Bevégeztetett. Társunk, kollégánk, barátunk, a Kairói Okszidentalista Szakrepertórium (KOSz) kutatója, a neves filológus, a híres tudós, a középkor szerelmese, az európai és arab irodalom elismert szaktekintélye nincs többé. Hivatása teljesítése közben áldozta életét.
Azon az éjjelen, mikor az értékes meteorit-szilánkkal a Szaharába menekült, bin Dzsafar, a KOSz ármányos felügyelője hamarosan felfedezte szétdúlt irodáját, valamint azt, hogy, a szolgálati dromedár, a Kis Fekete Kő és kollégánk egyaránt eltűnt; gonosz mosolyra húzta száját, és tuareg bérgyilkosokat fogadott. Ők még az éjjel útnak indultak, nemzedékek alatt a könyörtelen homoktengerhez finomult ösztöneikkel szívósan követték, és utol is érték áldozatukat. Szegény társunk el-Kuhrein közelében ébredt rá, hogy nincs remény. Vize elfogyott, tevéjét kilőtték alóla, maga is megsebesült, a nyeregtáskából kimentett pergameneket hóna alá fogva, utolsó erejével egy kopt kolostor romjai közé sántikált, ahol ideig-óráig feltarthatta a fejvadászokat. Egyik kezével Mauser lőfegyverével tüzelt a fedezékét mind jobban megközelítő tuaregekre, míg másikkal modemmel ellátott note-bookján gépelt, hogy a műholdra küldhesse az utolsó és mindent összegző középkori dokumentumot. Amint végzett, a tölténytár is kiürült, a bérgyilkosok behatoltak, aztán csak a titokzatos sivatag felett hallgató végtelen, tiszta égbolt maradt.
Értünk halt meg. És mert ő pótolhatatlan, s mert a keserűség, a bánat és a feszült politikai helyzet egyaránt bénító hatású, nem is gondolhatunk arra, hogy helyét új munkatárssal töltsük be. Adózzunk most egy perc (60 sec.) néma csenddel emlékének! 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60.
Most pedig nézzük a hagyatékot! Csodálatos sirventés került a birtokunkba, mely egyszerre műalkotás, biográfiai igényű korfestés és kortárs recepció — igazi kritika. A kolofon szerint a szerző Peire d’Alvernha, XII. századi trubadúr; emellett szól a téma, valamint a vers minden formai-szerkezeti sajátossága is.
D’Alvernha egy másik, eddig legismertebb költeményében1 szintén trubadúrokról írt, strófánként egy-egy költőtársát szerepeltette, és bizony nem mondhatjuk sem elfogulatlannak, sem tisztelettudónak — nyilván szakmai féltékenység és rivalizálás befolyásolták őt –, ám most felfedezett darabunkban még messzebb megy, olyannyira, hogy a vers stílusa durvának, rosszhiszeműsége pedig occitán nyelvterületen szinte példátlannak mondható2.
A coblák szerveződése szintén d’Alvernhára vall; sajátságos módon szimmetrikus frons-cauda építkezéssel, amely eldönthetetlenné teszi, hogy valóban kéttömbűséggel állunk szemben, avagy csupán kezdetlegesen juxta pozícióba helyezett ternáris lábak tematikusan vezérelt kapcsolatával, melynek a rendhagyó, tehát a caudáét nem ismétlő tornada szerkezetéhez is köze lehet. A kéttömbűséget a diesis után eltérően folytatódó dallam igazolhatná3.
Mindezen egyezések mellett al-Muhadzser megemlítése némileg kétségessé teszi a sirventés eredetiségét, hiszen a működését 1170 körül befejező Peire d’Alvernha nem ismerhette őt. Ennek megfelelően el kell fogadnunk legalább a részleges hamisítás tényét: legjobb esetben is — tehát ha csak minimális beavatkozást valószínűsítünk –, nyilvánvaló, hogy az utolsó strófa első három sorát a trobart jól ismerő koraújkori szerző, a kétes orientalista kapcsolatairól elhíresült Deutero Pszeudo al-Muhadzser később írta át és toldotta be a költeménybe — emellett szól a kérdéses szakasz stílusidegensége, melyet Babits Mihály műfordítása hitelesen közvetít.
Mivel az anyag elektronikus úton érkezett hozzánk, és az eredeti lapok a tuareg haramiák kezén maradtak vagy elvesztek, semmilyen további vizsgálattal nem igazolhatjuk feltevéseinket.
