Címke: mese

Bejegyzések

Csáth Géza és a Hókirálynő

Mesék a századelőn

 

H. Ch. Andersen meséskönyvei ott sorakoztak a századelő polgárcsaládjainak könyvespolcán, akár csak Ludwig Bechstein, a Grimm testvérek és az Ezeregyéjszaka meséi. A századelő magyar írói közül sokan hallhattak, olvashattak gyermekként Andersen-meséket, a mesék lírai hangulata és meseszövése helyenként tetten is érhető műveikben – motívumai és jellegzetes alakjai azonban szinte soha. 1 Mire a tehetséges gyermekek íróvá értek, messze kerültek az Andersen-mesék konkrétumaitól. Az emlékekben szívesen elmerülő Kosztolányi és Karinthy is megidézik gyermekkoruk kedvencét, ám távolról visszanézve, nosztalgiázva. 2Csáth Géza a nemzedék egyetlen írója, akinek művészete szorosan összefonódik Andersenével – talán azért is, mert a fiatal írónak még nem volt ideje kinőni Andersen bűvöletéből. 3

 

A vörös Eszti című Csáth-novelláben „Andersen bácsi” személyesen is megjelenik, és megszólítja a történet főhősét. A novellában Csáth azokat az Andersen-meséket is tételesen felsorolja, amelyeket a főhős legjobban szeretett. Ezek – a novellában használatos címekkel – Az anya története, a Hókirálynő, A piros cipők, A rettenthetetlen ólomkatona és a Bodza anyóka. Csáth csonkán maradt regényének első fejezetében, a hagyatékából előkerült Első fejezetben a Pestre érkező orvostanhallgató is polcára teszi – kedvencei közé – Andersen könyvét. 4 Publicisztikájában is megemlékezik Andersenről. Friss könyvekről (1906) szóló szemléjében Gárdonyi Géza A hét katicabogár című kötetével kapcsolatban említi. Kedvencei, a „varázsfiókos szerzők” közé sorolja Csehov, Emerson, Gárdonyi, Bródy és Arany mellé. 5

 

Csáth Géza maga is írt meséket, de művei közül nem ezek állnak Andersen meséivel a legszorosabb rokonságban. Csáth meséi a századelői mesekultusz részei. Századelői értelemben minden mesének számít, „ami nem volt tradicionális, nem volt anekdotikus, ami szemben állt és szembeszállt az »élet prózájával.«” 6 A mese legfontosabb elemének a jelképet tartották, a kor műmeséiben nem a fabula volt a fontos, hanem az atmoszféra. A mese iránti rajongás a mesélés kultuszát is jelentette: a kor meséiben rendre megjelent egy szereplő, és elmondott egy történetet az életéből.

 

Csáth novelláinak közel egyhatoda századelői értelemben vett mese, azonban ezek a mesék novellisztikájának leggyengébb részéhez tartoznak, és szinte kivétel nélkül legkorábbi írói korszakának termékei. Első novelláskötetét még megterhelik ezek az írások, a másodikban egyetlen mese sincs, a harmadikban egyetlenegy található, az utolsó kettőben egy sem. A mesék nagyobbik része a köteteken kívülre szorult, csupán lapokban, folyóiratokban jelent meg. Gyakori, hogy Csáth a második közléskor a „mese” szó címben való szerepeltetését is megszünteti. Így lesz a Mese a lányokról (1905) – Történet a három leányokról (1908), a Mese az estéről (1907) – Este (1908). 7 A meseszerűség fokozatosan eltűnik Csáth művészetéből, ahogy egyre több konkrétummal – névvel, helyszínnel stb. – dolgozik. Ugyanakkor az egyik Andersen-mesének, A Hókirálynőnek a motívumai folyamatosan jelen vannak Csáth novelláiban.

 

Andersen meséi különböznek a 19. század egyéb meséitől. Nem olyan vaskosak és nyersek, mint a Grimm-mesék, nem olyan kalandosak, mint az Ezeregyéjszaka történetei, és az a finomkodó líraiság is hiányzik belőlük, amely Oscar Wilde történeteit jellemezi. Előfordulnak benne csodás alakok – sellő, tündér, boszorkány –, de gyakoribb, hogy hétköznapi személyek – gyufaáruslány, katona – vagy pedig érző tárgyak, antropomorfizált állatok válnak főszereplővé. Andersen korának díszletei között kereste a meseszerűséget, a hétköznapok között találta meg a csodát.

