hiszi, hogy a rendszerváltás – már úgy igazian, tömegmértékben – a Kádár leváltásával, az erőmű elleni tüntetésekkel, vagy a Pozsgay ötvenhatos bejelentésével kezdődött. Egy frászt! Az első nagy lépés a „világútlevél” volt, a Gorenje-éhes hadak Bécsben.”[12] – írja Vágvölgyi B. András. De az újságírók munkásságában is kinyíltak bizonyos határok, és mind nagyobb mennyiségben implikálták a nyugati irodalmat és sajtónyelvet a magyar tradíciók közé.

Egyes magyar újságírói hagyományokat évtizedeken keresztül nem volt illendő ugyanis ápolgatni. A rendszerváltás sajtónyelve tehát – a mindennemű újításai mellett – előszeretettel nyúlt vissza ezekhez a hagyományokhoz is, például az irónia „felélesztésével”. „Eltelt tíz év, történések kezdődtek. Lettek dolgok, lett helye az iróniának, lett újgroteszk. Az irónikus hírlapírás magyar hagyomány is, sokáig nem volt jelen persze, mert abban a már emlegetett unalmas korban az újságok, még a bulvárlapok is, szürkén száradtak ropogósra, és ha jól megírt publicisztikára vágytunk, azt is csak szamizdatokban és emigráns lapokban kaphattuk meg.”[13] Az irónia mellett a hetvenes, nyolcvanas évek hol tiltott, hol elfogadott posztmodern irodalma is beszűrődik a sajtóba, elsősorban mint a kezdő, fiatal publicisták meghatározó olvasmányélményei. A posztmodern elsősorban az értelmiség körében népszerű „stílus”, így, ha széles körben a nagyközönség számára nem is ismert, a tollforgatók körében már megismert, elfogadott és nem utolsó sorban követendőnek tartott írásmodor volt. Az újságolvasók egy része csak a rendszerváltás utáni sajtóban találkozik vele először, talán megjelenése ezért is datálódik a köztudatban tíz-tizenöt évvel későbbre a valóságosnál.  

 A magyar irónikus hírlapírói és szépirodalmi posztmodern hagyományok ötvöződnek tehát a jassznyelv és az argó nyújtotta lehetőségekkel (mint a fiatalok mindenkori különállása), de a valódi újdonság a nyugat-európai, és legfőképpen amerikai minta beszivárgása.

Vágvölgyi B. András már idézett visszaemlékezése a Magyar Narancs megalakulására jól mutatja, hogy tisztában voltak a nyugat-európai radikális (diák)lapok szerkezetével, hangütésével, témavilágával. Nyilván a vasfüggöny felgördülte után nyílt lehetőség nagyobb tömegben a nyugat-európai sajtótermékekkel való ismerkedésre. A Magyar Narancs és vele a rendszerváltáskori magyar sajtó főzetének másik fontos eleme és előzménye pedig a több évtizedes hagyományú amerikai gonzó-újságírás. „…az egy amerikai dolog, a Tom Wolfe, a Hunter Thompson és mások találták ki a new journalism-ot a hatvanas években, ami olyan, mint minden, ami az írás: tudósítás, helyzetjelentés, önfényező kisipar, felelősségteljes magánmitológia, felelőtlen közeposz. Színes, érdekes, magazinba, tabloidba való, mára elfáradta magát kicsit, nem is időszerű, de hát nálunk minden később van.”[14] „Gonzo: – eredete ismeretlen – bizarr, féktelen, extravagáns stb. különösen az így jellemzett személyes újságírásra vonatkoztatva.”[15] „Ott tartottunk tehát, hogy gonzó zsurnalizmus. Ismételjük el: tehát ez a Thompson nevű faszi találta ki, hangvétele személyes, az újságíró része a sztorinak, sajátja a társadalomkritikai attitűd; rendszerint, és ez az egyik legfontosabb tulajdonsága: a gonzó-cikk hallucinogén szerek hatása alatt készül.”[16]

 


[1] Bojtár B. Endre: szóbeli közlés 2007. november 2., http://wikipedia.org/wiki/Magyar_Narancs

[2] Bojtár B. Endre, Uo.

[3] Vágvölgyi B. András: Vigmoni, In.: Narancs Blue, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. 30-31. old./ Magyar Narancs, 1992.

[4] Uo.

[5] Uo.

[6] Uo.

[7] Vig Mónika: Startjel helyett, Magyar Narancs, 1989., okt. 14.

[8] Vig Mónika: Uo.

[9] Vágvölgyi B. András levélválasza, Magyar Narancs, 1989/4.

[10] Uo., 19. old.

[11]Bojtár B. Endre: szóbeli közlés 2007. november 2., http://wikipedia.org/wiki/Magyar_Narancs

[12] Vágvölgyi B. András: Szabadságszimbólum, olcsón, In.: Narancs Blue, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. , 23. old. /Magyar Narancs, 1994.

[13] Vágvölgyi B. András: Overtűr mozizongorára, In.: uo., 7-8. old.

[14] Vágvölgyi B. András: Overtűr mozizongorára, In.: uo. 7-8. old.

[15] Vágvölgyi B. András: Visszafelé, In.: uo. 37. old./Magyar Narancs, 1991.

[16] Uo.