(Adózzunk elismeréssel d’Alvernha figyelmes gender-érzékenységének, hiszen az egyetlen trobairitzről — női trubadúrról — szóló cobla az unisonans sorok kivételével nőrímes zárlatokkal üt el a többitől!)
Peire d’Alvernha: La doussa votz dels trobadors
Sok édes hangu trobador,
kiket dalom elősorol,
vidáman, illendően él,
s mert lelküket a szerelem
hevíti, mint ahogy nekem,
mindükben sok a szép erény.
A jó Guilhem de Peitieus
minden lovat4 farkára húz,
kivált a kancát, de ha mén,
szerintem azt is szereti;
csinálja, hogyha jó neki,
a herceg is lehet kretén.
A nemes Arnaut Daniel
kicsit furcsa nekem, mivel
nem értem, hogy miről beszél;
és hogyha ennyit kombinál5
ott is, ahova hálni jár,
dugás nélkül marad szegény.
Nagy trubadúr Bertran de Born,
ajkán a dal szép és vidor,
a csont, ha tör, és foly a vér,
s a gyilkolásban otthonos,
hiszen rendes politikus,
jó költő és hős hadvezér.
A comtessa Beatritz de Día
a verseket nem kézzel írja,
s nem tinta szárad ujjbegyén;
Uram! engedd inkább kivernem,
s a költőnőktől óvj meg engem!
csak költsön! addig sem kefél.
Az udvarban Peire Vidalt
arról ismerték, hogy kinyalt
(Imre királynak székhelyén —
— s nem utazott addig tovább)
minden magyar pinát; de hát
nem ír ő erről, mert szerény.
Végül itt van al-Muhadzser;
honnan szalajsztottak, haver?
na, mindegy, csak csöndben legyél,
és a többi tintanyaló,
mert itt csak egy költő a jó:
Peire d’Alvernha, szóval én.
Kisérje nótám dudaszó,
s aki szopja, legyen serény!
1. Cantarai d’aquestz trobadors; in.:”Vágyba felöltözve ruhátlan; Balassi, Bp. 1996, 56. (ford.: Képes J.)
2. Azért néhány példát ismerünk. Lásd: Udvariatlan szerelem, Prae.hu Bp. 2006, (különféle oldalszámok — mondjuk elejétől a végéig).
3. Afrons-cauda kapcsolat és a dallam viszonyának problémájához lásd: Szigeti Csaba: Magyar versszak; Balassi, Bp. 2005, 43.
4. Gulihem de Peitieus híres versének (Companho, farai un vers qu’er covinen) feltehetően szándékos félreértése. A herceg tüzes barátnőit jelentő szilaj kancák metaforáját d’Alvernha rosszmájúan elferdíti.
5. Gonoszkodó utalás a trobar clusra, Daniel homályosságára és találmányára, a permutációs elven szerveződő sestinára.
Váratlan ám sorsszerű egybeesésként nem sokkal a Jakub al-Muhadzser létét és működését feltáró iratok előkerülése után egy újabb felfedezésről szereztünk tudomást. A Kairói Okcidentalista Szakrepertórium (KOSz) egy eldugott és mindezidáig zárolt részlegében különleges elnöki engedéllyel kutató munkatársunk egy feltehetően Bertran de Born trubadúrtól származó, eddig ismeretlen költeményre bukkant. Európai énekeskönyvekben nem szerepel, viszont a versforma, amely a híres Be-m platz lo gais temps de pascor (Kedves nekem húsvét időn — avagy a háború dicsérete) versformájával egyezik*, továbbá az ortográfia és a kolofon Bertran de Born szerzősége mellett szólnak.
A pergamen radiokarbonos vizsgálatának és a tinta vegyi analízisének eredménye még nem érkezett meg a laborból, ám filológiai támpontokból kiindulva a hamisítás lehetőségét máris kizárhatjuk: ugyanis a folio recto alján, a főszövegtől elütő, sokkal halványabb tintával írt, és az occitán szöveget palimpszeszt-szerűen részben lefedő arab nyelvű mutakáribot** olvashatunk (ezt mellékelem). A fordításnak és a kézirásnak al-Muhadzser egyéb munkáival való összevetése után nyilvánvaló, hogy a mutakáribot a döbbent al-Muhadzser jegyezte fel, miután Born versére rálelt egy Mauriac közelében levő kolostorban — vélhetőleg ugyanott, ahol több, mint fél évszázaddal korábban a trubadúr meghalt.
