1. rész: A „narancsos” stílus

A magyar rendszerváltás alkalmával egy kis csoport – mely személyi összetételében nem független a korabeli rendszerváltó pártoktól – becsületbeli ügyének tartotta a sajtószabadsággal és politikai demokráciával járó jogok maradéktalan felhasználását. Valódi megújulást akartak a közéletben és a közélet nyelvezetében egyaránt. „A magyar újságírás nyelve a ’80-as évek végére teljesen megmerevedett, unalmassá, élvezhetetlenné vált, azért, mert nem is az volt a feladata, hogy leírja a valóságot, hanem valami mást írjon helyette”[1]– nyilatkozta Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs jelenlegi főszerkesztője.

Az 1981-ben szamizdat kiadványként induló Beszélő által képviselt liberális radikalizmust a Magyar Narancs vitte és forradalmasította tovább. Még pedig azzal, hogy a tabutémák konszolidálása mellett az újságírás általánosan elfogadott nyelvezetét kérdőjelezte meg és formálta át. „Tehát a nyelvezet megváltozott ’89-ben és a Narancs volt az első, aki felfedezte az ebben rejlő lehetőségeket, lezajlott egy nyelvi forradalom az újságírásban. Azt szerintem senki nem vitatja, hogy a Narancs volt ennek az epicentrumában.”[2]

A Beszélő című lap tabudöntögető szellemiségét vitték tovább és a provokatív témaválasztást egy direkt, szándékoltan új modorban és nyelvezeten írták meg. Ennek későbbi jelentőségét talán még nem is sejtették a Magyar Narancs alapító munkatársai, mégis egyedülálló következményeket vont maga után. Sajtótörténeti szempontból a magyar publicisztika harmadik nagy korszaka született meg általa, és az irodalomban, legfőképp pedig a közéletben is kinyomozható hatásokat gyakorolt. 

Mindez még nem jelenti azt, hogy minden előzmény nélkül való lenne a Magyar Narancs szerzőinek stílusa. Az újdonság abban rejlik, hogy hatásaikat – magyar nyelvűt és nemzetközit egyaránt – összehangoltan, a politikai és társadalmi változásokra adott válaszként, annak minden kedvező körülményét felhasználva, saját szellemi ideológiáikat képviselve léptették fel. Az óvatoskodó, évtizedekig befolyásolt és szakmailag ellehetetlenített újságírást csak egy ilyen radikális reform tudta kilendíteni holtpontjáról. A demokráciához fűződő elvárások mellé tökéletes kísérőzene volt ez a hangvétel. Elsősorban a fiatalokra gyakorolt hatást, de a szabad szellemi alkotásban hívő idősebbek is szívesen sorakoztak fel a merész kezdeményezés mellé.

A Magyar Narancs megalapítása Vig Mónika – aki 1992-ben, huszonhat éves korában tragikus autóbalesetet szenvedett – nevéhez köthető. Vágvölgyi B. András Vigmoni című cikkében így emlékszik vissza a Magyar Narancs születésére: „… mielőtt ő a gangra ki, én meg a harmadikra föl, akkor kitalálta: kéne csinálni egy újságot. A Fidesz Hírek bedöglött, a mozgalom meg biztos adna pénzt egy jobban kiókumlált kiadványra – mondta ő. Legyen tabloid-formátum és amolyan anarchoid, vörös-fekete színvilágú a dolog, Angliában az ilyen jellegű radikális diáklapok marha jól bírnak kinézni – mondtam én.”[3] Mikor az alapítók összeszerveztek egy kvázi szerkesztőséget, kezdetben nem a hierarchikus berendezkedés és működésforma mellett adták le a voksukat. „Úgy döntött a csapat, hogy legyen ez egy bázisdemokratikus alapon szerveződő szerkesztőség, ne legyen főszerkesztő.”[4]

Mivel Vágvölgyi B. András cikke tulajdonképpen nekrológ ­– bár kerüli az erre a műfajra jellemző kliséket és pátoszt, valamint jóval közvetlenebb annál, ami már a címválasztásban is (Vigmoni) megmutatkozik – a lap megalakulásán túl Vágvölgyi a szerkesztőtársáról is ír. „Mozgalmi aktíva, lilaködös bölcsész, kékharisnya nyüzsgönc – mondták róla, pedig az igazság az, hogy forradalmi alkat volt egy forradalomtalan korban, mert azért forradalom még ’89-ben sem volt nálunk. Csak egy kis pezsgés.”[5] „Az ún. „narancsos stílusról” kezdeményezett teoretikus vitát, harcolt a lap „elmachosodása” ellen…”[6]

A Magyar Narancs első (próba)száma 1989. október 14-én jelent meg. Az újság címének kiválasztását maga Vig Mónika indokolja meg a Startjel helyett című írásában. „Egyszerűen olyan címet kerestünk, ami nincs elkopva. Kapásból kilőttük az olyan címjavaslatokat, mint >>Új Generáció<< vagy >>Új Nemzedék<<. Az újszerű hangzás mellett címünkkel ki szerettük volna kifejezni az általunk célul kitűzött kétfajta értéket is: a komolyságot és a radikalizmust (ez a cím utalás a közép-európai nemzetek abszurditására), másfelől a humort, az iróniát, a szatírát.”[7] A Magyar Narancs név a Papírtigris, (R)Evolúció, Domb elvetése után következett.