Apám, a tengerész

Tomiék voltak az első évfolyam, akiknek a rendszerváltás utáni címer domborodott a bizonyítványán. Az iskola udvarán sorakoztak, az épület homlokzatán a magyar zászló hullámzott. Az elsősök megszeppenve méricskélték egymást, és az udvart, ahol a végtelen napközi végtelen délutánjait töltik majd. Sajnos nem mehettem el az évnyitóra, de legalább Izabella, az anyja elkísérte Tomit. Szabadságot vett ki arra a délelőttre. Milyen szép is volt; nyári ruhában az őszi ünnepségen!
Tomi az anyjához bújt, szinte elveszett, el akart veszni a ruhája ráncai között. Most nem sírt, mint mikor először az óvodába vittük. Várta már, hogy iskolába járhasson. Egész nyáron tanár bácsisat játszott. A szobája ajtajában elbújva többször meglestem, ahogy a plüssállatait a pamlagra ültetve magyaráz nekik valamilyen tudós dologról. Meg aztán évvesztes is volt és legfőbb ideje, hogy iskolába kerüljön.
Az elsős tanítónők körbe-körbejártak új tanítványaik között. Egy-egy fejet megsimogattak. A szülők kérdéseire pedig türelmesen felelgettek. („Az ábécét csak most, az első félévben tanuljuk majd meg, nem fog lemaradni, aki még nem tud írni-olvasni. Óvodás angol! Az hasznos, de sajnos harmadikig nem tartunk nyelvórát a gyerekeknek”.) Egyes szülők még abban sem voltak biztosak, hogy ki lesz a gyerekük osztályfőnöke, mások máris bizalmas hangon ajánlkoztak a Szülői Munkaközösség vezetőinek.
Izabella nem akart hanyagnak, vagy nemtörődömnek tűnni, de azért kínosan ügyelt rá, hogy senki, legfőképp az osztályfőnök ne sorolja be a túlbuzgó szülők közé. Nehogy Marika néni – akinek a neve legalább négy évig terítéken lesz a vacsoraasztalnál – valamilyen iskolához kötődő szülői terhet varrjon a nyakába, mint az osztályelnökség, kirándulásszervezés, a farsangi büfé tálalása, vagy ami még rosszabb, az egészségügyi csomagok kiosztásának felelőse. Izabella és az irtózat attól, hogy az iskola lesz a gyerek második otthona, és az osztályfőnökök, tanítók, tornatanárok, és az összes potyogó tejfogú hat-hét éves kis szörnyeteg – az egész pereputty – családtaggá válik. Az elmúlt fél-egy év lényegében csakis az iskolakezdésről, és az akörüli felhajtásról szólt. A tervezésben még részt vettem, de a kivitelezés (a gyerek beíratása az iskolába, a tanszerek beszerzése, a tanévnyitó és az egész ramazuri) már az ő nyakába szakadt.
Izabella letérdelt Tomihoz, újrafűzte a cipőjét – azt egy anya mindig jobban tudja–, és pár biztató szót mondott neki. Büszke voltam Izabellára, amiért Tomival beszélgetett, és nem Marika nénit hajkurászta, mint a többi szülő. Végtére is, nem sokat számít, hogy a gyerek melyik padban ül, ha bátran ül oda, nem igaz? Elöl is, hátul is ugyanúgy bajba keverednek. Úgyis az a dolguk az iskolában, hogy megtanulják, meddig mehetnek el. Irtózat a szülőktől, akik a hét éves gyerekük első napját az iskolában egy jogászkarrier előállomásának tekintik. Izabellával mindig is megértettük egymást az ilyesmiben, szavak nélkül, szerencsénkre, mert szavakkal képtelenség lett volna közös nevezőre jutnunk.
Este Tomi elhadarta az élményeit, mikor az anyja ágyba parancsolta, és én bebújtam mellé a takaró alá. Hogy mennyi minden van az osztályteremben, azt én el sem tudom képzelni! Kifüggesztve az ábécé, az írott és nyomtatott kisbetűk és nagybetűk. Meg a szorzótábla. És az osztályba tizenkilencen járnak. Marika néni azt mondta, és az nagyon vicces volt, hogy: „majdnem húsz- gézengúz”.
Tomi nagyon izgatott, már legjobb barátja is van, egymás mellett ülnek, és közösek a kedvenc rajzfilmjeik. Alig várja, hogy holnap is visszamehessen! De tanulni is akar ám, nem csak játszani! Marika néni azt mondta nekik, hogy nem sokban különbözik az iskola az óvodától. Legfeljebb csak egy icipicivel kevesebbet játszanak majd, de a tanulás is ugyanolyan szórakoztató lesz, mintha játszanának.
– És képzeld, apa, könyvtár is van az iskolában! Rengeteg könyvvel! Legalább száz, vagy ezer darab! És én azt mindet el fogom olvasni apa, ha megtanulok olvasni. Mind el fogom olvasni, és olyan okos leszek, mint te!
Pár hónap múlva jöttek az első hisztik, hogy nem akar iskolába menni, mert utálja. Az anyjának könyörgött, tudta, hogy nálam hiába próbálkozik. De nem a tanulásbeli nehézségek szegték a kedvét. Míg aludt, bele-belenéztem a füzetébe, és ott csupa piros pontot találtam, meg Micimackós matricát. Olyat aztán tényleg csak a legszorgalmasabbnak osztott ki Marika néni. És Tomi tényleg szeretett tanulni! Még gyorsabban is akart haladni, mint az osztálya, hogy hamar túl legyen az ábécén, és mihamarabb neki kezdhessen a világ összes könyvének elolvasásához. Mással gyűlt meg a baja Tominak.
Az elutazásom előtti tavasszal vettem magamnak egy Rock Classics: The Beatles kazettát. Mikor hétvégi munkára furikáztam Tomit (mindig kellett egy másodállás, és Tomi mindig velem akart furikázni), az autómagnóban oda-vissza játszottuk ezt a szalagot.
„She loves you, yeah, yeah, yeah.
She loves you, yeah, yeah, yeah.
And with a love like that
You know you should be glad”
Ütöttük a ritmust, én cigivel a kezemben a kormánykeréken, Tomi pedig a hátsó ülésen a székem támláján. És mikor a „yeah, yeah, yeah” következett, hát azt mindketten teli torokból üvöltöttük. Mennyi is lehetett Tomi akkor, öt éves?
Az elutazásom előtt csomagolni jóformán nem is maradt időm. Az otthon felejtett és szertehagyott holmimat Izabella egy nagy kartondobozba pakolta. Egyik délután ezek között kutakodott Tomi, hátha kincset talál. Mikor megtalálta a kedvenc furikázós kazettánkat, megkérte az anyját, hogy hallgassák ezt vacsora közben. És Tomi az elkövetkezendő napokban, míg folyton várta, hogy hazajöjjek, két mesekazetta között mindennap legalább egyszer végighallgatta.
Mikor Marika néni egy osztályfőnöki órán feladatnak adta, hogy mindenki meséljen a kedvenc együtteséről, vagy filmjéről, vagy hogy látott-e már valami szépet a bábszínházban, Tomi azt mondta, hogy a „Bitliszt” nagyon szereti, a kedvenc együttese, és az apukájával egyenesen rajonganak értük. Marika néninek kellett rászólnia Óvárira, egy se túl alacsony, se túl magas fiúra, hogy ne nevesse ki Tomit. De mivel Óvári nevetett, valahogy a többiek is úgy érezték, hogy nevetniük kell. Sokan csak azért, mert az, hogy „bitlisz”, olyan viccesen hangzott. Óvári aztán a szünetben oda is ment Tomihoz.
– Szóval Beatles rajongó vagy, mi?- kérdezte. Tomi bizalmatlanul bólintott. Jól emlékezett rá, hogy az órán Óvári kezdett nevetni rajta. – A Beatles már nem menő. Az egy nyálas szar. Most a Guns N’ Roses a menő.
– Az meg micsoda?- kérdezte Tomi Igaz, hosszabb volt annál, hogy az ember elsőre megjegyezze, de azért jól csengett a neve.
– Egy együttes. A bátyám, aki már tizenöt éves, csak azt hallgatja. És a bátyám azt is mondta, hogy aki a Beatles-t szereti, az buzi.
Hát ezért nem akart Tomi visszamenni az iskolába! Vagy Beatles rajongó marad, és akkor Óváriék halálra fogják cikizni, vagy lecseréli a kedvenc furikázós kazettáját arra a másik együttesre, amit az Óvári bátyja hallgat. De a kedvenc furikázós kazettát azért hallgatta, mert a közös hétvégi kiruccanásainkra emlékeztették.
Mivel Izabella a következő, az azutáni, és a még azutáni nap is visszaparancsolta az iskolába, Tomi megállapította, hogy az anyjának fogalma sincs az együttesekről, és az iskolás fiúk viselt dolgairól. Egyedül kellett megoldania az ügyet. Nem hallgatta többet a kedvenc furikázós kazettánkat, és nagyon iparkodott, hogy Óvárit megnyerje a barátjának.
Pedig Óvári még Izabella szerint is „gennyes kis kölyök” volt.
Még elsőben történt, alig valamivel a Beatles kontra Guns N’ Roses incidens után.
A szerencsés gyerekekért már ebéd után jöttek a szüleik. Mások ugyan benéztek a tanulószobába, de egy-két óra alibi leckeírás után el is szabadultak onnan. Tomiék úgy négyen, öten lehettek, akiknek sokáig dolgoztak a szüleik. Izabella fél ötig dolgozott, így ötnél hamarabb szinte soha sem ért az iskolába.
Ezen a délutánon csak Tomi és Óvári maradtak az udvaron. Meg egy lány, Dorka, de vele nem játszott soha senki. Ültek a kőpadon, mindkettőjük mellett a becsomagolt iskolatáskájuk, ami mindig sokkal nagyobbnak tűnik egy gyerek hátán, mint mikor leveszi. A leckéjüket megírták, amit kellett, azt már régen megbeszélték. A délutáni focizás mozgalmas volt, akkor sokan voltak a salakpályán, hangzavart csaptak, ráadásul nem szólt rájuk semelyik napközis tanár. Most ketten voltak, és csönd volt. Tomi elszomorodott a csöndtől, Óvári pedig unatkozott. És ha unatkozott, akkor gonoszkodni kezdett.
Egyszer csak átnyúlt Tomi háta mögött, és lelökte a táskáját. Tomi tudta, hogy ilyenkor nem szabad szólni, árulkodni aztán végképp nem. Csak arra figyelni, hátha elkerülhető a verekedés. Felszedte a táskáját, és csöndben ült tovább. Figyelte az iskolaépület oldalát, mikor fordul be rajta az anyja. Szeme sarkából észrevette, hogy Óvári megint fészkelődik. Puff, megint leesett a táskája, most ki is nyílt, mert Óvári nagyobbat lökött rajta. Kihullt belőle a tolltartója, abból kiszóródtak a ceruzák. Óvári széles terpeszben, hátradőlve üldögélt. Láthatóan jól szórakozott azon, ahogy Tomi a táskájához megy, és a szétszóródott ceruzáit szedegeti össze. Hát még, ha valamelyik kigurult Tomi izzadt markából!