Az összezavarodott Jakub al-Muhadzser szégyenében feltehetően rögtön menekülni akart, képtelen volt lemásolni a szörnyű cansót, tehát ura szeretete vitte rá, hogy hogy ellopja, és titokban útra keljen.
Újdonság, hogy a mutakárib tanúsága szerint Jakub megtért az iszlám hitbe. Rettenete azonban enélkül is érhető: Bertran de Born verse bűzlik az átkozott kathar heterodoxiától (lásd 3-4. cobla).
A két szöveget Weöres Sándor fordításában adom közre. Béke veletek!
Las coblas alternas de Bertran de Born facha en l’an M CC I en XX III iorn de febrier
Eu dic vos companho baróns…
Elmondom nektek, jó urak,
hogy kedves nékem sok dolog;
s hogy derék ember hogy mulat,
most arról is beszámolok.
Papiols, te kurvafattya!
hitvány joglar és gyorsfutár,
írd le, mert e dalomra vár
Biatriz, a drága dompna,
kit dicsérni kevés a száj,
ki szép, nemes, ifjú s vidám.
Szeretem Aquitaniát
— királynénk jó Eleanor –,
és úgy szövöm az intrikát,
ahogy coblát fűz össze sor.
A váram Altaforte,
és nemcsak megvédelmezem,
a szomszédé is kell nekem;
s míg huzakodnak érte
mások, én birtokba veszem;
a diplomácia ilyen.
És kedvelem a dalokat;
ha oly heves tűzzel lobog
a szerelem, hogy a lovag
a dúlásra is lel okot.
Mert ha a Vágy iratja
a dalt, akkor mindegy talán,
hogy béke van-e vagy viszály:
ki erre vág, ki arra,
de végül Egy helyre talál
a szerelem és a halál.
A háború a forditott virág:
magasztos, drága és komor;
miként a Senhalon pinát
sosem keres a trobador.
De szomszédomra törve,
‘mint nőt, markol nehéz kezem:
a kastélyát körülveszem;
tavasz rohan a földre,
a kopjákon zászló legyen,
s a faltörő kos nem pihen.
A tört kapun csatalovak
előtt gyűlik a sok halott,
s ha reccsen egy tollas sisak,
a kardom nedvesen forog.
S mikor a várnak odva
kinyíl a fegyverem nyomán,
csak egyre jár a buzogány,
és a védő sikoltva
hull a toronyból mindahány,
mert ledöföm, ki ellenáll.
Kerüljön bármi sokba,
s legyen a préda bár sovány,
de nincs szebb a háborunál.
———————————————–
Jakub al-Muhadzser: Faún-lun mafú látu…
Dicső an-Naszír, én, a szolgád, Jakub,
a boldogtalan, kit megint hív az út,
tudom, hogy pokolfény, mit innen viszek,
de tán majd e méreg segíthet neked.
(Jaj, Alláh! az összes gyaur szörnyeteg.)
* A coblák szerkezete és rímrendszere valóban egyezik, ám a Be-m platz lo gais temps de pascor timbre-játéka tiszta unisonans, míg a KOSz-ban talált vers annak egy alesete: coblas alternas
** Epigrammára emlékeztető, perzsa eredetű, szigorú időmérték szerinti versforma
A KOSz-ban dolgozó, veszélyekkel és intrikákkal dacoló munkatársunk irodalomtörténeti jelentőségű felfedezést tett. Rátalált Arnaut Daniel egy olyan, eddig ismeretlen versére, amely hozzájárul a danieli formakultusz alakulás-történetének feltárásához.
Az első cobla (így az incipit is) megegyezik Arnaut Daniel egy híres és már magyarul is olvasható művének kezdetével*, ám a továbbiakban a tartalmi eltéréseken túl olyan, a szerkezetet is érintő finom mozgásokat tapasztalunk, melyek arra utalnak, hogy innen már csak két lépés, hogy megszülessen minden versek fenséges és titokzatos királynője, a szesztina. Az egyik ilyen, még hiányzó lépés a motz refran**, a másik pedig a rímpermutáció, azonban a coblas estrampidas speciális eseteként megvalósuló coblas dissolutas itt már egy helyen, az utolsó pozícióban, a refrén által részleges motz refrannal él. Ez az eddig ismeretlen, átmeneti konfiguráció hiányzó láncszem a trobareszk formák történetében. Hála al-Muhadzsernek!
Az ő tevékenysége lehet a magyarázat az egy példányban létező canso eddigi rejtőzködésére: Périgord-i tartózkodása során ő vette magához, hogy más művekkel együtt urához Kairóba szállítsa.