 

Csáth A vörös Eszti című novellában nemcsak Andersen-mesék címeit sorolja fel, hanem azt is elmondja, hogy novellája főhőse hatéves korában kapott az apjától egy Andersen-kötetet, amely aztán legkedvesebb könyve lett. 8 Ennek a képeskönyvnek nem egyetlen modellje volt. Az 1908-ig megjelent Andersen-kötetetek között egyben sincs meg együtt valamennyi mese, illetőleg ha a mesék egy híján megegyeznek A vörös Esztiben felsoroltakkal, akkor a címek mások. Hevesi Sándor fordítása óta A rendíthetetlen ólomkatona címen ismert mesét a századelő fordítói közül egyetlen ember fordította úgy, ahogy azt Csáth A vörös Esztiben említi: Mikes Lajos. Kétségtelenül övé a századvég legjobb Andersen-fordítása. 9 Könyvében megtalálható ugyan az öt meséből négy, mégpedig a megfelelő címekkel, ám a számunkra legfontosabb, A Hókirálynő nem. Csáth tehát nem egyetlen meséskönyvre emlékszik vissza, hanem saját maga alkot egy kötetet azokból az Andersen-mesékből, amelyeket A vörös Eszti című novellában szerepeltetni akar. Mindössze három olyan Andersen-fordítás létezik, amelyet Csáth gyermekkorában ismerhetett. Ha a továbbiakban hivatkozom valamely Andersen-mesére, az ebben a három könyvben megtalálható. 10

Lábjegyzet:

  1. Andersen meséinek hatását a magyar irodalomra eddig kevesen vizsgálták. Máig úttörő jelentőségű Trencsényi Waldapfel Imre 1966-os Hans Christian Andersen in Ungarn című munkája, amelyben a szerző kompozícióbeli hasonlóságokat és szövegegyezéseket mutat ki Andersen meséi és Madách Imre Az ember tragédiája című műve között. A századvég írói közül leginkább Szini Gyula novelláinak /Trilibi, Bábsütő, Rózsaszínű hó/ sajátos, kicsit szomorkás hangulatú mesevilágán ismerhető fel Andersen hatása. (Tóth Árpád 1914-ben a Nyugatban megjelent írása  /Die gelbe Kalesche/ említi is Andersen nevét a Bábsütő című történettel kapcsolatban. A novella főhőse, akinek szerelmi csalódása miatt meghasad a szíve, valóban anderseni hős, hasonló az állhatatos ólomkatonához – ugyanakkor a meghasadt szív motívuma Oscar Wilde-nek a boldog hercegről szóló meséjét idézi.) Krúdy novellavilága is őriz valamit az Andersen-mesék melankolikus, biedermeier hangulatából, Téli út című novellájában el is hangzik Andersen neve. ↩
  2. Kosztolányi Dezső fent említett versében vall gyermekkora Andersen-élményéről, Karinthy Frigyes Kosztolányi Elzára emlékezve írja Mindszenti litánia című versében: „Ahogy te meséltél nekem, titokzatosan suttogva / Mikor kisgyerek voltam, Andersent és másokat / Amitől művész lettem magam is”. ↩
  3.   Andersen hatásáról Csáthra először Bóka László ír, a legrészletesebben pedig Pomogáts Béla. A két legjelentősebb Csáth-kutató, Dér Zoltán és Szajbély Mihály nem tesznek fontos észrevételeket az Andersen-hatással kapcsolatban. Bóka észreveszi, hogy Csáthra jellemző a tőmondatok és többszörösen mellérendelő mondatok használata, illetőleg az élőbeszéd dinamikája. Ezzel kapcsolatban említi meg Andersen nevét, akinek meséi felolvasásra voltak szánva. Kiemeli A vörös Eszti autobiografikus értékeit, és megemlíti műveik stílusbeli hasonlóságait. (BÓKA László, Csáth Géza novellái (Bölcsészetdoktori disszertáció), Bp., 1937.) Pomogáts Béla A vörös Eszti című novella szerkezeti elemeit vizsgálja, legalábbis a tanulmány alcíme szerint. Valójában leginkább a századelő szecessziós, a „gyermekkor tündéri világának” újrateremtésével próbálkozó novelláknak sémáját húzza rá A vörös Esztire. Nem tartom indokoltnak, hogy Pomogáts az elbeszéléssel kapcsolatban folytonosan a „messze tűnt gyerekkor” élményét hangsúlyozza, hiszen a novella félreérthetetlenül a gyermekkor lezárásáról szól. Pomogáts legnagyobb érdeme az, hogy észreveszi: a történetben elhangzó mesecímek olyan meséket takarnak, amelyek szoros motivikus összefüggésben vannak magával a történettel. ↩
  4. CSÁTH Géza, Mesék, amelyek rosszul végződnek, szerk. és kiad. SZAJBÉLY Mihály, Bp., 1994, 547-553. ↩
  5. CSÁTH Géza, Rejtelmek labirintusában, szerk. és kiad. SZAJBÉLY Mihály, Bp., 1995, 98-101. ↩
  6. ALEXA Károly, Világkép és novellaforma a XIX-XX. század fordulóján, Új Írás, 1987, III, 82-88. ↩
  7. CSÁTH Géza, Mesék, amelyek rosszul végződnek, szerk. és kiad. SZAJBÉLY Mihály, Bp., 1994, 559-565. ↩
  8. Csáth a rokonainak és a feleségének írt leveleit is „Józsi” néven írja alá, a Józsika című novella, melyet volt dadájának ajánlott, szintén életrajzi indíttatású. ↩
  9. ANDERSEN Összes meséi, Bp., 1904, ford. Mikes Lajos ↩
  10. ANDERSEN Meséi, ford. GYŐRI Ilona (ARNDT Pál átdolgozása), Bp., 1890. ANDERSEN Meséi, ford. ismeretlen (OSZK-ban sérült példány), Bp., Lampel-kiadvány, 1890. ANDERSEN Válogatott meséi, ford. MÓKA bácsi (HALÁSZ Ignác), Bp., 1894. Természetesen elképzelhető, hogy az OSZK-ban nem található meg minden magyar Andersen-kiadás, és az sem zárható ki, hogy Csáth a fenti háromból egyik könyvet sem ismerte. Tanulmányom végkövetkeztetése szempontjából azonban ennek nincs jelentősége: motivikus összefüggések értékéből és fontosságából nem von le az sem, ha a közvetlen hatás kizárható. ↩
Oldalak: 1 2 3 4 5
Bejegyzések