Tomi megint csak visszarakta a táskáját a kőpadra. De ahogy visszaült Óvári mellé, már érezte is a barátjából sütő feszültséget. Tomi még el sem helyezkedett, Óvári megint ledobta a táskáját. Tomi türelmes volt először, és türelmes másodszor, és Óvári most is ugyanolyan angyalarccal mosolygott rá, mint eddig. „Te láttad ezt? Ma délután maguktól potyognak le a táskák a padról! Nem is értem, mi történhetett!” Abban a pillanatban, ahogy Tomi lekapta róla a tekintetét, máris nagyot vágott Tomi táskájára, ami nem elég, hogy megint leesett, de ráadásul megint szétnyílt, és megint kipottyant belőle a tolltartó, és a ceruzák megint szétszóródtak a földön. Óvári lepődött meg a legjobban, amiért Tomi nem megy a táskájáért, hanem Óváriét ragadja meg, és hajítja oda a sajátja mellé. Hogy ne árválkodjanak, ha már a gazdáik is jó barátok!
Tomi ezzel tönkretette Óvári játékát. Mert először is: kibújt az áldozat szerepéből, és ő is szemétláda lett, ami ebben a korban még egyáltalán nem elhatározás kérdése. Másodszor: nem sunyi módon, Óvári háta mögött alattomosan átnyúlva lökte a táskát a földre, mint Óvári. És harmadszor: Óvári csak szórakozott a legjobb barátjával, hecc volt, semmi több, hogy eltöltsék valamivel az időt, és ne kelljen azon gondolkodni, miért jönnek értük ilyen későn a szüleik. Óvári akár rá is nevethetett volna Tomira, hogy kibéküljenek, és együtt szedjék fel a táskájukat (esetleg, mint egy érzelmes filmen, nem is a sajátjukat, hanem a másikét, amit az imént löktek le).
Óvári azonban mintha elfelejtette volna, hogy az ő gonoszkodása miatt jutottak idáig. Mintha nem látná, hogy Tomi táskája is a földön van, ráadásul elsőnek került oda, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy a gazdája az ártatlan kettejük közül. Odament Tomihoz, és egy akkorát lekevert neki, hogy Tominak csak úgy csengett bele a füle. Ezután dulakodtak egy sort, különösebb meggyőződés nélkül. Úgy tűnt, Óvári van jobban felháborodva, de hát ez is csak a színjáték része volt, telve aggodalommal, hogy miért nem jött még értük az anyukájuk.
Óváriért jöttek először. Amint az anyja észrevette a szétszórt táskákat a földön, Óvári egyből sírva fakadt. Elcsukló hangon, szipogva mutogatott az iskolatáskája felé.
– Ledobhta a fődre! Utána pedig bánthott!- sírta Óvári, és mutatta az anyjának, hogy hol fáj nagyon a könyöke.
– Nem szégyelled magad!- kiáltott Óvári anyja Tomira. – Megvárjuk az édes anyukádat, és szépen elmondod neki, hogy mit csináltál! Majd megkapod a magadét!
Óvári őszinte részvéttel és kíváncsisággal nézte, ahogy az anyja Tomival kiabál. Már nem is emlékezett pontosan arra, hogy mi történt. Most ő lökte le először Tomi táskáját, vagy Tomi az övét, és ő ütött-e először, vagy Tomi? De hát nem lényeges. Csak játszottak. És ha az anyja Tomira mérges, akkor biztos Tomi volt a hunyó, a felnőttek igazságosak.
Mikor egy kínosan lassan eltelt negyed óra múlva Izabella megérkezett, a nő még mindig tajtékzott. Izabella kérdezés nélkül Tomi védelmére kelt. Kis híján az anyukák is megtépték egymást. A két gyerek közben lesütött szemmel kukult közöttük. Szerettek volna már hazamenni. Hosszú volt a napközi.
 Másnap úgy tettek (azaz leginkább Tomi tett úgy), mintha nem történt volna semmi sem. Érdekből maradt-e Óvári barátja, vagy sem, azt nem lehetett megállapítani. Egyrészt, ha Izabella Óváriról kérdezte, csak megvonta a vállát: „A barátom, és pont.” – Áthívod pénteken vacsorára? –„Inkább vegyünk ki egy filmet.” Másrészt a szívbeli- és érdekbarátságok között nincs éles határvonal ebben a korban (sem). Tomi ugyanolyan érthetetlen módon ragaszkodott Óvárihoz, mint egy olyan párkapcsolat tagjai egymáshoz, ahol gyakori a veszekedés, és verekedés is előfordult már.
De egyetlen egyszer, két év múlva, – mikor Tomi már harmadikos volt, és olyan folyékonyan olvasott, hogy neki kezdhetett a világ összes könyvének elolvasásához –, nekem szóba merte hozni ezt az Óvári ügyet. Egy éjjel, mikor kettesben voltunk, és Tomi biztosra vette, hogy az anyja nem hallja, amit mond.
– Apa, én nem értem a gyerekeket. Mindig kiközösítik egymást, és csúfolnak valakit. Pedig együtt is játszhatnának. És ha egyszer valakit visszafogadnak a kiközösítésből, akkor ugyanolyan gonosz lesz a következő gyerekkel, akit kiközösítenek, mint amilyen gonoszak vele voltak a többiek. Miért nem lehet együtt játszani mindig? – Tomi suttogott, és összpontosítva kereste a szavakat. – Tudod, mit hiszek, apa? Azt hiszem, hogy azok közösítenek ki más gyerekeket, akik a legjobban félnek a kiközösítéstől. Azt hiszem, ezért csinálják. Pedig ha ők nem csinálnák, akkor szerintem nem is lenne kiközösítés.
Harmadik vége felé már nem sok tennivalójuk akadt az iskolában. Csak azoknak kellett izgulniuk, akik kétesre álltak valamelyik tárgyból. Bukás alsós korukban még nem fordult elő. Marika néni még egy tanévzáró feladatot adott nekik. Kötelező olvasmánynak feladta Geréb László Búvár Kund című könyvét. Júniusig két hónapjuk volt, hogy elolvassák a kisregényt. A tanév végéig hátralévő két hétben megbeszélik a cselekményt, a németeket meghátrálásra késztető hőstettet. A nyári szünetben pedig olvasónaplót írnak az olvasottakból és megbeszéltekből. Ez a feladat lesz a bevezető a következő tanévben kezdődő történelem órákhoz.
Tomi jól boldogult a történettel, nagyon is tetszett neki, bár egy bevásárláskor elmondta az anyjának, hogy jobban szeret olyan történeteket olvasni, amik hozzá hasonló korú fiúkról szólnak. Mint a Tüskevár, A repülő osztály, meg a Gombháború. De már el is tervezte, hogy mit ír bele az olvasónaplójába. Legjobban annak örült, hogy Marika néni megengedte, hogy le is rajzolják azokat a részeket, amik a legjobban tetszettek nekik.
Délután a napköziben is a Búvár Kundról beszélgettek.
– A Tominak bezzeg könnyű, ő szeret olvasni!- mondta Óvári.
– Ja, haha, olvasni!- kontrázta egy közös barátjuk, Som Jani.
– De nem az ilyen kötelezőket!- védekezett Tomi. – Hanem az apám könyveit, van neki egy csomó.
– Hát az én apám nem olvas. Ő az akciófilmeket szereti. És akkor nekem mér’ kell eztet a Búvár Kundot elolvasni? Hétvégén is el kellett vinnem magammal, amikor apámmal mentünk kiganézni a nyaralónkat! Van nyaralónk is!- mondta Som Jani.
– Én is az apámmal voltam a hétvégén!- mondta büszkén Tomi. Az apám csak néha ér rá, de olyankor mindig beszélgetünk. Furikázni szoktunk, és („Bitliszt”) zenét hallgatunk. És mindig vesz nekem valamilyen játékot a benzinkútnál, amelyiket csak kiválasztom, bármelyiket megveszi nekem.
– Te, Tomi, az ott nem a zanyád?- kérdezte Som Jani.
Tomi gyorsan sarkon fordult. Izabella már messziről mosolygott rájuk, de Tomi olyan zavarban volt, hogy elfelejtett visszamosolyogni. Mikor odaért hozzájuk, a fiúk elharapott „csókolom”-okat mondtak, ami úgy hangzott, hogy „kolom”, Som Jani szájából pedig egyenesen „kolomp” volt.
– Sziasztok fiúk! Hát ti miről beszélgettek? Csak nem valami titkos dologról?- A fiúk zavartan röhögcséltek, csak Tomi maradt komoly.
– A kötelezőről beszéltünk. A Búvár Kundról. Anya, szépen kérlek, induljunk!
– Jól van. Csak még beszélnem kell a napközis tanító nénivel. Vedd a táskád, és menjünk! Sziasztok fiúk!
(szia Tomi, kolom, kolomp, csókolom)
Az utolsó héten Marika néni már nem győzte fegyelmezni a gyerekeket. Főleg a fiúk rendetlenkedtek, de a lányokat sem kellett félteni. Ők néha még a fiúkon is túltettek. Marika néni megígérte nekik, hogyha csendben maradnak, érdekes feladatot ad nekik rajz órán.
– Múlt osztályfőnöki órán a foglalkozásokról beszélgettünk, ugye?
– Igen, Marika néni!
– Hát most mindenki rajzolja le, hogy mivel foglalkoznak a szülei. Szép színes rajzokat kérek. Használhattok vízfestéket, vagy zsírkrétát.
– Marika néni filctollat is szabad?
– Nem, azt nem.
– És Marika néni, állítva, vagy fekve tartsuk a rajzlapot?
– Ahogy szeretnéd, drágám.
A gyerekek körülményesen hozzáfogtak a feladathoz. Legalább tíz percbe telt, míg a hetesek kis tálkákban vizet hoztak a mosdóból, hogy legyen mibe beáztatni az ecseteket. Még öt perc, míg mindenki rájött, hogy mivel foglalkoznak a szülei, és azt hogyan lehet lerajzolni.
Az ablak melletti sorban ülő egyik kislány azonban még akkor sem kezdett neki, amikor már mindenki dolgozott.
– Dorka drágám, mindjárt kicsengetnek, – mondta neki Marika néni. – Miért nem kezdesz neki? Na, nem kell azért sírni. Segítek elkezdeni, jó?
Dorka megszeppenve bólintott, és arrább húzta a székét, hogy Marika néni leülhessen mellé.
– Na, hát kit szeretnél lerajzolni, a mamádat, vagy a papádat?
– A mamámat, Marika néni.
– És mit dolgozik a mamád?
– Az ő munka… munka…
– Hát mi a munkája, Dorka drágám?
– A mamám munka… munkanélküli. – mondta Dorka. Most, ahogy a többieket nézte, akik már rajzoltak, míg ő nem tudta, hogy mit rajzoljon, úgy érezte, hogy szégyellni valóan más, mint a többi gyerek.
– Jól van, drágám, nem kell mindjárt kétségbe esni. És a papád? Ő biztos valami nagyon szuper munkát végez!
– Az apám… anya azt mondja, hogy ő olyan… alkoholista. Mit jelent, hogy alkoholista, Marika néni?
Marika néni papír zsebkendőt adott Dorkának, segített megtörölni a szemét, aztán megvárta, amíg a kislány kifújja először az egyik, aztán a másik orrlyukát.