A nyolcvanas évek színtelen-szagtalan újságírói modorának megreformálása nemcsak a vegetáló sajtó újjáélesztésére irányult, hanem a demokratikus magyar közélet nyelvi, erkölcsi rendbetételét is célul tűzte maga elé. „A témák megközelítésében szókimondást és radikalizmust akartunk, s mindehhez csípős humort, szabadszájúságot. Meg bizonyos könnyedséget is. Nem pártpolitikai célokért, nem a hatalomért vívott harc eszközeként akartunk működni, hanem új színt, új stílust szeretnénk hozni a magyar közéletbe, s nemcsak a politikába, hanem a kultúrába is.”[8]

Az irónia alkalmazása leleplező újságírói modort hordozott magában. Az évtizedek alatt berögzült politikai beszédstílus, a diktatúra folyamatos nyomása következtében kialakult hallgató és „fegyelmezett” magatartás bizonyos tisztségeket és a társadalomra rátelepedő történelmi-politikai folyamatokat szent nimbusszal övezett. A Magyar Narancs nekifogott, hogy ezeket a társadalmi berögződéseket felülvizsgálja, kiforgassa és hozzáfogjon a hamis ideológiák és személyek trónfosztásához. Már a Magyar Narancs cikkeinek témaválásztása is ezt a célt szolgálta, de a politikai sárdobálás helyett egy felforgató nyelvet honosítottak meg és alkalmaztak céljaik érdekben. A politikai újságírásban szokatlan és emiatt illetlennek bélyegzett modor természetesen nemcsak a szimpatizánsokat találta meg, hanem nagyobb számban az értetlenkedőket és kritikusokat is. Vágvölgyi B. András a Magyar Narancs 1989/4. számában így válaszol az újságot ért támadásokra: „… nem győzöm hangsúlyozni az irónia fontosságát egy olyan patetikus politikai kultúrában, mint a miénk. A magyar előtagú jelzős szerkezetek és a népre hivatkozás sűrű alkalmazása már elengedhetetlen feltétele minden >>komoly<< beszédnek vagy írásnak. A politikát természetesen komoly dolognak tartom, amely jelen helyzetünkben a tragédia lehetőségét is tartogatja, de azért lássuk meg benne a kutyakomédiát és a bolhacirkuszt is, mert nem kevés az ilyen elem manapság. S ha valaki ezt meglátja, könnyen kiérdemelheti, hogy mocskolódónak, éretlennek vagy zsebredugott-kezűnek minősítsék.”[9]

A Magyar Narancs stílusa kialakulásának elemzésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy nem csak fiatal újságírók ténykedtek a hasábjain, hanem a célközönségük is elsősorban a fiatal, liberális értelmiségiek közül került ki. Egy adu ász hullt ezzel az érdekközösséggel az ölükbe. Ez a humoros (sokak szerint „humorkodó”), irónikus stílus jól megfért a pongyolás, trágárba hajló nyelvhasználattal. A fiatalok új szavakat honosítottak meg, vagy kezdtek új értelemmel felruházni. Emiatt a Magyar Narancs felbukkanása generációs váltásnak is betudható – az újságírói attitűd tekintetében mindenképp.

 A „narancsos” újságírás nem csupán beemelte az argót a politikai, közéleti sajtóba, de indokoltan és igényesen alkalmazta azt. Az argó felhasználása elsősorban a fiatalok körében népszerű jelenség. A radikális hangvétel nem mindig bírta el a körülményeskedő, finomkodó mondatokat, de sok esetben egyenesen megkívánta az argószerű megoldásokat. Az ilyen jellegű szövegek mégis sok esetben a téma bonyolultságának, összetettségének érzékeltetéséhez, komplex értelemszerkezeteinek feltárásához járultak hozzá. Tehát a „narancsos” argó nem az egyszerű és műveletlen emberekhez szólt. (Azokat a rendszerváltás után sokkal inkább a szocialista sablonokkal lehetett akár szélsőjobbos irányba terelgetni.) Néhány trágár kifejezéssel még nem lehet széles olvasóközönséget szervezni. A trágárság nem öncélú volt, hanem a fogalmi gondolkodás átstrukturalizálását szolgálta. A pesti ifjúság körében már a nyolcvanas évek politikai mozgolódásától kezdve ismert „nyelvjárás” volt ez; a rendszerváltáskori jassznyelv.