A varázsajtón túl

Boriék családja nyaralni indult. Roppant izgalmasan kezdődött a kirándulás! Hajnalban kellett kelni és Met Rózni egy hatalmas üvegházig, ahol a mozdonyok aludtak. Vagyis mire odaértek, már kezdtek ébredezni a nagy pöfögő-döcögő vonatok és hatalmasakat füttyentettek. Seprencs szerint ezzel fejezték ki az indulás miatti izgalmukat. Hát, Bori is igazán izgatott volt már. Mikor apu megvette a jegyeket, megkeresték az ő járgányukat és elfoglalták a helyeiket. A vonat kicsit még kérette magát, aztán lassan nekivágott a síneknek. Anyu és apu egymás mellet ültek, velük szemben Bori és Seprencs. Az ő lábuk nem ért le, de ezt nem is igazán bánták. Bori a lábát lógázta és érdeklődve pislogott kitágult szemeivel, Seprencs pedig addig-addig nyújtózkodott, míg fel nem érte az ablakot, hogy kikukucskálhasson.

­­– Mikor érünk oda? – kérdezte Bori, miután kiértek a városból. Úgy érezte, éppen eleget ült egy helyben.

– Még sokára. Menj, nézelődj kicsit a vonaton, mi majd innen figyelünk!

– Hát jó – egyezett bele a kislány és Seprenccsel elindultak feltérképezni a terepet.

Az önzáródó kapu gyerekzárasnak látszott, hiszen mindig valahogy furcsán nyílódott és záródott a felnőttek előtt és mögött. Egy lámpa kezdett el világítani fölötte, akárhányszor csak kiment raja valaki és ott magára zárt egy másik ajtót.

– Biztosan valami nagyon nagy kincset őriznek ott!

– Gondold? – suttogta Seprencs.

– Persze, különben miért lenne gyerekzáras?

– A másik ajtó mögött lehet, amit olyan gondosan becsuknak maguk mögött – okoskodott a kobold. – A felnőttek váltják egymást, biztosan ők őrzik azt a valamit.

– Mi lehet ott? – kíváncsiskodott Bori.

– Gyere, lessük meg! – csillant fel huncutul Seprencs szeme. Így rögtön izgalmasabbnak tűnt az út. – Amikor kijön a következő őrző, kislisszolunk az önzáródó varázskapun és megelőzzük a következő őrszemet!

Bori kicsit megszeppenten nézett Seprencsre. Eszébe jutott, hogy talán nem is kellene nekik odamenni. Vajon anyu és apu mit fognak szólni, ha ő csak úgy kislisszol? De nem hátrálhat meg, elvégre a kobold azt hiszi, hogy ő a legbátrabb ovis a Süni csoportban!

– A varázskapu mellett el tudunk bújni, és ha nyílik, akkor aztán szedd a lábad, mert nem tudom, meddig marad nyitva!

Bori csak bólintani tudott, mert az izgalomtól már teljesen kiszáradt a torka. Több kakaót kellett volna reggelire innom, morfondírozott magában.

A következő kitárulkozáskor megfogták egymás kezét és halált megvető bátorsággal kezdtek el rohanni az önzáródó varázskapu felé. Bori még a szemét is becsukta, miközben átszaladtak az ajtórésen. Mikor legközelebb ki merte nyitni, már a varázskapun túl voltak és Seprencs ugrabugrált körülötte vidáman.

– Sikerült! Sikerült! – Bori megkönnyebbülten sóhajtott fel és óvatosan visszakukucskált az ajtó másik oldalára, de nem látott semmi különöset. Erről az oldalról is ugyanúgy átlátott a másik oldalra, mint a másikról erre.

– Na, gyere! Lessünk be a kincshez! – kiáltotta izgatottan a kobold.

Bori négykézlábra állt, Seprencs pedig nagy üggyel-bajjal feltornázta magát a hátára, hogy elérje a kilincset. Végre ki tudták nyitni a kincstárat. Bori gyorsan felpattant és közösen benyomták a nehéz ajtót, hogy lássák, mit rejt.