– Tudod mit, drágám? Akkor rajzold le azt, hogy te magad mivel szeretnél majd foglalkozni, ha nagy leszel. Tudod már, hogy mi szeretnél lenni?
– Én énekesnő szeretnék lenni, Marika néni!
– Ó, de hát az nagyszerű! Akkor rajzoljuk azt, drágám! Nézd, itt legyen a színpad, itt a függöny, a többit pedig már te is ki tudod találni!
De a kislányt valami nagyon zavarta még, ezért továbbra sem kezdett hozzá a feladatához.
– Dorka drágám, mi a baj? Miért nem rajzolsz?
– Csak azt nem tudom Marika néni, hogy fessek, vagy inkább zsírkrétázzak?
– Legyen, mondjuk zsírkréta! Jó lesz, Drágám?
Mivel Tomi csak kettővel ült arrébb Dorkánál, minden szót jól hallott. Valamiért megsajnálta Dorkát. A jobbján Óvári fel sem figyelt arra, hogy mi történt a szélső padsorban. Festette a képet az apukájáról, aki igazgató, és nagyon-nagyon fontos ember. Tomi a saját rajzlapjára nézett, eddig csak néhány színt maszatolt oda, most már azonban nekiláthatott, hogy rendesen befejezze a képet.
Óra végén egy csillagos ötöst kapott, olyan szépet festett. Marika néni megengedte, hogy a legjobban sikerült rajzok gazdái az osztály előtt elmondják, hogy mivel foglalkozik a papájuk, vagy a mamájuk. Tomi is kimehetett a tábla elé. Először felmutatta a rajzlapot.
– Magasan a fejed fölé, Tomi drágám, hogy mindenki jól lássa!- mondta Marika néni.
Akik nem azon bosszankodtak, hogy miért nem az övéket ítélte a legjobbnak Marika néni, vagy nem a padtársuknak dicsekedtek, hogy mivel foglalkoznak a szüleik, mind Tomi rajzára figyeltek. Csupa kék szín volt a festmény. Hullámzó tengert ábrázolt, és a tenger közepébe Tomi egy fekete hajót is festett.
– Nagyon szép képet festettél! Nagyon érdekes foglalkozása lehet a papádnak. Elmondanád az osztálynak, hogy mivel foglalkozik?
– Az én apám… – kezdte Tomi, úgy hogy a képet még mindig a feje fölé tartotta- tengerész. Apám feladata, hogy a tengeren rendet tartson, és legyőzze a rossz embereket.
Az osztály felmordult. Mindenki Tomit irigyelte. Egyedül Marika néni ráncolta a szemöldökét.
– És mondd csak Tomi, apukád külföldön él? A tengernél?
– Igen, csak nagyon ritkán látogat meg, de olyankor mindig elmegyünk furikázni, meg sokat beszélgetünk éjszaka.
Marika néni Tomihoz ment. – Leteheted a rajzot, drágám – mondta, majd az osztályhoz fordult. – Tehát, ki tuja megmondani, hogy mit dolgozik Tomi apukája?- Egyedül Dorka jelentkezett. Meg akarta hálálni, hogy Marika néni olyan kedves volt hozzá az óra elején, ezért úgy döntött, hogy egész nap jelentkezni fog.
– Tomi apukája tengerész!- mondta.
Tomi visszament a helyére, és büszkén kihúzta magát. Most mindenki megtudta! Kihívóan kereste Óvári tekintetét, de az csak nem akarta az asztal lapjáról felemelni a fejét. Duzzogott, amiért Marika néni csak négyest adott neki. Pedig az ő apukája egy igazgató, és azt nagyon nehéz volt megfesteni!
A táblánál Som Jani állt magasra emelt zsírkrétarajzával. A képen csupa vörössel lángolt egy épület. Mindenki odafigyelt. Jani apukája ugyanis egy igazi tűzoltó volt!
Marika néni ezúttal nem tűzte ki a legjobb rajzokat a faliújságra, mint rendesen.
– Vigyétek haza, és mutassátok meg a szüleiteknek! Akik vízfestéket használtak, azok ellenőrizzék, hogy megszáradt-e a rajzuk, mielőtt eltennék!
Tomi nagyon várta már, hogy hazamehessen. Péntek volt, ilyenkor az anyukája nem dolgozott olyan sokáig. Előfordult, hogy Izabella már délután háromra Tomiért jött. Kinek van kedve péntek délután a hétfői leckét írni, főleg, ha ilyen közel van a nyári szünet!
A napközi játékidővel kezdődik, Óvári és Som Jani azonban focizás helyett a nagy fa alatt üldögéltek. Tomi odament hozzájuk, hogy megnézze, mit csinálnak. Az ellenőrző könyveiket hasonlították össze. Nyaralás szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy ki milyen osztályzatokat szed össze az év végi bizonyítványába! Óvári jobban állt, mint Som Jani.
Tomi leült közéjük, és ő is elővette az ellenőrzőjét. Jobb tanuló volt mindkettejüknél. Mindenből jelesre állt, leszámítva a környezetismeretet, és az ének-zenét. Azokból még javítania kellett az ötösért.
– Add ide, hadd nézzem meg!- mondta Óvári, nem is mondta, hanem követelte, majd kikapta Tomi kezéből az ellenőrzőjét. – Hú, a stréber! Csupa ötös! – Óvári és Som Jani gúnyolódva, irigyen adogatták egymás között Tomi ellenőrzőjét.
Óvári ide-oda pörgette az ellenőrző lapjait. Majd az első oldalon kinyitva hagyta, ahol Tomi neve, születési helye és – ideje, valamint a lakcíme szerepelt. Anyja neve: Pappné Jandó Izabella, munkahelye: OTP Bank.
– Tomi miért nincs ideírva, hogy mivel foglalkozik az apád? Azt mondtad, hogy az apád tengerész. Akkor miért nincs itt semmi?
Tomi megpróbálta kikapni Óvári kezéből az ellenőrzőt, de Óvári gyorsan elrántotta előle. Som Janit azonban odaengedte, hogy ő is megnézhesse. Két kézzel gyűrték Tomi ellenőrzőjét. Apja neve: +Papp István
 – Télleg nincs semmi se ideírva. Miért van kereszt a zapád neve előtt?
Óvári sugárzó arccal nézett Som Janira. – Én tudom, hogy az mit jelent… – Tomi jobb jegyeket fogni kapni év végén, mint ő, és a rajzára csillagos ötöst kapott, nem négyest. – Azért van kereszt az apja neve előtt, mert meghalt neki.
Tomi kikapta a kezükből az ellenőrzőjét. Nagyon dobogott a szíve, és úgy érezte, mindjárt bepisil. Úgy gondolta, ha nem szól Óváriékhoz, ha teljesen megnémul, akkor meg sem történik a beszélgetés. Vagy legalább félbe marad, és holnapra elfelejtik, jövő tanévkezdéskor már senkit sem fog érdekelni, hogy miért van kereszt az apja neve mellett az ellenőrzőjében.
– Meghalt a zapád, Tomi?- kérdezte Som Jani. – De hát azt mondtad, hogy tengerész, nem?
– Nincs apja. Csak kitalálta az egészet.
– De nem tengerész? Azt mondtad Marika néninek, hogy tengerész. Hazudtál Marika néninek?
Mennyire szerette volna Tomi, ha érte jön az anyja! Ha megint háromra ért volna az iskolához! Tomi már visszakapta az ellenőrzőjét, és most azt gyűrögette, szorongatta a kezében. Mit szól majd Marika néni, ha meglátja, hogy nem vigyázott rá! Óvári és Som Jani is alacsonyabbak voltak nála. Most mégis úgy érezte, hogy a fejére nőttek, hogy fentről néznek le rá.
– Szóval?- kérdezte Óvári. – Most van apád, vagy nincsen?- Olyan fenyegető volt a hangja, mintha még egy verést is kilátásba helyezne, ha Tomi nem válaszol.
Nem lehetett elszaladni. Hová szaladjon, ha még nem jött érte az anyja, és holnap is és azután is, még évekig vissza kell jönnie az iskolába? Akinek olvastak már bele a naplójába, nagy röhögés közepette adogatták körbe egy félénk szerelmes levelét, akinek rájöttek a titkára, hogy nincs is édesapja, az megérti, hogy Tomi – ha csak néhány cseppnyit is – miért pisilt a nadrágjába.
– Az apám, az én apám… – kezdte Tomi, mint rajz órán az osztály előtt – meghalt – motyogta alig érthetően.
– Most halott, vagy tengerész?- kérdezte Óvári.
– Az én apám… egy halott tengerész- mondta Tomi.
– Tyűha!- füttyentett Som Jani.
Tomi még érezte, hogy nedves a nadrágja. Nagy szerencséje, hogy a fiúk nem vették észre, hogy bepisilt. Gyűrögette az ellenőrzőjét, és már elég bátor volt ahhoz, hogy Óváriéknak szegezzen egy új igazságot. Som Janit máris megnyerte magának, de Óvári nem hitt neki.
– Ha az apád tényleg tengerész, akkor azt be kellett volna írni az ellenőrzőbe. De az anyád nem írta bele. Mert nem is igaz, hogy tengerész.
– De igaz. De az én apám olyan titkos tengerész volt.
– Nincs is olyan, hogy titkos tengerész.
– De igen, van. Kérdezd csak meg az anyámat!
– És hogy halt meg?- kérdezte kíváncsian Som Jani. – Bevetés közben?
– Búvárok ölték meg. Beúsztak a hajója alá, és kifúrták egy fúróval a hajót. Próbálta bedugni a lyukat, de ahogy bedugta, rögtön egy újat fúrtak a hajón. És reggelre az apám hajója elsüllyedt.
– Egy hajót nem lehet fúróval elsüllyeszteni – mondta Óvári. – A Tomi hazudik – mondta Som Janinak. Som Jani már azt sem tudta, hogy kinek higgyen. Szeretett volna hinni Tominak, de inkább Óvárinak hitt.
– Szerintem is hazudsz. Ez egy nagy hazugság.
– Esküszöm anyám életére!- kiáltotta Tomi. Elcsuklott a hangja. – Kérdezzétek meg az anyámat!- mondta és elsírta magát.
– Sír, a Tomi sír!- nevetett Óvári.
– És odanézz! Még be is hugyált a gatyájába!- kiáltotta Som Jani.
Ekkor érkezett meg Izabella. Ahogy Tomi észrevette, egyből elébe szaladt. Óváriék nem mertek odamenni.
– Anya, nem hisznek nekem! Gyere oda, kérlek, és mondd el nekik! Meséld el nekik, mert nem hisznek nekem! Ugye, hogy apa tengerész volt, ugye? És kifúrták a hajóját? Gyere anya, menjünk oda, és mondd el nekik, hogy nem hazudok!
Tomi ráncigálta az anyját, és egyre csak Óváriék felé mutogatott. Óvári és Som Jani megilletődve ácsorogtak, nem mertek elfutni. Tomi anyukája nagyon-nagyon mérgesen nézett rájuk. De Izabella nem ment közelebb hozzájuk. Csak egy papír zsebkendőt vett elő a táskájából, és segített kifújni Tominak az orrát.
– Ne sírj előttük, Tomi. Próbálj nem sírni előttük! Ne is beszélgess velük!
– Anya! –szipogta Tomi. – Ugye, hogy nem hazudok? Ugye apa tényleg tengerész volt?       
                                                                                       2008. augusztus