Az avatott megfigelőnek külön örömet okoz a fin amors csak itt felbukkanó szimbolikája, mely üdítően töri meg az udvari költészetben sajnos oly gyakori ízléstelen katonai-stratégiai-harcászati képrendszer burjánzását (gondoljunk csak az elvetemült Bertran de Born munkásságára!), hiszen itt győz a míves Daniel konstruktív és békés asztalos-szakipari paradigmája.
Élvezzük a timbre coblák között átívelő szubtilis eleganciáját a messze a bujaság gyanúja felett álló Pilinszky János fordításában!
Arnaut Daniel: En cest sonet coind’e leri
E dalban, mely könnyed s vidám,
szavakkal fúrok, faragok,
melyek, ha látták ráspolyom,
máris szépek, szeplőtlenek,
mert Ámor csiszol s fényesít
az éneken; így dolgozunk,
hogy Hölgyemhez méltó legyen.
De más szerszámom is van ám,
melyekről beszámolhatok,
és e szerszámok, mondhatom,
szintén nem népszerűtlenek;
ügyes, kiváló mindengyik,
és rendkivül kifinomult,
hogy Hölgyemhez méltó legyen.
Mert minden asszony és leány
tekintete szépen ragyog,
ha gondosan polírozom;
s végül ők is segítenek,
és szívesen előveszik
ápolni munkadarabunk,
hogy Hölgyemhez méltó legyen.
Van tíz ujjam, és mindahány
ha kell, csak aprókat mozog
érzékenyen, de rányomom,
ha az idő elérkezett,
és az mindig elérkezik,
ha szakszerűek úgy vagyunk,
hogy Hölgyemhez méltó legyen.
Szobáiban, ha megkinál,
amit csak megkivánhatok,
az ajkaimmal elkapom;
de nyelvemé a főszerep,
ha úgy rezegtetem hegyit
— akárcsak, ha mézet nyalunk –,
hogy Hölgyemhez méltó legyen.
Továbbá mindig kézre áll
— óvatosan megfoghatod —
a két kövér, fényes golyóm;
ki vélük játszani szeret,
játsszon velük, ha jól esik.
Tudom, ez eddig bonyolult
(hogy Hölgyemhez méltó legyen),
de elárulhatom, hogy itt
elég egy egyszerű durung,
hogy Hölgyemhez méltó legyen.
* En cest sonet coind’e leri (ford.: Ladányi T. Cs.) in: A tavaszidő édessége; (összeáll.: Bánki É., szerk.: Ladányi T. Cs.) Kairosz 2004. Bp. 86.
** Vö.: Rimbaut D’Aurenga: Ar resplan la flors enversa
Nevének elhallgatását kérő, a KOSz-ban dolgozó munkatársunk ezúttal apró, ám annál érdekesebb dokumentumra talált. Miközben bin Dzsafar, a KOSz-t felügyelő fundamentalista hivatalnok a különleges elnöki engedély joghézagait kihasználva minden eszközzel akadályozta munkáját, ő kétfrontos harcot vívva, a kormányhoz fűződő kapcsolatait kihasználva szerezte meg a belépési passzust a gyűjtemény egy eddig zárolt részlegébe, majd egészségét kockáztatva, pokhálón és egérszaron áttörve vizsgálta végig a régi iratokat. Unalmas gót varázsformulákon, érdektelen luzitán átok-katalógusokon és egy pécsi oszmán defteren kívül semmit nem talált. Végül egy polc alatt vette észre azt a tépett lapocskát, melyen a mellékelt szövegg állt.
A latin betűs vers szerzőjeként Ventadorn trubadúrt tüntették fel, ám minden amellett szól, hogy a coblányi terjedelmű költeményt az occitánul is tudó al-Muhadzser hamisította — feltehetően már hazaérkezése után. (Talán az Európában gyűjtött anyag nem tűnt elegendőnek An-Nászir gyógyításához.)
Az eredetiség ellen három érv szól:
1. Az írás nem pergamenenre, hanem a Nílus mentén növő papíruszból préselt lapra került
2. Az incipit ugyan megegyezik Ventadorn egy hosszabb költeményének kezdősorával, ám másolási hiba következtében a VEI (látok) szó helyett itt VEIT (hímtag) szerepel
3. Astílus és a coblát záró couplet-szerű függelék nem Ventadornra vall
Bernart de Ventadorn: Quan veit la lauzeta mover
Meglestem én egy madarat,
amint titkon sütkérezett,
hasán tócsába gyűlt a nap;
némely madár ilyet szeret.