– Ez egy WC! – kiáltott fel csalódottan Bori. Seprencs hitetlenkedve állt a WC előtt, majd, mint aki nem adja fel, elszánt arccal ugrott fel az ülőkére.

– De biztosan valami csoda WC!

Hirtelen meghallották, ahogy kitárul mögöttük az önzáródó varázskapu. Mindketten összerezzentek.

– Biztosan egy újabb őr! – sikkantott Seprencs és majdnem beleesett a kagylóba. Bori négykézláb igyekezett bemászni a WC mögé, de még kicsit sem tudott elrejtőzni, mikor valaki benyitott.

Apu dugta be a fejét a WC ajtón.

– Hát ti meg mi rosszban sántikáltok?

– Csak… hát… mi csak – pirult el a kislány.

– Meg akartátok nézni a WC-t?

– Ühüm – bólintott Bori.

Apu kézen fogta és mintha mi sem történt volna, elindult kifelé. De ahogy a WC kagyló mellett mentek, Seprencs véletlenül megnyomta a gombot. Hirtelen lenyílt a WC alja és a síneket lehetett látni, ahogy hatalmas sebességgel száguldanak alattuk. A két kicsi mindentudóan összenézett. Apu visszavitte őket az ülőhelyeikhez, de ők már tudták, hogy a WC csak álca és az őrzők valahogy titokban elrejtették a kincset. Valami nagy kincset. Valahol ott, a WC és a sínek között.

 

 

(Illusztráció: Rootwire train)

Bejegyzések

Met Ró

Anyu közölte, hogy holnap nagy nap lesz, és metróval mennek a nagymamához, Bori szíve ahelyett, hogy megdobbant volna az örömtől, inkább összeszorult. Mint már említettük, kicsit füllentett, mikor azt mondta Seprencsnek, hogy ő a legbátrabb ovis a Süni csoportban. A jó éjt puszi után, amikor már alig derengett némi fény a szobában, Bori aggodalmasan ült fel az ágyában.

– Seprencs – nyögte panaszosan. – Seprencs, én nem akarok Met Rózni!

A kobold egészen váratlanul tűnt fel a szokott helyén, és érdeklődve nézett le a kislányra.

– Miért nem? Mi az a Met Ró? Valami ijesztő?

Bori hitetlenkedve nézett rá.

– Te nem tudod, hogy mi az a Met Ró?

– Hát nem itt lakik – vágta rá Seprencs, mint aki természetesen mindent és mindenkit ismer… már azok közül, akik itt laknak.

– Hát, nem – hagyta rá Bori csöppnyi gondolkozás után. – Tudod, már mondtam, hogy én vagyok a legbátrabb az oviban, de rajtam kívül az összes kiscsoportos és középsős fél a Met Rótól, sőt még a nagycsoportosok is! A Met Ró minden gyerek rémálma – tódította a kicsi.

Seprencs kissé hitetlenkedve bújt be a virágmintás takaró alá.

– Miért? Talán gyerekeket eszik ez a Met Ró?

– Szerinted eszik? – sikkantott Bori. – Erre eddig nem is gondoltam! De ami biztos, hogy hangos, és egy hatalmas alagútban lakik. Minden reggel lemennek hozzá a felnőttek, szerintem köszönniük kell neki. Amikor apu egyszer levitt, hogy bemutassa, azt hittem, hogy többé nem jutunk ki onnan!

Seprencs egyre ijedtebben hallgatta a kislányt. Ahogy összekucorodva feküdtek a kiságyban, egyszerre csak megjelent a képzeletében ez a félelmetes, borzasztó, hangos Met Ró.

– Tudod – folytatta Bori –, ha bekukkantasz az árokba, ahol szalad, kígyókat látsz. Fényes, csillogó kígyókat, amik olyan hosszúak, hogy nem is látod a végüket!

– Akkor lehet, hogy nem kéne holnap oda menned – suttogta tágra meredt szemekkel a kis kobold. – Talán még neked is túl ijesztő az a hely.

Bori érezte, hogy meg kell védenie a becsületét.

– Hah, nekem? Ugyan már – nagyot nyelt – nekem nem is ijesztő.

Seprencs csodálattal nézett a kislányra, aki kihúzta magát és próbált bátor mosolyt erőltetni az arcára.

– De tudod, ha holnap elkísérnél, csak hogy megnézd, hogy milyen bátor vagyok, akkor nyugodtan gyere!

Seprencs nem akart szégyenben maradni, ezért hát óvatosan rábólintott a dologra.

 

Másnap reggel Bori nagyon korán kelt. Még anyu és apu is aludtak, de ő úgy érezte, nincs vesztegetnivaló ideje, fel kell készülnie a Met Róval való találkozásra. Seprencs is rögtön mellette termett, hogy segítsen neki. Először is szükség volt a dugicsokira, amit Bori a zoknis fiók hátuljában rejtegetett. Miután bemajszoltak fejenként egy-egy szeletet, a két aprónép nekiállt az öltözködésnek. Seprencs egy különösen harsány, pöttyös harisnyát vadászott elő a legalsó fiókból, míg Bori a kedvenc szoknyáját rángatta magára. Némi folyosón ólálkodás árán a piros tornacipő is előkerült. Vakmerő tett volt ez ilyen korán, hiszen anyuék bármikor felébredhettek volna. De sikerült!