A két kancsó

Laci barátommal üldögéltünk egy kancsó bor feletti teljes egyetértésben. A középpontból sarokasztalunk fedezékébe húzódtunk. Tenyérbesimuló poharaink újabb és újabb köszöntőket követeltek, mi pedig agytekervényeink, szívünk legőszintébb kívánságait cibáltuk elő. Kezeink, poharaink mind magasabban csaptak össze, dühös élni akarással, annál magasabban, minél szebb fogadalmak hagyták el ajkainkat. Fogadalmakat tettünk szabadságra és a tiszta szívre. Férfivoltunk hívtuk döntőbírónak, ami figyelmeztet majd, ha rossz úton járunk, ha elhűtlenednénk magunkhoz, egymáshoz.

A kiskocsma feléledt, zsibongott körülöttünk. Nyolc óra is elmúlt már, a hangerőt egy láthatatlan kéz csavarta egyre feljebb. Lassanként férfikorba érő fiúk taszigálták türelmetlenül befelé egymást, nehogy egyetlen pillanatot is elszalasszanak mindabból, ami rájuk vár. Csoportjaik összhangját egy-egy nő felbukkanása zavarta össze kibogozhatatlanul. Nyakékek és selyemsálak, egy-egy homlokba kunkorodó, sejtelmes tincs. Társak, testvérek öklelőztek értük. Kifésült frizurájuk alatt növesztett agancskoronáikkal csaptak össze. Megannyi unikornis, szarvuk a férfiasság. A nők egykedvűen szemlélték a cirkuszt. A porond úrnői voltak, unták már a megjelenésükből fakadó látványosságokat. Testükön ringyóruhájuk minden megtett lépésnél megfeszült, a kiegészítők tára pedig visszaverte a férfiak vágytekintetét.

Laci unszolására összébb húztuk magunkat, teret engedve a zsibvásárnak. Inni akartunk még, máskülönben nem viseltük volna el őket. Szemkontaktust kerestem a pincérünkkel. Próbálkozásom azonban kudarcba fulladt, rabszolgánk a munkaidejét kellemes percek borravalójával fűszerezte éppen, két ifjú hölgy társaságában. A lányok a tölgy bárpultba kapaszkodtak, míg az elhangzott sületlenségekre, és holmi felfedezett férfi-vonzerőre figyelgettek vibrálva, minden érzékszervükkel, maradék érzékiségükkel. Percekig legalább elszórakoztatott a látvány. Dehogyis haragudtam a pincérre, amiért szomjoltóm késik egy kicsit! A helyében én sem cselekedtem volna másként.

Ma éjjel különben sem ítéltük a kocsmapult és az asztalunk közötti hosszútávfutásra. Meghagytuk a kínzást azokra, akik habzó vággyal érkeztek. Azokra, akik a lemenő nap fényéből halhatatlanságot olvastak ki magukra nézve, ezért aztán torkukra sem csatoltak nyílászárót. Figyelmükön és a kocsmaajtón kívül hagyták a tényt, hogy a bor nem csak egy irányba szalad. Jókedvében, megrészegülve egy emberi gyomorban, néha visszatér a nagyvilágba, hogy fogyasztója gégéjét hangszerül választva nagyot rikoltson szabadságában.