„A jassznyelv is, a diáknyelv is az azonos korúak, felfogásúak összetartozásának kifejezője, megjelenítője, részben pedig a titkolózás, a felnőttektől való elkülönülés, elhatárolódás eszköze”[10] – hangzik Bencédy József argó- és jassznyelv definíciója. És mi más is lehetett volna a rendszerváltáskori fiatal, radikális demokrata, liberális újságírók legfőbb célja, ha nem az elhatárolódás a felnőtt, úgy negyven éves diktatúra sajtónyelvezetétől? Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs jelenlegi főszerkesztője szerint: „Azóta már nagyon sokan próbálják ezt az írott nyelvvé változtatott utcai nyelvet, az ezzel járó könnyedséget, a szlenget, látszólagos kendőzetlen fogalmazást több-kevesebb sikerrel saját stílusukká tenni.”[11]

A rendszerváltással beköszöntő változások közül talán az országhatárok megnyílása érintette legközvetlenebbül a civil szférát és a kultúra minden ágazatát a kilencvenes években.

„Mert az is hülye, aki azt hiszi, hogy a rendszerváltás – már úgy igazian, tömegmértékben – a Kádár leváltásával, az erőmű elleni tüntetésekkel, vagy a Pozsgay ötvenhatos bejelentésével kezdődött. Egy frászt! Az első nagy lépés a „világútlevél” volt, a Gorenje-éhes hadak Bécsben.”[12] – írja Vágvölgyi B. András. De az újságírók munkásságában is kinyíltak bizonyos határok, és mind nagyobb mennyiségben implikálták a nyugati irodalmat és sajtónyelvet a magyar tradíciók közé.

Egyes magyar újságírói hagyományokat évtizedeken keresztül nem volt illendő ugyanis ápolgatni. A rendszerváltás sajtónyelve tehát – a mindennemű újításai mellett – előszeretettel nyúlt vissza ezekhez a hagyományokhoz is, például az irónia „felélesztésével”. „Eltelt tíz év, történések kezdődtek. Lettek dolgok, lett helye az iróniának, lett újgroteszk. Az irónikus hírlapírás magyar hagyomány is, sokáig nem volt jelen persze, mert abban a már emlegetett unalmas korban az újságok, még a bulvárlapok is, szürkén száradtak ropogósra, és ha jól megírt publicisztikára vágytunk, azt is csak szamizdatokban és emigráns lapokban kaphattuk meg.”[13] Az irónia mellett a hetvenes, nyolcvanas évek hol tiltott, hol elfogadott posztmodern irodalma is beszűrődik a sajtóba, elsősorban mint a kezdő, fiatal publicisták meghatározó olvasmányélményei. A posztmodern elsősorban az értelmiség körében népszerű „stílus”, így, ha széles körben a nagyközönség számára nem is ismert, a tollforgatók körében már megismert, elfogadott és nem utolsó sorban követendőnek tartott írásmodor volt. Az újságolvasók egy része csak a rendszerváltás utáni sajtóban találkozik vele először, talán megjelenése ezért is datálódik a köztudatban tíz-tizenöt évvel későbbre a valóságosnál.  

 A magyar irónikus hírlapírói és szépirodalmi posztmodern hagyományok ötvöződnek tehát a jassznyelv és az argó nyújtotta lehetőségekkel (mint a fiatalok mindenkori különállása), de a valódi újdonság a nyugat-európai, és legfőképpen amerikai minta beszivárgása.

Vágvölgyi B. András már idézett visszaemlékezése a Magyar Narancs megalakulására jól mutatja, hogy tisztában voltak a nyugat-európai radikális (diák)lapok szerkezetével, hangütésével, témavilágával. Nyilván a vasfüggöny felgördülte után nyílt lehetőség nagyobb tömegben a nyugat-európai sajtótermékekkel való ismerkedésre. A Magyar Narancs és vele a rendszerváltáskori magyar sajtó főzetének másik fontos eleme és előzménye pedig a több évtizedes hagyományú amerikai gonzó-újságírás. „…az egy amerikai dolog, a Tom Wolfe, a Hunter Thompson és mások találták ki a new journalism-ot a hatvanas években, ami olyan, mint minden, ami az írás: tudósítás, helyzetjelentés, önfényező kisipar, felelősségteljes magánmitológia, felelőtlen közeposz. Színes, érdekes, magazinba, tabloidba való, mára elfáradta magát kicsit, nem is időszerű, de hát nálunk minden később van.”[14] „Gonzo: – eredete ismeretlen – bizarr, féktelen, extravagáns stb. különösen az így jellemzett személyes újságírásra vonatkoztatva.”[15] „Ott tartottunk tehát, hogy gonzó zsurnalizmus. Ismételjük el: tehát ez a Thompson nevű faszi találta ki, hangvétele személyes, az újságíró része a sztorinak, sajátja a társadalomkritikai attitűd; rendszerint, és ez az egyik legfontosabb tulajdonsága: a gonzó-cikk hallucinogén szerek hatása alatt készül.”[16]

 

---