Mikor már az összes ruhát magára húzta, amit szeretett volna, Seprencs jelent meg mellette. Kezében ünnepélyesen hozta Nyuszit. Bori Nyuszinak hívta a takaróját, amit anyu szerint még kisbabakorában kapott, bár erre ő nem emlékezett és ezért nem is igen hitte, hogy Nyuszi már olyan öreg, mint ő.

– Miért hozod Nyuszit? – kérdezte a koboldtól. Közben végigfutott az agyán, hogy talán biztonságosabb lenne itthon hagyni a takarót.

– Tudod – kezdte magabiztosan Seprencs – tegnap azt láttam a TV-ben, hogy ha ilyened van, akkor legyőzhetetlenné válsz! – Elmosolyodott és Bori vállára kanyarította a kis takarót, mintha köpönyeg lenne. – Így, most már te is szuperhős vagy!

Bori a tükör elé szaladt, hogy megcsodálja magát, mint szuperhőst.

– Biztos, hogy ez működik?

– Persze!

– És biztos, hogy elkísérsz?

– El én! – kacsintott Seprencs.

Mikor anyu meglátta Borit, hangosan kacagni kezdett.  Bori elmesélte neki, hogy ő most már szuperhős. Anyu elkomolyodott és megengedte neki, hogy Nyuszival induljon a Met Róhoz. Bori egész úton a Met Ró felé igyekezett nagyon bátornak tűnni, kihúzta magát és élvezte, hogy Nyuszi csak úgy lobog a szélben.

Igaz ugyan, hogy főleg Seprencsnek kellett lebegtetnie, mert nem fújt annyira a szél, de azért majdnem olyan volt, mintha igazi szuperhős lenne. Mikor odaértek a Met Ró szájához és a sok felnőtt őket kerülgetve sietett lefelé a lépcsőn, Bori egy pillanatra megállt. Anyu gyengéden húzta maga után Borit, Bori pedig Seprencset rángatta maga mögött, így értek le az alagúthoz. A kígyók ott csillogtak az árokban, és már lehetett is érezni a Met Ró szelét, mert Nyuszi tényleg lobogni kezdett. Seprencs óvatosan Bori háta mögé bújt és halkan arról mormogott magában, hogy ez igazán nem egy koboldnak való kaland. Mikor megállt a Met Ró, hatalmas kék teste hirtelen kinyílt és akár elhiszitek, akár nem, belül világos volt. Bori egészen megszeppent.

– Anyu, inkább ne látogassuk meg a nagymamát! Inkább menjünk haza! – próbálkozott, de anyu hajthatatlan volt. Hát beszálltak a Met Róba.

Mikor elindultak, Bori felcsimpaszkodott az ülésre és kinézett a Met Ró egyik szemén. De semmit sem látott, csak feketeséget. Csalódottan fordult a mellette kifelé kukucskáló Seprencshez.

– Ez a Met Ró? De hát itt nincs is semmi!

– Nincs bizony! – Seprencs irtó boldognak tűnt, megkönnyebbülten ugrabugrált a szabad helyeken és közben cipőcskéjével kalimpált és kopácsolt. Öröme csak akkor fokozódott, mikor egy megállóval arrébb a Forgách utcánál megálltak, aztán újraindultak.

– Te, Bori, szerintem egész kedves ez a Met Ró! – kiáltotta, pisze orrát az üveghez nyomva.

Bejegyzések

Rév Fülöp (részlet)

Harmadik fejezet

amelyben Ádánd megkezdi Fülöp oktatását, és társaságuk is lesz

 

 

A fenyőmag finom volt, csak kissé nehézkesen lehetett hozzájutni a tobozokból, így Fülöp előbb unt rá a vacsorájára, mint hogy jóllakott volna. Bosszúsan hajította tobozát a bozótba, és azon kezdett gondolkodni, hogy vajon hol fognak nyugovóra térni. Ádándra sandított, hogy vajon ő miképpen képzeli az éjszakázást, de a lovag, páncélját le sem véve hevert egy nagy fenyő tövében, és szemét az első felragyogó csillagokra vetve rágta a fenyőmagot. Fülöp rájött, hogy útitársa nem feltétlen híve a puha dunyháknak, s gyorsan kikövetkeztette, hogy ha bármilyen vackot akar készíteni magának ágy gyanánt, abban csak magára számíthat. Sóvárogva nézte a pokrócot Ádánd lova hátán.

– Ha leszerszámoztad a lovat, fekhetsz a pokrócra – mondta Ádánd, mintha csak belelátott volna Fülöp fejébe. – Nekem elég a nyereg a fejem alá.