Asztalunkra ejtettem a pillantásom. Napfogyatkozások összekormozott üveglapját idézte a hamutálunk, benne a csikkek versenyre kelve türemkedtek kifelé. Bormaszatos csikkek, füst-ittas poharaink visszanéztek rám. Odaintettem a pincért, hogy takarítsa el a romokat. Új kancsót kapunk!

Lacival kihúztuk magunkat, kissé előredőltünk. Már dörzsölte is a tenyerét, én pedig a torkomban gombócot éreztem, amit kiköpni, vagy még inkább: leöblíteni akartam. Szemünk hozzáedződött a félhomályhoz. A ringyók nem ringyók voltak többé, csupán édes részeg lányok. Jó lett volna kicsit elbeszélgetni minddel, hogy meghallgassuk, milyen vágy, miféle sérelem űzte őket idáig. Borból kölcsönzött bölcsességet csepegtetni a nyílt sebekbe, hátha kifertőtlenít majd minden bánatot. Néhány vigasztaló szóval felitatni a könnyeiket. Bizalomra, később önbizalomra hangolni őket, hogy ismét azok legyenek, amiknek lenniük kell. Hadd kegyetlenkedjenek szabadon, amíg szépségükért cserében lesz, aki eltűrje tőlük.

A pincér visszaért. Tenyerén egyensúlyozva tálcáját, valódi kincset tárt elénk. Kancsónyi szőke, és egy kancsónyi vörös bort.

Sok pohárral – pancsolt és vizezett, bornak gúnyolt förmedvényt- kellett benyelnünk, mire hozzájuk eljutottunk. Egy pillanatra ezért megálltunk, míg hitetlenkedve bámultuk a két kancsó csodáját. Hajszálra ugyanolyan mind a kettő. Mintha testvérek volnának, ruhájuk a teremtés mestermunkája. Meg sem mertük érinteni őket. Figyeltünk és vártunk, míg feszengetett belülről egy érzés, hogy jó volna sietni, nehogy egy túl hosszúra nyújtott pillanat elválasszon minket egymástól. Már láttam is a pincért, amint – ha nem, hát nem alapon- visszarabolja tőlünk a kincset, amit váratlan bőkezűséggel mért ránk.

Egyikük savófehér, aranysárgája csak nehezen megközelíthető. Ritka, áttetsző kincs. Szépsége megbízható, és ha valaki a fenekére néz, hát beláthatja, hogy rejteget még titkokat. És a másik, szakasztott mása, csak épp vörösben! Ha innen nézem, bíborszínű, tömény erotikát sugall, hogy bele is szédülök. Onnan piros, mint egy gyermek füzetébe satírozott szívecske, az első szerelemé. Innen fekete, ősi titkok hordozója. Az éjszaka eltitkolt, összepréselt ajkakkal elszenvedett orgazmusa éppen úgy megfért benne, mint a mindent bekormozó gyász. Ránézésre melegebb, mint a testvére. És bár a bor behűtve jó, ha felcsihol, én szeretem, ha az igyekezettől ő maga is betüzesedik.

Eldőlt a választás. Megmarkoltam és – ráérősen, hogy ő is hozzám szokjon- töltöttem magamnak. Azután Laciék felé pillantottam. Úgy tűnt, ők is egymásra találtak.

Lacival farkasszemet néztünk. Hallgatásunk fedelet húzott fölénk. Közös titkunk megtartásával többet mondtunk egymásnak, mint ha körmondatokat ütköztettünk volna össze. Két barát, ha a közös nyelven értekezik, egy-egy hanglejtéssel többet fedhet fel, mint ha egy kívülálló előtt regénynyi adatot teszünk olvashatóvá életünkből.

Drága barátom, igaz, ugye, hogy erre vártunk? Mikor tizenhat évesen először koccintottunk egymással, már akkor is… Amikor egy végigivott éjszaka után a mohóságom megülte gyomromat, és bokrokat okádtam össze, amik mellett elhaladtunk, hazafelé menet. Amikor a válladon sírtam el, hogy nem, én nem ezt akartam. Vagy amikor fel kellett, hogy pofozzalak, mert vad lettél valami zárjegynélküli jött-menttől. És a legnagyobb tivornya kellős közepén is mindig, mindig fél szemmel egymást figyeltük, nehogy igásló váljon valamelyikünkből. Ugye, jól emlékszem, nem hazudok magamnak, mi mindig erre a két kancsóra vártunk? Ugye értük volt minden gyakorlás és rosszullét, hogy hozzájuk elérkezzünk?

Laci egyet pislogott, mint mindig, mikor ivás közben helyesel egy gondolatomra. És visszakérdezett. „Elegendőek vagyunk hozzájuk?” Méregbe gurultam. Már hogy ne lennénk elegendőek! „Csak mert annyira kívánatosak!” És? Ha ezen múlik, hát én a földhöz csapom a kancsót, mert nekem ilyen áron nem kell!

Laci nyugtatgatni próbált, de én aznap este már sokat ittam mindenféle cefréből. Nekem többé nincs bor, amit ne kaphatnék meg! Ittam már eleget, és tudom, bármilyen szép a habja, bármilyen édes, a vége csak ugyanaz marad. Másnapos ébredés egyedül, mikor az ember percekig még azt sem tudja, hol van, és nem érez mást, minthogy a hazug szavakkal kacérkodó bor cserbenhagyta. Meggyötör, és még az emlékét is kihánytatja belőlünk. Úgy megy el, hogy megtagadja mindazt, amitől az este különleges volt. Nincs hát többé bor, ami rabul ejt! Csak akkor ámulok el tőle, ha én úgy akarom, de a szomjúságomnál fogva többé nem vezet egyik sem! Amilyen kívánatosak, olyanok vagyunk nekik mi is! Nézd csak!- mutattam az unikornisok felé. Ha azokéi akarnak lenni, akkor nem szőlőből valók. Az igazi szőlő szereti a napfény melegét, és ha néha eső könnycseppjei mosdatják is az arcát, tudja, hogy jó helyen van, valahol ott, ahol gyökeret ereszthet, és növekedhet kedvére, mert szilárd talajt talált. Ahol minden nap megöntözik, és megcirógatják a levelét. Ha ez nem elég, akkor elfelejtem, és gyökerestül tépem ki magamból- zártam le kegyetlenül a beszélgetést.

Laci egyet pislogott. „Sok marhaságot hordasz ám össze, ha részeg vagy”- békítgetett. – Tudom-, és máris mosolyogtam.

 –Egészségedre!- koccintottunk mélyen egymás szemébe nézve.

Borunkat azután csak óvatos kortyokban szopogattuk. Így a kancsó liternyi édessége sem verődött pofont osztó tajtékba. Szerelmes, lesütött pillájú nőként várta, hogy ajkainkkal felkeressük nedvességét, és pillanatnyi csókunktól úgy érezze, a legszerencsésebb kerek e világon, amiért méltónak gondoltuk rá, hogy foglalkozzunk vele. Mivel is hálálhattuk volna meg jobban szerénységét, ha nem a figyelemmel, amit még ebben a baráti egymásra találásban sem vontunk meg tőle. Csendes szeretetünk pedig a visszafogottság feszültségéből nem egyszer szenvedélybe csapott át. Minden korttyal magunkba zártuk, féltékenyen a külvilág tekintete, tolakodó szája elől. Lehunyt szemhéjakkal szürcsöltük intim illatát, és mikor férfibölcsességektől megkopott ajkainkat csókolta életkedvre, visszacsókoltuk őt. Hogy milyen íze volt a szőkének arról – bármennyire szeretném is-, nem számolhatok be. Lehunyt szemhéjú barátom arckifejezése azonban biztosított arról, hogy nem lehetett rossz választás. A vörös pedig! Aki kóstolta már, az tudja, a többinek pedig annyit mondhatok: sajnálhatjátok, ha lemaradtatok róla!

Lassanként az utolsó kortyok is elfogytak. Sebaj, vonogattuk a vállunkat. Ezt már senki sem rabolhatja el tőlünk. Mi ott voltunk és letettük a névjegyünket. Drágáim, az isten veletek! Most már bennünk vagytok!

Lacival egymásra néztünk. Kérjünk még? Hosszasan eltűnődtünk. Talán majd máskor. Mára ennyi is éppen elég. Kabátom után matattam, majd részeg Laci barátomat kormányoztam hazafelé.