Viszont ettől bennem kemény
és irigy hajlam tör elő;
a hús övé, a nyíl enyém:
s a fülemüle alfelébe lő
(nem is nézem meg, hogy hova,
csak meglegyen a bestia).
Hű Barátaim!
Nem is tudom, hogy örüljek-e vagy szomorkodjak legújabb leletünk láttán. Hiszen az eleinte oly szimpatikusnak tűnő Jakubról lassan kiderül, hogy úgy vonult végig a 14. századi Nyugat-Európán, mint valami pusztító keleti járvány: Ladányi Csilla kutatásai előbb egy szűz meggyalázásának a rekvizítumát tárták fel, most pedig egy még visszataszítóbb dokumentum került elő a KOSz-ból (Kairói Occidentalista Szakrepertórium).
Hűséges kairói munkatársunk tovább nyomozott a nyugati kéziratokat tároló nagy, elhanyagolt levél- és kézirattárban, miközben a fundamentalista főigazgató, bin Dzsafar, továbbra is minden eszközzel gátolja, ám ahogy ez lenni szokott, éppen a gonosz szándék segíti győzelemre protagonistáinkat. A fondorlatos bin Dzsafar ezúttal úgy tett, mintha tudomása szerint a KOSz-t aznap már elhagyták volna a kutatók, és a gondnokkal éjjelre bezáratta az ajtókat. Bentrekedt kollégánk élt az alkalommal, és fejlámpája halványuló fénye mellett éjszaka is folytatta a keresgélést, ám mivel a szükség mind jobban szorította, hajnal tájban a poros terem sarkában egy szeméthalomra pisilt. A rongy-, papírusz- és szakadt pergamenhalom tetején ekkor megpillantott egy lapot, melyen a nedvesség és feltehetően a savas kémhatás miatt arab írásjelek tűntek fel.
Olvasva nyilvánvalóvá vált, hogy vállalkozásunknak köze van a lelethez, ezért azt most Illyés Gyula fordításában közreadom.
A grafológiai és stilisztikai vizsgálat szerint a verset Jakub al-Muhadzser írta, aki nyilvánvalóan ismerte kortársa, Estevan de Guarda munkásságát, feltehetőleg személyesen is találkoztak, és most már az is valószínű, hogy az ibér költő ismeretségi körében is otthonosan mozgott.
A Muhadzser-párti filológia felvetette a hamisítás lehetőségét is; eszerint maga Estevan de Guarda lenne a szerző, aki azért foglalta volna saját nevét rosszalló kontextusban a költeménybe, hogy ezzel tompítsa korábbi pederaszta versei élét, és hogy al-Muhadzserre terelje a figyelmet, s mohamedánellnes hangulatkeltésre használja fel az alkalmat, ám nem tudunk róla, hogy Guarda írt volna arabul (a vers eredetije arab), továbbá tudjuk, hogy al-Muhadzser kitűnő imitátor és stiliszta volt, tehát nem okozott neki gondot a Guardára és a galegókra jellmző strófa- és versszerkezet követése. Tehát a szerzőség nem kétséges.
Jakub al-Muhadzser: صحيفة يومية عربية تصدر في لندن
Alláh és a legmagasabb egek!
Mit irkál ez az Estevan de Guarda?!
s művel e keresztény, ebhitü banda?!
Röfög és disznóólba’ hempereg,
keresztjükön az istenük fia,
a házukban meg rút szodómia,
s a préda egy igazhitű gyerek!
A szem kisül, a jóerkölcs pirul;
asszon el a próféta rózsakertje,
apadjon el benne minden medence,
ha ilyet tesz veletek a gyaur;
süljön minden galego a Gyehenna
tüzén, és hétszer dördüljön a Menny, ha
keresztény igazhitűt seggbekúr!
De mert fontos a szolidaritás*
— az öröm kísérjen, jó Ali mester –,
a gyaur Álvar Rodrigezt keresd fel,
és mondd meg, hogy a vágyam semmi más,
adja kölcsön a szolgáját; csak ennyi.
Mert én is szeretnék vele tekerni:
muzulmánoknak is jár a baszás.
*Amennyiben a “szolidaritás” bármelyikőtök számára tarthatatlannak tűnne a középkori és ráadásul arab nyelvi környezetben, javaslom, bíráljuk felül Illyés Gyula megoldását, és helyette az “összetartozás”-t használjuk!