Fülöp leszedegette a szerszámokat a lóról, és bár most csinálta először életében, s ezért sokat ügyetlenkedett, a békés jószág nyugodtan tűrte a bajmolódást. Végül hozzájutott a takaróhoz, és kis kuckót szerkesztett belőle a fenyő gyökerei közt. Nem volt az igazi ágy, az otthonihoz még csak nem is hasonlított, de a hosszú nap fáradalmai annyira elgyötörték, hogy mennyei gyönyörnek érezte, amikor végre lefekhetett, s mivel a takaró őrizte még a ló testének melegét, Fülöp igazán meg volt elégedve a helyzetével.

– Mindig a szabad ég alatt fogunk aludni? – kérdezte, mikor elhelyezkedett a derékaljon.

– Hát, nem feltétlenül. Előfordulhat, hogy valaki befogad majd éjszakára – felelt Ádánd, de nem volt valami meggyőző a hangja. – Az úton sok várkastély mellett fogunk elhaladni, s ahány várkastély, annyi lehetőség.

– Aha – mondta Fülöp megadóan. Gondolatban beletörődött már a nomád életbe, és igazából nem is bánta a kalandot.

– Duguljatok már el ott lenn – hallatszott ekkor a fejük fölül – itt aludni szeretnének! – Cseppet sem volt barátságos hang, viszont vékonyan sípolt és elhalón, mint az aggastyánoké.

Ádánd felpattant fektéből, kardot rántott, és erélyesen felkiáltott:

– Ki vagy te, hé! – nem jutott eszébe ennél fogósabb kérdés. – És hol?

Fülöp is riadtan kutatta a fekete lombokat tekintetével. Aztán meglátták, hogy az ő fenyőfájuk törzsén egy apró emberke kapaszkodik lefelé. Nem volt nagyobb egy egérnél, de formáját tekintve teljesen emberszerűnek látszott, valami manó lehetett.

– Ez egy manó – suttogta Fülöp Ádándnak.

– Manó ám a szepezdi pék, de nem én! – zsörtölődött az apró fenyőlakó. – Én hús-vér fajsz vagyok, a fajszok legősibb és leghősibb nemzetségéből! Manók csak a mesében léteznek. Még hogy manó! – így puffogott és duzzogott sipákoló hangján. – Ha már aludni nem hagyjátok a népeket, legalább ne sértegessetek!

– Sokan vagytok ott fenn? – kérdezte Ádánd elkerekedett szemmel, mert nem tudta hirtelen hova tenni a méltatlankodó modort.

– Magam vagyok! – vetette fel büszkén fejét a fa lakója. – Egy fajsz sosem jár csapatban! Minek nézel engem? Tán valami seregélynek?

– Csak azért kérdem, mert azt mondtad: „itt aludni szeretnének”…

– Már az elegáns megfogalmazás is bűn? Honnan kerültetek ti ide, hogy még a rendes beszédet sem értitek? Kik vagytok ti egyáltalán?

– Én Ádánd lovag vagyok, ez pedig a fegyverhordozóm, Fülöp, a Vörös lovag legyőzője.

Fülöpöt meglepte ez a bemutatás, nem gondolta, hogy valaha is mint valakinek a legyőzőjét mutatják őt be. Azt persze tudta szíve mélyén, hogy a Vörös lovagot a vakszerencse győzte le, de ez a cím még az apró lény megjelenése feletti bénító csodálat hatása ellenére is jól esett neki.

– Te vagy Ádánd? A híres-nevezetes Ádánd lovag? – A kis pukkancs arca hirtelen elvesztette minden mogorvaságát. – Maga a nagy Ádánd lovag? Az aranyszájú bajnok? – lelkesedett az apró fajsz, és bár Fülöp vitézségét teljesen szó nélkül hagyta, zsörtölődő kedve végleg szertefoszlott – Bocsásd meg egy vén tökkelütött zsémbelését! Nem tudhattam, hogy pont a nagy Ádánd vetődött az én fám alá.

– Aranyszájú? – kérdezte Fülöp, aki egyik ámulatból a másikba zuhant. Már akkor tátva maradt a szája, amikor a töpörödött emberkét megpillantotta, de aztán hirtelen hangulatváltozása láttán egyenesen leesett az álla.

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

A herceg, a komoly

Hozzászólás most!

A B–612-es kisbolygón olyan szelíden kelt fel a nap, ahogy minden reggel szokott. A rövid éjszaka után hirtelen kezdett el melegedni az idő. A barátságos fény bevilágította a kialudt vulkán kráterét, majd a másik, az éber vulkán fényét is tompította. A herceg, hozzáfogott a szokásos reggeli vulkántisztításhoz. A bolygó körüli tennivalókból már csak ez az egy volt, amit mindennap el kellett végeznie. Az évek során minden másra kitalált valami jobb, kényelmesebb megoldást, hogy több időt tölthessen rózsájával. Tanult, keresett, látott világokat, embereket, de mindig visszament bolygójára, mely mint a létező bolygók egyik legjobbja várta mindig vissza. Nagy reformokat vezetett be a bolygón, élhetőbbé, versenyképesebbé tette azt. A környezettudatosság legnagyobb tetteként kiirtotta a majomkenyérfákat, mint a bolygó jövőjének igazi hátráltatóit. Az egyik működő vulkánja fölé geotermikus hőerőművet tervezett, ami el is készült, biztosítva ezzel az egész bolygó energiaellátását. Övé volt a világegyetem leggyorsabban fejlődő kisbolygója.