2006. augusztus

Arról, hogy érdemes-e észrevennünk a szép nőket

1.

Laci egy nagy akaraterővel leküzdött munkanap után lustán lépdelt a buszmegálló felé. A hat órai kelés egész napra belopta magát ízületei közé. Izmai sajogtak, a perzselő júliusi napsütés pedig kiszívta minden életrevalóságát, még a gondolatait is. Jeges fürdőre vágyott, buta tévéműsorra, és egy ágyra, amin kedvére végignyújtózhat.

Még csak három hete tartott a napi kilenc órás műszak az építkezésen. Szakmai gyakorlatra ment, de amint belekezdett a munkába, inkább úgy tűnt, egyszerű munkásként tartanak igényt a szolgálataira. Izzadt, félmeztelenre vetkőzött férfiak között töltötte el a napját. Drótkerítés zárta el a külvilági élettől. Bánatosan irigykedve leste az embereket, akik odakint az utcán közlekedtek szabadon. Fel sem tételezte, hogy esetleg azok is szájuk íze ellen való kötelességek után futnak. Lacinak az első nyara volt, amit munkával kellett töltenie. És máris drótkerítés mögé zárják, kezébe kalapácsot nyomnak, és minimálbérrel hálálják meg a két hónapot, amit felajánl az életéből! Rabnak érezte magát, aki büntetését tölti. Egyvalami vigasztalta. Az ő büntetése legalább nem életfogytig tartó. És ha majd abba is belekezd, egészen biztosan másik börtönbe megy: egy légkondicionált irodaház mészárszékére.

Bandi bá volt a műszakvezetője. Laci jelenléti ívét, mint egy hús-vér blokkoló óra szignálta le munkakezdéskor és a nap végén. Bandi bá-val könnyű volt kijönni, feltéve, ha az ember nevetett a viccein. Robi nehezebb esetnek bizonyult. Annyi idős, mint Laci, azonban az iskolapad helyett napközben szerszámokat, esténként pedig az utcasarki becsületsüllyesztő padjait koptatta. Robi roma volt. Ezt nem a bőrszíne – fekete lett itt még a szőke férfi is-, hanem büszke megjegyzései árulták el.

Délután három órakor Laci fel-alá sétált az építkezésen. Nyakát égette a nap, árnyékot szokás szerint nem talált. Bandi bá és Robi a földből kiálló betoncölöpöket igazították egy légkalapáccsal. Laci hiába állt méterekre onnan, fülét bántotta a zaj, belégzéskor pedig por járta át a tüdejét. Robi kis szünetet tartott, homlokáról lesöpörte a verejtéket, majd megbökte Bandi bá-t.

– Nézd csak, öreg! Muffok!

Robi két-két mocskos ujját a szájába dugva füttyentett. Gyakorlott, éles fütty volt. Az egyik lány kicsi, mégis jól kivehető mosollyal hátra fordult, majd vissza a barátnőjéhez.

– Integess!- kiáltotta Robi.

A másik lány, akit jobban bosszantott a jelenet, egyből teljesítette Robi óhaját. Integetett, csak épp a középső ujjával.

– Magyar ribanc- motyogta Robi maga elé.

– Ej, hagyjad csak- vonta meg a vállát Bandi bá – Vár a munka.

De Robi nem csillapodott. Most már Laci is érdeklődve nézte a jelenetet.

– Mi van, már a cigányfiú nem is jó, mi? Pedig szopnád csak ezt a faszt, nem is cserélnéd le magyar faszra, szőke ribanc!

– Robi, ne, Robi! Eh, dolgozz inkább!- békítette Bandi bá.

A két férfi folytatta a munkát, de Laci addig nyugtatta tekintetét a lányokon, amíg csak be nem fordultak a sarkon.

Pedig nem is voltak annyira szépek! Mégis nők voltak, akik nem izzadnak egy építkezésen, akiknek semmiféle férfiassági próbatételt nem varr nyakukba az élet. Persze ők is dolgoznak valahol, nekik is lehetnek nehézségeik. A hostess munka túlfizetett kacér világát Laci mégsem érezte példaértékűnek, amint a betonkeverő sovány árnyékában egy periszkóp-formára gyűrődött cigarettából pöfékelte az utolsó slukkokat.

Mikor a nők eltűntek a szeme elől, Robit nézte. Robi szemlátomást megfeledkezett a kis közjátékról, ami az ő hibájából fajult el. Vagy csak nem törődött vele. Hiszen évek óta minden nap többször is megismétlődik, csak és kizárólag hasonló eredménnyel. Ki tudja, talán Robi lenne a leginkább megilletődve, ha egyszer egy nő valami kedveset, incselkedőt szólna vissza neki. Robiról régen lekopott már minden viszonzás reménye. Ez különös jogokat biztosított neki. Kedvére szabadon engedhette magát, vágyait, indulatait.

Robi és Bandi bá örökös férfiassági versenye ez. Kinek hány nővel akadt már dolga, és legfőképp, micsoda ocsmányságokat tennének meg, ha lehetőségük nyílna rá. Ezek a munkásemberek meglepő módon olyan fantáziáról tettek bizonyságot, amit még egy költő is megirigyelne.

Újabb nő tévedt az építkezés mellé. Vesztére Robi célkeresztjébe került.

– Hé kislány, kimostad a kádat?

Nem fordul hátra, nem fordul hátra, mégis hátra fordul.

– Azt, azt, a puncikádat! Kimostad, he?

A nő gyors léptekkel távolodott. Laci nem fordította tapintatosan más irányba a fejét. Naptól forró arcán végigcsorgott a verejték. A betonút széle remegni látszott a hőtől. A lány fehér halásznadrágja megfeszült a fenekén. Kívülálló, egész egyszerűen elérhetetlen Laci számára. Már távolodik, Laci ezért legalább képzeletben kiegészíti a képet. Elképzeli szemből a fehér halásznadrágot. Csak a lány ölét nézi. Olyan hosszan és olyan figyelmesen, amire normális esetben nem lenne sem lehetősége, sem bátorsága. Látja a duzzadt szeméremajkak kirajzolódó vonalát. Milyen más és csírájában mégis ugyanaz, mint mikor az ő heréje kerül nadrágszára két oldalára. A puncikádat! Laci hosszan nevetett. Robi először azt hitte, csak gúnyolódik, de végül a szemében rokoni érzést vett észre. Laci vállára csapott.

– Jól megkapta a ribanc, mi?

De Laci ekkor már visszafordult a munkájához, a földkupachoz, amit még egy tucatnyi férfival együtt kellett széthordania. Ezzel telt a műszak hátralevő része.

 


2.

Késik a busz, és gyűlnek a várakozó utasok. Laci pillantása kézfejére esik. Mocskosak a körmei, a marka vízhólyagos, és tenyerén a bőr: mintha valami gombás betegség bántaná. Kék pólója csatakos a verejtéktől. A nap feketére cserzette bőrét. Mosolyakor fehéren csillog a fogsora. A haja deresnek tűnik a portól, ami megülte az építkezésen.

Mikor megérkezik a busz, megszokásból maga elé engedi a nőket. Legalábbis az elsőt és a másodikat. Kedve támad felszállni már. De jön a harmadik is. Mivel Laci nem húzódik el az útjából, a nő bal könyöke a lapockájának csapódik. A nő rosszallással néz Lacira. Laci állja a tekintetét.

Nem talál ülőhelyet. Fásultan gondol az elkövetkezendő mintegy fél órára, amíg a tömött buszon utazik majd. Szíve a combjában, vádlijában dobol. Bár a lelkiismerete tiszta – az építkezésen nem állt zuhanyozó a rendelkezésére -, szégyelli magát ápolatlansága miatt.

Próbál diszkréten félrehúzódni, hogy ne zavarja a körülötte lévőket. De innen is, onnan is taszigálják. A lábára lépnek. Úgy kapaszkodnak, hogy karjuk, testük egyre Lacinak ütődik. Rövid idő múlva mindenkit ellenségének lát már. Mikor felszabadul egy ülőhely, már nem törődik azzal, hogy hány emberen kell átgázolnia. Leül a busz első részében, és amennyire tudja, kinyújtja a lábát. Igazi kívülállónak érzi magát. Hasonlít most Robihoz, aki sokat enged magának mások kárára, mert belül érzi, hogy azok soha sem tekintenék egyenrangúnak magukkal. Lacit a hasonló érzelmek figyelemre sarkallják, nem cselekvésre. Figyel, lesütött pillákkal, félrefordított fejjel, mégis éberen.