 

 

Külön figyelmet szentelt a rózsájának. Öntözőrendszer, automatikusan mozgó szélfogó, kerítés, és ­– a legújabb – egy gyökér menti tápanyagszint-mérő gondoskodott a növény jó közérzetéről. A herceg épp azon dolgozott, hogy egy megfelelő vulkántisztító berendezést fabrikáljon, ezzel befejezve a nagy művet, amit csak azért vitt végbe, hogy minden idejét a rózsával tölthesse. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy mielőbb elkészüljön. Csak a vulkánt tisztította ki reggelente, hogy egyenletes lánggal égjen.

– Még jó, hogy nem kell a majomkenyérfákat gyomlálnom ­– gondolta, miközben pucolta a vulkánt. – Soha nem készülnék el, ha annyi minden venné el az időmet. Jó ez az egész innováció.

Szerencsésnek tartotta az egész rendszert, amit kiépített. Amíg a tervrajzokat készítette és rendezgette nem kellett az öntözésen gondolkoznia, vagy a széljárást figyelnie, hisz az egész automatikus volt. Az, hogy nem kellett időt szánnia a felesleges dolgokra sokkal egyszerűbbé tette az életét. Egész nap csak a rózsájára gondolt, és arra, hogy már csak egy hajszál választja el attól, hogy majd minden idejét vele tölthesse. A rózsát pedig locsolta a rendszer, mindent megkapott anélkül, hogy figyelni kellett volna rá valakinek. Ragyogása és illata egyszerűen lenyűgöző méreteket öltött, szinte már nem is volt hihető.

Aztán elkészült a vulkántisztító is. A herceg elgondolkozott, hogy tehetne-e még valamit a rózsa jóléte érdekében. Végigfutott mindazon, ami már elkészült. Egy pillanatra felsejlett előtte egy gondolata, hogy majd bárányával óvja meg a bolygót a majomkenyérfáktól. Mosolyogva lökte el magától az ötletet is. Gyerekesnek találta. Mennyivel jobb lett így, nincs szükség a bárányra, nincs már szükség semmire az undok növények ellen. Napestig gondolkozott azon, hogy minden rendben van-e. Bejárta a bolygót és mindent ellenőrzött. Közben még néha eszébe jutott a bárány a ládában, és bár enyhe melankóliával töltötte el az emlék, megpróbált nem foglalkozni vele.

– Ez már a múlté, nem is létezik – mondta fennhangon, erőműve mérőberendezéseit figyelve.

Mire bejárta a szigetet, még mindig nem tudott semmit kitalálni, hogy mi segítene szabadidejének növelésében. Annyira elfoglalta ez a probléma, hogy észre sem vette a rózsáján nyíló számtalan virág közt megbúvó friss bimbót. Pedig a növény direkt az ő kedvéért növesztette ezt is, mint az összes többit.

– Keveset foglalkozol velem – mondta a növény, a maga megszokott követelőző stílusában.

– Ne haragudj sok volt a dolgom, de holnaptól már több időm lesz végre rád – válaszolt a herceg álmos hangon, és azonnal ment is tovább.

A herceget nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy még valami fontosat tehetne a bolygóval. Ezzel a gondolattal aludt el. Reggelre sem tudott semmit kitalálni, ezért a következő nap is ezen gyötrődött, mire végül elhatározta magát.

Utazásához ismét a vadmadarak segítségét vette igénybe. Tudta, hogy valami fontos dolgot elfelejtett, amitől az élete annyival könnyebb lehetne. Biztos volt benne, hogy egy másik bolygón megtalálhatná azt, amire szüksége van. Persze sajnálta, hogy újra el kell válni a rózsájától, de tudta, hogy mindennél fontosabb az, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy több időt tölthessen vele. Olyan messzire akart jutni, ahol soha sem volt. A lehető legmesszebb, hisz ott olyan dolgokat láthat, amilyeneket még soha, és ezek közt biztos ott van az, amit elfelejtett. A már-már végtelennek tűnő út végén megpillantott egy bolygót, és tudta, ide készült egész végig.

A bolygón mindent köd borított. A herceg nem látott semmit, nem tudta merre keresse azt a dolgot, amiért ide kellett jönnie. Találomra indult el az egyik irányba. A talaj mocsaras volt, ezért vigyáznia kellett minden lépésénél, hogy nehogy eltűnjön a sárban. Fák között haladt el, bár nem látta őket a ködtől, mégis úgy érezte, hogy ott kell lenniük mindenfelé. Mikor már jó ideje botorkált leült, és számba vette gondolatatit. Nem tudta mit gondoljon erről a bolygóról. Nem rémisztette meg a köd állandó gomolygása, sem a mocsár, sőt valamiért jól érezte magát, mégis furcsának találta a helyet. Az egész olyan valószerűtlennek tűnt. Mintha talán nem is létezne a hely, ahol jár. Tudta, hogy fák vannak körülötte, de nem látta őket. Érezte a mocsarat, de nem találta benne az utat, látta a ködöt, de nem érezte arcán. Mégis tudta, hogy ott van, tehát valóságosnak kell lennie. A valószerűtlenséget az fokozta, hogy mindezek ellenére olyan állandónak tetszett ez a világ, mint semelyik másik. Hiába volt körülötte mozgás, mintha a változás lehetősége nem létezett volna. A másik érzés, amivel nem tudott mit kezdeni az volt, hogy az összes bolygó közül, ahol eddig járt ezt érezte a legközelebb saját bolygójához. Pedig tudta, hogy most van a legmesszebb. Itt érezte a legkevésbé a honvágyat, ami már most elkezdte furdalni itt is, de sokkal kevésbé, mint máshol. De tudta, mielőtt visszatér saját bolygójára, még meg kell itt tudnia, hogy mi a legfontosabb, amit tehet érte.

A baloldaláról motozást hallott.

– Jó napot! Van ott valaki? – kérdezte.

– Van- hangzott a válasz.

– Mit csinál ott?

– Keresek.
– Mit keres?

– Valami fontosat, amit elvesztettem.

– De mit vesztett el?

– Most nem érek rá elmondani – mondta a hang. Az illető motozása azelőtt szűnt meg, hogy a herceg feltehette volna következő kérdését.

A herceg tanácstalanul várt még egy kicsit, hátha visszajön a hang gazdája, de nem jött. Ekkor továbbindult. Nem tudta elképzelni, hogy ezen a bolygón egyáltalán meg lehet-e találni bármit, hogy van-e értelme keresni. Hisz mindent eltűntetett a köd, és amúgy is olyan tünékenynek tetszett az egész. Ahogy haladt egyszerre mintha meglátott volna valamit a köd mögött. Közelebb ment az árnyhoz. Ismerősnek tűnt az alakja, mintha már látott volna ilyet. Azonban mielőtt odaért megmozdult alatta a sár, a földről pedig akárhogy nézte már nem találta azt a valamit. Egy nagyon régi emlék jutott eszébe, még a legelső utazásáról. A fák között mintha egy repülőgépet látott volna.

Elkezdte keresni a gépet, de csak annyit ért el, hogy jobban eltévedt. Már persze, ha el lehet jobban tévedni annál, mint, hogy nem tudja, hogy hol van. Közben sok boldog emlék járt a fejében arról az utazásról, arról, amit akkor tanult. Ezen a bolygón valahogy nem érezte azt a sokévnyi távolságot, ami a gyermeki élményeitől elválasztotta. A ködben hirtelen egy állat suhant el mellette. Csak egy villanásnyit látott vörös farkából, aztán ez sem volt már sehol. Megpróbálta követni az állatot. Jobbra és balra egyre sűrűbben bukkantak fel ismerős dolgok, egytől egyig olyan dolgok, amikre emlékezett, de már rég nem jutottak eszébe. Aztán végre valami nem tűnt el.

Egy dobozt látott a fák alatt, és mikor odament ott is volt valami. Nem a doboz, az ugyanúgy semmivé foszlott, mint a többi árnykép, de a helyén a fa tövében egy ember állt négykézláb. Talán ugyanaz volt, akivel már beszélt, de az is lehet, hogy más.

– Te mit csinálsz itt? – kérdezte a herceg.

– Keresek – mondta az ember felnézve a fa tövéből.

– Mit keresel?
– A múltamat.

– Meg lehet találni a múltat?

– Itt igen, de csak itt.

– Miért milyen bolygó ez?

– Bolygó? Én nem tudok semmilyen bolygóról. Én egy fa évgyűrűjén keresztül jutottam ide, a múlt nyomában.

– Az én múltam is itt van?

– Ki tudja? Én csak a saját múltamat keresem. Nekem azt mondták, itt van mindaz, ami még fellelhető a múltból. Remélem az is itt van, amit én keresek.

– Miért mit keresel.

– Azt nem tudom. Épp azért keresem. És te? Te is keresel valamit?

– Igen, csak azt nem tudom pontosan mit – válaszolta szomorúan a herceg.

– Akkor jó helyen jársz ­–válaszolt sejtelmesen az idegen.

– Ez a bolygó a múlt?

– Lehet, de lehet, hogy csak itt van a múlt. Vagy inkább a múlt egy része.

Az ember ezután felállt és szó nélkül elsétált.

A herceg még sétált egy darabig. Sok mindent látott még, de semmit sem ért el. Nem tudta, hogy egyáltalán léteznek-e azok, amiket lát, vagy csak képzelődik. Aztán rájött. Rájött, hogy megtalálta, amire szüksége volt. És már azt is tudta, hogy nem kellett volna a bolygóra jönnie érte. Ő hozta a bolygóra. És el is viszi innen.

A vadmadarak mögött arra gondolt, hogy több időt tölthet végre rózsájával. Mert megteheti.