Előtte a két egymással szembefordított széken szerelmespár ül. A lány arcát Laci jól látja az ablak tükröződő felületén. A fiúnak csak a szokatlanul széles hátát és tarkóját, rövidre nyírt haját látja. A lány olyan kicsi hozzá képest, hogy a fiú akár a hóna alá is csaphatná. Hangosan berreg a busz, minden megállóhoz érve recsegni kezd a fejük fölé szerelt hangszóró. Az utasok beszélgetnek, külön-külön csendesen, de az egybemosódó hangok zajosan összegződnek.

A szerelmespár beszélgetni próbál. Mindketten kényelmesen hátradőlnek. Azután a fiú – Laci helyéről úgy tűnik, mintha udvarias gesztusból tenné,- előre hajol. A lány nem mozdul. Laci az ablakból látja, hogy fogják egymás kezét. Pózukban klasszikus helyzet elevenedik meg, az udvarló férfi esete hölgyével. Csakhogy a lány karja rövid. Ölében keresztezi a kezét, és csak egyik kézfejét nyújtja a fiú felé.

A következő megálló utascseréje miatt a fiú végül is hátradől. Kezéből kicsúszik a lány keze. Beszélgetésük félbe szakad. A lány nem dől előre. Mindketten kinéznek az ablakon. A következő megállóig hallgatnak így. Azután a lánynak eszébe jut valami. Most kissé előredől, szerelme rá figyel, és újból összekulcsolódnak a kezeik. A lány mondat közben, egy lassítást kihasználva hátradől. Ha a fiú nem akarja, hogy úgy tűnjön, nem érdekli, amit a szerelme mond, ismét előre kell, hogy hajoljon. A széles váll előre görnyed. Laci így a lány arcába, szemébe nézhet. Bravó!- mondja magában gunyorosan. Elfordul tőlük. A fiúra való tekintettel, tapintatosan, ahogy egy fogyatékosról kapjuk el a tekintetünket. Újabb néznivalót keres magának.

Ilyenkor nyár idején a korosztályok nem egyenlő mértékben képviseltetik magukat az utcán, vagy a tömegközlekedésben. Mintha kevesebben lennének az idősek, fogyadozóban a középkorúak, és a férfiak kontra nők aránya is megváltozna. A nyár a fiatal, csinos lányok évszaka. Lacit hamar megtanította erre a leckére az építkezés. Persze a férfiak és részesülnek ebből az ünnepből. Kíváncsi statiszta szemük fürkészheti a nőket, mint idegen országok piros lámpás negyedeinek a kirakatát. Már hogy ne tűnne úgy, hogy többen vannak, mikor két mellel vesznek részt a versenyben, ahol a férfiak csak takart, szerény mellkasukkal indulhatnak!

Mindenütt ott vannak. Párás dekoltázsuk még szépvonású arcukat is elhomályosítja. Gyenge karjuk Laci auráját karmolja. Kezük incselkedve markolja a kapaszkodót. Csípőjük, fenekük ívét nem torzítja téli kabát, csöppnyi lábujjuk is kikandikál a szandálból. A tél fekete, drapp színeit neon és műanyag váltja fel. Hátukon jól kivehető a hétvégi napozás bikini felsőjének lenyomata. Hajukba napszemüveg tűzve, az alól, vagy arcukra igazítva mögüle keresik az elvárt hatást. Végül lassan, a násztánc ritmusára vonulnak el. Laci megállapítja, hogy az állatvilágtól az ember odáig aljasult, hogy nőstényei viselik a tolldíszeket. Laci magát is annak érzi, mint aminek a körülötte lévő férfiakat látja: szürke tojónak.

Látja és dühíti, ahogy ösztöneinél fogva próbálják vezetni. Jellemtelen, gyenge ember lesz, ha belemegy a játékba. Ha pedig nem, akkor nézik majd más férfiak őhelyette a nőket. Laci elmosolyodik. Nézni vagy nem nézni, az itt a kérdés. Dönt.

Veszteni való híján felkeresi a nők tekintetét. A mélyükre akar hatolni, akármilyen nehéz dolga is akad. Napszemüveg, kontaktlencsék és hiú hályog, amin keresztül kell jutnia.

Lelke legmélyéig átérzi a feladatát. Ő egyedül képviseli a férfitársadalmat, ha egy nő szemébe néz. A gyenge férfiak nem mernek ránézni a szép nőkre. Laci bízik magában annyira, hogy tudja, sosem válna belőle Robihoz hasonló, kellemetlen alak.

Bátortalan lány kapaszkodik vele szemközt. Bizonytalan a viselkedését, ruházatát tekintve. Gyakorlatlan a sminkhasználat terén. Frizurájából többet is ki lehetne hozni. Úgy viseli a testét, mintha még nem tudta volna eldönteni teher-e, avagy lehetőség a számára. Laci biztatóan rámosolyog. A lány pislog kettőt. Laci az arcát nézi, semmi mást. Mélyen belé fúrja a tekintetét. Érzi, hogy a pillantásának súlya van, a lány szemének pedig mélysége. Nem tükröződik vissza, mint a fénysugár a víz felszínéről, hanem aláhull, mint egy kődarab. Laci önbizalomra akarja hangolni a lányt, hogy elkényeztetett vetélytársnőivel szemben ne érje soha többé sérelem. Mikor úgy érzi, végzett a feladatával, kicsúszik a nőből. Tekintete nyomot hagy a lány szemén. Időbe telik még, amíg a lány pupillája visszaszűkül eredeti méretére. Laci tekintete orvosságot csepegtetett belé.

Két üléssel odébb szép nő figyeli a nagyvilág tükröződő felületein saját magát. Laci pillantásra sem méltatja. Vagy mégis? Igen, Laci újra felé fordul. A lány unottan néz vissza rá, ajka körül fintorárnyalattal. Laci maga is meglepődik, mikor megszánja őt.

A bizonytalankodó lány még csupa-csupa lehetőség volt. Szelleme és teste, mint a mérleg két serpenyője, és Laci tekintete a súly, ami ide-oda billentgeti. Ezzel a nővel azonban a természet és a rövidke múltja – szeretői, szerelmei, a férfiak ostobasága- már végzett. Szép nőnek született, és elhitették vele, hogy szép. Micsoda megvetés övezi a szép nőt, amelyik nem használja ki kellőképp az adottságaiból fakadó lehetőségeit! Pechére az ő tehetsége a legmulandóbb tehetség a világon. Tehetsége van a szépséghez. Valószínűleg semmi máshoz nem ért.

Más mértékegységgel vizsgálgatják. Hátsó szándékoktól elvakult hódolói nem vetik szemére az ostobaságait. Ezért mindig igazolást nyer. A szép nők kevélysége a társadalom bűnténye.

De jó, hogy nem születtem szépnek!- fakad ki Laciból a hála. Érzi, hogy ápolatlan, tudja, hogy nem szép az arca, és nem szép a teste. De néha annak képzeli magát. Olyankor mindig akad valaki, aki hisz neki. Nincs szépsége, de tiszta a tekintete és őszinték a szavai. Nem csak egy bikinibe csomagolt, beárazott fogyasztási cikk.

Tekintete már kikerüli a nőkét. A szerény bizonytalankodókra nincs most energiája. Boldoguljanak, ahogy tudnak. Az önhittek pedig egyenesen untatják, lassú megvetéssel fordítja el róluk a fejét.

Testét átjárja a fizikai munka nyomán fakadt kellemes fáradtság és az elégedettség, amiért az lehet, aki. Örül, amiért keményen kell küzdenie, és nem kényeztette el, és nem bélyegezte meg a világ, amiben él. Hálás, amiért egy közepesen jóképű férfi, és nem egy csodaszép nő.

Lehunyja a szemét, és az estét tervezgeti, amit mindenkinél jobban megérdemel. Holnap szünnapja lesz, belevetheti hát magát az éjszakába. Otthon letusolja magáról az építkezést és a munkás szerepét. Nem számítanak majd a nők: közömbös marad irántuk. Csak a barátai, az éjszaka hangulata és a tivornya lehetősége izgatja. Elmosolyodik.

Nem lesi majd irigykedve, hogy másoknak beválik-e a számítása. A saját sikerességén sem görcsöl majd. Nem, nem vár az éjjeltől semmit, mert börtönéből szabadulva ő maga lesz az éjjel. Ki tudja, talán az ölébe hullhat minden, amire napközben vágyakozott.